BUÉK!:)
32. rész
Claire pár nappal később került ki a kórházból. Nick nem értette, miért kell ennyi ideig megfigyeléseken tartani őt. Persze ő nem tudott a baba elvetetéséről. Minden nap meglátogattam, és Nick is mindig ott volt mellette.
Dominic persze nem nézte jó szemmel a tevékenykedésemet. Azt mondta ez nincs benne a munkaköri leírásomba. Viszont mint barát, igen. Nick nem mondta ki ugyan, de nagyon sokat jelentett neki, hogy ott voltam. Aztán aznap amikor kijött megkérdeztem, mikor szeretnének esküvői helyszínt látogatni?
- Minél előbb – vágta rá azonnal Claire.
- Biztosan? Nem szeretnél pihenni még pár napot? – aggódott Nick. Claire lesújtó pillantást vetett rá.
- Nem, Nick, jól vagyok. Komolyan!
- Nekem is mennem kell? – nézett rám Nick, miután elismerte, a menyasszonya hajthatatlan.
- Hát, végül is a te esküvőd.
- Ott kell lenned Nick! Megegyeztünk, hogy mindent együtt tervezünk meg – nézett fel rá Claire.
- Emmával együtt - egészítette ki őt a férfi. Claire bólintott.
- Akkor megbeszéltük? Jövő hétvégén? – kérdeztem.
- Rendben, nekem jó lesz – felelte Claire, Nick pedig reménytelenül sóhajtott.
Április első hétvégéjén indultunk megnézni a kastélyt Párizstól 15 kilométerre. Nick még mindig nagyon aggódott Claire miatt, ám az szinte félpercenként kérdezte meg mikor érünk már oda. Hátul ültem, az anyósülés mögött, így láthattam, ahogy Nick párszor égnek emeli szemeit. Én is ezt tettem volna, ha nem lennék feledzve a menyasszonyok gyakori és igen erős hangulatváltozásaira. Ha beillesztem a ranglistámra, Claire nem bosszantó, még.
Claire sikkantása ébresztett fel az álmodozásomból. Meglátta a kastélyt és így adta tudtunkra. Nick vigyorgott, valószínűleg észrevette mennyire megrémített Claire hirtelen és éles bejelentése. Ahogy közelebb értünk már jobban ki lehetett venni a kastélyt.
Nagyon egyszerű volt, csupán egy kocka alakú épületből állt, aminek teraszát ókori görög stílusú oszlopok tartották. Két oldalt magas ablakai voltak, amelyek felértek az épület háromnegyedéig, közöttük pedig kétszárnyú ajtó, ami egymagasságú volt az ablakokkal. Felettük egy széles sáv futott végig az épületen, majd egymás mellett négy kisebb ablak. Az épület előtt egy pár négyzetméteres terasz, majd két irányból fehér kőlépcső, ami az előkertbe vezetett. Itt különböző virágágyások, melyek között sóderágy vezetett a fás részre. A fák alatt hellyel-közzel padok találhatók, valamit kisebb szökőkutak.
Nick csak a kert előtti parkolóban tudott megállni, így nagyjából 300 métert gyalogoltunk, mire beértünk a kastélyhoz. Ott egy öltönyös férfi várt minket. Ahogy pár méterre megközelítettük, üdvözölt minket.
- Jó napot, kívánok! Frédéric Goedic vagyok, én fogom bemutatni önöknek a kastélyt.
- Jó napot – köszöntünk.
- Nagyon kedves. Akkor, mehetünk is!
Felmentünk a lépcsőn, onnan megszemléltük a kilátást. Gyönyörű volt, onnan a kert minden szegét-zugát beláthattuk. Miközben beléptünk a kétszárnyú faajtón Frédéric beszámolt a kastély történetéről, és amíg végigjártuk a szobákat és a báltermet az itt tartott esküvők jellemző vonásait sorolta, amiket én szorgosan lejegyzeteltem. Miután végigsétáltunk az egész épületen, visszamentünk a bálterembe.
- Köszönjük az eligazítást, Monsieur Goedic!
- Igazán nincs mit. Ha valamire szükségük van, csak szóljanak. Kint leszek a portással – felelte Frédéric, és ott hagyott minket. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, odafordultam Nickhez és Clairehez.
- Mit gondoltok?
- Nekem nagyon tetszik! Sokkal szebb, mint a képeken – válaszolt lelkesen Claire.
- Igen, valóban gyönyörű. Emlékeztet a Long Island-i kastélyra, ahol Kevinék esküdtek meg – rám kacsintott, én pedig éreztem, ahogy elvörösödtem, ahogy eszembe jutott azaz éjszaka.
