Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni azért, mert ennyit késtem. Őszintén szólva a rész már egy ideje kész volt, de csak most volt kedvem begépelni. Valamelyik nap fel is idegesített, azt terveztem megölöm szerencsétleneket vagy valami... De nem! Itt van, és nekem tetszik! Sokkal jobban mint az előző pár. Talán azért mert ez egy csöppet boldogabb. És remélem nektek is tetszeni fog majd :D Most nem mondok többet, csak annyit, hogy 3 napig nem leszek itthon, de a következő rész nagyon itt van a fejemben, és nem ígérem,de lehet hogy holnap nagy erővel begépelem:D Ha nem akkor jövőhéten.
Megyek is, megyek is!
Sziasztok<3
23. rész
Nem tudom mennyit sírtak barátaim eddig életükben, de az biztos, hogy Pati most mindannyiukat lekörözte. Miután elmondtam nekik mi fog történni velem hazakísértek, és segítettek pakolászni. Ő végig pityeregte az egészet, de sokat mosolygott is a nosztalgiázás közben. Olyan jó érzés volt ott ülni a szobámban, pakolni pár poros dobozba, és arról beszélni milyen is volt... Némelyiken én is elsírtam magam.
Az elkövetkező napok 24 óráját a barátaimmal töltöttem. Mivel az én szobám már nem volt alkalmas közös táborozásra beköltöztünk Laurához. Ugyanis csak az ő családja ment bele, hogy egy fél tucat kamasz ott telepedjen meg. Na jó, az igazság az, hogy csak aludni jártunk oda. A városban szédelegtünk, a parton napoztunk, vagy ha arra került sor, nálunk segédkeztünk. A harmadik így töltött nap után lelkiismeret furdalással küzdve mondtam barátaimnak, hogy ezt nem kéne megtenniük értem.
- És miért nem?
- Hát.. én ezt nem érdemlem meg – magyaráztam.
- De igen, megérdemled! - korholtak le, és nem hagytak többé panaszkodni.
Csak akkor hagytak újra szóhoz jutni, mikor az utazás előtti estén ültünk Lauráék kertjében. Laura anyja sütött nekünk kekszet és jeges teával itatott minket. Ezúttal megegyeztünk, hogy nem nosztalgiázunk hanem a terveinkről beszélünk.
- Vissza fogok jönni – ígértem.
- Pár hete még teljesen mást mondtál – suttogta gunyorosan a mellettem ülő Noel, hogy más ne hallja. Végül hozzátette: - Már alig várom.
- És én soha többé nem akarok Floridába utazni – valamennyien döbbenten néztünk rá. - Franciaországban akarok nyaralni – elnevettem magam.
- Hidd el nekem, nem olyan csodás!
- De, de, én tudom – rám kacsintott, én pedig nem kötözködtem vele.
- Az arizonai egyetemen fogok tanulni, jogász akarok lenni...
Másnap már szépen felöltöztem, a kézi poggyászom a kocsiban volt. Még egyszer végigmentem a szobákon, és pár könnycsepp is legördült az arcomon. A kocsiban ülve nagy napszemüvegem mögé rejtőztem és még tovább szomorkodtam.
Reggel miután nekem 5kor csörgött az óra gyorsan kipattantam az ágyból. Lauráék ünnepi reggelivel búcsúztattak. Akkor elbúcsúztam tőlük, és amióta Pati, Diana, Lily elsírták magukat az ölelésemben én is folyton pityergek. Öklömben egy gyűrött papír zsebkendőt szorítottam, és táskámba is pakoltam egy 100-as csomagot. Az ellenőrök nagyot néznek majd... Az ismerős utcák sorra suhantak el mellettem az ismerős utcák, épületek. Aztán a kevésbé kedvel helyszínek, köztük a repülőtérrel.
Próbáltam valami olyan arckifejezéssel végigmenni a folyosókon, hogy azt higgyék nyaralni megyünk. De rájöttem semmi értelme álcáznom az érzéseimet, itt úgysem ismer senki. Ám amikor a biztonságiak egyike poggyászunk ellenőrzése közben bátorítóan mosolygott rám(arcom láttán), muszáj voltam visszavigyorogni.
Leültünk a váróban, a járatunk indulásáig még volt háromnegyed óra. Karomat a mellemen összefontam, úgy bámultam magam elé. Összerezzentem amikor bemondták, hogy megérkezett phoenix-i gép. A bejárat felé fordítottam a fejem, miközben anyámék azon tanakodtak ki-ki mellé üljön. Nekem aztán nyolc, úgyis alszok majd...
