Hát itt van, nekem nem igazán tetszik, de pont jó előkészítés a következő részre. Remélem az jobban fog sikerül majd.:) Addig is itt va nez, írjatok léygszii, komit. puszi, Dóri.:)

25. rész


  Apa odasietett az ajtóhoz, hogy beengedje a Jonas családot. Mind ott álltunk a lépcső előtt, szemben az ajtóval. Először id. Kevin lépett be, kezet rázott Apával, majd követte őt a családja.
- Jaj, Wilfried, olyan régen láttalak – sóhajtotta Denise, ahogy megölelte Apámat. - Kathy – nevette, és már rohant is Anyuhoz. Közben a gyerekek is beléptek a házba.
- Jó napot, Mr. Lamont – köszöntek sorban a srácok, és kezet ráztak Apával. Ekkor Denise már előttem állt, két puszival és öleléssel fogadott.
- Mrs. Jonas, nagyon rég láttam – mosolyogtam rá. Örültem, hogy van okom levenni a szememet az ajtóról.
- Carrie, istenem, mennyit változtál – mosolyogva végignézett rajtam.
- Köszönöm, de ha lehet, csak Emma. Itt már senki nem hív Caroline-nak – megértő mosolyt küldött felém, majd felemelte Ront, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Emmaaa! - rikoltotta a második testvér, odarohant hozzám, és megölelt. Olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt, de visszaöleltem, mert hát hiányzott.
- Joe – nevettem. Átfogtam a nyakát, pár centire felemelt a földről. - De hiányoztál nekem.
- Jaj, Em, te is nekünk! El sem hiszed mennyit szomorkodtam utánad, amikor Nick mondta, hogy...
- Olyan sokat változtál.
- Ne is mond – Kevin eltolta öccsét, hogy ő is megölelhessen -, már így is nagy az egója.
   Nevettem, és figyeltem, ahogy a családok tagjai sorra üdvözlik egymást. Puszi, puszi, ölelés, aztán a "nagyon hiányoztál"- szöveg. Valahogyan, nem tudom hogyan, Nickkel szembe kerültem. Felnéztem rá. Haja kócosan állt, nagy barna szemei kíváncsian, félénken figyeltek engem. Karját furcsa pózban tartotta, mintha meg akarna ölelni. Odaléptem hozzá, és karjaiba vetettem magam.
   Mélyen magamba szívtam az illatát. Hallottam megkönnyebbült sóhaját: - Hiányoztál.
- Te is nekem.
   És ott álltam a karjaiban, de nem úgy mint a barátnője, hanem csak egy régi barát voltam. Karjai szorosan fonódtak derekamra, nem akartam, hogy elengedjen. Furcsán éreztem magam, emlékeztetett ez valamire. Azokra az időkre amikor csak az enyém volt? Karjaiban elveszhettem, nem kellett az idővel foglalkoznom. De azt hittem ez az érzés már elmúlt. Az a lehetetlen szerelem amit iránta éreztem. A fél év, amit nélküle kellett eltöltenem idősebbé tett, komolyabb vagyok mint egykor.
   Frankie húzogatta a blúzom derekát. Elengedtem Nicket, aki szerényen mosolygott rám, és leguggoltam a kisfiúhoz.
- Frankie, nagyot nőttél, amióta nem láttalak – mondtam kedvesen.
- Azóta 9 éves lettem – büszkélkedett.
- Igen, már nem kisfiú vagy, hanem fiatal úrfi – hatalmas vigyor terült el az arcán, megölelt.
- Köszi, Emma! De te is sokat idősödtél.
   Na, kösz – gondoltam magamban. Miután már mindenki köszöntött mindenkit, bevonultunk a nappaliba. Leültünk a fotelekre, Anyu, és Denise kimentek előkészíteni az ebédet. Örültem annak, hogy Kevin mellé ülhettem. Vele kellemesen, nyugodtan beszélgethettem.
- Mesélj, mi van veled? - kért.
- Végül is semmi érdekes. Suliba járok, vannak barátaim. Inkább te mondj vala...
- Patiékkal még tartod a kapcsolatot? - kérdezte Joe.
- Igen, szinte minden nap beszélek valamelyikőjükkel. Lily egész izgatott lett, amikor mondtam neki, hogy jöttök hozzánk – elmosolyodtam.
- És a fiúkkal mi a helyzet? - megilletődötten néztem rá, de válaszom határozottam csengett:
- Nincs barátom, és egy ideig nem is szeretnék.
- Hogy-hogy?
- Ebéd! - szólt be Anyu a nappaliba.
