juuj!! nem veszett el csak pár soor!!!:D és az a pár amúgy sem tetszett, szóval újraírtam és ittvan:D annyira  örülök neki, mert bár egy kicsit unalmas, de szerintem olvasható:)

és nyugodtan fejezzen le aki még olvas, hogy eddig nem volt rész. SAJNÁLOM!:(

küldöm ezt a rész Ginának, mert nagyon hiányzik♥

és az új osztályomnak, mert egy hónap alatt úgy megszerettem őket:)

puszii, Dóri(K)

30. rész


   Anya azt mondta túl sokat vállalok magamra, hogy meg fogok "bukni" benne. Nem hittem, neki, hisz ez a dolgom, a lánya vagyok. Helyette felemelt fővel mentem a tömegbe, de nem velük párhuzamosan, nem, én velük ellentétes irányba haladtam. Még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e... Ha viszont átölelem Dominicot és mélyen a szemébe nézek, tudom.
   Boldogan fekszem az ágyamban, a tavaszi nap eső sugarai melegítik a szobát. A jegy gyűrűmről pedig az arcomba vakít a fény, de ez sem szegheti jó kedvemet!
   Sophie is azt mondta, hogy nem leszek képes megrendezni Nick esküvőjét. Ehhez képest már nagyon jól haladok vele! Igaz, hogy Claire mindenbe beleszól, és mindent jobban tud mint én, de végül is ő a menyasszony. Az ő esküvője lesz nem az enyém, de azért igazán hagyhatna dolgozni. Én mindig is utáltam, ha valaki beleszólt abba amit, és ahogy teszek. Szóltam Nicknek, hogy kérje meg Clairet, hogy egy kicsit... hm... húzza be a kéziféket, oké NAGYON!
   Erre persze Nicholas Jerry Jonas védeni kezdte a nőjét (Joe fogalmazott így...). Szerinte én hiszem azt, hogy ez az én esküvőm, ezért vagyok ellenséges Clairrel, és nem hallgatom őt meg. Ezek után pár napig nem szóltam Nickhez, vagyis még ma sem szólok hozzá, mert ez a múlthéten történt.
   De rájöttem valamire. Joe ki nem állhatja Clairet. Mára z is feltűnt, milyen furcsa hangsúllyal ejti ki a nevét, ha ő kerül szóba. Máskor pedig egyszerűen témát vált. Rá szerettem volna kérdezni, mi okozza ezt az érzést, de sajnos még nem volt időm négyszemközt beszélni vele. Talán majd ma, Sophie buliján. Bár Clairenek semmi gondja nincs vele, pár hete olyan lelkesen beszélt Nick bátyjáról. Ha viszont Joe így folytatja, és még elejt pár epés megjegyzést a nőnek, biztosan megérti majd mi a helyzet...
- Várjunk csak! Sophie... ma, születésnap? - ajkaim cuppanó hangot halalttak, ahogy leesett az állam. Ledobtam magamról a takarót, kiszáguldottam a hálóból, egyenesen a konyhába, ahol Dom éppen a reggerli kávéját fogyasztotta. - Dominic hanyadika van ma? - hadartaúgod születésnapja – válaszolta, miközben a kilöttyent kávét törölte le az asztalról. - Akartam, is szólni, hogy kellhetnél már, mert soha nem fogsz elkészülni.
   Hatalmasat sóhajtottam és lehuppantam mellé a székre. Megszorítottam az egyik kezét, majd az arcomhoz emeltem és belecsókoltam. Kék szemei áthatóan fürkésztek, a lelkemig látott. Érezte, hogy valami nincs rendben, de én csak vállat vontam.
- Nem szeretnél menni?
- Viccelsz? A húgom 22 éves délután 4 órától, nem hagyhatom ki! - feleltem egy kicsit magasabb hangon, mint kellett volna.
- Ezt diktálja a jó modor, és a testvéri szeretet, de Emma, te nem vagy jól – sóhajtotta.
- De Dominic, a testvéri szeretet azt is diktálja, hogy holmi rosszullét ne akadályozzon születésnap ünneplésekben.
- Szóval nem győzhetlek meg, hogy maradj itthon? – felvonta a szemöldökét.
- Túl könnyen menne, Dominic, nem lehet – ezzel le is zártam a beszélgetést, és visszamentem a hálóba.
   Előkészítettem a ruhámat az estére, és elmentem zuhanyozni. Hajat is mostam, majd kivasaltam, és leengedtem. Felvettem egy egyszerű szabadidőnadrágot, és pólót, majd visszamentem a barátomhoz a konyhába.
- Jaj, Dominic, ne aggódj már annyit! Komolyan minek tanulsz te, pszichológusnak, hogy meg akarod fejteni minden gondomat?
- A férjednek tanulok, és a férjeknek kötelességük megfejteni minden gondodat – elkaptam a derekam és magához húzott. Felnevettem, pedig tudtam, hogy komolyan mondja.
- Gyere el velem – kértem őt.
- Nem lehet, tudod nagyon jól. Sophie nem hívott meg – ingatta a fejét.
   Hát igen, Sophienak is pont most kell összevesznie a vőlegényemmel. És min? Azon, hogy Sophie szerint július elején kellene megrendezni az esküvőt, mert akkor lesz az évfordulója annak, hogy megismerkedtünk. Dominic és én viszont Októberben szeretnénk esküdni, mert akkor lesz a harmadik évfordulója, hogy együtt vagyunk... Igazán eldönthetnék kinek az esküvője lesz ez, és ki az esküvőszervező!
- Nem érdekel, majd azt mondjuk, hogy rosszul voltam a reggel, és nem mertél egyedül elengedni – átkaroltam a nyakát, halkan súgtam a fülébe a hódító hadjárat szövegét.
- Caroline, ne csináld ezt velem – kérte teljesen józanul. Valamit rosszul csinálok?
- Mit is? - egyre közelebb hajoltam hozzá, miközben elhelyezkedtem az ölében.
- Ne akarj elcsábítani – magyarázta.
- Miért, nem tetszik? - kérdeztem.
- De, nagyon is – azzal megadta magát.


