Alexz Johnson-tól az egyik kedvenc dalom reflénjének első két sora... Azt hiszem ez elég jó cím ennek a résznek, majd meglátjátok miért. Őszintén emgmondom: nekem tetszik. És remélem nektem is tetszeni fog. Ja, és bocsi, hogy késett, de a nyaralás egy kicsit elhúzódott:/:D Na nem gáz, inkább olvassátok el a részt, és írjatok nekem kommentárokat. (Bocsi, Dalma, hogy ne mvolt szombaton rééész:'( )

Na, akkor léptem. Puszi ♥

27. rész


   Denise Jonas állt az ebédlőben férjével, Kevinnel és két fiával, Joeval és Frankievel. Megfagytam – amit Dominic is észrevett. Átkarolta a derekamat, mert nem értette mi a bajom. Éreztem ahogy szívverésem felgyorsult, gyorsan, szaggatottan kapkodtam a levegő után. Megszorítottam barátom kezét mialatt végigmértem Jonasékat.
   Denise még mindig festette a haját – erre emlékeztem, ugyanis egyszer az én jelenlétemben vitatták meg a dolgot anyámmal. Arcán viszont már jobban látszottak az öregedés jelei, hisz már 50 körül járhat. Férje fején fehér-szürke hajkorona, ami egész jól állt neki. Arca semmit nem öregedett, még mindig az, az igaz családapa kifejezés ült rajta. Kivéve most, ugyanis homlokán mély ráncok ülnek a tanácstalanság miatt.
   Joe aznap reggel nem borotválkozott – ez volt az első dolog amit megállapítottam. Bár ez régen is szokása volt (ezeken a napokon előszeretettel puszilgatott mindenkit akit 2 méteres körzetébe került), azt hihettem ebből már kinőtt. Domnak is volt egy ilyen időszaka, de kigyógyítottam belőle.
   Az idősebb testvér farmert viselt, és egyszerű pulcsit. Nyakára sálat tekert, amitől nem szabadult meg az előszobában. Haja elég rövidre vágva, de nem mutatott furán. Joenak végül is minden jól állt. Mindig azt viselte ami az akkori trendnek megfelelt. Valószínűleg ezért vált meg a hajától is...
   Franken bátyjával ellentétben semmi nem volt "trendi". Szakadt farmer volt rajta, valamint egy hosszú ujjú, amire pár mérettel nagyobb pólót húzott. A haja gubancosan meredezett minden irányba, arcán könnyed , hétköznapi kifejezés ült. Talán ő volt az egyetlen akit nem lepett meg anyám előző mondata. Gondtalanul rám mosolygott, majd egy aprót bólintott, amolyan elismerés képen.
   Még is, ahogy végigmértem láttam mennyit változott. Amikor legutóbb láttam még szemtelen, felelőtlen, gödröcskés arcú kisgyerek volt. Most meg? Egy Joenál magasabb igazi kamasz srácot. Hány éves is? Annyi mint az én öcsém... tehát körülbelül 16? A fene tudja már ezeknél!
   Arra riadtam fel a nagy elemzésben, számolgatásban, hogy apám megjegyzi mennyire megnőtt Frankie.
- Igen, valóban! - helyeselt Anyu. - És Josephen is látszik, hogy nem 20 éves többé – viccelődtek.
   Eleresztettem egy műmosolyt, és erősebben szorítottam  Dominic kezét. Őszintén szólva mérges voltam anyámra. Igazán szólhatott volna, hogy meghívta Jonasékat. Akkor tutira nem ma közlöm velük: menyasszony vagyok. Oké, nem mintha zavarna, hogy ők a másodikak akik megtudják... De akkor is elég fura, hogy a Dom előtti pasim családja ilyen korán értesül a hírről.
   Anyu biztosan tisztában volt azzal, hogy ha meghívja amerikai barátainkat akkor egy kicsit felkavarhatja a dolgokat. Viszont, hogy pont Kevin és Nick nem jelennek az elég furcsa volt. Nem mintha olyan szívesen látnám viszont az ex-pasimat, de akkor is. Kevin igenis hiányzott. Nagyon megszerettem a legidősebb testvért az utolsó hónapokban... pont annyira amennyire kiszerettem öccséből. Sóhajtottam – és megszakítottam a gondolatmenetet. Semmi kedvem nem volt Nickről nyáladzani (hacsak gondolatban is), amikor a szülei és két testvére majd' egy évtizeddel később megjelent nálunk.
