Ma van a 3. évfordulója annak, hogy először olvastam kitalált történetet. :) És ezt a részt küldöm mindenkinek akit szeretek - mert szeretem őket. És boldog nyarat<3

(u.i1: nem olvastam át, lehet, hogy tele van hülyeségekkel - előre is bocsánat!)

(u.i2: mi ez a ts dalszöveg átalakítva címmé? azt hiszem nem vagyok kreatív, és ha már egyszer úgyis ezt éneklem egész nap, miért ne lehetne ez a rész címe?)

34. rész


- Nick?! Te mit keresel itt? – kérdeztem a sarokban álló illetőtől. Az felállt, és egész közel jött hozzám.
- Téged – és elmosolyodott.
- Ron, mi ez itt? – vontam fel a szemöldököm.
- Nick csak a matek házimban segít.
- Neked nem kell segítség a matekhoz, hiszen te vagy a legjobb az osztályból! – emlékeztettem, hangom pedig egyre szigorúbbnak hangzott.
- Beszélnünk kell – vágott közbe Nick, hogy menthesse az öcsémet.
- Ha elmondom a véleményem, az elég? – néztem rá.
- Meghallgatlak, ha te is meghallgatsz.
- Rendben – bólintottam egy hatalmas sóhaj után. – Ron, kérlek – öcsémnek intettem, hogy menjen ki, és pár másodperc múlva már csukódott is az ajtó mögötte.
- Szóval, meghallgatlak – azzal leült Ron ágyára, ujjait összekulcsolta, és onnan figyelt engem.
- Egyszerű, nagyon egyszerű – kezdtem. – Miért kellett megcsókolnod? Tudod, hogy ami legkevésbé hiányzik nekem most az az, hogy te bekerülj a képbe. Szeretnék végre nyugodt életet élni.
- Ennyire felzaklattalak? – egy pillanatra elgondolkoztam.
- Én zavarom össze magamat, de igen, ebben te is benne vagy.
- Mi zaklatott fel ennyire? Csak a csókom? Vagy esetleg valami más is? – arcára egy új érzelem ült ki, ami azt hiszem az őszinte kíváncsiság volt.
- Az nem elég? – húztam el a számat zavartan, míg éreztem, hogy ő más válaszra várt.
- Sajnálom.
- Késő bánat – legyintettem.
- Ennyi? – kérdezte elkerekedett szemekkel. Értetlenül bámultam rá.
- Mégis mire számítottál? Egy kifakadásra, ordítozásra? Minden olyasmire, amiből a lent lévő családom arra következtethet, hogy épp a saját kezeimmel fojtalak meg?
- Valójában… ja – nyögte ki.
- Nem, Nick, az nem én lennék. Lehet, hogy pár évvel ezelőtt egyszerűen hozzád vágtam volna valamit – emlékszel. De ma már inkább a fojtogatós résznek van nagyobb esélye… - egyszerre mosolyodtunk el.
- Pedig nagyon féltem.
- Te mit akartál mondani? – felemeltem a fejemet és az arcába néztem.
- Már… már nem lényeg. Hagyjuk, oké?!
- Nem.
- De – ellenkezett.
- Komolyan érdekel. Emlékszel az egyezségre? „Meghallgatlak, ha te is meghallgatsz”. – ujjaimmal idézőjeleket rajzoltam a levegőbe, miközben vártam a magyarázatot.
- Annak a kérdésnek akkor lett volna értelme, ha leordítod a fejem – vonta meg a vállát.
- Akkor tekerjük vissza az időt – vágtam rá gyerekesen.
- Nem akarod hallani, hidd el – és sóhajtott egyet. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen megkérdezni, bármi is az. – Tetszett? – felemelte a fejét és rám nézett.
- Mi? – értetlenkedtem.
- A csók. És minden, ami tegnap történt köztünk. Tetszett? – A szemébe néztem, és nem engedtem el a pillantását. Szerettem volna tudni, hogy csak szórakozásból kérdezte-e, vagy ezúttal komoly.
- Viccelsz? – mivel az arckifejezése nem árulkodott, muszáj voltam rákérdezni. Amíg a válaszra vártam, gyomrom remegni kezdett, úgy éreztem menten elájulok. Nem hozhat ki belőlem ilyen reakciókat!
- Én csak biztos akartam lenni, hogy te már nem érzel semmit irántam… - nem hagytam, hogy befejezze. Lendült a kezem, és tenyerem hatalmasat csattant az arcán.
- Utállak! Nem tetszett, sőt, elérted, hogy megutáljalak – már azon voltam, hogy még egyet lekeverjek neki, de elkapta a csuklóm.
- Emlékszel mi volt legutóbb, amikor így álltunk? – kérdezte, miközben megdörzsölte az arcát, amelyiket megütöttem.
- Helyettem valaki más látta el a bajod. De most nem így lesz – lesöpörtem magamról ujjait, és dühösen kiráztam szememből a hajam. – Viszlát, Nick. Nem szeretnélek többet látni – mondtam neki, és kisiettem az ajtón.
- De hiszen te szervezed az esküvőmet. Fogunk még találkozni! – kiáltott utánam, de követni nem követett.
- Na, jól ment? – kérdezte Ron, aki a lépcsőfordulóban ült és felfelé pislogott.
- Nem hallottad? – bólintott, én pedig csalódottan mentem tovább.
- Szia, Anyu. Sajnálom, de most mennem kell. Majd benézek valamelyik nap! – intettem Anyunak, aki még mindig Madam Plutottal beszélgetett.
- Szia, drágám – köszönt, és pár másodperccel később becsapódott mögöttem az ajtó.


