~JB~. I'm sure it's more than us. [Ł]

42.rész



- Eléggé összetett kérdés lesz. Úgy értem, egyszerre többet teszek majd fel...
- Térj a lényegre! - Vágtam közbe indulatosan.
- Voltál már szerelmes? Úgy igazán! És ha igen, akkor mit érzel most... irántam?
Nyeltem egy hatalmasat, majd sóhajtottam. Közben, nem tudom miért, de hátráltam egy lépést. Nem gondolhatja komolyan, hogy erre most csak így válaszolok. Persze, az első kérésre könnyű...
Igen, voltam már. Montrealban, és nagyon hiányzik. Szerettem volna maradni, de nem megy... Oké, Em, ezen később is bánkódhatsz! - szólítottam fel magamat.
Lenéztem a tornacipőmre, és megrágtam a szavakat, végig gondoltam mit is akarok mondani.
- Én... - mit akartam?! A fenébe! Most miért néz rám ekkora szemekkel? Mint egy ház - vissza a csukámra. Jó, szóval, mit akartam mondani?... Áh, megvan. :D
- Én igen is voltam már szerelmes! - jelentettem ki talán egy kis büszkeséggel a hangomban.
- Igen, és mikor, hol? - követelte.
- Montrealban.. csak.. nem tartozik rád a szerelmi életem!
A helység név megvan, legyen boldog. És amúgy is igaz amit mondtam, nem? Ki ő nekem, hogy ilyet kérdezzen?
- És a másik kérdésem? - érdeklődött fél perc csend után.
- Azon...
- Gondolkoznod kell? - Várt, amíg sután bólintottam, majd beleegyezően sóhajtott. - Rendben, gondolkozz rajta. És... majd hívj, ha döntöttél.
Felnéztem az arcára, amin csak egy erőltetett mosolyt találtam.
- Majd hívlak - biztattam. Azzal elmotyogott egy szia-t és ott hagyott a sziklán.


/egy kicsit...kicsit sokkal később.../


Nem foglalom össze mi minden történt az elmúlt néhány napban. Túl sok minden. A fontosabbak: Nick kérdése; a hiány érzet még mindig, bár már tudtam az okát; felhívtam Davidot( Montreali "pasi") - nem tudom miért; Patiék "oooh" - zása amikor meghallották a történetet... és Nick kérdése és Nick kérdése és Nick kérdése és... Szóval kivagyok. Nicket valóban nem láttam azóta a hétfői óra óta, és nem is hallottam róla semmit.
Tegnap persze még írtunk egy matek röpdogát. Kb. olyan lett mint Lauráé szokott lenni. Kerek 1es. :/
Ezzel tovább tetéztem a bajt, nem mehetek sehova amíg ki nem javítom. De jóóó! Most a kérdés mellett még matekot is tanulhatok - ez volt a csütörtök éjszakai leggyakrabb gondolatom.
Igen, csütörtök este(fél 11) volt és én matekot tanultam.
Sajnos, tudtam, hogyan lenne könnyebb megérteni az anyagot, de erre gondolni sem mertem. A matek tanár 2 hétig abban a hitben élt, hogy én megszerettem a matekon, s nem utolsó sorban meg is értettem. De nem. A dolgozat óta érdekesen néz felém, majd ma kijelentette, hogy pénteken javítsak...


/Másnap/

- Tanultál?
- Igen.
- Tudod is?
- Nem.
Ez a párbeszéd köztem és Lily között zajlott le. Szegény megpróbált segíteni, de feladta...
Végül a feleletem egy gyengécske hármasra sikerült.
A napom további része azzal telt,  hogy Diana ujjongását hallgattam. Szerette volna, hogy elmenjek vele vásárolni. Sajnos beleegyeztem, de közel voltam az esemény lemondásához.
Végül nem tettem  meg, hisz anya elengedett és legalább addig nem Nicken elmélkedek.
Épp az egyik cipő boltból jöttünk ki, amikor megláttam egy csoportosulást. Szembe jöttek velünk, és lassan kirajzolódott az emberek alakja. Egy rakás fotós és riporter vett körül egy napszemüveges srácot. És akkor felismertem. Dianát, aki látszólag nem vette észre a felénk tartó társaságot, elkezdtem húzni az egyik lift felé.
- Mi a fenét csinálsz, Em?! - kérdezte rémülten.
- Az újságírók és Nick - suttogtam neki, miközben megnyomtam az 1-es gombot. Még láttam, ahogy belépnek abba az üzletbe ahonnan és és Diana egy perce kijöttünk.
- Áldhatod az eget, hogy nem vettem meg azt a csukát. Mert akkor bizony még bent lennénk - motyogta kifulladva barátnőm.
- Áldom is - válaszoltam, kezemet a mellkasomra téve.
Szóval ez volt pénteken... és akkor este döntöttem arról, hogy vége! Eldöntöttem mit akarok és azt is, hogy holnap elmondom Nicknek.