- Nem is vagyok, Kathryn! - ellenkezett Joseph, miközben leültek a maradék helyre. Anyám halkan nevetett a válaszon, majd megkérdezte:
- És hogy utaztatok? A máris két fiú? Na, és persze Danielle-t is szívesen láttam volna – hangjából egy kis keserűséget hallottam ki. De azért biztos örült, hogy legalább négyen eljöttek.
- Köszönjük, nagyon jól utaztunk – válaszolt a családfő, Kevin. - De nem emlékeztem, hogy ilyen hosszú ide az út.
- Hát igen, rég utaztunk ilyen messzire – helyeselt Frankie. Már épp megkérdeztem ezzel meg mire célozgatnak, amikor nagy csattanással kinyílt a bejárati ajtó. Sophie húgom száguldott be az ebédlőbe.
- Jaj, Anyu! Annyira sajnálom, hogy késtem, de az a barom idióta tanárom még beszélni akart velem a múltheti dolgozatomról – ezt körülbelül 2 másodperc alatt hadarta el, mialatt ledobta a kabátját és cuccait az ebédlőasztalra. - Még egyszer sajnálom! Á, szia Em, helló Dominic – ránk mosolygott. - A vendéget megjö... - folytatta volna, de akkor meglátta, hogy kik ülnek a kanapénkon és elakadt a szava. Pár pillanatig méregette a vendégeket és a helyzetet. Talán nem fogta fel, hogy azt látja amit... És akkor (amikor végre leesett neki, hogy ez nemcsak egy álom) odarohant a hozzá legközelebb álló Frankiehez és agyon ölelgette.
- Frankie, Frankie – nevette. - Istenem ,de régen láttalak. Akkor még egy rosszcsont kis srác voltál. Jaj, de megnőttél – locsogott tovább. Dominic elmosolyodott húgom reagálásán. Ebből valószínűleg arra következtetett, hogy egyik srác sem ártalmas. Egy régi barát csupán az itt megjelent család.
- Sophie, nyugalom – Frankie megveregette Sophie hátát, majd eltolta magától, hogy szemügyre vehesse. - Én is nőttem, de azért te is változtál egy kicsit. Például mi ez?! - felemelt egy tincset Sophie vörösre festett hajából.
- Hát tudod... - kezdte a magyarázatot, csak nem tudta hogyan folytassa.
- Kit is érdekel, nem? - szólt közbe Joe, majd félrelökte öccsét és magához szorította Sophiet.
- Így van, kit is?
   Ekkor megjelent a lépcsőn az öcsém azzal, hogy miért ébresztette fel Sophie a visításával. De őt sem érdekelte tovább a bosszankodás, amikor meglátta gyerekkori barátját. Odasietett hozzá, kezet ráztak, megölelték egymást. Denise arcára még egy puszit is nyomott. Na, ezen Dominic annyira megrendült, hogy a szeme is majd' kiesett. Felnéztem rá, és elmosolyodtam felháborodott képét látva.
   Emlékeztem, hogy amikor Dominic szülei először ebédeltek nálunk (vagyis amikor bemutattam őket a saját szüleimnek) Ronnak annyira nem volt szimpatikus leendő anyósom, hogy csak odaköszönt neki egy "helló"-t. Elég gáz volt, ugyanis Mrs. Logratte-ot ez az incidens annyira felháborította, hogy befolyásolta vele az ebéd egész hátralévő részét. Fő az első benyomás, ugye?
- Te, Ron, te nagyon megnőttél, mondták már neked? - kérdezte irulva-pirulva Denise.
- Nem, de köszönöm.
   Hát pedig van aki minden nap szembesíti ezzel a ténnyel szegény Ront. Ugyanis olyan nagyra nőtt, hogy még Apunál is magasabb. Oké, Apu sem az az "Eiffel torony", de Ron az ő 180 centijével (16 évesen!) elég... hosszú. Ráadásul amióta itt vagyunk jelentkezett a focicsapatba. Szóval nem elég, hogy magas, de izmos is és semmi plusz kiló nincs rajta. Anyám csak úgy emlegeti "álompasi" – és ezt nem csak ő gondolja így...