- A megrendeléseket elküldtem. Igen, igen, több mint két hete! Nem érdekelnek a beosztottjai. A meghívókat tegnap délelőttre ígérték, és még mindig nincsenek az asztalomon. Akkor nézzen utána, gyerünk! Rendben, viszlát! – ledobtam a telefonomat az asztalra, pont, amikor Claire benyitott az irodámba.
- Szia. Zavarok? – kérdezte.
- Szia, nem, gyere csak! – rámutattam az egyik székre, én viszont folytattam a fel-alá járkálást.
- Rossz napod van?
- Megrendeltem a meghívóitokat, de még mindig nem érkeztek meg – magaráztam. – Még a héten ki kell küldenetek őket, hisz a Nagy nap is mindjárt itt lesz.
- Nyugi, Emma! Még van időnk és minden rendben lesz – szólt.
- Ennek fordítva kellene lennie. Neked kellene idegesnek lenned, nekem pedig nyugtatgatni téged.
- Nem mehet minden a megszokott kerékvágásban – vont vállat. – Erről jut eszembe, Nick mondta, hogy nem vagy hajlandó vele beszélni. Ez meglepett… - kérdőn néztem rá. – Én arra számítottam, ő un rád előbb, ha már ismét rád kell hangolódnia. Nem egyszerű – magyarázta, engem viszont egyre jobban összezavart.
- Miről beszélsz? – megálltam az íróasztalom mögött, és nagy szemekkel néztem rá.
- Nem mondta? – kérdezett vissza.
- Mégis mit?!
- Hát, hogy… Hagyjuk, én nem szólok bele. Majd ti elintézitek a problémáitokat.
- Claire, kérlek, figyelj rám, és próbálj megérteni – leültem a székembe, megmasszíroztam a halántékomat, majd a szőke nőre néztem. – túl sok gondom van most, nincs szükségem Nick bolondozásaira. Legszívesebben elküldeném Japánba.
- Min vesztetek össze? – sóhajtottam.
- Kérdezd őt – megvontam a vállam.
- Rendben. Akkor én most megyek, és légy szíves szólj, ha meg lesznek a meghívók. A vendéglistád megvan? – bólintottam, de továbbra is kerültem a tekintetét. – Viszlát, Emma.
- Helló, Claire.
Lassan elszámoltam tízig egyszer, majd kétszer, és amikor már biztos voltam abban, hogy Claire elhagyta az épületet, felkaptam a táskámat, a kabátomat és kisiettem az irodából. Elbúcsúztam a munkatársaimtól – vagyis odakiáltottam egy viszlátot, és rohantam a lifthez. Tíz perccel később már hazafelé vezettem a forgalmas fővárosi utakon.
Dominic a konyhában volt, éppen ebédelt. Teljesen ledöbbent, ahogy berontottam a lakásba, ledobtam a cuccomat az előszobában, és odarohantam hozzá. Még rágta az utolsó falatokat, amikor a karjaiba omlottam, és ott remegtem tovább az idegességtől. Megsimogatta a hátamat, majd lenyelte a szájában lévő ételt és megkérdezhette:
- Mi történt, drágám?
- Ne kérdezd, csak vigasztalj meg. Azonnal mennem kell, de túl ideges vagyok – feleltem.
- Igen, azt látom. De hogyan nyugtassalak meg, ha nem tudom mi a baj?! – eltolt magától egy pillanatra, hogy megvizsgálja az arcom, de én visszahúztam őt.
- Nem érdekel – mondtam gyerekesen. Örültem, hogy ezúttal nem faggatott tovább, hagyta, hadd bőgjem ki magam a karjai között, majd mikor már úgy gondolta, megnyugodtam, eltolt magától és a szemeimbe nézett.
- Mi történt? – elhúztam a számat, de a tekintete nem eresztette az enyémet.
- Claire nem tudja, miket beszél, legalább is remélem. Nagyon felzaklatott – sóhajtottam.
- Ne foglalkozz vele. Nem éri meg, ha már egyszer úgyis szőke.
- Van benne valami – elvigyorodtam.
- És mikor lesz ennek vége, pontosan?
- Hm… Még körülbelül másfél hónap.
- Pati pedig a két hét múlva, ugye? – bólintottam.
- Erről jut eszembe, fogalmam sincs miben menjek az esküvőjükre – nevetett, bár én nem találtam mulatságosnak.
- Majd én találok neked egy jó kis ruhát. És gyönyörű leszel – mint mindig.
- Ne bókolj ennyit, még a végén elbízom magam – kacsintottam rá.
Közben leültünk és ő öntött nekem egy kis teát. A következő fél órában elbeszélgettünk különféle stressztől mentes dolgokról. Nem aggódtam, és valószínűleg ez volt Dom célja. Örültem, hogy ott van velem, és arról beszél milyen odakint az időjárás. Arra a félórára mintha elhittem volna, hogy a legnagyobb gondom, hogy mi legyen a vacsora. Olyan egyszerű volt, könnyed és élveztem. Mintha mindig is egy nyugis életről álmodoztam volna, csak nem kaptam meg. A költözések, a hatalmas városok, az a sok ember.
A válasz pedig ilyen egyszerű. Végig ott lebeg a szemem előtt, és én nem veszem észre. Ha ebből indulok ki akkor mi a megoldás Nickkel kapcsolatban? Az, biztosan az, hogy másfél hónap múlva hazautazik és nem látom többé. Minden olyan lesz mint előtte. Csak a nyugis életem nem, és az, hogy nem lesz velem.
- Azt hiszem, mennem kell – mondtam, miután kiittam az utolsó korty teát is a bögréből. Dom bólintott.
- Vigyázz magadra – szólt utánam, ahogy kisiettem az előszobába. Hátrafordultam, intettem neki és kiléptem a lépcsőházba.

Pati már türelmetlenül várt rám a L’élégance előtt. Ahogy megpillantott intett nekem és odasiettem hozzá.
- Már azt hittem soha nem érsz ide. Negyed órája várok rád – bosszankodott, ahogy elindultunk az üzlet felé.
- Sajnálom, de haza kellett mennem egy apróság miatt. És hát tudod milyen Dom, nem hagyott eljönni… - sokatmondóan égnek emeltem a szemem és kitártam előtte az üvegajtót.
Ahogy beléptünk az üzletbe egy kosztümöt viselő nő köszöntött minket, Madam Morté. Hátravezetett minket egy szobába, ahol a sarokban volt egy másik ajtó.  Szemben az ajtóval, amin bejöttünk fehér bőrkanapé, valamint egy dohányzóasztal. Tőle jobbra pedig két nagy tükör, előtte zsámoly. Madam Morté kisietett a másik ajtón, és mire én helyet foglaltam a kanapén, már vissza is jött.
- Ms Stole, kérem, jöjjön be és vegye fel a ruhát – szólt. Pati izgatott pillantást vetett rám és besietett a másik szobába, Madam Morté pedig becsukta mögötte az ajtót.
Egyedül maradtam, és pontosan ezt nem akartam. A gyomrom görcsbe ugrott a gondolatra, hogy most van időm gondolkodni. Tudtam, hogy nem halaszthatom sokáig ezt az egész dolgot, és azt is, hogy szemtől szemben is beszélnem kell majd Vele. Tisztáznunk kell néhány dolgot, például ezt a mait Claire-rel. De mikor? Hogyan kerülhetnénk olyan helyzetbe, hogy rákérdezzek a dolgokra, amikre nem merek? Mindenképp az esküvője előtt – hisz csak úgy tudnám szívből szervezni a dolgokat.
Gyorsan kikerestem a táskámból Pati vendéglistáját, s bár már ezerszer végigolvastam, most megint átfut rajta a szemem, s végül megakad a keresett neveken: Nick Jonas és Claire Richardson. Megkönnyebbült sóhaj, de aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem jó alkalom. Nem hiszem, hogy sok nyugtom lesz azon a napon – sőt biztos. Vagy talán megint önálló akcióba kezd és kiharcolja, hogy kettesben legyünk? Nem, biztosan nem, hiszen a legutóbbi ilyenből is csak az alakult ki, hogy megint összevesztünk, mint két kamasz. Hogyan képes befolyásolni? Úgy érzem megint 16 éves vagyok, és még mindig szeretem.
- Na hogy tetszik? – libbent be az ajtón Pati, épp a legjobb pillanatban.
Megáll a tükör előtt, megnézi magát, majd pár másodperc múlva ismét rám szegezi pillantását. A hófehér szatén könnyedén lebegte körül Pati tökéletes alakját, s az egyszerű virághímzésekkel az összhatás bámulatos volt. A ruha elegáns, s még szebb, mint a legelső próbán. Felső részén csipkeminta, a csípőjétől pedig úgy tapadt a lány lábaira a szoknya, mintha csak bizonyítani akarná: viselőjének nincs mit takargatnia.
- Gyönyörű vagy – sóhajtottam, és valóban az volt.
- Mit gondol, Madam Morté? – fordult a hölgy felé, aki, mióta visszatért a szobába, már vagy hatszor megkerülte Patit, hogy minden szögből megvizsgálhassa.
- Azt hiszem, igaza van. Ezt a ruhát magára szabták! – és elégedetten összecsapta a tenyerét. – Kényelmesen érzi magát benne, kell valahol rajta alakítani?
- Nem, én azt hiszem, tökéletes – mondta Pati, miközben hátulról is megnézte magát a tükrökben. Láttam az arcán, hogy nem hisz a szemének, és legszívesebben megkérdezné: ez valóban én vagyok?
- Igen Pati, ez te vagy! Az én tündérmesébe illő barátnőm – gondoltam magamban, és felálltam, hogy közelebbről is megcsodálhassam.

