oké:S amíg nem kapok legalább 4 kommentet nem folytatom. így is egy kínszenvedés volt megírni, mert csak az járt a fejemben, hogy senki nem olvassa majd el!

amíg ti megerőltetitek magatokat addig a másik történetemet fogom írni. pápá<3

29. rész


   Megtorpantam, de csak egy pillanatra.
   Ugyanúgy mint amikor otthon megláttam az ebédlőbe lépő Denise-t, most is csak az újralátás, és a meglepetés állított meg. Mit keres itt? Csak nem újra akart látni, ezért ő is nyomozott egy kicsit, mint Pati? Aztán elküldte hozzám a barátját, és most itt vagyunk... De nem, ez nem lehet. Akkor eljött volna Denise-szel. Az anyja viszont azt mondta, hogy Nick a barátnőjével telel. Vagy Denise nem is tud róla, hogy a fia itt van?
   Fél másodpercembe telt amíg ezt végiggondoltam, aztán átjárta a testemet a viszontlátás öröme. Visszamosolyogtam Nickre, aki egyből felismert (mondom, hogy ő szervezte az egészet). Ha meg is torpantam a lépés közben, akkor most dupla sebességre kapcsoltam. Odasiettem Claire Richardson és Nick asztalához. Claire felpattant, és kihúzta nekem a mellette lévő széket.
- Örülök, hogy eljött! Jó reggelt – mosolygott. Nick döbbenten nézett Claire-re, majd rám és elmosolyodott. Én pedig megálltam a kihúzott szék mellett és ügyet sem véve Claire-re Nick barna szemeibe néztem.
- Nicholas Jerry Jonas, te összövetkeztél Patival, vagy puszta véletlen, hogy te is itt akarod rendezni az esküvődet? - kérdeztem vádlón. De nem hagytam válaszolni, mert hozzátettem: - Hiányoztál!
   Felpattant, meg sem várta míg széttárom a karom, és szorosan megölelt. Hirtelen rengeteg minden zúgott keresztül a fejemen. A fele értelmetlen, a másik fele meg túl halk, hogy megértsem. A leghangosabb hang pedig azt kiabálta: hiányoztál, örülök, hogy itt vagy! És én örültem neki. Megjelent, amikor már nem számított. Már nem számít – emlékeztettem magam. Neki is menyasszonya van (állítólag), nekem pedig vőlegényem.
   Visszaöleltem, közben fülég ért a szám. Aztán eltolt magától, hogy jobban szemügyre vegyen. Vajon mit látott? Biztosan nem azt a 16 éves lányt. De nem is 23 éves Emmát, aki megjelent minden előrejelzés nélkül. Talán azt látta amit minden járókelő: egy csinos nőt. Vagy csupán, egy régi barátot.
   Na és én kit, mit láttam? Nick Jonast, az egykori rockszárt; egy tinibálványt; a srácot aki azzá tett, amibe Dominic beleszeretett. Akit már ő nem tudott elviselni, azt egy másik srác megszeretett. Én csak a vőlegény Nick Jonast láttam. De ki mást kellett volna? Ugyanaz a srác volt akit 6 éve láttam az esküvőn. Ugyanaz a haj, ugyanaz a mosoly, arckifejezés. Azon sem lepődtem volna meg, ha öltöny van rajta, és úgy szól: szia, én a 17 éves Nick vagyok! Tudod, a bátyám esküvőjéről. Akkor láttalak utoljára. Megöregedtél, hiányozotál! Ez hülyeség! - szidtam magamat. De érthető volt, mert az álmaimban megjelenő fiú mindig ingben volt. Ugyanúgy mint akkor.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, míg leültem.
- Ez itt Párizs. Nem rémlik, én itt élek. Most pedig dolgozom – feleltem.
- Mit dolgozol? - összeráncoltam a homlokom. Szórakozik velem?! De hát azért vagyok most itt, hogy a menyasszonya bemutta Őt.
- Esküvőket szervezek – válaszoltam, és reméltem, hogy abbahagyja ezt az idióta játékot. Mégis belementem? Hát mi vagyok én?! Idióta, csakúgy mint ez a párbeszéd.