- Szóval úgy gondolod megfelel, Nick? – nézett vőlegényére Claire hatalmas szemekkel.
- Tökéletes lesz – mosolyodott el a férfi. Claire odahajolt hozzá és apró csókot nyomott a szájára. Hirtelen úgy éreztem sokkal érdekesebb, ha kiszedem a körmöm alól a koszt.
- Emma, mit gondolsz, megnézhetjük a kertet? – kérdezte Claire.
- Az előbb láttuk – mondtam döbbenten.
- Igen, de a hátsó kertben van egy nagy szökőkút, és támadt egy ötletem, hogyan lehetne az esküvő részletévé tenni.
- Hát, gondolom ha megkéred, Monsieur Goedic megmutatja.
- Rendben, akkor megyek is. Nick, te nem jössz?
- Nem baj? Igazán elfáradtam és nem is szimpatikus az a hapsi. És van pár kérdésem Emmához a legénybúcsúval kapcsolatban – legelbűvölőbb mosolyát villantotta a nőre, és egy kacsintással is megajándékozta.
- Uh, oké. Akkor majd jövök – sóhajtotta zavartan, majd kiszédelgett a teremből. Mi továbbra is ott ültünk az asztalnál, egymással szemben. Vártam mikor töri meg a csendet, de ez egy jó percig nem történt meg. Akkor lassan vettem egy nagy levegőt és hangosan kifújtam.
- Mit szerettél volna kérdezni? – emeltem fel végül a pillantásom az asztalról róla. Annyi illemet tanultam, hogy illik arra nézni, akivel beszélünk, még ha nehéz is.
- Igazából valami személyeset – bólintottam, de egyre kíváncsibb lettem. – Miről titkolóztok a hátam mögött Clairrel?
Elakadt a lélegzetem. Ajkaim cuppanó hangot hallattak, ahogy elváltak egymástól. Fogalmam sincs hogyan festettem, de pillantásom elárulhatott, mert Nick magabiztosan nézett rám. Felkönyökölt az asztalra, összefonta ujjait és rájuk támasztotta állát. Nagyot nyeltem, hirtelen fogalmam sem volt mit hazudjak. Megígértem, hogy nem árulom el Claire titkát.
- Nem tudom, miről beszélsz – nyögtem ki végül.
- Ó, dehogynem tudod! Amikor Sophie születésnapján Claire kórházba került és veled akart először beszélni, már az nagyon gyanús volt. Korábban, hacsak megemlítettünk egy beszélgetésben már terelte a témát. – Szívesen megkérdeztem volna, hányszor kerülök szóba náluk…
- Clairenek csak női problémái voltak. Én pedig adtam neki pár tippet.
- Valóban? – kérdezte olyan hangon, mint aki semmit nem hisz abból, amit az előbb mondtam.
- Igen – álltam a pillantását, eszemben sem volt feladni. Ebben a pillanatban nem Claire-ért álltam ki, hanem saját magamért.
- Nem hiszek neked, Emma. Te soha nem tudtál hazudni, nekem legalábbis – sóhajtott. – Mondd el, muszáj! Félek, hogy Claire valami nagyon fontosat titkol előlem.
- Egyáltalán nem – észrevettem, hogy hangom magasabban, élesebben szól, mint általában. – Csak annyi az egész, hogy ismer téged. És azért nem akarta elmondani, mert tudta, hogy túl fogod reagálni. „Halasszuk el az esküvőt” és „ilyen állapotban a szobából sem teheted ki a lábad” állításokat fogsz tenni. – Hangom újra a megfelelő magasságon járt. – Ugyan, Nick, ismerd be, hogy néha túlreagálod a dolgokat.
Felvonta a szemöldökét. Azt hiszem, az előző monológom elég hihető volt, mert ajkai megremegtek. Pillantása sem volt már olyan éles, sőt, egyre könnyedebben, gyengédebben kutatta az arcomat.
- Nem hiszek neked – mondta végül határozottan. Azzal fogta magát, és átült arra a székre, ahol pár perccel ezelőtt még Claire ült. Elkerekedett szemekkel figyeltem minden mozdulatát, vártam, hogyan lep meg újra.
- Akkor beszélj a barátnőddel – vetettem fel.
- Dehogyis, nem őrültem meg! Téged sokkal könnyebb megvesztegetni – rám kacsintott.
- Ne célozgass! – kezem remegett, nem szerettem volna megtudni, milyen könnyű préda vagyok. Hátradőltem a székemben, hogy távolabb kerüljek tőle.
- Nem céloztam semmire.
