Ma van a 3. évfordulója annak, hogy először olvastam kitalált történetet. :) És ezt a részt küldöm mindenkinek akit szeretek - mert szeretem őket. És boldog nyarat<3
(u.i1: nem olvastam át, lehet, hogy tele van hülyeségekkel - előre is bocsánat!)
(u.i2: mi ez a ts dalszöveg átalakítva címmé? azt hiszem nem vagyok kreatív, és ha már egyszer úgyis ezt éneklem egész nap, miért ne lehetne ez a rész címe?)
34. rész
- Nick?! Te mit keresel itt? – kérdeztem a sarokban álló illetőtől. Az felállt, és egész közel jött hozzám.
- Téged – és elmosolyodott.
- Ron, mi ez itt? – vontam fel a szemöldököm.
- Nick csak a matek házimban segít.
- Neked nem kell segítség a matekhoz, hiszen te vagy a legjobb az osztályból! – emlékeztettem, hangom pedig egyre szigorúbbnak hangzott.
- Beszélnünk kell – vágott közbe Nick, hogy menthesse az öcsémet.
- Ha elmondom a véleményem, az elég? – néztem rá.
- Meghallgatlak, ha te is meghallgatsz.
- Rendben – bólintottam egy hatalmas sóhaj után. – Ron, kérlek – öcsémnek intettem, hogy menjen ki, és pár másodperc múlva már csukódott is az ajtó mögötte.
- Szóval, meghallgatlak – azzal leült Ron ágyára, ujjait összekulcsolta, és onnan figyelt engem.
- Egyszerű, nagyon egyszerű – kezdtem. – Miért kellett megcsókolnod? Tudod, hogy ami legkevésbé hiányzik nekem most az az, hogy te bekerülj a képbe. Szeretnék végre nyugodt életet élni.
- Ennyire felzaklattalak? – egy pillanatra elgondolkoztam.
- Én zavarom össze magamat, de igen, ebben te is benne vagy.
- Mi zaklatott fel ennyire? Csak a csókom? Vagy esetleg valami más is? – arcára egy új érzelem ült ki, ami azt hiszem az őszinte kíváncsiság volt.
- Az nem elég? – húztam el a számat zavartan, míg éreztem, hogy ő más válaszra várt.
- Sajnálom.
- Késő bánat – legyintettem.
- Ennyi? – kérdezte elkerekedett szemekkel. Értetlenül bámultam rá.
- Mégis mire számítottál? Egy kifakadásra, ordítozásra? Minden olyasmire, amiből a lent lévő családom arra következtethet, hogy épp a saját kezeimmel fojtalak meg?
- Valójában… ja – nyögte ki.
- Nem, Nick, az nem én lennék. Lehet, hogy pár évvel ezelőtt egyszerűen hozzád vágtam volna valamit – emlékszel. De ma már inkább a fojtogatós résznek van nagyobb esélye… - egyszerre mosolyodtunk el.
- Pedig nagyon féltem.
- Te mit akartál mondani? – felemeltem a fejemet és az arcába néztem.
- Már… már nem lényeg. Hagyjuk, oké?!
- Nem.
- De – ellenkezett.
- Komolyan érdekel. Emlékszel az egyezségre? „Meghallgatlak, ha te is meghallgatsz”. – ujjaimmal idézőjeleket rajzoltam a levegőbe, miközben vártam a magyarázatot.
- Annak a kérdésnek akkor lett volna értelme, ha leordítod a fejem – vonta meg a vállát.
- Akkor tekerjük vissza az időt – vágtam rá gyerekesen.
- Nem akarod hallani, hidd el – és sóhajtott egyet. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen megkérdezni, bármi is az. – Tetszett? – felemelte a fejét és rám nézett.
- Mi? – értetlenkedtem.
- A csók. És minden, ami tegnap történt köztünk. Tetszett? – A szemébe néztem, és nem engedtem el a pillantását. Szerettem volna tudni, hogy csak szórakozásból kérdezte-e, vagy ezúttal komoly.
- Viccelsz? – mivel az arckifejezése nem árulkodott, muszáj voltam rákérdezni. Amíg a válaszra vártam, gyomrom remegni kezdett, úgy éreztem menten elájulok. Nem hozhat ki belőlem ilyen reakciókat!
- Én csak biztos akartam lenni, hogy te már nem érzel semmit irántam… - nem hagytam, hogy befejezze. Lendült a kezem, és tenyerem hatalmasat csattant az arcán.
- Utállak! Nem tetszett, sőt, elérted, hogy megutáljalak – már azon voltam, hogy még egyet lekeverjek neki, de elkapta a csuklóm.
