Másfél óra alatt megírtam ezt a részt, és nekem tetszik. Remélem nektek is tetszeni fog! A rész összegségében véve talán egy kicsit fura, nem igazán az én stílusom ez a fajta írás. De ugye nem baj? Most megyek is, hagylak olvasni. És ne  felejtsétek el elolvasni az előző részt is;DXD és bocsi az idióta címért, nem tudtam mit kitalálni:S

Puszi, Dóri:))   *komiiit*

24. rész


- Igen, Caroline. Tényleg rég beszéltünk – hallottam a hangot amelyet mindenek között felismernék. Szívem hatalmasat dobbant, úgy éreztem Sophie is meghallotta a fal mögül. Légzésem felgyorsul, nem tudtam mit mondjak.
- Nich-olas?
- Én vagyok – mulatott rajtam. Nem értettem az örömét.
- Miért hívsz? És hogy-hogy Kev telefonjáról?
- Nem vetted volna fel - igaz is! -  tudod, arra gondoltam beszélhetnénk.
- Azt hiszem ez nem a legjobb ötlet – hárítottam.
- Ne, ne! Figyelj, csak úgy mint két régi... barát – milyen szörnyű volt ezt hallani. Hangsúlyából kihallottam a reménykedést. Talán azt vélte kijavítom?
   Sóhajtottam.
- Rendben van. Mi újság? - próbáltam hétköznapi hangsúlyt megütni.
- Koncertezek, és elég fárasztó.
- Hol vagytok most? - komolyan érdekelt.
- East Rutherford-ban, New Yersey államban. Sajnos itt nem nagyon lehet elütni az időt...
- De azért a rajongók fergetegesek, mint mindig, nem igaz?! - ugrattam. Nevetett.
- Azok, ne is mondd! Anyunak már nagyon elege van belőlük. Főleg az olyan táblákból, hogy "Joe, leszel a férjem?" - újra kacagott. Teljesen felhőtlenül, újra megvoltunk egymás mellett. Fura volt.
- Inkább örülne neki, hogy a fia biztosan nem fog egyedül megöregedni. Tényleg... mi van Camillával? Sophie említette, hogy összevesztek – kérdeztem.
- Igen, valóban így volt... És Camilla kijelentette, hogy végzett Joeval, mert szerinte a bátyám nem foglalkozik eleget vele. - Szinte biztos voltam benne, hogy azt gondolja: "Amerikai turné közben ne is csodálkozzon"  Egy másodpercig csend volt, aztán megszólalt:
- És veled mi van? Várj, inkább úgy kérdezem: mi van a drága Los Angeles-szel?
- Fogalmam sincs - feleltem őszintén, de zavartan. Hát nem tudja, hogy én már nem vagyok ott? Vagy... lehet, hogy elnézte a dátumot. Végül is eredetileg csak pénteken indultunk volna.
- Mert? - Nem ,az nem lehet, hogy Sophie nem szólt nekik. Megígérte! Megegyeztünk, hogy ő szól Jonaséknak, ugyanis Anya megkért minket. Én egyből lemondtam a szerepről, nem akartam hallani Nicket. Hoppá, ez már nem fog menni, most is vele beszélek. De ezt akkor úgy gondoltam, hogy a sajnálatát nem akarom hallani. Azt ahogy hallom a csalódott sóhajt ami elhagyja száját. Nem láthat többé...
- Nick, én nem vagyok Los Angelesben – hangom remegett, halkan megköszörültem.
- Ja, értem – kiáltott fel. - Most mentél Angliába meglátogatni a rokonaidat, ugye? - Nem hagyott szóhoz jutni, csak mondta tovább. - Biztosan nagyon szép ott. Mi is megyünk majd arra az őszön. Haha – nevetett -, remélem ti akkor már nem lesztek ott. Na és mit csinálsz? Mikor érkeztetek, meddig maradtok? Hol is vagytok pontosan? Át fogtok ugrani Párizsba? - Párizs említésénél nem bírtam tovább, keserűen felkacagtam – Mi az?
- Nem vagyok Angliában sem. Kérlek, hadd mondjam végig, ne szólj közbe.
- Nem vagyok Angliában – ismételtem. Sceauxban, Párizsban vagyok... épp pakolok ki az új szobámban – hadarni kezdtem. - Sophieval megbeszéltük, hogy ő mondja el nektek, de akkor gondolom kiment a fejéből. Rengeteg elintézni valónk volt az elmúlt 2 és fél hétben. Nagyon nehéz volt eljönni Kaliforniából, nagyon hiányzik. De Nick... hazajöttem, itthon vagyok, és a hiányon kívül csak örömet érzek – fejeztem be egy apró vallomással.
   Sokáig volt csönd. Ő nem szólalt meg, én pedig tudtam, hogy most felméri a helyzetet, hagynom kell őt. Végül nem tudom mennyivel később megszólalt:
- Elmentél? De hát... - újabb szünet, nem tudta befejezni a mondatot. - Emma, Em... nem tudom mit mondhatnék, még fel kell dolgoznom. Nagyon sajnálom, hiányozni fogsz, Istenem már most hiányzol!
   Ez fájt. Bár ahogy mondta nagyon jó volt, mégis a mondat emlékeztetett mindenre, és éreztem a lelkemig hatoló kést. Legördült egy könnycsepp az arcomon – örültem, hogy nem lát engem.
- Sajnálom, de majd meglátogatunk.
   Azt hiszem ennek a beszélgetésnek minél hamarabb véget kell vetni! Nem bírom hallgatni a sajnálatát, mikor... Kifogást kell találnom.
- Emma megígérem... - kezdte, gyorsan közbeszóltam.
- Bocsi, Nick, de mennem kell – égett a nyelvem ahogy kimondtam a nevét. - Majd még... majd még beszélünk. Szia! Jó koncertezést.
- Rendben van. Szia, Caro! - gyorsan kinyomtam, és rohantam számon kérni Sophie-t.