- Szóval, Sophie, mi volt ez a hangos bevonulás? Megtudtad, hogy a Jonas Brothers exkluzív koncertet ad? - kérdezte Ron, ahogy ledobta magát Frankie mellé.
- Nem dehogy, te idióta! Csak attól féltem, hogy elkések – Ron bólintott, majd az idősek folytatták a beszélgetést ott, ahol abbahagyták.
- Tehát hol van Kevin és a drága Danielle? Na, meg persze Nick? - kérdezte Anyu.
- Kevin és Dan sajnos nem tudtak jönni a gyerekek miatt. El sem hiszitek mennyi gonddal jár, ha az embernek ikrei vannak.
- Jaj, ne is mond – sóhajtott Joe egyetértően. - Nick pedig a barátnőjével van, telelnek.
   Kevin megvetőn nézett a fiára a furcsa hangsúly miatt. Olyan volt, mintha az utolsó szót csak odaköpte volna... Apu megérezte, hogy gyenge pontoz érkeztünk, ezért elterelte a témát.
- Hogy is hívják az ikreket? - fordult Denise-hez.
- Madison és Caroline – felelte a nő, mire felkaptam a fejem.
- Hogy ki?
- Caroline. Carolinenak hívják Kevin lányát. 3 évesek már, mégis nagyon nehéz velük bánni – fecsegett Denise. Én pedig elmosolyodtam, mert úgy éreztem én ihlettem ezt a nevet. Oké, ihletni nagyon nem kellett, ugyanis ez a második nevem, de akkor is. Rólam nevezte el a lányát – ez a gondolat nagyon boldoggá tett. RÓLAM NEVEZTE EL A LÁNYÁT! Tegnap voltam ennyire boldog, amikor igen-t mondtam Dominicnak.
- Joe, a te barátnőd hol van? - fordultam a fiúhoz, amikor a szüleink már elég idióta kérdésekkel bombázták egymást. Hány hónaposan jött ki a foguk? Hasfájósak voltak? Mennyire nehéz velük foglalkozni?
- Jelenleg nincs barátnőm. Pár hónapja szakítottam Emilyvel, újra – felelte.
- Újra? Milyen Emily? - kapott a szón Sophie.
- Igen, már 4 éve voltunk együtt, de ezalatt többször is szakítottunk, majd megint összejöttünk. Emily egy orvos lánya, akkor ismertem meg, amikor Nick eltörte a kezét koncertezés közben és bevittük őt a kórházba.
- Milyen romantikus – nyújtotta ki a nyelvét Ron. Frankie ugyanígy tett.
- Na, és te Emma?! Mi ez az eljegyzés dolog? - tudakolta Joe, mintha ott sem lenne Dominic.
- Hát Dominic tegnap meglepett... - válaszoltam egy kis pírrel az arcomon. Felemeltem összekulcsolt ujjainkat és megmutattam a többieknek a gyűrűt.
- Nagyon szép – dicsérte Sophie, és furcsán mosolygott.
- Te mit...?
- Útban van már az utód? És mikor lesz a lagzi? Ugye meghívtok? - szórakozott Joe, bár úgy érzem a másodikat komolyan kérdezte.
- Ezen még nem gondolkoztunk – szólalt meg először Dominic, amióta Denise-ék megjelentek.
- Aha, értem... De azért majd szólj – mosolygott Frankie.
- Ti valami régi barátok vagytok? - kérdezte Dominic. A hangsúlyából éreztem, ez a kérdés egy ideje ott volt a nyelve hegyén. Most, hogy a felnőttek már nem figyeltek ránk (oké, nem mintha mi már nem számítottunk volna azoknak...) meg merte kérdezni.
- Hát igen, úgy is mondhatjuk – bólintott Joe, majd felháborodást színlelve hozzátette: - Emma nem is beszélt rólunk? - Kínomban felnevettem.
- Nem szeretek az amerikai múltamról beszélni – feleltem. - Sajnálom, srácok!
- Nem gáz – legyintett Frankie.
- Szóval mi Los Angelesben találkoztunk Emmáékkal. Sophie nagy rajongója volt a bandánknak, de Ronék hoztak össze minket – mesélte Joe, amikor látta, hogy Dom még mindig értetlen és kíváncsi fejet vág.
