16. rész
- Eljössz ma a koncertünkre? – felcsillogott a szeme, amikor megkérdezett
- Már megint. – nyögtem – Muszáj?
- Aha! Légysziiii – könyörgött
- Jajj! Na, jó. Mikor lesz?- beadtam a derekam, Sophiera gondolva.
- 6kor kezdődik – jelentette ki Nick. Utána elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó lesz. Meg valami olyat is beszélt, hogy küld nekem egy számot. :O
- Normális vagy? Ott süllyednék el! – szóltam közbe, amikor azon gondolkodott (hangosan), hogy melyik számot küldi majd.
- Mert? Nincs abban semmi rossz. És tök jó érzés. – bíztatott nem sok sikerrel.
- Neee! Nick, légyszi. Nem kell, de tényleg. Küld valaki másnak. Mondjuk valakinek… A legjobb barátodnak. Joenak, biztos örülni fog neki – itt elhúzta a száját – vagy a barátnődnek. Mit tudom én. De ne nekem. – még mindig nem tudtam meggyőzni.
- Igen, Joe biztosan örülne neki – vigyorgott – Nincs barátnőm – tette hozzá. Jujj! – gondoltam
- Hát, izé. Légyszi, ne!
- Ha nem akarod. De majd egyszer? – újra felcsillant a szeme. Grimaszt vágtam. Még mindig úgy gondoltam, nem túl jó ötlet…
- Majd egyszer… A következő életben – fejeztem be fejben a mondatot. Ezzel, azt hiszem, elérhettem a „legboldogabb Nick” hatást. Hatalmas mosoly került az arcára. Szó szerint fülig ért a szája. :)
- Sophie is jöhet! – mondta
- Azt hiszem ő fog húzni engem – jegyeztem meg, mire még jobban mosolygott.
- És koncert után hátra jöhettek. Mondjátok a testőrnet, hogy a srácok barátai vagytok. És… elméletileg be fognak engedni… - itt egy kicsit elgondolkozott, de még mindig vigyorgott.
- O-kéé – mondtam – Mikor is kezdődik?
- 6kor.. Mennyi az idő?
- Ő… 12 lesz – válaszoltam miután ránéztem az ébresztőórámra
- Kíváncsi vagyok, mit csinálhatnak Frankiék… - mondta és rám kacsintott. Én vettem a célzást, és csendben az ajtóhoz mentem, közben pedig fogtam két poharat. Éppen kinyitottam, hogy kiférjünk, elindultam a folyosón és megálltam Ron szobája előtt. Hallgatózni kezdtünk, és hallottunk is hangokat. A két fiú beszélgetett valamiről.
- Igen, Joe totál bele van esve, de Kevin nem tud róla- mondta Frankie, mire mi még jobban hegyeztük a fülünket.
- Pedig szerintem nem csinos… - jegyezte meg Ron
- Tudom, de hát. Próbálj csak beszélni Joeval a szerelmi ügyeiről – Frankie ezt olyan flegma hangnemben mondta, hogy majdnem elröhögtük magunkat.
- Gondolom nem veled fog róla beszélni – röhögött Ron
- Áááh! Van külön pszichológusa erre a célra. – mondta Frankie
- Oh, Emma valamikor pszichológus akart lenni. De amikor Chicagóban megismerte Christ azt mondta, hogy inkább nem lesz az, mert akkor Chris rámászik. Chris az egyik osztálytársa volt ott. – mesélte Ron, közben Frankie nevetett, és már majdnem Nick is. Én meg olyan vörös lettem, mint egy paradicsom.
- Igen, én is ismerek néhány olyan embert, aki néha úgy viselkedik, mint egy 5 éves… - jegyezte meg Frankie
- Talán mert még te is csak 8 vagy – jegyezte meg Nick. Ezen egyszerre kezdtünk el röhögni és egymást lökdösve rohantunk vissza szobámba. A hasunkat fogtuk a röhögéstől.
- Ez jó volt. Ilyet se mondhatsz gyakran. – mondtam, amikor abbahagytuk a röhögést.
- He-he. Dehogy nem! Tényleg pszichológus akartál lenni? – kérdezte meglepetten.
- Aham. De az rég volt. Amikor még odakerültünk Chicagóba. De Ron jól mondta, Chris el vette tőle a kedvemet – a végén már mosolyogtam.
- Értem. – mondta Nick – Nem gondoltam volna, hogy pont Joékról beszélnek.
- Én sem. De hát a fiatalok. Amúgy kiről mondták azt, hogy „Joe totál bele van esve” meg, hogy „Kevin nem tud róla”? – kérdeztem
- Nem tudom. Gondolom valaki olyan kit Kevin is ismer… - válaszolt Nick.
- Tu… - kezdtem, de Sophie kiabálása félbe szakított
- Emma! Em! Hol vagy? Ugye nem akasztottad fel magad??!! (-.-’)
- Nem akasztottam fel senkit, nyugi! Itt vagyok a szobámban! – kiáltottam vissza neki, közben Nick megint elkezdett röhögni. Néhány másodperc múlva Sophie nyitott be a szobába.
- Áh, hogy itt vagy… - mondta, amikor viszont észrevette Nicket elnémult. – Oh!
- Szia, Sophie! – mosolygott Nick
- Hello, Nick – köszönt Sophie is – Kibékültetek? – egyből a témára tért, mondhatom.