Miután vettem egy forró fürdőt, és a kedvenc könyvemmel bemásztam az ágyamba, már sokkal jobban éreztem magam. Ez az egy hely volt ahol mindenféle stressztől felszabadultan élvezhetem a szabadidőmet – meg úgy egyáltalán az életemet. Már nem is emlékszem, mikor fajultak így el a dolgok. Mikor találtam ki, hogy agyturkász helyett esküvőszervező leszek? Akkor legalább nem a saját, hanem más problémáival kellene foglalkoznom. Csodálatos élet, ráadásul egy szép kis irodában, ahol, ha nincs épp betegem én is elterülhetek a kényelmes kanapén.
Hol úsztak el ezek az álmok? Ennek is, mint sajnálatos módon elég sok kérdésnek, a válasza Nick Jonas. És ezek után van képe idetolni a seggét és a menyasszonyát, hogy én rendezzek neki eküvőt? Aztán még van pofája összeveszni velem, ja, és megcsókolni. És miért? Azért, mert szerinte élvezném.
- Csak nem idegeskedsz még lefekvés előtt is? – hallom magam mellől Dominic hangját. Nem is vetem észre, ahogy befeküdt mellém.
- Próbálok rájönni miért ilyen túlhajszolt az életem – vallom be.
- Túlreagálod az egész életedet. A munkádat és a kapcsolataidat – eltátottam a számat, és már majdnem visszavágtam neki valami csípőset, amikor megszólalt az éjjeli szekrényre helyezett mobilom.
- Ki a fene az ilyenkor? – kérdezem, majd megnézem a kijelzőt.
- Claire?
- Nem, ez… Kevin Jonas – feleltem meglepetten. - És fogalmam sincs, miért hívhat. Hallo! – szólok bele, válaszként hatalmas szipogást hallok. Kevin felhív ilyen későn és sír?
- Emma, én vagyok az… Mondanom kell valamit – de itt elbőgi magát, és csak fél perccel később tudja folytatni.
- Mi történt, Kevin? Mi az, megijesztesz! – ismételgetem, miközben ő összeszedi magát.
- Szóval anyuról van szó.
- Mi történt Denise-szel? – a hangom mintha magasabban szólna a megszokottnál.
- Me-me-me-megha-meghalt… - nyögte ki végül és zokogni kezdett, de ezúttal olyan hangerővel, és olyan szívszaggatóan, hogy lehetetlen lett volna megvigasztalni.
Denise, a mindig egészséges nő, a szerető anya, aki örökké mosolyog. Elöntöttek az emlékek, és amint teljes mértékben felfogtam mit mondott az én könnyeim is megtalálták az utat a felszínre. A telefon kiesett ujjaim közül, majd pár másodperccel később Kevin zokogása is elnémult – letette. Én pedig ültem az ágyban, és Dominic ijedt pillantásától kísérve a karjaiba dőltem. Könnyeimmel eláztattam a mellkasát, s míg ő kitartóan simogatta a fejem nem kérdezett semmit. Csak hagyta, hogy zokogjak, addig, amíg a könnyeim elfogynak, és érzéseim is eltűnnek.

Eljött ez a nap is - hát nem gondoltam volna. Két éves vagy, drága JB-s sztorim<3 Úgy imádtalak. És még mindig imádlak, csak már nem te vagy az első. Bocsi, de egyszer minden elmúlik, ami fontos volt jelentéktelenné lesz... (egy költő veszett el bennem :/)

Szóval csak meg akartam köszönni ezt a két évet, amiből a második már inkább szenvedés volt. Nem tudom mit kezdjek veled, te lány! Komolyan!? Örülnék, ha legalább nekem elmondanád kit szeretsz...(Most gyorsan visszanézem mit írtam tavaly ilyenkor, csak hogy fogalmam legyen róla :O)

Őszintén szólva annyit szeretnék, hogy a következő rész(amit már egy hónapja írok) NAGYON HAMAROSAN fenn lesz:)))) komolyan csak egy részlet van már belőle amit meg kell írni. Aztán írok egy utolsó - nagyon, igazán, VALÓSAN utolsó részt. És au revoir, Emma <3

 Csak ennyi. Még egyszer boldog szülinapot, Carrie :P

♥

Köszönöm, Csenge. Köszönöm, hogy vagy nekem♥♥♥ :$$$

Kimondhatatlan ;)))

♥

ps: héten folytatás:PP

Listening: Taylor Swift - Back to December <3333

/a címet nem tudom honnan szedtem. talán majd egyszer rájövök:D:D/

Ezúton szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden olvasómnak, és annak aki erre tévedt. Remélem, hogy mindenki rengeteg ajándékot és szeretetet kap az elkövetkező 2 napban, valamint a 2011-es évben. (K)

Valamint azt is szeretném még mondani, hogy az idén még lesz egy rész. Amolyan búcsúzó rész - az évtől. :) Idén sajnos nem sok időm volt a blogomra, ez meg is látszik, de remélem, hogy az a pár ember megmaradt nekem aki olvassa ezt.

Mégegyszer kellemes ünnepeket. Sziasztok!