- Hát igen! Ha nem akartam volna csak azért is lemenni a játszótérre semmi sem úgy alakul ahogy – szólt közbe büszkén Ron, Frankie hevesen bólogatott.
- Igen, és talán könnyebb is lett volna az életünk – vigyorgott Sophie.
- Hát az kétségtelen – sóhajtottam. - Na nem mintha bánnám!
- Szóval ti Los Angelesben jó barátok voltatok – vonta le a következtetést Dominic.
- Hát ne merről beszélek, haver?
- Olyannyira, hogy a bátyja esküvőjén – Sophie Joe felé intett – mi voltunk a koszorús lányok.
- És akkor találkoztunk utoljára is, nemde? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja, asszem. De.... nem, nem is! Emlékeztek a második európai turnénkra? Akkor pont Angliában voltatok és eljöttetek az egyik fellépésre.
- Ó, tényleg! De hát az nagyon régen volt – vonta meg a vállát Sophie.
- A bátyátok, Kevin, ugye? Akinek ikrei vannak.
- Igen, ő az. És van egy harmadik bátyám is, Nick. Vagy ahogy egyesek hívják: Nicky – Frankie felém kacsintott.
- Egyszer hívtam úgy Nicholast – morogtam vissza fogcsikorgatva.
- Látod, előszeretettel kreál beceneveket az embereknek!
- A Nick nem a Nicholas becézése? - Ron koncentrálni próbált, aminek az lett a következménye, hogy idiótán grimaszolt.
- De, Igen, Ronnie – sóhajtottam. - Ezért nem értelek Joe! Én nem kreálok beceneveket. Az öcsédet csak a... teljes nevén szólítom.
- Király neki – vetette oda Joe. - De a Nicky akkor is egy remek becenév, nem gondolod, Caroline? - Azzal a beszélgetés új mederbe terelődött.


   Őszintén szólva ne merre számítottam. Ezt kelletlenül vallottam be magamnak másnap délelőtt. Az irodámban, az asztalom mögött üldögéltem, és vártam a következő telefont, a következő ügyfelet. És, miközben egy idióta hirdetés sarkára firkálgattam, rá kellett jönnöm mennyire megkönnyebbültem amikor tegnap este kiléptem a családi házunkból.
   Amúgy is elég feszült voltam az egész eljegyzés dolog miatt. (Most is az vagyok, ezért bámulom egész nap a gyűrűsujjamon lévő ékszert!) És tegnap este, amikor már örültem, hogy vége a "feszült pillanatoknak" megjelent a Jonas família? Hát ez egy kicsit több volt mint amennyit képzeltem. Pont azon az estén, pont amikor ott van Dominic, pont ők... Ez az én szerencsém.
   Jó, de végül is mit képzeltem? Anyám figyelmeztetett rá, hogy vendégeket vár. De semmi okom nem volt feltételezni, hogy 7 évvel korábbi barátokat! Talán azt hihettem valami unokatestvérem jelenik majd meg, vagy valami ilyesmi.
   És amikor ott megpillantottam őket csoda, hogy beijedtem? Ugyanis én tényleg nem beszéltem Domnak az amerikai kalandjaimról. Na jó, egy kicsit. Viszont az csakis akkor történhetett meg ha ő kérdezett. Azt tudta, hogy voltak ott is nagyon közeli barátaim és pasijaim is. De azt soha, egyetlen egy szóval sem említettem, hogy Nicholas Jerry Jonas a Jonas Brothers énekese volt a barátom. Nem is értem miért kellene tudnia róla. Most komolyan, lesz ennek valaha is jelentősége?! Hát nem, szóval erről ennyit.
   Mérges voltam magamra, de azért örültem neki, hogy semmi olyan megjegyzés nem hangzott el, ami miatt aggódnom kéne, vagy esetleg kínos kérdések ötlenének fel tőle Dominic agyában. Vagyis eddig még nem tette fel őket, remélem nem is fogja...
   Kopogtak az ajtómon – ez ébresztett fel a bosszankodásomból.
- Tessék! - szóltam ki. Elhelyezkedtem a székemben, és megigazítottam a blúzomat.