   Délután fél ötkor a kocsiban ülve Domot a vizsgáiról kérdezgettem. Így akartam elterelni a gondolatait az estéről. Nem emlékeztem mióta félt ennyire a húgomtól. Viszont biztos voltam benne, hogy Sophiet ma egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy ott van-e Dominic, és ha igen, akkor miért. Őt ma csak az fogja érdekelni, hogy élvezze a születésnapját, jót bulizzon a barátaival, és semmi más. Talán majd holnap kérdőre vonja Dom-ot, de ez sem biztos.
   Szerettem volna ezt elmondani vőlegényemnek, de nem akartam, hogy megint arra gondoljon, ha épp nem az jár az eszében. Amikor megérkeztünk a bár elé, ahová Sophie barátai szervezték a partit Dom már nem tétovázott, hanem megragadta a kezem és bevezetett a tömegbe. A klub helységet kidekorálták a kék és bézs szín minden árnyalataival. Sophie teljesen eltűnt volna, ugyanis kék koktélruhát viselt, ha nem rikít annyira vörös hajkoronája.
   Épp egy már ajándékokkal megpakolt asztalka mellett állt, és a köszöntéseket fogadta, amikor beléptünk. Nem vett észre, de én nem szerettem volna most odamenni. Inkább ha már nem lézengenek ott annyian.Félrevonultunk a bárpulthoz és Dom rendelt két alkoholmentes koktélt. Pár percig csak üldögéltünk, és iszogattunk, majd belépett pár alak az ajtón. Valószínűleg ők voltak az utolsó meghívottak, mert már így is nagyon zsúfolt volt a helyiség.
- Emma, Frankie Jonas is meg lett hívva? - tette le Dom a poharát.
- Nem tudom, de valószínűleg igen – feleltem egy kissé zavartan. Miért akarja tudni Dominic itt lesz-e Frankie? - Sophie biztosan nem hagyja ki az alkalmat, hogy Jonasékkal ünnepeljen – sóhajtottam. - Végül is 7 éve most először teheti ezt meg.
- Nagyon szimpatikus a srác. Mindig szórakozott, és bár úgy tesz mintha semmi nem érdekelné különösebben, a múltkor említette, hogy építész szeretne lenni – eltátottam a számat.
- Építész? Frankie? Ugye nem viccelsz velem Dominic Logratte?
- Miért tennék én olyat? - vigyorgott, de ismét láttam, hogy komolyan beszél.
- Én mindig is azt hittem, hogy ő majd a bátyjai által kijárt utat választja.
- Igen, pont azt mondta, hogy utálja ha hozzájuk van hasonlítva. Azt mondja, oda van a zenéért, imádja, megnyugtatja, de nem bírná azt az életet élni, amit a testvérei. Csak gondolj bele, Emma. Az ő bátyjai soha nem értek rá vele foglalkozni a fellépések, interjúk miatt.
- És ő látta milyenek tudnak lenni a rajongók, ha beindulnak, látta, milyen állapotban vannak a bátyjai a turnék után – fejeztem be helyette. Ezeket én is láttam – rám sem volt idejük...
- Érted te, hogy mire gondolok – sóhajtotta megkönnyebbülten.
- Igen, de... építész?
- Az nagyszerű szakma, drágám – nevetett, majd ecsetelni kezdte az építészet kiemelkedő fontosságát és jellemét.
   Csak akkor figyeltünk fel az idő múlására, amikor elterjedt a bejelentés, miszerint hozzák a tortát. Felpattantam hát, megragadtam Dominic kezét és az ünnepelt felé siettünk. Ő ott állt egy kerek asztal mellett, azon a 2 emeletes torta, amin a 22 gyertyát helyezték el precízen. Sophie izgatottan nézett körbe barátain, majd megakadt a pillantása rajtam. Elmosolyodott.
- Azt kívánom... - majd egy másodperccel később elfújta a gyertyákat. Erre kitört az üdvrivalgás, és mindenki még egyszer meg akarta ölelni a lányt.
   Végül Sophie sikeresen felvágta a tortát és osztogatni kezdték a szeleteket. Dominic szerzett nekem egyet, de én úgy éreztem itt az ideje, hogy felköszöntsem a kis húgomat. Pár perc alatt odaküzdöttem magam a háta mögé, hogy szorosan átölelhessem a derekát. Meglepetten fordult meg, majd amikor felismert visszaölelt.
- Jaj, Emma, már azt hittem nem is jöttél el! - nyögte megkönnyebbülten.
- Sajnálom, de meg akartam várni, hogy ne legyen akkora tumultus körülötted... De úgy látszik, erre pár óráig még várnom kellene – nevettem.
- Igen! Úgy örülök, hogy itt vagytok – ugye, mondtam, hogy ma nem érdekli ki van itt, és miért...
- Boldog születésnapot, Sophie Margaret – azzal átnyújtottam neki a pici dobozt, amiben az ajándékom volt.
- Ó, köszönöm – bontogatni kezdte a csomagolást.
- Ezt kettőnktől kapod, reméljük tetszeni fog – mondta Dominic.
- Egész biztosan – mosolygott rá Sophie. Ezen egy kicsit meglepődött, de aztán ő is elvigyorodott.
   Sophie óvatosan leszedte a papírt az ajándékomról, majd forgatni kezdte a dobozt, mielőtt kibontotta. Kíváncsian méregette, majd leemelte a tetejét és megnézte a benne lévő érmét. Egy pillanatra eltátotta a száját, de észbe kapott és becsukta azt. Szemébe könnyek gyűltek, úgy nézett fel ránk.
- Én azt hittem elveszett a költözéskor – dadogta, közben mutató ujjával végig simított az érmén.
- Igen, de én megtaláltam, és úgy gondoltam egy kicsit feldobjuk és... és a megfelelő ajándék lesz – rámosolyogtam, ő pedig szorosan átölelt. Aztán Dominicot is, aki olyan boldogan ölelt vissza, mintha épp bejelentették volna, hogy tanulás nélkül megszerezte a diplomáját.
- Azt hiszem, mi most félrevonulunk! Majd később beszélünk – mondtam neki, mert a hátam mögött már egész sor alakult ki.
- Rendben. Emma, köszönöm – szólt utánam.