- Jól van – kifújtam egy nagy adag levegőt. – Akkor én most kimegyek Clairehez és megkérdezem, mire gondolt a szökőkúttal kapcsolatban.
Azzal összecsaptam a tenyeremet, és a karfára támaszkodva felemeltem magam a székből. Nick azonban a csuklómra fonta ujjait egy hirtelen mozdulattal. Beugrott a trükkömnek, itt nem csak erről volt szó. Lenéztem rá és felvontam a szemöldököm, ő pedig a szemeivel próbált maradásra bírni.
- Mit szeretnél? – kérdeztem türelmetlenül.
- Igazából semmit Claire-ről. És a legénybúcsúmról sem, mert azt majd Joe elintézi – komolyan szórakozik velem?, kérdeztem magamtól. – Rólad van szó…
- Rólam? – ismételtem zavarodottan. Mégis hogyan jutottunk el hozzám, amikor az előbb még ki akarta belőlem szedni Claire terhességét? Bólintott.
- Szóval csak azt szerettem volna mondani, hogy ez nagyon nehéz nekem… - amíg beszélt én visszaereszkedtem a székbe, de ő még mindig fogta a csuklómat. Most lehajtotta a fejét és az asztalt kezdte pásztázni.
- Emma, én nem kedvelem Dominicot – mondta végül, rövidke szünet után.
- És miért?
- Hát, mert veled van.
- Nem értem – megráztam a fejem, ujjai még mindig csuklóm köré fonva, és ez egyre kellemetlenebbül érintett.
- Van egy tucat dolog, amit el kell mondanom neked, mégsem tudom, hogyan kezdjek bele – sóhajtotta, és felnézett rám, de csak egy másodpercre.
- Hát mondjuk, kezd az elején! – ajánlottam.
- Jól van. Én küldtem érted Clairet.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Láttam rajta, hogy fél, talán nem értem meg őt, de nekem egyből leesett mire gondol. Ideküldte Clairet Párizsba hozzám csak azért, hogy én rendezzem az esküvőjét? Tudnom kellett miért – elszabadult a kíváncsi énem. Mégis agyamnak az a része, amely arra int, ne hagyjam abba a lélegzést, most azt súgta, én ezt nem is akarom tudni.
- Miért?
- Reméltem, hogy te majd jó belátásra bírsz engem – mondta, ezúttal végig a szemembe nézve. Próbáltam kitalálni hol van a csapda, de ha voltak is, szemrebbenés nélkül nézett rám.
- Soha nem tudtalak jó belátásra bírni – halványan elmosolyodtam, ahogy ezt mondtam. – Mivel kapcsolatban?
- Joe szerint azért veszem feleségül Clairet, mert megtudtam, hogy te már nem lehetsz az enyém.
- Te meg mi a francról beszélsz? – minden szót kihangsúlyoztam.
- Igen. Te erről nem tudtál, és én is csak pár hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy Joe és Sophie tartották a kapcsolatot. Amiben azt érte, hogy szépen kitárgyaltak mindent és mindenkit. Szóval Sophie tudta én hogyan rontom el az életem nélküled, és Joe is megtudott mindent rólad.
- Hogyan jöttél rá? – ezúttal nem zavarodott, hanem mérges voltam. Sophie miért nem beszélt nekem erről? Miért árult el?
- November végén pont akkor toppantam be Joehoz, amikor a húgoddal beszélt. Elmesélte, hogy hetente hívták egymást, vagy emaileztek – rövid csend következett, majd folytatta. – Elmondott mindent rólad, úgyis, hogy tudta Claire-rel egész jól mennek a dolgaim. Megtudtam, hogy Dominickal milyen előrehaladott állapotban vagytok. Bármelyik nap megkérheti a kezét – idézte Joe Sophiet.
- Sophieval mindent megbeszélünk. Hogyan tehette?
- Én is ugyanezt gondoltam Joeról. De be kell vallanod, hogy mindenkinek vannak titkai.
- Szóval mit tettél, amikor megtudtad, bármelyik pillanattól menyasszony lehetek? – tértem vissza az előző tárgyra.
- Megrémültem és pár nappal később megkértem Claire kezét. De végig tudtam, hogy nem ezt akarom. Tehát jött az ötlet, miszerint beadom neki, hogy imádom Párizst és itt akarok esküdni. Azonnal keresgélni kezdett rendezvényszervezők után, én pedig beajánlottalak téged.
Ahogy beszélt úgy éreztem, hogy egyre jobban elsápadok. Legszívesebben felpattantam volna, hogy szabadon dühönghessek. Ám a szavai, amelyekkel régi álmaimnak adott valóságalapot minden más érzést elhalványítottak. Valahol mélyen úgy éreztem, nem szabad hinnem neki, mégis ahogy ezeket mondta, hirtelen visszaváltoztam a 16 éves lánnyá, aki vele voltam.