Joyeux Noël ♥ - ha már tanulok franciául:$

juuj!! nem veszett el csak pár soor!!!:D és az a pár amúgy sem tetszett, szóval újraírtam és ittvan:D annyira  örülök neki, mert bár egy kicsit unalmas, de szerintem olvasható:)

és nyugodtan fejezzen le aki még olvas, hogy eddig nem volt rész. SAJNÁLOM!:(

küldöm ezt a rész Ginának, mert nagyon hiányzik♥

és az új osztályomnak, mert egy hónap alatt úgy megszerettem őket:)

puszii, Dóri(K)

30. rész


   Anya azt mondta túl sokat vállalok magamra, hogy meg fogok "bukni" benne. Nem hittem, neki, hisz ez a dolgom, a lánya vagyok. Helyette felemelt fővel mentem a tömegbe, de nem velük párhuzamosan, nem, én velük ellentétes irányba haladtam. Még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e... Ha viszont átölelem Dominicot és mélyen a szemébe nézek, tudom.
   Boldogan fekszem az ágyamban, a tavaszi nap eső sugarai melegítik a szobát. A jegy gyűrűmről pedig az arcomba vakít a fény, de ez sem szegheti jó kedvemet!
   Sophie is azt mondta, hogy nem leszek képes megrendezni Nick esküvőjét. Ehhez képest már nagyon jól haladok vele! Igaz, hogy Claire mindenbe beleszól, és mindent jobban tud mint én, de végül is ő a menyasszony. Az ő esküvője lesz nem az enyém, de azért igazán hagyhatna dolgozni. Én mindig is utáltam, ha valaki beleszólt abba amit, és ahogy teszek. Szóltam Nicknek, hogy kérje meg Clairet, hogy egy kicsit... hm... húzza be a kéziféket, oké NAGYON!
   Erre persze Nicholas Jerry Jonas védeni kezdte a nőjét (Joe fogalmazott így...). Szerinte én hiszem azt, hogy ez az én esküvőm, ezért vagyok ellenséges Clairrel, és nem hallgatom őt meg. Ezek után pár napig nem szóltam Nickhez, vagyis még ma sem szólok hozzá, mert ez a múlthéten történt.
   De rájöttem valamire. Joe ki nem állhatja Clairet. Mára z is feltűnt, milyen furcsa hangsúllyal ejti ki a nevét, ha ő kerül szóba. Máskor pedig egyszerűen témát vált. Rá szerettem volna kérdezni, mi okozza ezt az érzést, de sajnos még nem volt időm négyszemközt beszélni vele. Talán majd ma, Sophie buliján. Bár Clairenek semmi gondja nincs vele, pár hete olyan lelkesen beszélt Nick bátyjáról. Ha viszont Joe így folytatja, és még elejt pár epés megjegyzést a nőnek, biztosan megérti majd mi a helyzet...
- Várjunk csak! Sophie... ma, születésnap? - ajkaim cuppanó hangot halalttak, ahogy leesett az állam. Ledobtam magamról a takarót, kiszáguldottam a hálóból, egyenesen a konyhába, ahol Dom éppen a reggerli kávéját fogyasztotta. - Dominic hanyadika van ma? - hadartaúgod születésnapja – válaszolta, miközben a kilöttyent kávét törölte le az asztalról. - Akartam, is szólni, hogy kellhetnél már, mert soha nem fogsz elkészülni.
   Hatalmasat sóhajtottam és lehuppantam mellé a székre. Megszorítottam az egyik kezét, majd az arcomhoz emeltem és belecsókoltam. Kék szemei áthatóan fürkésztek, a lelkemig látott. Érezte, hogy valami nincs rendben, de én csak vállat vontam.
- Nem szeretnél menni?
- Viccelsz? A húgom 22 éves délután 4 órától, nem hagyhatom ki! - feleltem egy kicsit magasabb hangon, mint kellett volna.
- Ezt diktálja a jó modor, és a testvéri szeretet, de Emma, te nem vagy jól – sóhajtotta.
- De Dominic, a testvéri szeretet azt is diktálja, hogy holmi rosszullét ne akadályozzon születésnap ünneplésekben.
- Szóval nem győzhetlek meg, hogy maradj itthon? – felvonta a szemöldökét.
- Túl könnyen menne, Dominic, nem lehet – ezzel le is zártam a beszélgetést, és visszamentem a hálóba.
   Előkészítettem a ruhámat az estére, és elmentem zuhanyozni. Hajat is mostam, majd kivasaltam, és leengedtem. Felvettem egy egyszerű szabadidőnadrágot, és pólót, majd visszamentem a barátomhoz a konyhába.
- Jaj, Dominic, ne aggódj már annyit! Komolyan minek tanulsz te, pszichológusnak, hogy meg akarod fejteni minden gondomat?
- A férjednek tanulok, és a férjeknek kötelességük megfejteni minden gondodat – elkaptam a derekam és magához húzott. Felnevettem, pedig tudtam, hogy komolyan mondja.
- Gyere el velem – kértem őt.
- Nem lehet, tudod nagyon jól. Sophie nem hívott meg – ingatta a fejét.
   Hát igen, Sophienak is pont most kell összevesznie a vőlegényemmel. És min? Azon, hogy Sophie szerint július elején kellene megrendezni az esküvőt, mert akkor lesz az évfordulója annak, hogy megismerkedtünk. Dominic és én viszont Októberben szeretnénk esküdni, mert akkor lesz a harmadik évfordulója, hogy együtt vagyunk... Igazán eldönthetnék kinek az esküvője lesz ez, és ki az esküvőszervező!
- Nem érdekel, majd azt mondjuk, hogy rosszul voltam a reggel, és nem mertél egyedül elengedni – átkaroltam a nyakát, halkan súgtam a fülébe a hódító hadjárat szövegét.
- Caroline, ne csináld ezt velem – kérte teljesen józanul. Valamit rosszul csinálok?
- Mit is? - egyre közelebb hajoltam hozzá, miközben elhelyezkedtem az ölében.
- Ne akarj elcsábítani – magyarázta.
- Miért, nem tetszik? - kérdeztem.
- De, nagyon is – azzal megadta magát.


