12. rész


Már felébredtem, de a szemeim még csukva voltak. Az álomvilágomban akartam maradni, hisz olyan szép volt. De rájöttem, hogy nem sokat heverészhetek, mert úgyis beront valaki. Szóval lassan kinyitottam a szemem. A szobámban hatalmas rendetlenség volt.
Tegnap átjött Lily és Noel, beszélgettünk, kóláztunk és pizzát ettünk. Hát, most a pizzás dobozok a földön, a kólás üvegek mellett. Még jó, hogy Anya nem volt a szobámba. A srácok ékfél előtt pár perccel mentek el, és én ruhástul dőltem az ágyba. Anyu benyitott - még jó, hogy rá gondoltam.
- Emma Caroline rakj rendet a szobádban - és már ki is ment.
Hatalmasat sóhajtottam, és bementem a fürdőbe. A zuhany alatt pedig elgondolkodtam....
Noel és Lily tegnap este azzal köszöntek el, hogy "Boldog névnapot!", én pedig döbbenten néztem rájuk. Névnap..? És akkor beugrott: április 19-e lesz holnap, vagy is ma már az van...:D Nem emlékeztem rá, mert két hónapja nem tartom számon a dátumot. Suliban a füzet sarkába felírom, de nem fogom igazán fel. Ezt azzal magyaráztam, hogy Nickék már két hónapja nagy erőkkel dolgoznak. Nagyjából három hete kezdték el a CD felvételét, addig a sorozatukat forgatták. Egyszer elhívtak a forgatásra, ezek után már nem csodáltam, hogy ennyire élvezik. A munka rengetek nagyszerű ember között folyik. mintha a legjobb barátaikkal csinálnák ezt. Joe azt mondta, neki ez olyan érzés, mint ha a suli színjátszó körében játszana a legjobb haverjaival. :D
És míg a Jonas tesók forgattak vagy épp a CD-jükön dolgoztak a húgom sem lustálkodott. Pár hete van együtt egy Eric nevű fiúval. Eric az évfolyamtársam, és meg kell mondjam: láttam már helyesebb srácot is. De ha Sophienak ő kell, akkor minek akadékoskodjak? Mégis olyan deja vú érzésem van amikor rájuk nézek. Mintha Sophie... csak játszana. Mint mikor én voltam Noellel. Ő be meri magának vallani, hogy IGEN IS csak féltékennyé próbálja tenni Richie Torrest. És ha valóban ez a terve akkor eddig jól működik... Richienek is van barátnője, talán ezért van Sophienak is? A fiatalkon olyan bonyolultak!... én is az vagyok. :/ De Sophie nagyon jó ebben. Biztos vagyok benne, hogy hetek alatt Richie agyára fog menni, és megint együtt lesznek.
És mi lesz Ericcel? Nos, annyi mint a többi sráccal akit kidobtak. Azért sajnálni fogom. :)
Dianával erről beszéltünk a múltkor. Vagy is nagyon múltkor, mert akkor nem voltak együtt Alex-szal. Igen, szakítottak. De azóta megint együtt vannak, szóval lényegtelen! Hogy miért szakítottak? Még ők sem tudták. Talán csak elegük lett a másikból.
- Ha elegük lett volna egymásból, akkor nem két napig tartott volna a "szakítottunk" állapot  - mondta Sophie pár nappal az "újraösszejövünk" állapot megkezdése után.
Diana csak azzal magyarázta: minden kapcsolatban vannak jó is rossz idők. Nos, nálunk meg volt az első, és kibírtuk! Ebből már tudjuk, hogy szeretjük egymást. Pati ennél a résznél könnyezte el magát.
- Te hogy tudsz ilyen szépeket mondani? - kérdezte mérgesen, miközben a könnyeit törölgette.
- Te hogy tudsz ilyenen sírni?
- Nem vicces, de megható volt!
És akkor fél órán keresztül veszekedtek azon, hogy megható volt-e... Hihetetlen.
Pati jelenleg nem jár senkivel. Bár mind úgy gondoltuk, hogy a karácsonyi bálon valamennyire összemelegedtek Adam-mel, nem így lett. Vagy igen, csak nem merik maguknak bevallani. Istenkém, mindig én vagyok az aki a másik oldalt is látja? Amikor lemondtam Patinak, hogy mit gondolok kinevetett és azt mondta:
- Hiába reménykedsz....
