67. rész

-  Mond el az igazat! - szólított fel.
- Oké. Miről? - ismételtem meg a kérdést bár valahol nagyon is tudtam mire kíváncsi.
- Jaj, Emma! Nagyon jól tudod miről! - fakadt ki. - Arról, hogy mit is érzel irántam igazából.
Szomorúan ránéztem. Eszembe jutott, hogy anyának is. De ő az Anyám. Benne jobban megbízhatok, mint egy fiúban... Én nem vagyok ilyen. Csak annak öntöm ki a szívem akiben megbízok. Ezt el is akartam volna mondani neki, de megelőzött.
- Nem bízol bennem, ugye? - keserű mosolyra húzta a száját.
- Nem - visszamosolyogtam.
- Oké, akkor mond el!
Rosszallóan ránéztem, de legalább azt elérte, hogy jobb kedvem legyen. Még mindig nem mertem elmondani neki... Pár másodpercig még csendben ültünk, aztán sóhajtottam egyet.
- Beszéljünk inkább másról - próbáltam ellenkezni. Most ő sóhajtott tehetetlenül.
- Jó, miről? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem őszintén.
- Csak azért mondtad, hogy beszéljünk másról, mert időt akartál nyerni? - vigyorogta. Bólintottam.
- Mizu? - kérdeztem gyorsan, mielőtt leszidott volna.
- Élek - mutatott a csipogó gépezetre.
- Oké! Elmondom - mondtam határozottan.
Megleptem a hangos kijelentéssel, de kíváncsi tekintettel nézett rám. Talán attól félt, hogy meggondolom magam, ha kérdezősködik. Szóval nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi milyen hatással volt rám és közben azon agyaltam, hogy ezek után mi lesz... Abban biztos voltam, hogy soha többé nem merek majd Noel szemébe nézni, hisz épp most vallok szerelmet egy másik srácnak. Szörnyű egy helyzet. Könyvet kéne írnom... :S Miközben beszéltem tudtam azt is, hogy a szavaimnak hatalmas súlyuk van. Féltem a jövőtől. Vagy legalábbis az elkövetkező 5 perctől. Mert nem tudtam mit fog hozzáfűzni Nick. Reméltem, hogy az, hogy
- "Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elfelejtjük az elmúlt hónapokat és én megyek Selenához te meg vissza Chicago-ba!"
Haha. Álmodik a nyomor. Semmi esély nem volt egy ilyen kommentárhoz. Mégis imádkoztam érte, azért, hogy megutáljon az érzéseim miatt. Bár tudtam: inkább még jobban szeretni fog.
Amikor befejeztem a beszélést felpattantam az ágyról - csakhogy ne kelljen a szemébe néznem - és odamentem az ablakhoz. Vártam a döbbent, boldog választ, de még mindig nem szólalt meg. A helyzet kezdett kellemetlenné válni.
- Mondj már valamit! - szakítottam meg a csendet.
- Várj, előbb felfogom, hogy mit mondtál.
Feléfordultam és megnéztem az arcát. Egy gyenge vigyor volt rajta és tényleg látszott rajta, hogy gondolkodik.
- Ide jössz? - kérdezte. Megráztam a fejem.
- Én inkább...inkább kimennék - dadogtam.
- Rendben. De még visszajössz? - reménykedett.
Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy felejts el, de inkább bólintottam és kimentem a folyosóra. A kórteremnek volt egy ablaka ami a folyosóra nyílt így látta volna, ha nem húzok el onnan. Így egy nyugodt ábrázattal elsétáltam az ablak alatt aztán, miután befordultam az első folyosóra rohanni kezdtem. Amikor "kiléptem" a kórház főbejáratán egy ismerőssel találkoztam. Ez az ismerős Noel volt.
Ott megtorpantam és rémülten néztem a fiúra.
- Emma! - sóhajtotta meglepett megnyugvással. - Hallottam mi történt.. Sophie mondta... jól vagy? - kérdezte atyáskodva.
- Én.. jól - feleltem.
Ezt persze nem hitte el. Lementünk a kórház előtti lépcsőn és leültünk egy padra. Csendben ültem mellette. Legszívesebben átöleltem volna, de nem mertem. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Szorosan átölelt.
- Mi a baj? Nem szoktál ilyen csendes lenni...
- Semmi. Csak gondolkozok - feleltem egy műmosoly kíséretében.