   Délután fél ötkor a kocsiban ülve Domot a vizsgáiról kérdezgettem. Így akartam elterelni a gondolatait az estéről. Nem emlékeztem mióta félt ennyire a húgomtól. Viszont biztos voltam benne, hogy Sophiet ma egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy ott van-e Dominic, és ha igen, akkor miért. Őt ma csak az fogja érdekelni, hogy élvezze a születésnapját, jót bulizzon a barátaival, és semmi más. Talán majd holnap kérdőre vonja Dom-ot, de ez sem biztos.
   Szerettem volna ezt elmondani vőlegényemnek, de nem akartam, hogy megint arra gondoljon, ha épp nem az jár az eszében. Amikor megérkeztünk a bár elé, ahová Sophie barátai szervezték a partit Dom már nem tétovázott, hanem megragadta a kezem és bevezetett a tömegbe. A klub helységet kidekorálták a kék és bézs szín minden árnyalataival. Sophie teljesen eltűnt volna, ugyanis kék koktélruhát viselt, ha nem rikít annyira vörös hajkoronája.
   Épp egy már ajándékokkal megpakolt asztalka mellett állt, és a köszöntéseket fogadta, amikor beléptünk. Nem vett észre, de én nem szerettem volna most odamenni. Inkább ha már nem lézengenek ott annyian.Félrevonultunk a bárpulthoz és Dom rendelt két alkoholmentes koktélt. Pár percig csak üldögéltünk, és iszogattunk, majd belépett pár alak az ajtón. Valószínűleg ők voltak az utolsó meghívottak, mert már így is nagyon zsúfolt volt a helyiség.
- Emma, Frankie Jonas is meg lett hívva? - tette le Dom a poharát.
- Nem tudom, de valószínűleg igen – feleltem egy kissé zavartan. Miért akarja tudni Dominic itt lesz-e Frankie? - Sophie biztosan nem hagyja ki az alkalmat, hogy Jonasékkal ünnepeljen – sóhajtottam. - Végül is 7 éve most először teheti ezt meg.
- Nagyon szimpatikus a srác. Mindig szórakozott, és bár úgy tesz mintha semmi nem érdekelné különösebben, a múltkor említette, hogy építész szeretne lenni – eltátottam a számat.
- Építész? Frankie? Ugye nem viccelsz velem Dominic Logratte?
- Miért tennék én olyat? - vigyorgott, de ismét láttam, hogy komolyan beszél.
- Én mindig is azt hittem, hogy ő majd a bátyjai által kijárt utat választja.
- Igen, pont azt mondta, hogy utálja ha hozzájuk van hasonlítva. Azt mondja, oda van a zenéért, imádja, megnyugtatja, de nem bírná azt az életet élni, amit a testvérei. Csak gondolj bele, Emma. Az ő bátyjai soha nem értek rá vele foglalkozni a fellépések, interjúk miatt.
- És ő látta milyenek tudnak lenni a rajongók, ha beindulnak, látta, milyen állapotban vannak a bátyjai a turnék után – fejeztem be helyette. Ezeket én is láttam – rám sem volt idejük...
- Érted te, hogy mire gondolok – sóhajtotta megkönnyebbülten.
- Igen, de... építész?
- Az nagyszerű szakma, drágám – nevetett, majd ecsetelni kezdte az építészet kiemelkedő fontosságát és jellemét.
   Csak akkor figyeltünk fel az idő múlására, amikor elterjedt a bejelentés, miszerint hozzák a tortát. Felpattantam hát, megragadtam Dominic kezét és az ünnepelt felé siettünk. Ő ott állt egy kerek asztal mellett, azon a 2 emeletes torta, amin a 22 gyertyát helyezték el precízen. Sophie izgatottan nézett körbe barátain, majd megakadt a pillantása rajtam. Elmosolyodott.
- Azt kívánom... - majd egy másodperccel később elfújta a gyertyákat. Erre kitört az üdvrivalgás, és mindenki még egyszer meg akarta ölelni a lányt.
   Végül Sophie sikeresen felvágta a tortát és osztogatni kezdték a szeleteket. Dominic szerzett nekem egyet, de én úgy éreztem itt az ideje, hogy felköszöntsem a kis húgomat. Pár perc alatt odaküzdöttem magam a háta mögé, hogy szorosan átölelhessem a derekát. Meglepetten fordult meg, majd amikor felismert visszaölelt.
- Jaj, Emma, már azt hittem nem is jöttél el! - nyögte megkönnyebbülten.
- Sajnálom, de meg akartam várni, hogy ne legyen akkora tumultus körülötted... De úgy látszik, erre pár óráig még várnom kellene – nevettem.
- Igen! Úgy örülök, hogy itt vagytok – ugye, mondtam, hogy ma nem érdekli ki van itt, és miért...
- Boldog születésnapot, Sophie Margaret – azzal átnyújtottam neki a pici dobozt, amiben az ajándékom volt.
- Ó, köszönöm – bontogatni kezdte a csomagolást.
- Ezt kettőnktől kapod, reméljük tetszeni fog – mondta Dominic.
- Egész biztosan – mosolygott rá Sophie. Ezen egy kicsit meglepődött, de aztán ő is elvigyorodott.
   Sophie óvatosan leszedte a papírt az ajándékomról, majd forgatni kezdte a dobozt, mielőtt kibontotta. Kíváncsian méregette, majd leemelte a tetejét és megnézte a benne lévő érmét. Egy pillanatra eltátotta a száját, de észbe kapott és becsukta azt. Szemébe könnyek gyűltek, úgy nézett fel ránk.
- Én azt hittem elveszett a költözéskor – dadogta, közben mutató ujjával végig simított az érmén.
- Igen, de én megtaláltam, és úgy gondoltam egy kicsit feldobjuk és... és a megfelelő ajándék lesz – rámosolyogtam, ő pedig szorosan átölelt. Aztán Dominicot is, aki olyan boldogan ölelt vissza, mintha épp bejelentették volna, hogy tanulás nélkül megszerezte a diplomáját.
- Azt hiszem, mi most félrevonulunk! Majd később beszélünk – mondtam neki, mert a hátam mögött már egész sor alakult ki.
- Rendben. Emma, köszönöm – szólt utánam.