   Pont jókor, örültem, hogy nem kell válaszolnom  kérdésre. Az ebédlő asztalnál Kevin és Denise közé kerültem. Denise-szel szemben ült Anyu, bár ő inkább rohangált a konyha és étkező között. Kevinnel folytattuk a beszélgetésünket, bár néha testvéreink is beleszóltak. Sophie velem szembe ült jobbján Nickkel. A két családfő egymás mellett foglalt helyet.
   Már a desszertnél tartottunk, amikor a mellettem ülő Kevin megköszörülte a torkát, mire mindenki ráfigyelt.
- Mondani valóm van! Gondolom, hallottátok, hogy megkértem a barátnőm, Danielle kezét – nézett körbe rajtunk, Lamont-okon. - És ezennel meg szeretnélek hívni benneteket – biccentet Apu felé – az egy hónap múlva tartandó esküvőmre.
   Farmerja zsebéből előhúzott egy borítékot, átnyújtotta Apunak. Ő, míg mi többiek meglepetten néztünk a hírtől, kibontotta, és felolvasta.
- Idézet, bla,bla,bla... ó, igen! Szeretettel meghívjuk Önt és kedves családját ifj. Kevin Jonas és Danielle Deleasa esküvőjére, amelyet 2009. december 19-én, az Ohaka Castle-ben a New York-i Long Island-on tartunk.
- Wow, Kevin – nyögtem, és már is szorosan öleltem a legidősebb testvért. - Gratulálok! El sem hiszem, megnősülsz! - ujjongtam.
   Ekkor már ott volt Sophie is. Átölelte Kevint és valamit a fülébe súgott. A fiú halkan kuncogott. Ekkor Apu kisietett a konyhába, és fél perccel később visszatért kezében pezsgővel.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! - mondta lelkesen. Anyu hozott poharat, és töltöttek az italból. - Akkor, Kevin és Danielle Jonas-ra! - Felemelte poharát, mi pedig követtük a példáját.
   Miután ittunk a pár egészségére Kevin került a középpontba. Családja valószínűleg feltette a kérdéseket, amelyekkel most Anyukám bombázta őt, de azért illedelmesen válaszolgatott. Kíváncsian hallgattam én is, de közben el-el terelődött a figyelmem. Visszaemlékeztem mikor találkoztam Danielle-l korábban. Pozitív élményeim voltak vele kapcsolatban, és biztos voltam benne, hogy Kevin biztos magában. Ő ne lenne? Azt hiszem az eltelt egy év alatt megismertem őt annyira, hogy tudjam!
- Na, mi az Em? - Joe hátradőlt a székén, és Kev háta mögött szólt hozzám.
- Mi lenne? - néztem rá.
- Hát csak... olyan furcsa vagy – magyarázta. Székét hátrébb tolta, majd Kevin mögé húzta, és az arcomat figyelte.
- Nem, azt hiszem félre érted. Igazából meglepődtem. Kevin megházasodik? Ez olyan.. képtelennek hangzik.
- Nem csak te gondoltad így. Először nekem is ez jutott eszembe. Pedig már sokszor említette nekünk, hogy megkéri Danielle-t.
- Kevin nagyon komoly, és tapasztalt - azt hiszem – sóhajtottam.
- Nézd, sejtem mire gondolsz. De ez attól nem fog megváltozni – megfogta és megszorította a kezem.
- Ez már úgyis elúszott, nem igaz? - nevettem fanyarul.
- Igen, valószínűleg. De majd lesz másik hajó – tetszett neki a hasonlatom.
- Emma, mit csináltok? - hallottam Apám kíváncsi, mégis éles hangját.
- Semmit, Apu – feleltem. Hátra hajoltam, és visszamásztam a helyemre, ahogy Joe is.
   Visszaültünk a nappaliba. A beszélgetés – Kevin nagy örömére – már nem róla szólt. Inkább úgy mondanám, mindenki másról beszélt a szomszédjával. Apu és Kevin bá' egyeztettek pár dolgot azzal kapcsolatban hol fogunk az esküvő idejére megszállni. Anyu Denise-t faggatta Danielle ruhájáról. Én a három Jonas testvérrel (Frankie, és Ron már rég eltűntek) és Sophie-val társalogtam.
   Míg én és húgom az itteni környezetről, emberekről meséltünk, ők a turné fontosabb pillanataiba avattak be. Volt alkalmam megkérdezni Sophiet, milyen volt a tegnapi előadás.
- Remek! - sikantotta, és lázasan beszámolt az este minden percéről.
