sziasztok.bocsi, hogy többet kellett várni a részre, de hát na. nem volt oylan sok ihlet. De büszkén közlöm, hogy hamarosan jön a boooldooogsááág - rész:D Úgy értem, nem sokára több minden is megoldódik, tisztázódik. Nem kérdez, hülye marad.^^ szóval egyenlőre élvezzétek ezt a részt és hamarosan jövök a folytatással. puszi. Dóri. :*

U.i.: amúgy ez elég rövidke lett.. bocsi.:D

64. rész


Szerda délután Noellel elmentünk pizzázni.  Nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk. A számomra legkülönösebb dolog azonban akkor történt, amikor már búcsúzkodtunk. A házunk előtt álltunk, a kapuban...
- Hát, akkor majd holnap találkozunk - morogtam kelletlenül, hisz semmi kedvem nem volt bemenni a házba.
- Jaja - morogta ő is eléggé kedvetlenül.
Lenézett rám, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Visszacsókoltam, de nem élveztem annyira. Valahogy ez a csók másmilyen volt - nekem. Olyan mintha... mintha nem is tudom. De biztosan tudtam, hogy valami megváltozott.
Amikor elhúzódtam tőle és felnéztem rá az ő arcán semmi különöset nem láttam. Vigyorgott, mint mindig.
- Aludj jól - nyomott még egy puszit az arcomra, majd elindult haza.
Összezavarodva estem be a kapun és kérdésekkel bombáztam saját magamat. Mi volt ez? Miért volt más? Mi történt?
Amikor a karácsonyi bál után megcsókoltam... igen, az volt az utolsó csókunk. De mi változott meg azóta? Mi, mi, mi?!
Ezen törtem egész nap az agyam. És mondhatom, nem jutottam semmire. Abban biztos voltam, hogy az érzéseim nem változtak. Hát akkor? Valószínűleg nem is annyira akartam ezt a csókot. Jajj, de Istenkém! Hiszen akkor is olyan jó! Valami történt veled Emma és rá kell jönnöd, hogy mi! - szólítottam fel magamat.


Pénteken, az utolsó óránk előtt Laura nem bírta tovább, megkérdezte:
- Mit csináljunk ma?
- Nem tudom. No ötlet... - válaszoltam Lilyvel egyszerre
- Aludjunk  -motyogta Diana, akinek egész nap alig volt fogalma a történésekről. A bátyja hazajött csütörtök este az egyetemről és egész éjjel beszélgettek.
- Jó, aludj...
Türelmetlenül doboltam az asztalon, ezzel sem hagyva békén Dianát. Dühös pillantást vetett felém, inkább abba hagytam. A teremben is csönd volt. Mark dalszöveget irkált a táblára, a barátnője azt olvasgatta. Volt aki spanyolt tanult, más felelésre készült. Nézelődtem a teremben, vagyis az ajtóra függesztettem tekintetem. Hirtelen nagy puffanás, Diana leesett a székről.
- Ma már harmadszor, Di! 45 percet sem bírsz ki?! A buszon alhatsz! - korholta dühösen Pati.
Nagy nehezen ki is bírta... A buszon viszont mintha felverték volna. Hiperaktív lett és letett az alvásról.  A délutánját tervezgette a bátyjával.
Hazaérve hatalmasat sóhajtottam: vége a hétnek, nyugalom van, csend, Noellel nem terveztünk semmit. Bár ehhez is elég érdekes kommentárokat fűz a gyomrom. És a gyomrom rándulásaiban mostanában nagyon megbíztam. Hiszen mindig összerándult amikor Nick a közelemben volt. Később kiderült, hogy nem is ok nélkül. Mondjuk, még most is mindig összerándul, sőt az agyam is leáll egy pillanatra, ha meglátom...
De...de... de mi???
Szóval tényleg nem volt programom aznapra. Felmentem a szobámba, átöltöztem egy farmer térdnadrágba és lila pólóba. Fogtam egy napszemüveget és a fehér tornacipőmet. A telefonom beraktam a zsebembe és elindultam sétálni.
- Anyu, elmegyek sétálni! - kiáltottam be anyuék szobájába.
- Persze, rendben!
Lassan és céltalanul kóboroltam az utcákon, míg meg nem találtam a kedvenc parkomat. Ott leültem a szökőkút melletti padok egyikére és nézelődtem. A Noel témában nem jutottam semerre. És akárhányszor Noelra néztem elfogott a változás különös érzése. Szegény srác nem tudta miért vagyok savanyú az elmúlt napokban. Azt mondtam neki, hogy csak hiányzik Franciaország. Ez jó indoknak bizonyult. Ilyenkor pár órára leszállt a témáról.
Az idő lassan telt és én még mindig ugyanott és ugyanúgy ültem. Egyszer felhúztam a térdeimet és átkaroltam a karjaimmal. Jonasékra gondoltam. Hétfő óta nem találkoztunk. Valahol örültem neki, valahol nem. Örültem, mert legalább csönd volt és nem kellett folyamatosan kellemetlen kérdésekre válaszolgatnom. Nem örültem viszont - és itt egy gyomor rándulás -, mert nem láthattam a második legfiatalabb Jonast. Olyan érzés fogott el amikor az arcára gondoltam, mint még talán soha.
Jó lett volna valakivel beszélni az érzéseimről, de kitartottam a döntésem mellett. Addig jó amíg senki nem tudja, hogy szerelmes vagyok abba akibe NAGYON, DE NAGYON NEM kéne/kellett volna.
Nagyon rég óta ülhettem egy helyben, amikor megcsörrent a telefonom. Sophie volt az.
- Emma, hol vagy?! - kiáltott bele a telefonban amint felvettem.
- Nyugi, már megyek is - feleltem.
- De... - nem tudta  folytatni, mert kinyomtam.
Nem volt jó kedvem, hisz nem jutottam semmire semmiben. Legszívesebben odaálltam volna mindenki elé megkérdezni: szeretsz? Mit érzel? Miért vagyok így összezavarodva? Miért születtél meg Nick Jonas?!
Próbáltam megnyugodni, ám én annál gyengébb vagyok. Dehogy ment! Elég feldúltan mentem be a házba és ültem le a tv-ző Ron és apám mellé.
- Milyen napod volt, Emma? - mosolygott apám.
- Szörnyű - fejtettem ki egy szóban.
- Miért? - kérdezte újra. Válaszként vállat vontam.
Magam sem értettem a rosszkedvem okát, de mégis csak az érzéseim össze-visszaságának tulajdonítottam. Milyen rég volt amikor azt mondtam, hogy Nick talán a barátom lehet. Igen, talán...

A rosszkedvem egész hétvégén megmaradt. Még akkor is magamban gondolkodtam amikor betoppant Joe és Nick. Fel sem fogtam, hogy az a srác ül mellettem és lengeti a karját a szemem előtt, akin nagy erőkkel gondolkodok. Mint Sophie később mesélte Joe arról beszélt, hogy Emma még azt sem venné észre ha ez a szoba leégne. Hát körülbelül ilyen szinten voltam. Pedig nem kéne, hogy ez összezavarjon... :S Ez velem a baj. Ha valami érdekes, új, különleges történik egyszerűen nem tudok megállni az elemzéssel, amíg logikus magyarázat nincsen rá...
Talán tényleg beszélnem kéne Nickkel?