- Hát ez tök jó! - sóhajtotta. Majd valami furcsa suhant át az arcán és megszólalt: - Te az én esküvőmet fogod szervezni?
- Ez a terv – bólintottam, ahogy Claire-re néztem. Nick is felé fordult, és kérdőre vonta:
- Claire, hogy sikerült a több száz francia rendezvényszervező közül kiválasztani őt? - felém mutatott.
- Azt mondtad válasszam ki a legjobbat – védekezett a nő.
- De nem a legjobb barátomat! - elmosolyodtam, mert jól esett, hogy a barátjának, sőt a legjobb barátjának hív.
- Miss Lamont cége a legelismertebb Franciaországban, sőt Európában. Te mondtad, hogy itt akarsz esküdni, mert azt álmodtad, még valamikor régen. Én pedig megkerestem a legjobb szervezőjüket. És Miss Lamontot ajánlották.
   Nagyon jól esett az elismerés. Bár velam hasonlót mondott Pati is, tudtam, hogy az ő esetében nem volt igaz. De Claire Richardson biztosan nem keresett meg direkt. Hiszen látni kéne hogyan néz rá Nick. Ideges. Persze nagyon kicsi annak az esélye, hogy több százból engem szúrt ki a menyasszonya, de ő szűkítette a kört az egész világról Franciaországra, Párizsra.
- Kérem – szóltam közbe -, én szívesen megrendezem a fogadást és a...templomi esküvőt szeretne? Nick, ne idegeskedj már, nekem ez egyáltalán nem kínos!
- De nekem az – bosszankodott.
- Akkor tartsd meg magadnak a kínos pillanataidat – pirított rá Claire. - Tegeződhetünk? - fordult felém; bólintottam. - Templomi esküvőt szeretnék, ami azt illeti. És valami kastélyban tartanám a fogadást.
- Claire – sóhajtott Nick, de úgy, mintha most verték volna szét.
- Nicholas – sóhajtotta ugyanúgy.
- Nick, ez egyáltalán nem gáz! Nem vagyok elfoglalt, csak erre fogok koncentrálni – próbálkoztam.
- Valóban?
- A jövőhét végén lesz egy esküvőm, de aztán szabad vagyok – bólintottam.
- Én azt hittem totál be vagy táblázva....
- Igen, de muszáj voltam átadni egy párt a kolléganőmnek, mert nem tudtunk megegyezni. A hölgy pedig azt hitte el akarom lopni a vőlegényét. Jaj, nem! Ott van Pati is... De ez így is csak kettő.
- Pati? - tátotta el a száját Nick.
- Igen, a Los Angeles-i Pati. Valamelyik nap megjelent nálam...
- A hölgy aki bent volt, amikor én is? - kérdezte Claire.
- Igen, ő.
- Pati, Pati, a drága Pati – suttogta Nick, és láttam távol jár. Vajon ők még összejártak miután én elmentem? - Pedig pár hónapja láttam őt. Nem említette, hogy el lenne jegyezve...
   Ez volt az ő utolsó szava, aztán hagyott minket beszélgetni Claire-rel. Nagyjából vázolta az elképzeléseit, aztán én is megemlítettem pár dolgot, ami Párizsban szokásos. Ha valami olyat mondtam, ami felkeltette az érdeklődését elvékonyodó hangon faggatott. Aztán egyszer izgatottan odahajolt hozzám (csak pár ujjnyira volt az arcomtól) és azt súgta:
- Nicknek is szeretném majd egy meglepetést... Nem nagyot, csak valami kicsit, mégis romantikusat. Kérlek, ez ügyben majd nézz körül, hogy mit adhatnék.
   Miután bólintottam a kérésére hátradőltem a székben, kezemet felfektettem az asztalra és összefontam az ujjaimat. Még csak az kéne, hogy a beszélgetést fél centikre a képemtől folytassuk. Reméltem, hogy ez a mozdultat majd őt is hátrébb tessékeli. Nem jött be, de azt elértem, hogy nem titokzatoskodott többet Nick előtt. Claire hangosan ecsetelgette a ceremónia minden másodpercét a saját tervei szerint. Még a papa szövegét is megváltoztatná! Erről majd le kell beszélnem, ezért fel is írtam a jegyzeteim közé.