Fogadni mernék, hogy igazam van. És bár kérdeztem róla Adam-ot ő is csak sóhajtott egyet és elkergette a szép reményeimet. Pedig olyan jó lenne boldogan látni a barátnőimet. Amikor Diana vagy én a pasinkkal töltött délutánról beszélünk ő firkál egy papírra, rágja a körmét, vagy csak néz ki a fejéből, fél füllel figyel csak. Nem ez zavar, hanem a boldogtalansága. És nem is értem. Lily és Laura remekül meg vannak pasik nélkül.
- Minek nekünk pasi, megvagyunk, nem? - mondogatják.
Igazuk van, minek? Ott vannak egymásnak, a legjobb barátnők. Ennek nagyon örülök. És a legjobban: Laura maradt a deszkázásnál. Nem lett rocker - köszönöm! :D
És Noel, a drága Noel? Ő éli az életét. A szünetekben beül az ablakba - ami miatt Laura nagyon dühös rá.
- Az az én helyem volt, amíg az az ikergyerek el nem foglalta - bosszankodik majdnem minden nap.
De ez senkit nem érdekel, és már Laura is beleegyezett, csak úgy megszokásból mondja. Noel eleinte rányújtotta a nyelvét, majd tovább bámulta az udvart. Néha mintha magányos lenne, de ezt csak én veszem észre rajta. Vagyis egyik barátnőm sem említette, hogy így gondolná. Én pedig nem mondom neki. Legyen ez az én és Noel titkunk... már ha valóban magányos. :)
Én meg csak vagyok... épp öltözök, hogy meghallgathassam anyám monológját a későn fekvésről, meg ilyenekről. De nem gondolja komolyan. Mindig elmondja mennyire nem szereti, ha hajnali 2kor fekszem le. El sem tudja képzelni mit csinálok addig. Igazából én sem tudom. Elfelejtem, de nem zavar.
- Na végre! Jó reggelt - mosolygott.
- Szia, Anyu.
- Van kedved segíteni? - felém nyújtotta a fakanalat, amit lelkesen megfogtam.
Megfőztünk, bár Anya már majdnem végzett. Aztán megterítettem, szóltunk a többieknek és leültünk enni. Már a másodikat ettük, mikor Apa megszólalt:
- Mit csináltok ma délután?
- Én Ericcel megyek moziba... ha nem baj - tette hozzá Sophie. (:
- Persze, menj csak! - mosolygott Anya.
- Te, Emma?
- Hm... nem tudom - vallottam be.
- Ó, tényleg, Nick mondta, hogy ma ráér - fordult felém Sophie.
- Valóban? - csodálkoztam. - Akkor már van programom.
- És te, Ron? - Apu átnézett az asztal fölött és megállapodott a pillantása egyetlen fián.
- Tanulok?
- Remek ötlet, fiam! - Sophieval köhögésnek színleltük nevetésünket.
Ezután nem váltottunk több szót. Sophie és én bepakoltuk a koszos tányérokat a mosogatóba, majd mindketten felmentünk a szobánkba. A telefonom amit fent felejtettem az ágyamon zümmögött. Odasiettem hozzá, ám mielőtt benyomtam volna a zöld gombot lehuppantam az ágyra.
- Hallo?
- Szia, Carrie! - hallottam a lelkes Nicket.
- Ó, szia - mosolyogtam.
- Van kedved átjönni hozzánk? - tért a lényegre.
- Igen, van - nevettem.
- Rendben! akkor negyed óra múlva nálunk?
- Ott leszek. Szia - köszöntem el.
- Szia!
A telefonom visszadobtam az ágyra, és be mentem a gardróbba. Kerestem egy másik cuccot, mert a szakadt farmerom nem utcára való öltözék. :P Kivettem a szekrényből egy piros-fekete-fehér térd fölé érő ruhát, és egy lapos szandált. Felvettem őket, a hajamat szétengedtem és egy táskával a kezemben lementem a földszintre.
- Anyu, elmentem!