Az arcába akartam ordítani, hogy én már nem szeretem őt, és Dominic a vőlegényem. Aztán, hogy nem teheti tönkre életem legszebb időszakát. Hamarosan férjhez megyek, ő pedig megnősül. A tudtára adni, nem érdekel milyen hibából veszi el Clairet – ezt szerettem volna. Ő azonban nem olvasta le az arcomról az ellenszegülést – talán nem is volt rajta? -, inkább közelebb hajol hozzám. Ujjai pedig ismét csuklóm köré fonódnak. Pár másodpercig azokat figyeli, majd felnéz az arcomra. Halványan mosolyog, egész lazán. Észre sem veszi, hogy éppen elront mindent.
- Carrie, kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetem.
- Én nem tettem semmit – nyögtem ki nehezen.
- Kérlek, áruld el mi a titkotok Claire-rel, és én nem foglak zaklatni. Elfelejtelek, és nem ha… - elharapta a szót, mert ezúttal biztosan meglátott valamit az arcomon.
A dühöt, a felismerést. Mi a titkotok Claire-rel, tudhattam volna! Olyan idióta vagyok, hiszen még ő maga mondta, hogy engem sokkal könnyebb megvesztegetni. És én bedőltem neki, minden egyes szavának. De hogyan hihettem, hogy még mindig szeret, úgy? Ettől a pillanattól biztos vagyok benne, hogy semmire nem vesz.
Kirántottam ujjaimat az övéi közül, ellöktem őt magamtól. Ahogy a mellkasához értem egy pillanatra elállt a szívverésem. Az összes vér, ami elhagyta arcomat most visszatért, és éreztem, ahogy elvörösödöm. Hátrahúztam a székemet az asztaltól, és dühtől csillogó szemmel néztem rá.
- Te egy hazug vagy. Mégis hogyan volt képed?!
- Jézusom, Emma, ne reagáld már túl ezt!
- Ne reagáljam túl? Ne reagáljam túl! – ismételtem hisztérikusan. – Kijátszottad a tabu lapot. Nick, én azt hittem nem változtál. Azt hittem ismerlek még ennyi én után is. Most azt tudom, hogy talán még Los Angeles-ben sem ismertelek.
- Miről beszélt?!
- Jól hallottad.
- Ez hülyeség.
- Csalódtam benned – jelentettem ki.
- Na ne már, hogy te… - ezúttal az ő szava állt el. – Te komolyan vetted, amit mondtam? Mármint, téged megérintett – hitetlenkedve beszélt, mégis az arcán láttam a megvilágosodást.
- Igen, elég hihető voltál.
- Nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy te reménykedtél – felvitte a hangsúlyt, így olyan volt, mintha az utolsó szót kérdezné.
Nem tudtam válaszolni, és a jó félperces csendet ajtónyikorgás szakította félbe. Claire sietett be a terembe, kezében a mobilját lóbálta.
- Nick, azonnal haza kell mennünk. A húgom gépe most szállt le, és felénk tart! – ezt úgy mondta, mintha a világ legnagyobb problémája lenne. Ha tudná, hogy mi folyt itt az előbb…
Az egész visszavezető úton csend uralkodott az autóban. Claire néha az órájára pillantott, valószínűleg azt számolta milyen hosszú az út a reptérről a házukig. Alig vártam, hogy beérjünk a városba. Elhatároztam, hogy az első buszmegállónál kiszállok. Egyszerűen nem voltam hajlandó a kelleténél is tovább egy légtérben maradni Nick Jonas-szal.
- Emma, baj lenne, ha én előbb kiszállnák, aztán Nick hazafuvarozna? – fordult hátra Claire.
- Nem szükséges, hazasétálok – feleltem gyorsan.
- Mégsem hagyhatom, hogy annyit gyalogolj! – szólt közbe Nick, és a visszapillantón keresztül rám nézett. Gyilkos pillantást vetettem rá.
- Jól van, köszönöm.
Sóhajtottam egy nagyot, és elhatároztam, hogy egész úton nem szólok majd hozzá. Claire-ékig még 10 perc az út a városnak ettől a szélétől, aztán 25 perc csendes autókázás vár rám a legutálatosabb emberrel a Földön.
- Siess, drágám – szólt Claire, amikor Nick megállt a házuk előtt. Csókot nyomott az ajkaira, majd besietett a házba.
- Egész úton nem fogsz hozzám szólni? – kérdezte Nick, megtörve ezzel a már 10 perce uralkodó csendet.