Pár percig megint csendben ültünk a padon. És én közben tényleg azon gondolkoztam ami történt. tudtam, hogy megígértem Nicknek, hogy visszamegyek, de nem mertem. Már amúgy is kezdett sötétedni. A parkoló felé tekintettem, ahol pár másodperces keresgélés után megpillantottam Jonasék autóját. Tehát még anyu is itt van. De Noel mivel jött?
- Hogyan jöttél ide? - tettem fel a kérdést.
- Kocsival - válaszolt meglepetten.
Ó, tényleg, mekkora barom vagyok. Hisz ő már elmúlt 16.
Erről persze egyből eszembe jutott a pár hét múlva esedékes szülinapom. Arra valószínűleg meg kell hívnom Nicket. Szóval hogyha elkerülném az már elég nagy baromság lenne, ha nem hívnám őt meg a "Sweet 16"-emre. Oké, nekem ilyen nem kell. Jöjjön el Pati, Laura, Diana, Lily és Adam, na meg talán Jonasék nélküle és boldog leszek.
- Emma, a hallgatásod megőrjít - szakította félbe a srác gondolatmenetemet.
- Csak a szülinapomról elmélkedek - magyarázkodtam és kibújtam az ölelésből.
- Igen? És akkor miért sírsz? - vonta fel a kérdést.
Gyorsan a szememhez kaptam. Az valóban nedves volt egy kicsit a könnyeimtől. Gyorsan letöröltem őket és az orromat is kifújtam.
- Sajnálom.
- Na, mond el mi olyan elszomorító a szülinapod körül?! - próbált meg jobb kedvre deríteni.
- Csak azon gondolkodtam kit fogok meghívni.
- És kit?
- Hát Patit, Laurát, Dianát, a húgodat, Adamot... téged - tettem hozzá -, és Jonasékat. De kizárólag Nicholas nélkül!
Az utolsó mondattal mindent összezavartam benne.
- Összevesztetek Nickkel? - kérdezte gyanakodva. - Akkor ezért vagy ilyen elkent?
- Én...csak... igen összevesztünk. És azt hiszem.. jobb lenne távol maradnom tőle - válaszoltam zavartan.
Végül nem kérdezett rá min vesztünk össze.
- Nem akarsz hazamenni? - kérdezte inkább.
- De, ez egy jó ötlet. De.. szólok anyának - mondtam gyorsan.
- Mehetek veled? - kérdezte. Végül is, miért ne?
Bólintottam, majd visszamentünk a kórházba és megkerestünk a kórtermét. Vagyis a megfelelő folyosón odaosontam az ablakhoz és a sarkából belestem. Azt akartam megtudni, hogy anyám itt van-e. Bent volt és Denise mellett ült. De jó. -.-"
Most, csak, hogy megmagyarázzak dolgokat, ne nézzetek őrültnek. Elhatároztam, hogy távol tartom magam Nicktől bármi áron. Tudtam, hogy az esélyeim igen csekélyek, de meg fogom próbálni. Azt is tudtam, hogy fájdalmas lesz... Nem érdekelt.
Noellel a hátam mögött benyitottam a kórterembe. Nick arcára hatalmas vigyor ült ki. Féltem: már lenne válasza. De amint beléptem elfordítottam róla a szememet.
- Anyu! Ha nem baj, hazamennék - mondtam anyának. El bírtam képzelni Nick dühös és egyben csalódott ábrázatát. Hiszen megszegtem az ígéretem. És talán tőle kéne engedélyt kérnem. Mondjuk egy "bocsi, de fáradt vagyok"-kal... :S
- Rendben, Em! Menj nyugodtan. Én majd megyek Denisékkel - bólintottam.
Elköszöntem Jonaséktól. Nem akartam kegyetlen lenni így Nickre is rámosolyogtam.
- Jobbulást, Nick! - majd gyorsan kispuriztam a kórteremből.
Noel és én nem beszélgettünk a hazafelé vezető úton. Ő 5 másodpercenként ránézett az arcomra. Nem tudta mi bajom. Fogalmam sem volt arról hogyan néz ki az arcom, de ez volt a legkisebb gondom. Azt akartam, hogy oldódjon meg minden bajom. Szerettem volna megállítani az időt. Ó, milyen jó lenne. Vagy olvasni az emberek gondolataiban. És akkor már az elejétől fogva sejthettem volna, hogy ez lesz.  Most már persze hiába keseregtem a múlton. Inkább a jövőre kellett volna koncentrálnom és arra,  hogy mit mondok majd a többieknek amikor feltűnik nekik: 3 kilométerről elkerülöm Nick Jonast.

oké, oké bocsi, hogy így elhúzom. de grétikének olyan jó ötlete volt, hogy muszáj ezt megtennem:D

és garantálom, hogy az elkövetkező részekben fejleménye lesz az itt történteknek. jój.megbeszéltük?:D nincs harag.ennyi.^^ ♥

szólva mégegyszer BOCSI, azért is ermt nem volt rész:D de szurkolni kellett a mási kedvenc bandámnak.:PPPPPPPPP

na sziasztok[kommentet íírjatook.:]

Dóri.