- Emlékszel mi volt legutóbb, amikor így álltunk? – kérdezte, miközben megdörzsölte az arcát, amelyiket megütöttem.
- Helyettem valaki más látta el a bajod. De most nem így lesz – lesöpörtem magamról ujjait, és dühösen kiráztam szememből a hajam. – Viszlát, Nick. Nem szeretnélek többet látni – mondtam neki, és kisiettem az ajtón.
- De hiszen te szervezed az esküvőmet. Fogunk még találkozni! – kiáltott utánam, de követni nem követett.
- Na, jól ment? – kérdezte Ron, aki a lépcsőfordulóban ült és felfelé pislogott.
- Nem hallottad? – bólintott, én pedig csalódottan mentem tovább.
- Szia, Anyu. Sajnálom, de most mennem kell. Majd benézek valamelyik nap! – intettem Anyunak, aki még mindig Madam Plutottal beszélgetett.
- Szia, drágám – köszönt, és pár másodperccel később becsapódott mögöttem az ajtó.
- A megrendeléseket elküldtem. Igen, igen, több mint két hete! Nem érdekelnek a beosztottjai. A meghívókat tegnap délelőttre ígérték, és még mindig nincsenek az asztalomon. Akkor nézzen utána, gyerünk! Rendben, viszlát! – ledobtam a telefonomat az asztalra, pont, amikor Claire benyitott az irodámba.
- Szia. Zavarok? – kérdezte.
- Szia, nem, gyere csak! – rámutattam az egyik székre, én viszont folytattam a fel-alá járkálást.
- Rossz napod van?
- Megrendeltem a meghívóitokat, de még mindig nem érkeztek meg – magaráztam. – Még a héten ki kell küldenetek őket, hisz a Nagy nap is mindjárt itt lesz.
- Nyugi, Emma! Még van időnk és minden rendben lesz – szólt.
- Ennek fordítva kellene lennie. Neked kellene idegesnek lenned, nekem pedig nyugtatgatni téged.
- Nem mehet minden a megszokott kerékvágásban – vont vállat. – Erről jut eszembe, Nick mondta, hogy nem vagy hajlandó vele beszélni. Ez meglepett… - kérdőn néztem rá. – Én arra számítottam, ő un rád előbb, ha már ismét rád kell hangolódnia. Nem egyszerű – magyarázta, engem viszont egyre jobban összezavart.
- Miről beszélsz? – megálltam az íróasztalom mögött, és nagy szemekkel néztem rá.
- Nem mondta? – kérdezett vissza.
- Mégis mit?!
- Hát, hogy… Hagyjuk, én nem szólok bele. Majd ti elintézitek a problémáitokat.
- Claire, kérlek, figyelj rám, és próbálj megérteni – leültem a székembe, megmasszíroztam a halántékomat, majd a szőke nőre néztem. – túl sok gondom van most, nincs szükségem Nick bolondozásaira. Legszívesebben elküldeném Japánba.
- Min vesztetek össze? – sóhajtottam.
- Kérdezd őt – megvontam a vállam.
- Rendben. Akkor én most megyek, és légy szíves szólj, ha meg lesznek a meghívók. A vendéglistád megvan? – bólintottam, de továbbra is kerültem a tekintetét. – Viszlát, Emma.
- Helló, Claire.
Lassan elszámoltam tízig egyszer, majd kétszer, és amikor már biztos voltam abban, hogy Claire elhagyta az épületet, felkaptam a táskámat, a kabátomat és kisiettem az irodából. Elbúcsúztam a munkatársaimtól – vagyis odakiáltottam egy viszlátot, és rohantam a lifthez. Tíz perccel később már hazafelé vezettem a forgalmas fővárosi utakon.
Dominic a konyhában volt, éppen ebédelt. Teljesen ledöbbent, ahogy berontottam a lakásba, ledobtam a cuccomat az előszobában, és odarohantam hozzá. Még rágta az utolsó falatokat, amikor a karjaiba omlottam, és ott remegtem tovább az idegességtől. Megsimogatta a hátamat, majd lenyelte a szájában lévő ételt és megkérdezhette:
- Mi történt, drágám?
- Ne kérdezd, csak vigasztalj meg. Azonnal mennem kell, de túl ideges vagyok – feleltem.
- Igen, azt látom. De hogyan nyugtassalak meg, ha nem tudom mi a baj?! – eltolt magától egy pillanatra, hogy megvizsgálja az arcom, de én visszahúztam őt.
- Nem érdekel – mondtam gyerekesen. Örültem, hogy ezúttal nem faggatott tovább, hagyta, hadd bőgjem ki magam a karjai között, majd mikor már úgy gondolta, megnyugodtam, eltolt magától és a szemeimbe nézett.