- A barátod mióta udvarol Sophienak? - kérdezte a legidiótább dolgot, amit kérdezhetett volna, Joe.
- Épp kiengeszteli. Pár napja összevesztek, és azt hiszem kihasználja az alkalmat, hogy Sophie nem... agresszív – magyaráztam.
- Téged meg itt hagy.
- Csak nem tűnök el – vontam fel a szemöldököm. Erre Joe grimaszt vágott, megragadta a kezem és elhúzott táncolni. Megállt Dominic és Sophie mellett, megmutatta Domnak mind a 32 fogát, majd táncolni kezdtünk.
- Úgy látszik, eltűntél, de még meg vagy.
- Ez nem a te napod, drága – nevettem.
- Mi az az ajándék, amit Sophienak adtál? Majdnem elbőgte magát, amikor megkérdeztem mi az a nyakában... - kíváncsiskodott.
- Még Montrealban kapta, a legjobb barátnőjétől. Azt mondta akkor neki, hogy amíg ez a pénzérme Sophienál van, ő emlékezni fog rá, és Sophie is rá... Bele van vésve, hogy 'Just another forever child' – vázoltam a dolgot.
- Just another forever child? Örökké gyerek? Ennek semmi értelme – rázta a fejét.
- Valóban semmi, neked – mosolyodtam el. Joe bólintott, jelezve, hogy nem érti, de elfogadja. Megkérdeztem ő mit adott a húgomnak, mire csak azt válaszolta, a tesóival közösen csináltak egy gyűjteményt. Azt viszont nem mondta el mivel kapcsolatosan.
   Áttáncoltunk pár dalt, majd Dominic és Joe párt cseréltek, és újra barátommal lehettem.  Aki, meg kell jegyeznem még a fél órával korábbinál is sokkal boldogabb volt. Állítása szerint Sophie megbocsájtott neki – legalább is nem hozta szóba a veszekedésüket.
- Akkor mi lesz, októberben lesz a parti? - jött oda Audrie. Lila, egyenes szabású ruhát viselt, és olyan magas cipőt, hogy bátyjánál is magasabb lett. Dominic kényelmetlenül is érezte magát e miatt. Szeretett "felülkerekedni" az embereken.
- Milyen parti?
- Hát az esküvő?! Beszélnem kell a fodrászommal, meg valami szakemberrel a ruhámat illetően... Jaj, tényleg, keressek egy jó esküvőszervezőt? - kezdett pattogni Audrie.
- Ez még nem biztos, Audrie! - szögeztem le gyorsan.
- Igen, mert attól, hogy én és Sophie megbeszéltük ki esküvője ez, nem jelent még semmit.
- Jól van, értettem, uram. Megyek is, akkor, nem zavarom a... köreiteket.  
   Értetlenül néztünk utána, majd Dom vállat vont, és odahúzott a bárpulthoz, ismét. Amíg az italainkat készítették a tömegben keresgéltünk ismerős arcokat.
   Annyian voltak, hogy úgy éreztem Sophie meghívta az egész környezetvédelmi kart a születésnapjára. Meg még a többi barátját, és a családtagokat. A kicsi, szombat esti bár zsúfolva volt fiatalokkal, de most nem piaverseny zajlott, mint minden hétvégén. Levegőt is alig lehetett kapni.