- Rendben, de maradj sokáig, holnap suli - mondta egy könyv mögül.
- Oké.
Becsuktam magam után az ajtót, és már az utcákat róttam. Alig 10 perccel később már csöngettem. Nick kinézett az ajtón, rám mosolygott.
- Nyitva van - benyitottam, és odamentem hozzá.
- Szia!
- Szia, hogy vagy? - kérdezte miközben kitárta nekem az ajtót.
- Egész jól, és te?
- Hm.. én is - nevetett.
- Mit fogunk csinálni? - kíváncsiskodtam.
- hát nem tudom... amihez kedved van! A többiek elmentek, egyedül vagyunk - miközben beszélt leült a nappalban az egyik kanapéra, és engem is maga mellé húzott.
- Hova mentek?
- Joe és Kevin a barátnőikkel vannak, Anya és Apa néhány barátjukkal találkozik, Frank pedig valamelyik barátjánál videó játékon játszik - magyarázta.
- De elfoglaltak - kuncogtam.
- Szörnyen - megforgatta a szemeit. Pár másodpercig csendben ültünk, majd felállt, én is automatikusan követtem a mozdulatát.
- Ne,ne! Várj meg itt, mindjárt jövök - tolt vissza a kanapéra. Bólintottam.
Felment az emeletre, én pedig hallgatózni próbáltam. De semmit nem hallottam. Fél perccel később visszatért. Leült velem szembe az asztalra.
- Emlékszem mit hittem november végén? - Pár másodpercig vártam, hogy folytassa.
- Nem - feleltem inkább.
- Azt hittem névnapod van - emlékeztetett.
- Á, tényleg! És a kedvenc csokidat adtad nekem - mondtam már felvilágosultan.
- De akkor mondtad, hogy áprilisban tartod a névnapod - mosolygott. - Tessék, boldog névnapot!
Ránéztem a kis csomagra, majd ismét az arcára. Egy kicsit remegett a kezem ahogy elvettem tőle az ajándékot. Vajon mennyit költhetett rám, megint? Leszedtem a csomagolást, és egy dobozt pillantottam meg. Ebből még semmire nem jöttem rá. Kinyitottam a dobozt, majd kivettem a benne található ezüst kulcstartót. Négy hattyút ábrázolt, szóhoz sem jutottam. Végig simítottam rajta az ujjammal.
- Tetszik?
- Ez... gyönyörű! - suttogtam. - De ezt nem fogadhatom el... - visszaraktam a dobozába a kulcstartót és Nick kezébe nyomtam.
- Kérlek szépen! Tudod mennyit keresgéltem a tökéletes ajándékot - mondta lágyan.
- Megértem, de én ezt soha nem tudom majd neked visszaadni - ellenkezdtem tovább.
- Hát akkor minek örültnél? - tárta szét a karját.
- Valaminek amiért nem fizettél - közelebb hajoltam hozzá, és a szemébe néztem.
- Kérlek - motyogta, megráztam a fejem. - Jó, akkor valamit kitalálok.
A dobozt lerakta  maga mellé az asztalra, majd felállt, és járkálni kezdett. Egy jó percig mindketten hallgattunk: ő fel-alá járkált, én a szememmel követtem. Végül megállt és visszaült az asztalra.
- Nekem ezt azzal adod vissza, hogy a barátnőm vagy - próbálkozott. Na jó, ezzel egy kicsit ellágyított. Nem akartam megbántani, de olyan sokat költ rám! Miért teszi ezt? Csak bűntudatod kelt bennem...
- Nick én... - hatalmas szemeivel kérlelőn nézett rám. Hatalmasat sóhajtottam. - Rendben, de ezek után ne vegyél nekem semmit, kérlek - mondtam.
- Köszönöm, köszönöm! - szorosan átölelt, alig kaptam levegőt.
- Én is örülök, Nick, de nem kapok levegőt!
- Jaj, bocsi - elengedett, de még mindig mosolygott.
- Minek örülsz ennyire? - kérdeztem.
- Annak, hogy elfogadtad az ajándékot... és persze annak, hogy többet nem költök rád - tette hozzá.