   A hetek hihetetlenül gyorsan teltek, és Eugéne bácsinak igaza volt: pár nap alatt visszarázkódtunk az itteni kerékvágásba. A régi barátaimmal, unokatestvéreimmel órákat, napokat töltöttem együtt, mire mindent elmeséltünk egymásnak ami velünk történt. Sokat nevettünk, vagy épp szégyenkeztünk a másik cikis helyzetét hallva. De remek volt! Őket ismertem az ovi óta, és akárhányszor visszajöttem ide összeültünk.
   Holly-val több időt töltöttem, mint másokkal. Ő volt és mindig is ő lesz a legjobb barátnőm. Még pelenkás korunkban ismertük meg egymást. Bár akkor a legértelmesebb dolog amit kimondhattunk az az "Oglü" és a "Gaga", megkedveltük egymást.
   Vásárolni mentünk, fiúkat néztünk, vagy épp róluk beszéltünk. A naptárat nem is néztem. Mindössze kétszer lepődtem meg, de nagyon, amikor augusztus végén Anya emlékeztetett az iskola kezdésre. Már beírattak minket ugyanabba az iskolába ahova Holly is jár. Osztálytársak leszünk!
   Az osztály amibe kerültem barátságosan fogadott. Harmadikos voltam, már csak két évem volt az érettségiig, ha úgy vesszük, egy. A tananyag különbözött attól amit Amerikában tanultam, ezt nehezen szoktam meg. Na jó, valójában még most sem rázódtam bele, de sokan segítenek. A tanáraim, új osztálytársaim, de legfőképp Anyu.
   A második meglepetést az okozta, amikor egy esős, szeles novemberi estén Sophie berontott hozzám.
- Szia ,Emma! Híreim vannak.
- Milyen hírek? - néztem rá kíváncsian.
- Kevinnek tegnap volt a születésnapja.
- Igen, ezt tudtam. Vettem is neki ajándékot, csak még nem volt alkalmam elküldeni... Na meg nem is tudom hova küldjem – sóhajtottam.
- Akkor örülni fogsz, mert nem kell elküldeni! - Hatásszünetet tartott... - Csütörtökön itt koncerteznek.
- Tessék? - pattantam fel értetlenül.
- Igen, jól hallottad.
   Lerogytam a földre, és elárasztott egy furcsa érzés. Megnyugvás, de kavarodott vele még más is... talán idegesség? Húgom kíváncsian nézett le rám.
- Már hiányoznak – motyogtam, de csak a kezemet bámultam.
- Igen, nekem is – lelkesedett. - Most pedig megyek és megpróbálok jegyet szerezni a koncertre. Meg szeretném lepni őket – magyarázta, és kiszáguldott a szobámból.

   Ez az! Itt tartok most. Sophie elment egy-két osztálytársával a koncertre, én pedig itthon punnyadok.
   Itt Párizs déli részén már egész hideg van. Apa nem először rakott tüzet a kandallóba. Most ott ülnek előtte, Anya és Ron kártyáznak, Apa híradót néz. A zongorámnál ülök és azt bűvölöm. A gyomrom remeg ha a holnapi napra gondolok. Denise ugyanis felhívta Anyámat, hogy számítson a pénteki látogatásra. Azt mondta nagy hírük van, és ez az egész családot felcsigázta.
   Tényleg, ha már a híreknél tartunk! Kevin eljegyezte Daniellet. Már jó régen, lassan fél éve. A nyár végén beszéltem Kevinnel, és akkor mondta. Mikor az esküvőről kérdeztük azt mondta, csak jövőre tervezik, most rengetek kötelezettsége van az együttessel. Hát igen, és ráadásul Nick szólóalbumot készít! Az egyik számot már hallottam is, és nagyon tetszik. Who I am.
- Em, gyere, meg fogsz fázni – hív be Anya a nappaliba, és én is velük nézem az idióta vígjátékot.

   Anya ünnepi ebédet készített, és megkérte Apát, hogy hozzon át pár széket a Nagyitól, mert nem fogunk elférni. Így is necces lesz... Amíg Anya a konyhában intézkedett nekünk ki kellett takarítanunk. Nem nagyon értettem ezt a lelkesedést, de nem kötöttem Anyába. Őszintén szólva már nekem is hiányoztak Jonas-ék. Telefonon beszéltünk csupán, és úgy sem sokat, mert folyton rohantak valahova...
   Anya megkért, hogy vegyem fel az új, halványlila blúzomat. Igazán szép darab, de túl alkalminak éreztem. Ha nem lenne az a nagy szívem ki is cseleztem volna őt, de nem akartam megbántani... Tehát lila blúzomban és egy fehér nadrágban vártam, hogy megérkezzenek péntek délelőtt.
   Csengettek, az én szívem pedig akkorát vert, mint azon a júliusi estén, amikor Nick szólt a telefonba Kevin helyett. Kezem egy pillanatig remegett, de összefontam ujjaimat. Apa odasietett az ajtóhoz és kitárta, hogy beengedhesse a Jonas családot.