/Szóval másnap/

Félek - és ez az érzés hatalmas gátat állított a napom elé. Az elé, hogy felhívjam Nicket és közöljem vele: döntöttem. Az elé, hogy egyáltalán kikeljek az ágyból. Nem tettem ezt meg, inkább fekve tárcsáztam a számot.
- Emma? - szólt bele volt szobatársam izgatott mégis félénk hangja.
- Igen, én vagyok az - sóhajtottam. - Figyelj, beszélhetnénk?
- Igen, hol? - még mindig félénken beszélt.
- A parton... - megvontam a vállam jobb ötlet nem lévén.
- Rendben! 15 perc múlva?
- Áh, nekem még fel kell öltözni - motyogtam. - Mondjuk egy óra?
- Ah, rendben - sóhajtott.
- Akkor ott, szia.
- Szia...
Kelletlenül keltem ki az ágyból és mentem készülődni...
Egy óra múlva pedig már a parton álltam és vártam Nickre. Nem sokkal után futott be, tétován mosolyogva. Miután köszöntünk egymásnak türelmetlen kíváncsisággal nézett rám, de én most is a tornacipőmet vizsgáltam.
- Várj egy percet - mondtam, ugyanis még egyszer végig akartam gondolni mindent.
Volt bennem egy kis félsz. Próbáltam nem gondolni rá, de ott volt bennem. Attól féltem, hogy - mivel az utóbbi időkben (talán) megváltozott a véleményem Nickről - meg fogom bánni. Igen, a döntést. De hisz ez hü.lyeség! Én nem... - nem ezt még gondolatban sem.
Végig néztem az előttem álló srácon. A kezeit zsebre vágta, egy kicsit meg van görnyedve. Fekete farmer volt rajta, egy kék póló és fekete napszemüveg - igaz az most a hajára feltolva. Az most rövidebb, mint mikor megismertem. A nagy barna szemei (amit ugye nem takarnak szemüvegek) rám szegezte. Egy fél percig még csendben álltam és fürkésztem az arcát, talán okokat kerestem. Ám miután lenyeltem egy kérdést belekezdtem.
- Te egy olyan srác vagy... aki.. Oké, ez így nem megy! Gondolkodtam és döntésre jutottam. Nem tudom, hogyan fogsz reagálni. Talán örülsz majd, talán nem... - megköszörültem a torkom, majd kimondtam...
- Én csak mint egy barát szeretlek. Mint egy nagyon jó barát, egy báty, aki mellettem van.
Le lehetett olvasni az arcáról a csalódást, talán ezért is tettem oda a második mondatot. Belém nyílalt a bűntudat, s tudtam, ennek nem szabadna megtörténnie. Közben ő lehajolt egy kavicsért, majd behajította azt a tengerbe.
- Hisz tudhattam volna. Valahol éreztem, hogy nemet fogsz mondani - volt egy olyan érzésem, hogy magához beszél. - Talán megpróbálok vele élni - fanyarul elhúzta a száját -, talán...
Kezdtem megnyugodni, hisz láttam egy kis mosolyt a szája szélén. De akkor hirtelen elfordult és elrohant. Rémülten néztem utána. Valamit tettem? Vagy valami olyanra gondolt ami így elkeserítette?
Hiába kiáltottam utána, nem állt meg, csak rohant és rohant, hogy minél messzebb legyen a parttól, a sziklától... és tőlem.