   Aztán ezt a fivérek is levázolták, csak a saját szemszögükből. - Képzelheted mekkorát lestem amikor meglátta őt – húgomra bökött – a nézők között.  Halkan kuncogtam, megpróbáltam elképzelni. Kaliforniára terelődött a szó... Milyen meleg van ott most, elmélkedtünk. Jó volt visszaemlékezni arra, hogy tavaly ilyenkor a tengerparton heverésztünk – túl könnyű. A fehér homokra, a kék hullámokra emlékeztem vissza, de egy első hallásra felfoghatatlan mondatot hallottam meg.
- Danielle szeretné, ha unokahúgai mellett ti is koszorús lányok lennétek. Kevin miatt gondolt rá, ugyanis tudja milyen szoros a baráti viszony köztetek – Denise egyenesen rám és Sophiera nézett.
- Tessék?
- Lennétek koszorús lányok az esküvőn? - ismételte. Már majdnem kinyögtem, hogy "Semmiféle képen!", húgom azonban megelőzött.
- Hát persze, nagyon szívesen! Ugye, Emma? - könyökével megbökte az oldalamat, mire bólintottam.
   Elképzeltem magamat ahogyan valami élénk színű ruhában végiglibegek a templomban, mögöttem a menyasszony. Nyögtem egyet. És vajon miben kell majd lennem? Ugye, ugye nem rózsaszínben? Ezt szóvá is tettem, mire a társaság nevetésben tört ki. Csak Sophie nem nevetett.
- Nem, drágám! Azt szeretnénk, ha kék ruhában lennétek. A tervező, aki a menyasszonyi ruhát is tervezi már mutatott pár rajzot. El is hoztam.
   Matatni kezdett táskájában, majd előhúzott egy mappát, és átnyújtotta. Kinyitottam és megláttam benne a terveket. Az elsőn egy földig érő, nyakba kötős ruha volt. Hátán mély kivágás, egész csípőig. Szabása kicsit...hm... Szóval felül testhez álló, és a comb közepétől lágyan omlik szét mindenfelé.
   Láttam Sophie arcán a kételkedést, meg még valami mást, így lapoztam. Abba a ruhába – még így rajzon is – egyből beleszerettem. Pánt nélküli, mell alatt egy öv fut végig, amit hátul masniba köthetünk. A vékony szatén szoknyarész lenge, de kényelmes mozgást biztosít.
- Ez nagyon szép – sóhajtottam, ujjamat végighúztam a rajz körvonalain.
- Örülök, hogy tetszik. Mi is erre a másodikra gondoltunk. Mégis jobban illik hozzátok ez a rövidebb szoknya.
- Mennyire rövid...? - Apu megpróbált áthajolni Kevin bá' felett, hogy lássa a rajzot.
- Nyugalom, drágám! - nevetett Anya.
- Dani nagyon fog örülni – mosolygott ránk Denise. Sóhajtottam, és visszamosolyogtam.
   Szerencsére a téma elterelődött a ruhákról, és minden másról. Joe pár percig ugratott a koszorúslány dologgal, majd folytathattuk a félbeszakadt beszélgetést.
   Mindannyian olyan jól elszórakoztunk, hogy csak azt vettük észre, hogy 4 óra múlt. Kevin bá' felugrott a kanapéról, és bejelentette, hogy menniük kell. A srácoknak még volt egy interjújuk és autogram osztásuk.
- Sajnálom, hogy már mentek. De egy hónap múlva találkozunk – mondta Sophie  Nick-nek ahogy átölelte. Tőlem nem telt ilyenre, csak annyit mondtam a srácnak két puszi után, hogy "örülök, hogy láttalak".
- Akkor viszlát – intettem utánuk.
   Beszálltak az autóba, és integetve elhajtottak. Mi is ott álltunk a hideg ajtóban amíg el nem tűntek a szemünk elől.
- Már el is felejtettem milyenek – sóhajtotta Anyám ahogy becsukta az ajtót.
   Szerencsére gyorsan találtam okot felmenni a szobámba, és aznap már nem is jöttem le onnan. Elmerengtem az egy hónap múlva esendő esküvőn. Tehát amint kezdődik a szünet, utazunk Amerikába. Jó, hogy eljöttünk onnan – gondoltam keserűen, bár boldog voltam. Ha nem is a nyugati részbe utazunk, mégis Amerika lesz az, ráadásul egy része, ahol eddig nem jártam.
   Elmosolyodtam, levettem a blúzt, és nadrágot, felvettem helyette egy tréning gatyát egyszerű pólóval. Visszaemlékeztem a délután történtekre. Ebéd közben többször éreztem magamon Nick pillantását, ami jól esett, de bántott is. Reméltem, hogy az esküvőn tisztázhatjuk a dolgokat, hogy aztán szépen elfelejthessük egymást. Ez volt a legnagyobb kívánságom.