- Úgy terveztem – sóhajtottam, és még mindig kibámultam az ablakon.
- Ennyire megbántottalak?
- Nagyon – még a saját hangomból is kiéreztem a csalódottságot. Aztán pár piros lámpáig megint szótlanok voltunk, majd én szólaltam meg. – Nick, miért pont ezzel jöttél elő?
- Mondtam, hogy befolyásolható vagy.
- Mással is átverhettél volna – tiltakoztam.
- Nem, ebben nincs igazad. Ha rólad és rólam van szó, akkor csak ez jöhetett szóba.
Tudtam, hogy őrültnek fog nézni, de muszáj volt megkérdeznem:
- Egy szó sem volt igaz belőle?
- Arra célzol, amit Joeról és Sophieról mondtam? Nos, én ilyenről nem tudok – láttam, ahogy elmosolyodik. - Ami az érzéseimet illeti, tudod mit fogadtam neked azon a Long Island-i estén. Az első szerelem varázsa vagy, és ez mindig így marad.
- Hazudsz – sziszegtem.
- Rendben, a második szerelem varázsa. Hát nem mindegy?! A lényeg az, hogy sajnálom.
Időközben megérkeztük Patiékhoz. Megkértem, hogy ide hozzon, mert Pati beszélni szeretne velem. Nick kiszállt, és egy fél pillanattal később beült mellém hátra.
- És, csak úgy mellékesen, nem küldtem rád Clairet. Én komolyan nem tudtam róla, hogy itt veled tervezget. Aznap a kávézóban én teljesen ledöbbentem. Betoppantál, kijelentetted, hogy életem legfontosabb eseményének előkészületeiben fogsz részt venni. Akkor nagyon örültem neki.
- Most viszont örülnél, ha csak mint barát léptem volna be? – felnéztem rá.
- Valahogy úgy – széles mosolyra húzta a száját, és örült, hogy végre könnyedebb vizek felé evezünk.
- Nick – kezdtem, de hirtelen nem tudtam befejezni mondatot.
Vagy elfelejtettem mit akartam mondani, vagy csak kedvtelésből mondtam ki a nevét. Azt sem tudtam hogyan, de valahogy olyan közel került hozzám, hogy hallottam, ahogyan lélegzik. Amikor ezt felismertem, szívem eszeveszett tempóban kezdett verni. Ő is észrevett valamit, láttam, hogy lepillant az ajkaimra, majd ismét a szememet figyelte. Kíváncsian vártam mi következik, bár mélyen éreztem, hogy akármi is, az nem lesz jó.
Újra ajkaimat nézte, de ezúttal hosszabb ideig. Tudatalattim sejtette mire készül, mégsem tettem semmit ellene. Csupán tenyerem kezdett izzadni, a gyomromban pedig bizsergést éreztem. És akkor megint a szemembe nézett, aztán közeledni kezdett. Ajka az enyémhez ért, és lehunytam a szemem.
Lassan, nagyon lassan kebelezte be ajkaimat, miközben egyik keze már az arcomat tartotta. Egy pillanatra elvesztettem az irányítást, és amint ajkai választ kértek, visszacsókoltam. Puhán és mézédesen csókolt, én pedig izmos karjain simítottam végig ujjaimmal. Elfelejtettem, hogy ki vagyok, és egyáltalán kivel, csak az érdekelt, hogy még szorosabban húzzon magához. Megérintettem mellkasát, és valahol mélyen ujjongtam, hogy újra érezhetem vékony pólóján keresztül. Ekkora csókja már se nem lassú, se gyengéd nem volt. Mintha ő is egyre többért követelőzne.
Elhúzódtam, és nagyokat lélegeztem, hogy megtöltsem szinte üres tüdőmet. Arca kipirult, szemei pedig csillogtak az izgatottságtól. Egyik keze még mindig az arcomon, a másikkal a derekamat simogatta. Így, hogy már nem éreztem őt olyan közel tisztábban tudtam gondolkodni. Észbe kaptam, és távolabb toltam őt magamtól.
- Sajnálom – súgta, mikor meglátta az arcomra kiülő rémületet.
- Mennem kell – mondtam gyorsan, majd fogtam a táskámat és kiugrottam az autóból.
Ahogy felsiettem Pati lakásának bejárati ajtajához próbáltam nem az előző eszméletlen csókra gondolni. Becsöngettem, és titkon hátrapillantottam a vállam felett. Nick még mindig ott ült hátul, fejét hátrahajtva és tenyerébe temetve.
Vajon sajnálkozott, vagy éppen ujjongott? Nagyon szerettem volna tudni.