- Nem is - bólogattam. - Köszönöm - ezúttal én öleltem meg. - Ezt a szép ajándékot, és, hogy többet nem költesz rám.
Nevetett.
- Elmegyünk sétálni? - kérdezte pár másodperc múlva.
- Rendben, menjünk - bólintottam.
Bezártuk az ajtót, és útnak eredtünk. Általában a part felé szoktunk menni, mert ott sok hely van sétálni. De ezúttal balra fordultunk az utca végén, és a belváros felé lépkedtünk. Ahogy kézen fogva ballagtunk elbeszélgettünk. Elsősorban ő mesélt az elmúlt hetéről, majd én is a suliban történtekről. Sokat nevettünk, észre sem vettük hogyan repül az idő. Már elég messze elkóvályogtunk, mikor az út mellett megláttam egy épületet.
- Nézd! - mutattam felé.
Valószínűleg iskola volt, mielőtt így elhagyták. Elég rossz állapotban volt, az ablakok betörve és az ajtó sem volt a helyén. Bárki bármikor ki-be járhatott. Nicket magam után húzva mentem közelebb. Az ajtó felett a felirat még épp volt: 'Westside School of Balett'. Szemügyre vettem az épületet, majd felmentem a lépcsőkön és beléptem az épületbe. Nick mögöttem jött, valószínűleg nem tartotta jó ötletnek a szétnézést.
- Vajon miért hagyták így megrongálni? - kérdeztem, inkább csak magamtól.
- Valószínűleg csődbe ment a fenntartó - motyogta Nick. Hátra fordultam és láttam, hogy megállt az ajtótól pár méterre. Én már a következő ajtónál voltam. Kinyújtottam felé a kezem.
- Nem mersz beljebb jönni? - kérdeztem tőle egy kis mosollyal az arcomon.
- Attól félek ránk omlik - felelte.
- Ha a rongálókra nem omlott rá, ránk se fog.
Hezitált, de elindult felém. Megfogta a kinyújtotta kezem és együtt nyitottunk be a következő terembe. Ez egy próba terem lehetett, ugyanis a falakat végig tükrök borították. Néhány be volt törve, végig repedve. Derékmagasságban egy korlát futott végig a falon, a tükrök előtt. Egy szekrény állt a terem másik felén, a sarokban. Mellette egy kis asztal - valószínűleg azon volt a magnó, vagy a nem tudom mi...
Nick újra elengedte a kezem, de ezúttal csak az ablakhoz ment. Egy pillanatig követtem a szememmel, aztán tovább nézelődtem. Már ha volt mit nézni egy tükrökkel teli szobában...:) A tükörképen kíváncsian nézett vissza rám, ás azt is látta ahogy Nick ujjaival végigsimít az ablakkereten. Hátat fordítottam az egyik tükörképemnek, leültem a földre, és bámultam a másik Emmát.
- Mire gondolsz? - kérdeztem a még mindig kinéző fiút.
- Arra, hogy azoknak a kislányoknak akik idejártak valószínűleg agy álom szakadt félbe... - odajött hozzám és leült mellém.
- Aha, valószínűleg - motyogtam ahogy a vállának dőltem.
Ültünk és néztük magunkat a tükörben. Amikor ő elvigyorodott én is mosolyogtam. Grimaszokat vágott, nevettem. Szamárfület mutatott, az arcába nyomtam a kezem, hogy ne lásson. Aztán lenyugodtunk, vagy szünetet tartottunk a baromkodásban. Ki tudja?
- Ha lesz egy lányom táncolni fog... mert az olyan szép dolog - szólaltam meg hirtelen.
- Valóban? És ha fiad lesz? - kérdezte meglepetten.
- Akkor katonaiskolába adom - nevettem, Ő pedig rosszallóan rázta a fejét. - Csak vicceltem! Ha fiam lesz , akkor sportoló lesz... Igen, ha tetszeni fog neki, akkor úszó, vagy valami ilyesmi... De semmiképp nem fog focizni - elhúztam a számat. (amerikai focira gondol - by szerk.)
- Baseball?
- Az nem rossz sport... csak majd valaki előtte elmagyarázza mindkettőnknek a szabályokat - nevettem halkan.
- Látszik, hogy francia vagy - sóhajtott.