- Aha!
- Em, csak azt akartam, hogy akkor? – kérdezte és fejével Nick felé bökött. – Csak, mert anya beleegyezett. És jó lenne, ha tudnál jönni. Meg mindeeen – kezdett el fecsegni.
- Mi? – kérdezte Nick
- Ah, a koncertről beszél – mutattam Sophiera –, a ti koncertetekről! – mutattam Nickre.
- Oh! – sóhajtott Nick és elkezdett magyarázkodni Sophienak – Tudod, felajánlottam Emmának, hogy jöjjön el…
- Oh, és mit mondott? – kérdezte Sophie, és rám nézett
- Beleegyezett – jelentette ki boldogan Nick, mire Sophie is elmosolyodott…
Sokat beszélgettünk még, majd olyan fél 2 körül Nick átment Frankiért, hogy ideje indulni.
-Akkor a koncerten! Sziasztok! – mondta, majd Frankievel együtt elmentek.
/ fél 4kor/
-Elmentem öltözni! – jelentette ki Sophie, majd jelentőség teljesen rám nézett és én is elindultam. Felvettem egy fehér farmert és egy piros felsőt amint hülye feliratok voltak. :) Kisminkeltem magam és alkottam a hajamból valami tűrhetőt. Bedobáltam a fontos cuccokat egy kis táskába és lementem. Sophie ott állt az ajtóban, és már indultunk is. Közben hívhatott egy taxit, mert ott állt egy a ház előtt. Gyorsan beszálltunk, megmondtuk a címet és már mentünk is. Gyorsan odaértünk, kifizettük a taxit, és megpróbáltunk bejutni.
Sikerült is, egy jó negyed óra alatt, és mentünk keresni egy jó helyet. Mivel korán jöttünk, sokat kellett várni, de közben jól elbeszélgettünk és így ez az idő is elment…
A srácok sok számot énekeltek… Túl sokat. Ahh! Nem tudtam elképzelni, hogyan bírják ki! Rohangálnak ide-oda. Áh! Egy szám után meghalnék. :) Jó másfél óra után végre már a búcsúzó számot énekelték, majd hatalmas sikolyokkal és nagy tapssal kerítve minden elsötétül és ők eltűntek.
Sophieval egyből elkezdtünk kifelé nyomulni, és nem kis tehetséggel, de 10 perc alatt kijutottunk. Elindultunk arra amerre még Nick igazított minket a délután. Nagy nehezen megtaláltuk a hátsó ajtót, ahol 2 hatalmas őr állt. (mindkettő akkora volt, mint én meg Sophie együtt. xD)
-Jó estét, hölgyek! – mondták mogorván.
- Jó estét! – köszöntünk
- Itt nem mehetnek be. – jelentette ki baloldalon álló.
- De mi Nick J… - kezdte Sophie, ám ekkor belülről nyílt ki az ajtó. Joe volt az
- Sziasztok! – köszönt – George, ők velem vannak – mondta az őrnek, aki elállt az útból mi pedig be tudtunk menni.
- Köszi, Joe! – hálákodtunk
- Nincs mit. Tetszett a koncert? – kérdezte mosolyogva
- Aha – mondta Sophie
- Elment – vigyorogtam. Mindketten döbbent arcot vágtak, de nem vágtam miért… Talán, mert ilyet ritkán mondok. Talán. (: Joe elvezetett valami nagy teremszerű valamibe. Ott volt Kevin, Frankie és Nick. Kevinékről még mindig ömlött a víz, Frankie pedig valamin nevetett.
- Sziasztok! – köszöntünk, amikor odaértünk
- Sziasztok, lányok! – köszöntek kórusban.
- Tetszett? – mosolygott Nick
- Alaap – mondta Sophie
- Emma?
- Elment, na! – mosolyogtam.
- Fúú! Ezt meg kell jegyezni. Nem gyakran mondasz ilyet – vigyorgott Nick, úgy ahogy korábban Joe is. Kevin beszélgetett valamit valami emberrel, miközben Joet arról kérdezgettem, hogyan bírnak ennyit futkosni.
- Edzésben kell maradni. Ennyi a titok – válaszolt mosolyogva.
- És te milyen hangszereken játszol? Azt láttam, hogy Nick dobol, zongorázik és gitározik meg Kevin is gitár… De te? – értetlenkedtem
- Én? – értetlenül nézett rám – Hát hova raktad a szemed a koncert alatt?
- Ő
- Én ÉNEKLEK! - jelentette ki hangosan, mire Sophieval elnevettük magunkat. Már Kevin is régen visszaért, és indulni készültek, de Nick még sehol nem volt.
- Gyere, Emma! Keressük meg! A te hangodra biztos elő jön még a pokolból is – mondta Joe és értetlen tekintetemet látva elkezdett húzni.
- Hogy érted, hogy elő jön a pokolból is? – kérdeztem
- Hát úgy.. Ó… Majd ő elmondja – én csalódottan, ő meg meglepetten nézett, de inkább keresgéltünk.
- Menj arra a lépcső felé! Én meg benézek ide – mondta Joe a csigalépcső felé intve. Elindultam, és amikor lent nem láttam sehol sem Nicket felmentem a lépcsőn. És bár ne mentem volna.