Szóval bámultam a bejáratot ismerős arcot keresve. Csalódnom kellett, nem szállt le semmi barát. Ebből az egyirányú bámulásból csak akkor ébredtem fel, amikor a New York-i gép utasait kérték...
/20 órával később/
Hihetetlen jó érzés volt újra szilárd talajt érezni a talpam alatt. Mély levegőt vettem, és követtem szüleimet. A cuccainkat nagy nehezen megtaláltuk, és amikor Eugéne bácsi kijött elénk elszállt minden zavartságom. Pár percig úgy éreztem nem vagyok itthon. A bácsi ránkmosolygott, segített a cuccaink felét bepakolni kocsijába. Sajnos elég sok volt a bőrönd, így Anyu és Apu taxiba szálltak. Nem is bántam, így legalább Eugéne bácsival is közvetlenebbül beszélhettünk.
- Na, srácok, milyen újra itt lenni? - kérdezte ahogy elindultunk.
- Egész... fura – nyögte ki húgom. Nagyot nevetett.
- Nyugi, pár hét és belerázódtok az itteni kerékvágásba.
- Itt minden olyan lassú – mondta Ron. - És nincs tenger!
- Valamelyik lemehetsz Marie-val a Szajnához – nézett hátra Eugéne.
- Majd lemegyünk – helyeseltem. - De először be kell költözünk.
Újra nevetett, és tovább kérdezősködött rólunk.
Eugéne bácsi humora elég fura volt. Különbözött a kaliforniaitól... Ott az emberek csak indokolt esetben nevettek, de ő?! Minden második szavamon. Nem mintha zavart volna, de akkor is furcsa volt... A nagyi öccse volt, 10 évvel fiatalabb mint ő. Erősen kopaszodott, feje tetején már nem is volt haj. És az a maradék is beszürkült már. Kék szeme azonban ott ragyogott az arca közepén. Anya szerint Sophie tőle örökölte szemeit, bár akkor ennyi erővel Apu is..
Az út kellemesen telt. Beszélgetésünk nem szakadt meg, sok mondanivalónk volt. Aztán Eugéne elrikkantotta magát:
- Megérkeztünk! Sceaux, Párizs!
Kíváncsian lestünk ki az utcákra. Az utcák kevésben hasonlítottak az ameriakiakra. Keskeny utak, sok kis átjáró az épületek között. A házak előtt hol sövény futott, máshol fák árnyékoltak. Mögötte járda... Aztán a házak, amik szintén nem hasonlítottak a los angeles-iekre. Annyira szokatlan volt, hogy a tetők a piros minden árnyalatában pompáztak. Végül egy barátságos kis utca végén álltunk meg.
Gyorsan kiugrottunk az autóból, és besiettünk a lombos fák mögé, hogy jobban lássuk a házat. Falai egyszerűek, fehérek, az ablakok sötétre festettek, a párkányon virágok. Oldalt széles pázsit ott lehetett a hátsóudvarba menni. Bár a ház előtt is volt füves rész. A tető piros volt, a ház bal oldalán erkély. Le kell csapnom arra a szobára – gondoltam.
Pár percig gyönyörködtünk a házban, majd Anyuék is megérkeztek.
- Sziasztok!
- Helló – köszöntünk. Anya kifizette a taxist, míg Apu kipakolt a csomagtartóból. Odahozták a járdára a cuccokat, a mieink mellé.
- Na, milyen volt az út? - kacsintott Eugéne bácsi.
- Remek, drágám – sóhajtott Anyu.
- Nos, gyerekek, kíváncsiak vagytok a szobáitokra? - csapta össze Apa a kezét. Mi lelkesen bólogattunk. - Akkor tessék – és odadobta nekem a kulcsokat.
- Lépcsővel szemben van a mi szobánk, a másik háromból választhattok! - kiáltott utánunk Anya.
Szívesen rohantam volna, de sajnos a csomagok megakadályoztak ebben. Így azokat vonszoltam magam után, majd nagy nehezen kinyitottam az ajtót. Sophie elém tolakodott, de még a lépcső előtt megelőztem(ami a bejárati ajtóval szemben volt). Felráncigáltam a bőröndöket az emeletre, és szétnéztem. Nem a terepet akartak felmérni, hanem ajtókat kerestem.
Ron átosont a kezem alatt, és elfoglalta a szülői háló melletti szobát. Már csak kettő maradt. Sophie épp felért a lépcső tetejére, ezért én csak ledobtam a csomagjaimat, és rohantam a tőlem jobbra lévő ajtó felé.