- Szia, Emma! Van itt egy hölgy, aki beszélni szeretne veled – lépett be Lucia, az egyik munkatársnőm. - Azt mondja elég fontos lenne, mert sokat utazott.
- Hát akkor küld be – válaszoltam neki. Kíváncsi lettem. Lucia visszalépett az irodám előtti váróba, majd pár másodperccel később egy nő lépett be az ajtón.
   Magas volt, és világosbarna hajában még világosabb melír csíkok. Egy egyszerű, kék ruhát viselt, és nagy táska lógott a vállán. Az arca nagyon is csinos, egyenes vonalú orra és széles ajkai voltak – amelyek mosolyra húzódtak. Nagy, barna szemeiből sütött az értelem. Őszintén szólva egy gyönyörű nővel álltam szemben, akinek a vőlegényére már most féltékeny lehettem volna(ha férfi vagyok).
- Jó napot, üdvözlöm. Emma Lamont – nyújtottam a kezemet.
- Jó napot, Patricia Stole vagyok – megfogta a kezem és megrázta azt. Rámutattam az íróasztal előtti székre, amire ő gyorsan le is ült.
- Örülök, hogy találkozhattunk. Miben segíthetek? A munkatársam azt mondta sokat utazott – mondtam.
- Ó, igen, igen. Ami azt illeti Amerikából jöttem, mert azt hallottam maga egy nagyszerű rendezvényszervező – felelte mosolyogva.
- Hát ez megtisztelő, de még csak kezdő vagyok a szakmában – zavartan vigyorogtam, talán egy kicsit el is pirultam.
- Haha, hát persze! Szóval azért utaztam ennyit, mert mindig is egy párizsi esküvőről álmodoztam – kezdett magyarázkodni. - És az interneten találtam a maga cégének a hirdetését. Egy kicsit utána érdeklődtem, és azt hallottam maga a legjobb. Tehát itt vagyok.
- És azt szeretné ha én szervezném az esküvőjét? - ez nem is igazi kérdés volt, hanem egy kijelentés.
- Valami olyasmi. Persze csak ha vállalja – a nő felvonta a szemöldökét, kételkedett bennem.
- Ez nekem lenne megtiszteltetés – feleltem. - Akkor először meg szeretném kérni, hogy töltsön ki pár papírt, rendben?
- Igen, hogyne!
   Kikerestem az íróasztalom fiókjában azt a kérdőívet, amit ilyenkor az ügyfeleknek oda kell adnom, és amíg töltögette kérdeztem tőle pár dolgot az elképzeléseivel kapcsolatban. Nem telt 10 perce amíg végzett. Miután odanyújtotta a kitöltött papírokat átolvastam.
- Los Angeles-i? - kérdeztem döbbenten. Ezt nem említette eddig.
- Igen. Miért, járt már ott? - újra felvonta a szemöldökét, ez a mozdulat már ismerős volt korábbról.
- Éltem ott pár hónapig, egy évig, azt hiszem – válaszoltam, de akkor már ismét a lapokat bújtam.
- Nagyszerű hely, nem gondolja? Bár egyesek szerint túl hagos, és a levegő sem túl tiszta én mégis imádok ott élni – fecsegett. - Tudja, az iskola ahova jártam egy elég neves környéken volt. Nagyon elismert hely volt, rengeteg neves művész tanul ott a hírnév megszerzése előtt.
- Komolyan? Ez izgalmasan hangzik. Mi az iskola neve, talán hallottam róla – kérdeztem, csak, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, amiért nem figyelek rá. Igen is figyeltem.  
- Manual Arts Gimnázium – felelte.
   Felnéztem rá. Még mindig kedvesen mosolygott, de amikor meglátta döbbent arcomat felemelte a szemöldökét, és a szemei is elkerekedtek egy kicsit. Jobban szemügyre vettem az arcát. A nagy, zöld szemei, a világosbarna haját. Ez a nő 1992 augusztusi születésű. Ez a nő itt előttem Patricia Stoleként mutatkozott be. Ez a nő abba az iskolába járt, ahova én is egy évig. Ez a nő itt a vőlegényhez azt írta: Adam Keverett. Ez a nő az akire én gondolok, hogy az?
- Ismer engem? Ismerem önt? - kérdeztem tőle, miközben leengedtem a papírokat az ölembe. És akkor a nő, Patricia Stole elvigyorodott.