- A barátod mióta udvarol Sophienak? - kérdezte a legidiótább dolgot, amit kérdezhetett volna, Joe.
- Épp kiengeszteli. Pár napja összevesztek, és azt hiszem kihasználja az alkalmat, hogy Sophie nem... agresszív – magyaráztam.
- Téged meg itt hagy.
- Csak nem tűnök el – vontam fel a szemöldököm. Erre Joe grimaszt vágott, megragadta a kezem és elhúzott táncolni. Megállt Dominic és Sophie mellett, megmutatta Domnak mind a 32 fogát, majd táncolni kezdtünk.
- Úgy látszik, eltűntél, de még meg vagy.
- Ez nem a te napod, drága – nevettem.
- Mi az az ajándék, amit Sophienak adtál? Majdnem elbőgte magát, amikor megkérdeztem mi az a nyakában... - kíváncsiskodott.
- Még Montrealban kapta, a legjobb barátnőjétől. Azt mondta akkor neki, hogy amíg ez a pénzérme Sophienál van, ő emlékezni fog rá, és Sophie is rá... Bele van vésve, hogy 'Just another forever child' – vázoltam a dolgot.
- Just another forever child? Örökké gyerek? Ennek semmi értelme – rázta a fejét.
- Valóban semmi, neked – mosolyodtam el. Joe bólintott, jelezve, hogy nem érti, de elfogadja. Megkérdeztem ő mit adott a húgomnak, mire csak azt válaszolta, a tesóival közösen csináltak egy gyűjteményt. Azt viszont nem mondta el mivel kapcsolatosan.
   Áttáncoltunk pár dalt, majd Dominic és Joe párt cseréltek, és újra barátommal lehettem.  Aki, meg kell jegyeznem még a fél órával korábbinál is sokkal boldogabb volt. Állítása szerint Sophie megbocsájtott neki – legalább is nem hozta szóba a veszekedésüket.
- Akkor mi lesz, októberben lesz a parti? - jött oda Audrie. Lila, egyenes szabású ruhát viselt, és olyan magas cipőt, hogy bátyjánál is magasabb lett. Dominic kényelmetlenül is érezte magát e miatt. Szeretett "felülkerekedni" az embereken.
- Milyen parti?
- Hát az esküvő?! Beszélnem kell a fodrászommal, meg valami szakemberrel a ruhámat illetően... Jaj, tényleg, keressek egy jó esküvőszervezőt? - kezdett pattogni Audrie.
- Ez még nem biztos, Audrie! - szögeztem le gyorsan.
- Igen, mert attól, hogy én és Sophie megbeszéltük ki esküvője ez, nem jelent még semmit.
- Jól van, értettem, uram. Megyek is, akkor, nem zavarom a... köreiteket.  
   Értetlenül néztünk utána, majd Dom vállat vont, és odahúzott a bárpulthoz, ismét. Amíg az italainkat készítették a tömegben keresgéltünk ismerős arcokat.
   Annyian voltak, hogy úgy éreztem Sophie meghívta az egész környezetvédelmi kart a születésnapjára. Meg még a többi barátját, és a családtagokat. A kicsi, szombat esti bár zsúfolva volt fiatalokkal, de most nem piaverseny zajlott, mint minden hétvégén. Levegőt is alig lehetett kapni.
- Dom, elmegyek a mosdóba. Pár perc – kiáltottam a fülében, de az ordító zenétől így is alig hallotta. Bólintott, és én elindultam átküzdeni magam a tömegen.
   Igazán nem tartott sokáig eljutni a női mosdóba nyíló ajtóig. És örültem is neki, hogy nincs tömve. Bementem az egyik fülkébe, lehajtottam a vécéülőke fedelét és ráültem. Nagyon kimelegedtem, amit odabent nem is éreztem. Éreztem, hogy ég az arcom, és a levegőt is túl gyorsan szedtem. Addig ültem hát a fülkében, amíg nem lett egyenletes a légzésem. Amikor már annyira melegem sem volt, kivonultam a fülkéből, és megálltam az egyik tükör előtt.
   Még mindig ki voltam pirulva, de már  nem volt annyira feltűnő. Még megigazítottam a hajamat és a sminkemet, majd indultam volna vissza, amikor egy ismerős lépett be a mosdóba.
   Claire Richardson szőke hajkoronája, pink ruhája és 10 centis magassarkúja tipegett felém, vagyis inkább a tükör felé. Megnézte magát, jó alaposan, kicsit igazított kontyba tűzött haját. Szemei hatalmas rózsaszínre voltak kifestve, majd kiesett a szemem ahogy ránéztem, és nem a szépsége miatt. Meg sem hallotta, ahogy odaköszönök neki.
- Szia, Claire – ismételtem harmadszorra. Úgy éreztem kezdek szánalmassá válni, szóval mivel erre sem reagált elindultam ki.
- Á, Emma, helló! - kiáltott utánam izgatottan. Még háttal voltam neki így elereszthettem egy gunyoros mosolyt, majd hozzáfordultam.
- Szia! Hát te, mi újság?
- Csak Nickkel jöttem. Nem szeretett volna egyedül jönni, de nem érti meg ha nem érzem magam jól – panaszkodott.
- Nick itt van? - Nem értem miért kapcsolt a szívem gyorsabb üzemmódra. - Csak most jöttetek?
- Igen, mert nem találtuk a helyet. Köszöntöttük a húgodat, és muszáj volt bejönnöm, mert olyan szörnyű levegő van odabent – folytatta tovább.
- Igen, értem mire gondolsz. Én is ezért jöttem ki.
- Ráadásul amúgy is hányingerem van, most meg ez a cigi füst! Egész nap ehetnékem van, aztán meg csak, bocsánat, de visszajön... Emlékszel, ezt említettem a múltkor neked – tette hozzá egy fájdalmas sóhajjal.
- Claire, nem lehet, hogy..üm, terhes vagy? - vontam fel a szemöldököm ahogy a tükörképe szemébe néztem.
- Miért lennék, ez hülyeség?!
- Jaj, ne ijedj meg, csak a múltkor is mondtam ezeket a panaszokat... Furcsán érzed magad, hánysz, nagy az étvágyat, és zavar a füst. Pedig nem is nagyon érezi, inkább csak meleg van odakint – mutattam az ajtó felé, de  a szemem nem vettem le az arcáról.
   Először úgy nézett rám mint egy idiótára, majd arcára megdöbbenés ült ki. Majd lassan eltátotta a száját, a hasához kapott és... elájult.
- Claire. Claire?!

sziasztok

a rész kész van, de sajnos nem tudom feltenni. a word totál befagyott, és most attól félek, hogy az egész el fog veszni:S:S:S 2 hete írom, szóval akkor valószínűleg ki fogom hajítani a gépet az ablakon, vagy ilyesmi. a gáz az, hogy megpróbálnám megcsinálni, de helyben bealszok..:S szóval majd holnap, vagy holnap után megnézem mi lett vele, és ha elveszett az egész akkor újabb pár napig sajnos nem tudok jelentkezni.

tényleg NAGYON sajnálom!(jéé, 10 perc eltel és végre betöltötte a megfelelő mappátXS) most megyek zuhanyozni meg ilyenek és gyakorlom a káromkodás láncot:)

majd jövök. puszi:*

oké:S amíg nem kapok legalább 4 kommentet nem folytatom. így is egy kínszenvedés volt megírni, mert csak az járt a fejemben, hogy senki nem olvassa majd el!