- És angol... Tudod, ezért szeretem a teád, meg minden. Ezért nem tudok krikettezni - nevetett. - És mi, franciák a fociban vagyunk jók!(normál focira gondol - by szerk.) Meg a bicózásban, tuod, Tour de France... - láttam ahogy a szemeit forgatja. - Hé, ez nem fair!
- Én amerikai vagyok, ezért tudok baseballozni... És ezért utálom a teát. Szeretek bicózni, de hülye lennék ezer kilométereket letekerni pár hét alatt - újra nevetett, oldalba böktem.
- Hé, csak megjegyzés képen': látom az arcod.
- Jó, jó, bocsánat! - szabadkozott.
- És miért szeretnéd ha táncolna a lányod? - kérdezte egy perccel később.
- Hát, mert az gyönyörű dolog, ha valaki szépen tud táncolni - magyaráztam. - És, mert én is akartam, csak nem lehetett - tettem hozzá halkabban.
- Miért nem?
- Elköltöztünk... és Madridban először nem mertem, aztán... aztán sem - mondtam.
Gondolkozott azon mit válaszoljon. De válasz helyett felállt, leporolta magát és engem is felhúzott.
- Mire készülsz?
Ismertem a szemében ezt a csillogást, valamit ki akar próbálni. Így csillogott a szeme mielőtt először megcsókolt, mikor másodszor, és a legtöbb őrült ötlete előtt.
- Csak kövess - felelte halkan.
Jobb kezével átkarolta a derekam, a bal kezével megfogta az enyémet, majd felemelte. A szemembe nézett, és lépett. automatikusan követtem a mozdulatát, és folytatta. Miközben egyre gyorsabban táncoltunk körbe, erősebben fogta a derekam. Ő sem volt tisztában vele merre vezet - elvesztünk egymás szemeiben. Csak lépkedtünk körbe a teremben, zene nélkül. De így jobb lett volna, mint zenével. Hosszú perceken keresztül táncoltunk a teremben, majd kitáncolt velem az ajtón és megállt.
- Tényleg gyönyörű dolog, ha valaki tud táncolni - mosolygott.
Puszit nyomott a homlokomra, és kimentünk az épületből. Az utcáról még egyszer visszanéztem rá. Az úton visszafelé ismét nevetgéltünk. Visszaértünk hozzájuk, de nem mentünk be a házba. Csak leültünk az ajtó előtti lépcsőre.
- Köszönöm - szakítottam félbe a csendet.
- Mit köszönsz?
- Ezt a napot. Az ajándékodat, az ígéretedet - elmosolyodtam -, és azt a táncot.
- Nincs mit!
Pár percig csendben ültünk, vagyis kérdezősködtem az utolsó heti munkákról. Megállt egy kocsi a ház előtt, amiből kiszállt Denise. Kivett egy szatyrot a csomagtartóból, és amíg bejött a kapun Kevin bá' beparkolt a garázsba.
- Sziasztok! Hogy telt a délután.
- Jól - válaszoltuk egyszerre.
- Gyertek be, hoztam egy kis süteményt - mosolygott ránk.
- Köszönöm, de én megyek - álltam fel.
- Ó, ne már, Carrie! Csak most jöttél - szomorkodott Nick.
- Aha - nevettem. - Hamarosan találkozunk - néztem rá, majd gyors csókot nyomtam a szájára.
- Viszlát - köszöntem el.
- Szia!
Hazabattyogtam. Anya megkérdezte mi volt, elmondtam neki, hogy sétálni voltunk, aztán felmentem a szobámba.
Talán Nick nem is tudja mennyit jelentette nekem ez a délután. Minden szempontból hálás voltam, még akkor is, ha tudtam: az ígéretét nem fogja betartani.

bocsánat, ezer bocsánat, hogy csak most hoztam..:S tanulnom kellett meg minden... azért remélem tetszett a rész és nagyon örülnék néhány megbocsájtó kommentnek.:P izgalomofokozásként hozzáteszem, hogy a következő két-három részben egy nagy fordulat lesz a történetben.:D már én is várom, hogy emgírhassam:D

csak ennyit akartam. mégegyszer bocsi. sziasztok:*