- Mi történt? – elhúztam a számat, de a tekintete nem eresztette az enyémet.
- Claire nem tudja, miket beszél, legalább is remélem. Nagyon felzaklatott – sóhajtottam.
- Ne foglalkozz vele. Nem éri meg, ha már egyszer úgyis szőke.
- Van benne valami – elvigyorodtam.
- És mikor lesz ennek vége, pontosan?
- Hm… Még körülbelül másfél hónap.
- Pati pedig a két hét múlva, ugye? – bólintottam.
- Erről jut eszembe, fogalmam sincs miben menjek az esküvőjükre – nevetett, bár én nem találtam mulatságosnak.
- Majd én találok neked egy jó kis ruhát. És gyönyörű leszel – mint mindig.
- Ne bókolj ennyit, még a végén elbízom magam – kacsintottam rá.
Közben leültünk és ő öntött nekem egy kis teát. A következő fél órában elbeszélgettünk különféle stressztől mentes dolgokról. Nem aggódtam, és valószínűleg ez volt Dom célja. Örültem, hogy ott van velem, és arról beszél milyen odakint az időjárás. Arra a félórára mintha elhittem volna, hogy a legnagyobb gondom, hogy mi legyen a vacsora. Olyan egyszerű volt, könnyed és élveztem. Mintha mindig is egy nyugis életről álmodoztam volna, csak nem kaptam meg. A költözések, a hatalmas városok, az a sok ember.
A válasz pedig ilyen egyszerű. Végig ott lebeg a szemem előtt, és én nem veszem észre. Ha ebből indulok ki akkor mi a megoldás Nickkel kapcsolatban? Az, biztosan az, hogy másfél hónap múlva hazautazik és nem látom többé. Minden olyan lesz mint előtte. Csak a nyugis életem nem, és az, hogy nem lesz velem.
- Azt hiszem, mennem kell – mondtam, miután kiittam az utolsó korty teát is a bögréből. Dom bólintott.
- Vigyázz magadra – szólt utánam, ahogy kisiettem az előszobába. Hátrafordultam, intettem neki és kiléptem a lépcsőházba.
Pati már türelmetlenül várt rám a L’élégance előtt. Ahogy megpillantott intett nekem és odasiettem hozzá.
- Már azt hittem soha nem érsz ide. Negyed órája várok rád – bosszankodott, ahogy elindultunk az üzlet felé.
- Sajnálom, de haza kellett mennem egy apróság miatt. És hát tudod milyen Dom, nem hagyott eljönni… - sokatmondóan égnek emeltem a szemem és kitártam előtte az üvegajtót.
Ahogy beléptünk az üzletbe egy kosztümöt viselő nő köszöntött minket, Madam Morté. Hátravezetett minket egy szobába, ahol a sarokban volt egy másik ajtó. Szemben az ajtóval, amin bejöttünk fehér bőrkanapé, valamint egy dohányzóasztal. Tőle jobbra pedig két nagy tükör, előtte zsámoly. Madam Morté kisietett a másik ajtón, és mire én helyet foglaltam a kanapén, már vissza is jött.
- Ms Stole, kérem, jöjjön be és vegye fel a ruhát – szólt. Pati izgatott pillantást vetett rám és besietett a másik szobába, Madam Morté pedig becsukta mögötte az ajtót.
Egyedül maradtam, és pontosan ezt nem akartam. A gyomrom görcsbe ugrott a gondolatra, hogy most van időm gondolkodni. Tudtam, hogy nem halaszthatom sokáig ezt az egész dolgot, és azt is, hogy szemtől szemben is beszélnem kell majd Vele. Tisztáznunk kell néhány dolgot, például ezt a mait Claire-rel. De mikor? Hogyan kerülhetnénk olyan helyzetbe, hogy rákérdezzek a dolgokra, amikre nem merek? Mindenképp az esküvője előtt – hisz csak úgy tudnám szívből szervezni a dolgokat.
Gyorsan kikerestem a táskámból Pati vendéglistáját, s bár már ezerszer végigolvastam, most megint átfut rajta a szemem, s végül megakad a keresett neveken: Nick Jonas és Claire Richardson. Megkönnyebbült sóhaj, de aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem jó alkalom. Nem hiszem, hogy sok nyugtom lesz azon a napon – sőt biztos. Vagy talán megint önálló akcióba kezd és kiharcolja, hogy kettesben legyünk? Nem, biztosan nem, hiszen a legutóbbi ilyenből is csak az alakult ki, hogy megint összevesztünk, mint két kamasz. Hogyan képes befolyásolni? Úgy érzem megint 16 éves vagyok, és még mindig szeretem.