amíg ti megerőltetitek magatokat addig a másik történetemet fogom írni. pápá<3

29. rész


   Megtorpantam, de csak egy pillanatra.
   Ugyanúgy mint amikor otthon megláttam az ebédlőbe lépő Denise-t, most is csak az újralátás, és a meglepetés állított meg. Mit keres itt? Csak nem újra akart látni, ezért ő is nyomozott egy kicsit, mint Pati? Aztán elküldte hozzám a barátját, és most itt vagyunk... De nem, ez nem lehet. Akkor eljött volna Denise-szel. Az anyja viszont azt mondta, hogy Nick a barátnőjével telel. Vagy Denise nem is tud róla, hogy a fia itt van?
   Fél másodpercembe telt amíg ezt végiggondoltam, aztán átjárta a testemet a viszontlátás öröme. Visszamosolyogtam Nickre, aki egyből felismert (mondom, hogy ő szervezte az egészet). Ha meg is torpantam a lépés közben, akkor most dupla sebességre kapcsoltam. Odasiettem Claire Richardson és Nick asztalához. Claire felpattant, és kihúzta nekem a mellette lévő széket.
- Örülök, hogy eljött! Jó reggelt – mosolygott. Nick döbbenten nézett Claire-re, majd rám és elmosolyodott. Én pedig megálltam a kihúzott szék mellett és ügyet sem véve Claire-re Nick barna szemeibe néztem.
- Nicholas Jerry Jonas, te összövetkeztél Patival, vagy puszta véletlen, hogy te is itt akarod rendezni az esküvődet? - kérdeztem vádlón. De nem hagytam válaszolni, mert hozzátettem: - Hiányoztál!
   Felpattant, meg sem várta míg széttárom a karom, és szorosan megölelt. Hirtelen rengeteg minden zúgott keresztül a fejemen. A fele értelmetlen, a másik fele meg túl halk, hogy megértsem. A leghangosabb hang pedig azt kiabálta: hiányoztál, örülök, hogy itt vagy! És én örültem neki. Megjelent, amikor már nem számított. Már nem számít – emlékeztettem magam. Neki is menyasszonya van (állítólag), nekem pedig vőlegényem.
   Visszaöleltem, közben fülég ért a szám. Aztán eltolt magától, hogy jobban szemügyre vegyen. Vajon mit látott? Biztosan nem azt a 16 éves lányt. De nem is 23 éves Emmát, aki megjelent minden előrejelzés nélkül. Talán azt látta amit minden járókelő: egy csinos nőt. Vagy csupán, egy régi barátot.
   Na és én kit, mit láttam? Nick Jonast, az egykori rockszárt; egy tinibálványt; a srácot aki azzá tett, amibe Dominic beleszeretett. Akit már ő nem tudott elviselni, azt egy másik srác megszeretett. Én csak a vőlegény Nick Jonast láttam. De ki mást kellett volna? Ugyanaz a srác volt akit 6 éve láttam az esküvőn. Ugyanaz a haj, ugyanaz a mosoly, arckifejezés. Azon sem lepődtem volna meg, ha öltöny van rajta, és úgy szól: szia, én a 17 éves Nick vagyok! Tudod, a bátyám esküvőjéről. Akkor láttalak utoljára. Megöregedtél, hiányozotál! Ez hülyeség! - szidtam magamat. De érthető volt, mert az álmaimban megjelenő fiú mindig ingben volt. Ugyanúgy mint akkor.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte, míg leültem.
- Ez itt Párizs. Nem rémlik, én itt élek. Most pedig dolgozom – feleltem.
- Mit dolgozol? - összeráncoltam a homlokom. Szórakozik velem?! De hát azért vagyok most itt, hogy a menyasszonya bemutta Őt.
- Esküvőket szervezek – válaszoltam, és reméltem, hogy abbahagyja ezt az idióta játékot. Mégis belementem? Hát mi vagyok én?! Idióta, csakúgy mint ez a párbeszéd.
- Hát ez tök jó! - sóhajtotta. Majd valami furcsa suhant át az arcán és megszólalt: - Te az én esküvőmet fogod szervezni?
- Ez a terv – bólintottam, ahogy Claire-re néztem. Nick is felé fordult, és kérdőre vonta:
- Claire, hogy sikerült a több száz francia rendezvényszervező közül kiválasztani őt? - felém mutatott.
- Azt mondtad válasszam ki a legjobbat – védekezett a nő.
- De nem a legjobb barátomat! - elmosolyodtam, mert jól esett, hogy a barátjának, sőt a legjobb barátjának hív.
- Miss Lamont cége a legelismertebb Franciaországban, sőt Európában. Te mondtad, hogy itt akarsz esküdni, mert azt álmodtad, még valamikor régen. Én pedig megkerestem a legjobb szervezőjüket. És Miss Lamontot ajánlották.
   Nagyon jól esett az elismerés. Bár velam hasonlót mondott Pati is, tudtam, hogy az ő esetében nem volt igaz. De Claire Richardson biztosan nem keresett meg direkt. Hiszen látni kéne hogyan néz rá Nick. Ideges. Persze nagyon kicsi annak az esélye, hogy több százból engem szúrt ki a menyasszonya, de ő szűkítette a kört az egész világról Franciaországra, Párizsra.
- Kérem – szóltam közbe -, én szívesen megrendezem a fogadást és a...templomi esküvőt szeretne? Nick, ne idegeskedj már, nekem ez egyáltalán nem kínos!
- De nekem az – bosszankodott.
- Akkor tartsd meg magadnak a kínos pillanataidat – pirított rá Claire. - Tegeződhetünk? - fordult felém; bólintottam. - Templomi esküvőt szeretnék, ami azt illeti. És valami kastélyban tartanám a fogadást.
- Claire – sóhajtott Nick, de úgy, mintha most verték volna szét.
- Nicholas – sóhajtotta ugyanúgy.
- Nick, ez egyáltalán nem gáz! Nem vagyok elfoglalt, csak erre fogok koncentrálni – próbálkoztam.
- Valóban?
- A jövőhét végén lesz egy esküvőm, de aztán szabad vagyok – bólintottam.
- Én azt hittem totál be vagy táblázva....
- Igen, de muszáj voltam átadni egy párt a kolléganőmnek, mert nem tudtunk megegyezni. A hölgy pedig azt hitte el akarom lopni a vőlegényét. Jaj, nem! Ott van Pati is... De ez így is csak kettő.
- Pati? - tátotta el a száját Nick.
- Igen, a Los Angeles-i Pati. Valamelyik nap megjelent nálam...
- A hölgy aki bent volt, amikor én is? - kérdezte Claire.
- Igen, ő.
- Pati, Pati, a drága Pati – suttogta Nick, és láttam távol jár. Vajon ők még összejártak miután én elmentem? - Pedig pár hónapja láttam őt. Nem említette, hogy el lenne jegyezve...
   Ez volt az ő utolsó szava, aztán hagyott minket beszélgetni Claire-rel. Nagyjából vázolta az elképzeléseit, aztán én is megemlítettem pár dolgot, ami Párizsban szokásos. Ha valami olyat mondtam, ami felkeltette az érdeklődését elvékonyodó hangon faggatott. Aztán egyszer izgatottan odahajolt hozzám (csak pár ujjnyira volt az arcomtól) és azt súgta:
- Nicknek is szeretném majd egy meglepetést... Nem nagyot, csak valami kicsit, mégis romantikusat. Kérlek, ez ügyben majd nézz körül, hogy mit adhatnék.
   Miután bólintottam a kérésére hátradőltem a székben, kezemet felfektettem az asztalra és összefontam az ujjaimat. Még csak az kéne, hogy a beszélgetést fél centikre a képemtől folytassuk. Reméltem, hogy ez a mozdultat majd őt is hátrébb tessékeli. Nem jött be, de azt elértem, hogy nem titokzatoskodott többet Nick előtt. Claire hangosan ecsetelgette a ceremónia minden másodpercét a saját tervei szerint. Még a papa szövegét is megváltoztatná! Erről majd le kell beszélnem, ezért fel is írtam a jegyzeteim közé.
   Már a harmadik csésze kávét itta ki, amikor ránézett az órájára.
- Jaj, már ennyi az idő?! - hüledezett. - El is felejtettem... Remélem nem voltál sehová hivatalos, restellném ha miattam késnél el.
- Nem, mára nem volt semmi programom – válaszoltam nyugodtan. - Akkor, mindent megbeszéltünk? - a kérdést Claire-nek intéztem, de Nick felé fordultam. Ő valóban nem szólalt meg már több mint másfél órája.
- Igen, igen, persze – bólintott.
   Riadtan kapta fel a fejét, és nézett körbe; pillantása vissza-visszatért a kezemre. Lehajoltam, hogy megtudjam mi olyan érdekes összefont ujjaimon. De előbb éreztem, csak aztán láttam. Nick az eljegyzési gyűrűmet bámultan olyan nagyon. Gyorsan behúztam a kézfejemet a pulcsim alá, és próbáltam ezt természetesnek venni.
   Nick valószínűleg nem beszélt még az anyjával, vagy testvéreivel, amióta azok meglátogattak minket. Különben tudta volna, hogy én és Dominic... Akkor bizonyosan nem bámulja meg ennyire a gyűrűt. Bár így sem értem mit lehet egy gyűrűn olyan sokat  nézni. Persze gyönyörű darab, hisz Domnak mindig is volt érzéke az ékszer választáshoz. Nicknek talán nem tetszik? Vagy én vagyok olyan rút, hogy meglepő ha vőlegényem van?
   Visszanéztem rá, és láttam, hogy a pulcsiba rejtett kezemet nézi. Idegesen felvontam a szemöldököm. Közben fél füllel érzékeltem, hogy Claire mond valamit, de úgy láttam Nick sem figyel rá. Most felnézett rám, és kíváncsian méreget. A szeméből egyértelműen kiolvasható száz meg száz kérdés, a kíváncsiság, és a csalódottság(?).
   Valami elhaladt a szemem előtt, és elég közel ahhoz, hogy megrémüljek.
- Mi a...?! - sikkantottam. Nick felnevetett.
- Emma, figyelsz rám?- kérdezte Claire mérgesen.
- Sajnálom, elgondolkodtam – felé fordultam, és érdeklődést színleltem.
- Szóval csak azt mondtam, hogy szeretném ha hamarosan megint összeülnénk. Remélem akkor még több mindent megbeszélhetünk – rám kacsintott.
- Igen, én is remélem – bólintottam édesen mosolyogva. - Akkor, én megyek is.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttél. Viszlát – intett Claire.
- Viszlát, helló Nick! - pattantam fel. Megragadtam a kabátom, a táskám és siettem a kijárat felé. Félúton voltam, amikor Nick utánam kiáltott:
- Hogy hívják? - mire a fél kávézó ránk figyelt. Megálltam, és egy fél fordulatot tettem felé.
- Dominic, Dominic Logratte – feleltem. - De miért érdekel ennyire?
- Joe nem említette, hogy.... - kezdte a magyarázkodást, de aztán legyintett, és visszaült a székére.
   Én pedig kisiettem a már túl meleg helyiségből.