   Már a harmadik csésze kávét itta ki, amikor ránézett az órájára.
- Jaj, már ennyi az idő?! - hüledezett. - El is felejtettem... Remélem nem voltál sehová hivatalos, restellném ha miattam késnél el.
- Nem, mára nem volt semmi programom – válaszoltam nyugodtan. - Akkor, mindent megbeszéltünk? - a kérdést Claire-nek intéztem, de Nick felé fordultam. Ő valóban nem szólalt meg már több mint másfél órája.
- Igen, igen, persze – bólintott.
   Riadtan kapta fel a fejét, és nézett körbe; pillantása vissza-visszatért a kezemre. Lehajoltam, hogy megtudjam mi olyan érdekes összefont ujjaimon. De előbb éreztem, csak aztán láttam. Nick az eljegyzési gyűrűmet bámultan olyan nagyon. Gyorsan behúztam a kézfejemet a pulcsim alá, és próbáltam ezt természetesnek venni.
   Nick valószínűleg nem beszélt még az anyjával, vagy testvéreivel, amióta azok meglátogattak minket. Különben tudta volna, hogy én és Dominic... Akkor bizonyosan nem bámulja meg ennyire a gyűrűt. Bár így sem értem mit lehet egy gyűrűn olyan sokat  nézni. Persze gyönyörű darab, hisz Domnak mindig is volt érzéke az ékszer választáshoz. Nicknek talán nem tetszik? Vagy én vagyok olyan rút, hogy meglepő ha vőlegényem van?
   Visszanéztem rá, és láttam, hogy a pulcsiba rejtett kezemet nézi. Idegesen felvontam a szemöldököm. Közben fél füllel érzékeltem, hogy Claire mond valamit, de úgy láttam Nick sem figyel rá. Most felnézett rám, és kíváncsian méreget. A szeméből egyértelműen kiolvasható száz meg száz kérdés, a kíváncsiság, és a csalódottság(?).
   Valami elhaladt a szemem előtt, és elég közel ahhoz, hogy megrémüljek.
- Mi a...?! - sikkantottam. Nick felnevetett.
- Emma, figyelsz rám?- kérdezte Claire mérgesen.
- Sajnálom, elgondolkodtam – felé fordultam, és érdeklődést színleltem.
- Szóval csak azt mondtam, hogy szeretném ha hamarosan megint összeülnénk. Remélem akkor még több mindent megbeszélhetünk – rám kacsintott.
- Igen, én is remélem – bólintottam édesen mosolyogva. - Akkor, én megyek is.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttél. Viszlát – intett Claire.
- Viszlát, helló Nick! - pattantam fel. Megragadtam a kabátom, a táskám és siettem a kijárat felé. Félúton voltam, amikor Nick utánam kiáltott:
- Hogy hívják? - mire a fél kávézó ránk figyelt. Megálltam, és egy fél fordulatot tettem felé.
- Dominic, Dominic Logratte – feleltem. - De miért érdekel ennyire?
- Joe nem említette, hogy.... - kezdte a magyarázkodást, de aztán legyintett, és visszaült a székére.
   Én pedig kisiettem a már túl meleg helyiségből.


   Dominic már várt engem. Nem is csoda, hisz már fél három is elmúlt mire beestem az ajtón. Megkönnyebbülten pattant fel a kanapéról, és átölelt amint beléptem a nappaliba.
- Merre jártál? Már azt hittem haza se jössz – motyogta aggodalmasan.
- Ennyire féltesz? Hát ez megtisztelő – felnéztem rá, táskámat pedig ledobtam oda, ahol fél perce még ült.
- Nem akarom, hogy ellopják a menyasszonyomat – elmosolyodott, én pedig lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.
- Ma esti program? - kérdeztem kicsit sértetten, mert elhúzódott tőlem.
- Arra gondoltam meglátogathatnánk Audrie-t.
- Meg a szüleidet – tettem hozzá.
- Na jó, igen, őket is. Tudod, Anya nagyon izgatott az eljegyzésünk miatt. Alig várja, hogy órákig mesélje milyennek képzeli a fia esküvőjét.