- Na hogy tetszik? – libbent be az ajtón Pati, épp a legjobb pillanatban.
Megáll a tükör előtt, megnézi magát, majd pár másodperc múlva ismét rám szegezi pillantását. A hófehér szatén könnyedén lebegte körül Pati tökéletes alakját, s az egyszerű virághímzésekkel az összhatás bámulatos volt. A ruha elegáns, s még szebb, mint a legelső próbán. Felső részén csipkeminta, a csípőjétől pedig úgy tapadt a lány lábaira a szoknya, mintha csak bizonyítani akarná: viselőjének nincs mit takargatnia.
- Gyönyörű vagy – sóhajtottam, és valóban az volt.
- Mit gondol, Madam Morté? – fordult a hölgy felé, aki, mióta visszatért a szobába, már vagy hatszor megkerülte Patit, hogy minden szögből megvizsgálhassa.
- Azt hiszem, igaza van. Ezt a ruhát magára szabták! – és elégedetten összecsapta a tenyerét. – Kényelmesen érzi magát benne, kell valahol rajta alakítani?
- Nem, én azt hiszem, tökéletes – mondta Pati, miközben hátulról is megnézte magát a tükrökben. Láttam az arcán, hogy nem hisz a szemének, és legszívesebben megkérdezné: ez valóban én vagyok?
- Igen Pati, ez te vagy! Az én tündérmesébe illő barátnőm – gondoltam magamban, és felálltam, hogy közelebbről is megcsodálhassam.
Miután vettem egy forró fürdőt, és a kedvenc könyvemmel bemásztam az ágyamba, már sokkal jobban éreztem magam. Ez az egy hely volt ahol mindenféle stressztől felszabadultan élvezhetem a szabadidőmet – meg úgy egyáltalán az életemet. Már nem is emlékszem, mikor fajultak így el a dolgok. Mikor találtam ki, hogy agyturkász helyett esküvőszervező leszek? Akkor legalább nem a saját, hanem más problémáival kellene foglalkoznom. Csodálatos élet, ráadásul egy szép kis irodában, ahol, ha nincs épp betegem én is elterülhetek a kényelmes kanapén.
Hol úsztak el ezek az álmok? Ennek is, mint sajnálatos módon elég sok kérdésnek, a válasza Nick Jonas. És ezek után van képe idetolni a seggét és a menyasszonyát, hogy én rendezzek neki eküvőt? Aztán még van pofája összeveszni velem, ja, és megcsókolni. És miért? Azért, mert szerinte élvezném.
- Csak nem idegeskedsz még lefekvés előtt is? – hallom magam mellől Dominic hangját. Nem is vetem észre, ahogy befeküdt mellém.
- Próbálok rájönni miért ilyen túlhajszolt az életem – vallom be.
- Túlreagálod az egész életedet. A munkádat és a kapcsolataidat – eltátottam a számat, és már majdnem visszavágtam neki valami csípőset, amikor megszólalt az éjjeli szekrényre helyezett mobilom.
- Ki a fene az ilyenkor? – kérdezem, majd megnézem a kijelzőt.
- Claire?
- Nem, ez… Kevin Jonas – feleltem meglepetten. - És fogalmam sincs, miért hívhat. Hallo! – szólok bele, válaszként hatalmas szipogást hallok. Kevin felhív ilyen későn és sír?
- Emma, én vagyok az… Mondanom kell valamit – de itt elbőgi magát, és csak fél perccel később tudja folytatni.
- Mi történt, Kevin? Mi az, megijesztesz! – ismételgetem, miközben ő összeszedi magát.
- Szóval anyuról van szó.
- Mi történt Denise-szel? – a hangom mintha magasabban szólna a megszokottnál.
- Me-me-me-megha-meghalt… - nyögte ki végül és zokogni kezdett, de ezúttal olyan hangerővel, és olyan szívszaggatóan, hogy lehetetlen lett volna megvigasztalni.
Denise, a mindig egészséges nő, a szerető anya, aki örökké mosolyog. Elöntöttek az emlékek, és amint teljes mértékben felfogtam mit mondott az én könnyeim is megtalálták az utat a felszínre. A telefon kiesett ujjaim közül, majd pár másodperccel később Kevin zokogása is elnémult – letette. Én pedig ültem az ágyban, és Dominic ijedt pillantásától kísérve a karjaiba dőltem. Könnyeimmel eláztattam a mellkasát, s míg ő kitartóan simogatta a fejem nem kérdezett semmit. Csak hagyta, hogy zokogjak, addig, amíg a könnyeim elfogynak, és érzéseim is eltűnnek.