   Dominic már várt engem. Nem is csoda, hisz már fél három is elmúlt mire beestem az ajtón. Megkönnyebbülten pattant fel a kanapéról, és átölelt amint beléptem a nappaliba.
- Merre jártál? Már azt hittem haza se jössz – motyogta aggodalmasan.
- Ennyire féltesz? Hát ez megtisztelő – felnéztem rá, táskámat pedig ledobtam oda, ahol fél perce még ült.
- Nem akarom, hogy ellopják a menyasszonyomat – elmosolyodott, én pedig lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.
- Ma esti program? - kérdeztem kicsit sértetten, mert elhúzódott tőlem.
- Arra gondoltam meglátogathatnánk Audrie-t.
- Meg a szüleidet – tettem hozzá.
- Na jó, igen, őket is. Tudod, Anya nagyon izgatott az eljegyzésünk miatt. Alig várja, hogy órákig mesélje milyennek képzeli a fia esküvőjét.
- Én is alig várom, hogy meghallgassam – lelkesedtem, de Dominic már nagyon jól ismert. Nem tudtam átverni. Lehúzott a kanapéra, és a mellére döntött.
- Mi történt, Emma? És ne mondd, hogy semmi, mert nem hiszem el.
- Semmi – hazudtam.
   És nem hitte el.
- Na jó! Ugye, emlékszel, hogy pár napja Pati, egy régi barátom megjelent nálam azzal, hogy rendezze meg az esküvőjét? – bólintott. - És én akkor azt hittem, hogy több meglepetés már nem érhet. De a meglepetés már akkor beköszöntött, csak én nem néztem utána.
- Miről beszélsz?
- Amikor Pati bent volt nálam megjelent egy nő, Claire Richardson, és találkozót kért ma délelőttre.
- Igen, ezt tudom. Talán a nő bejelentette, hogy férfi, és megkérte a kezedet? - viccelődött.
- Nem. Csak...a vőlegénye egy régi jó barátom.
- Ki az?
- Denise Jonas fia – feleltem.
- Joe?!
- Idióta.
- Az a legkisebb?
- Te most szórakozol velem? - felültem, hogy lássam az arcát.
- Komolyan már, Emma! Csak találgatok, mert nem bírsz semmi konkrétat mondani – sóhajtott dühös-kíváncsian.
- Szóval, Nicholas volt az...
- Ő nem telel? - szólt közbe.
- Ahhoz képest, hogy egész este nem szólaltál meg, mindenre emlékszel. Pedig a fejemet tettem volna rá, hogy még Denise-re sem emlékszel.
- Alábecsülsz – sóhajtotta. Visszadőltem a mellkasára, és megfogta az egyik kezét. A másikkal a fejemet simogatta. - Miért kavart fel ennyire ez a... Nick?
- Ez elég bonyolult... Tudod – nagy levegőt vettem, és belekezdtem a történetbe amit eddig elhallgattam előle. - Nick és én valamikor együtt jártunk. És most megjelent, azt kéri, hogy rendezzem meg az esküvőjét? Ráadásul még azt is ő ajánlotta, hogy legyek esküvőszervező.
- Ezt eddig nem tudtam – motyogta. - De hát ebben nincs semmi kényelmetlen.
- De nekem van! - elengedtem a kezét, hogy végigsimíthassak a homlokomon amolyan "szenvedő" mozdulatot téve.
- Csak nem az a kényelmetlen, hogy én mit gondolok erről? - hallgattam, mert megint kitalálta mit nem mondtam el. - Engem egyáltalán nem zavar. Még ha az a srác a volt barátod is. Csaknem fog elcsábítani téged tőlem – hangosan kacagott saját viccén. Ezen már én is elmosolyodtam.
- Akkor jó.
- És most meséld el kérlek, hogyan vett rá ez a fiú, hogy esküvőszervező legyél – kért pár perc csend után.
- Hát ööö. Az úgy volt, hogy a bátyja, Kevin esküvőjén mondta ezt – úgy beszéltem mint egy 11 éves, annyira zavarban voltam. - És ő valahogy odakerült mellém a padra amin ültem... És egyszer csak azt mondta, hogy "Milyen szép ez a fogadás, csak sok munka van vele!". Mire én, hogy "nem is nehéz ezzel megbirkózni".
- Pont annyira mint veled – válaszolta ő.
- Szóval esküvőket kéne szerveznem? - kérdeztem.
- Legalább addig sem fecsegnél.
- Akkor majd megrendezem Joe esküvőjét, meg a tiédet is! - mutattam rá.
- Meg a tiédet is – tette hozzá.
- És íme!
- És íme – ismételtem minden lelkesedés nélkül.
- Elvállalod? Tudod, nem muszáj – ölelt meg szorosabban.
- Nem, végig csinálom. Ha másért nem, hát azért, mert ennyivel tartozom neki. A legjobb barátjának hívott – tettem hozzá egy kissé büszkén.
- Emma, Emma, drága Emma – nevetett halkan, majd ajkai megtalálták az enyémeket.