- Én is alig várom, hogy meghallgassam – lelkesedtem, de Dominic már nagyon jól ismert. Nem tudtam átverni. Lehúzott a kanapéra, és a mellére döntött.
- Mi történt, Emma? És ne mondd, hogy semmi, mert nem hiszem el.
- Semmi – hazudtam.
   És nem hitte el.
- Na jó! Ugye, emlékszel, hogy pár napja Pati, egy régi barátom megjelent nálam azzal, hogy rendezze meg az esküvőjét? – bólintott. - És én akkor azt hittem, hogy több meglepetés már nem érhet. De a meglepetés már akkor beköszöntött, csak én nem néztem utána.
- Miről beszélsz?
- Amikor Pati bent volt nálam megjelent egy nő, Claire Richardson, és találkozót kért ma délelőttre.
- Igen, ezt tudom. Talán a nő bejelentette, hogy férfi, és megkérte a kezedet? - viccelődött.
- Nem. Csak...a vőlegénye egy régi jó barátom.
- Ki az?
- Denise Jonas fia – feleltem.
- Joe?!
- Idióta.
- Az a legkisebb?
- Te most szórakozol velem? - felültem, hogy lássam az arcát.
- Komolyan már, Emma! Csak találgatok, mert nem bírsz semmi konkrétat mondani – sóhajtott dühös-kíváncsian.
- Szóval, Nicholas volt az...
- Ő nem telel? - szólt közbe.
- Ahhoz képest, hogy egész este nem szólaltál meg, mindenre emlékszel. Pedig a fejemet tettem volna rá, hogy még Denise-re sem emlékszel.
- Alábecsülsz – sóhajtotta. Visszadőltem a mellkasára, és megfogta az egyik kezét. A másikkal a fejemet simogatta. - Miért kavart fel ennyire ez a... Nick?
- Ez elég bonyolult... Tudod – nagy levegőt vettem, és belekezdtem a történetbe amit eddig elhallgattam előle. - Nick és én valamikor együtt jártunk. És most megjelent, azt kéri, hogy rendezzem meg az esküvőjét? Ráadásul még azt is ő ajánlotta, hogy legyek esküvőszervező.
- Ezt eddig nem tudtam – motyogta. - De hát ebben nincs semmi kényelmetlen.
- De nekem van! - elengedtem a kezét, hogy végigsimíthassak a homlokomon amolyan "szenvedő" mozdulatot téve.
- Csak nem az a kényelmetlen, hogy én mit gondolok erről? - hallgattam, mert megint kitalálta mit nem mondtam el. - Engem egyáltalán nem zavar. Még ha az a srác a volt barátod is. Csaknem fog elcsábítani téged tőlem – hangosan kacagott saját viccén. Ezen már én is elmosolyodtam.
- Akkor jó.
- És most meséld el kérlek, hogyan vett rá ez a fiú, hogy esküvőszervező legyél – kért pár perc csend után.
- Hát ööö. Az úgy volt, hogy a bátyja, Kevin esküvőjén mondta ezt – úgy beszéltem mint egy 11 éves, annyira zavarban voltam. - És ő valahogy odakerült mellém a padra amin ültem... És egyszer csak azt mondta, hogy "Milyen szép ez a fogadás, csak sok munka van vele!". Mire én, hogy "nem is nehéz ezzel megbirkózni".
- Pont annyira mint veled – válaszolta ő.
- Szóval esküvőket kéne szerveznem? - kérdeztem.
- Legalább addig sem fecsegnél.
- Akkor majd megrendezem Joe esküvőjét, meg a tiédet is! - mutattam rá.
- Meg a tiédet is – tette hozzá.
- És íme!
- És íme – ismételtem minden lelkesedés nélkül.
- Elvállalod? Tudod, nem muszáj – ölelt meg szorosabban.
- Nem, végig csinálom. Ha másért nem, hát azért, mert ennyivel tartozom neki. A legjobb barátjának hívott – tettem hozzá egy kissé büszkén.
- Emma, Emma, drága Emma – nevetett halkan, majd ajkai megtalálták az enyémeket.