- Dom, elmegyek a mosdóba. Pár perc – kiáltottam a fülében, de az ordító zenétől így is alig hallotta. Bólintott, és én elindultam átküzdeni magam a tömegen.
   Igazán nem tartott sokáig eljutni a női mosdóba nyíló ajtóig. És örültem is neki, hogy nincs tömve. Bementem az egyik fülkébe, lehajtottam a vécéülőke fedelét és ráültem. Nagyon kimelegedtem, amit odabent nem is éreztem. Éreztem, hogy ég az arcom, és a levegőt is túl gyorsan szedtem. Addig ültem hát a fülkében, amíg nem lett egyenletes a légzésem. Amikor már annyira melegem sem volt, kivonultam a fülkéből, és megálltam az egyik tükör előtt.
   Még mindig ki voltam pirulva, de már  nem volt annyira feltűnő. Még megigazítottam a hajamat és a sminkemet, majd indultam volna vissza, amikor egy ismerős lépett be a mosdóba.
   Claire Richardson szőke hajkoronája, pink ruhája és 10 centis magassarkúja tipegett felém, vagyis inkább a tükör felé. Megnézte magát, jó alaposan, kicsit igazított kontyba tűzött haját. Szemei hatalmas rózsaszínre voltak kifestve, majd kiesett a szemem ahogy ránéztem, és nem a szépsége miatt. Meg sem hallotta, ahogy odaköszönök neki.
- Szia, Claire – ismételtem harmadszorra. Úgy éreztem kezdek szánalmassá válni, szóval mivel erre sem reagált elindultam ki.
- Á, Emma, helló! - kiáltott utánam izgatottan. Még háttal voltam neki így elereszthettem egy gunyoros mosolyt, majd hozzáfordultam.
- Szia! Hát te, mi újság?
- Csak Nickkel jöttem. Nem szeretett volna egyedül jönni, de nem érti meg ha nem érzem magam jól – panaszkodott.
- Nick itt van? - Nem értem miért kapcsolt a szívem gyorsabb üzemmódra. - Csak most jöttetek?
- Igen, mert nem találtuk a helyet. Köszöntöttük a húgodat, és muszáj volt bejönnöm, mert olyan szörnyű levegő van odabent – folytatta tovább.
- Igen, értem mire gondolsz. Én is ezért jöttem ki.
- Ráadásul amúgy is hányingerem van, most meg ez a cigi füst! Egész nap ehetnékem van, aztán meg csak, bocsánat, de visszajön... Emlékszel, ezt említettem a múltkor neked – tette hozzá egy fájdalmas sóhajjal.
- Claire, nem lehet, hogy..üm, terhes vagy? - vontam fel a szemöldököm ahogy a tükörképe szemébe néztem.
- Miért lennék, ez hülyeség?!
- Jaj, ne ijedj meg, csak a múltkor is mondtam ezeket a panaszokat... Furcsán érzed magad, hánysz, nagy az étvágyat, és zavar a füst. Pedig nem is nagyon érezi, inkább csak meleg van odakint – mutattam az ajtó felé, de  a szemem nem vettem le az arcáról.
   Először úgy nézett rám mint egy idiótára, majd arcára megdöbbenés ült ki. Majd lassan eltátotta a száját, a hasához kapott és... elájult.
- Claire. Claire?!