Benyitottam, és már kiáltottam is:
- Ez az enyém!
Sophie csalódott és dühös pillantást vetett felém, de azonnal elterült ajkán a mosoly, amikor belépett saját szobájába. Visszamentem a cuccomért, és behúztam a szobába, ott pedig ledobtam őket a szoba közepén fekvő szőnyegre.
Szétnéztem. A falak halványkékek voltak. Őszintén örültem, hogy megszabadulhatok az erős piros falaktól. Bútoraim maradtak a régiek. A közép sötét komód, az akasztós szekrény ott álltak egymás mellett, az ajtó mögött. Íróasztalom az ablak alatt, betolva a sarokba. Pont az ajtó nyílásában. Az ajtóval szemben feküdt az ágyam, tőle jobbra ablak, és erkély ajtó. A komód előtt a Sophie által kisajátított fotel, a komód fölött pedig könyvespolc. Észrevettem egy ajtót a szekrény mellett, odamentem és kinyitottam.
A fürdőbe jutottam. Barna, virágos csempék, bézs függöny a kicsi ablakon. Az ajtóval szemben kád, mellette zuhanyzófülke. Alaposan felmértem a helyzetet, majd visszamentem a szobámba. Ahogy lehuppantam az ágyra hiányérzetem támadt. Körülnéztem új lakosztályomba, de sehol nem láttam a.... Kirohantam a lépcsőhöz, és lekiáltottam a földszintre.
- Anya! HOL VAN A ZONGORÁM!?
- Nyugi, Emma! Idelent van a nappaliban – szólt vissza Anyu. Lesiettem a világosbarna szőnyeggel fedett lépcsőn.
- Tehát ezentúl mindenki előtt fogok játszani? - Anyu épp a kabátját akasztotta fel.
- Csak nézz be a nappaliba, és meglátod, hogy ez nem igaz – Elmutatott jobb felé, és míg én szétnéztem felosont mögöttem az emeletre.
Lejöttem a lépcsőn, és lassan haladtam keresztül az étkezőn. A faasztal és körülötte a 8 asztal ismerős volt, még Spanyolországban vásárolta Anyu. Tovább mentem a nappaliba. Szemben velem félkörbe állított ülőgarnitúrák, belőlük remek rálátás a tv-re. Volt ott egy kis ajtó, arra gondoltam egy másik fürdő (gyanúm később be is igazolódott). Balra pedig egy fehér tolóajtó. Egész vékonyka, minden hang áthallatszik, mégsem lehet átlátni rajta. Félig el volt tolva, így láthattam mögötte a pianínómat. Elmosolyodtam, hogy újra itt van velem.
Nagyon szép volt a kis "helyiség" amiben volt. Igazából egy üveg burok volt, ugyanis csak az a fal volt igazi fal, amihez odatolták. A mögötte lévők üvegből voltak, az egyik egyben ajtó is. Remek kilátás nyílt a kertre. Azt ember magasságú borostyán sövény védte a kíváncsi szemek elől. Jobb sarkában fák, első látásra cseresznye vagy szilva. Alatta két pad, ahova esténként kiülhetünk. A kert másik felében pedig virágágyások.
Visszamentem az emeletre. Anya gúnyosan rám mosolygott:
- Na, meg van?
- Igen, meg – és becsuktam magam mögött az ajtót.
A ruháimat kezdtem pakolni a szekrényekbe. Mialatt mindennek megtaláltam korábbi helyét jobban szemügyre vettem a szobát. Rá kellett jönnöm, hogy így, a személyes cuccaim nélkül elég... kopár. Vajon mikor érnek ide a dobozok a könyvekkel, képekkel? - gondoltam.
A nagy számolásból mellettem heverő telefonom riasztott fel. Kevin hív. Egy pillanatra átjárt a döbbenet, majd eszembe jutott mennyire hiányzik már a legidősebb Jonas fivér hangja. Megnyomtam hát a fogad gombot.
- Szia, Kevin! Jaj, de rég beszéltünk – szóltam bele lelkesen.
- Szia, Caroline. Igen, nagyon rég beszéltünk – hallottam a hangot amelyet mindenek között felismernék.
És a végére egy kép, hogy könnyebben el tudjátok képzelni a párizsi házat. Háát... Nem vagyok egy Picasso, de azt hiszem egész jó lett:) [kicsit nagy a kép..XD]
kepfeltoltes.hu/view/100715/P1010762_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
