bocsánat, bocsánat, bocsánat.
nagyon sokáig nem volt rész, és bocsi.:$ de nagyon sokat kellett tanulnom..:S meg kedvem sem volt írni...:S és írhatnák még ezer kifogást, de nem lenne értelme.
szóval megírtam ezt a részt nagy nehézségek árán, és megköszönném Grétinek, és Ginikének, hogy segítettek. köszi<3
és légyszi, légyszi, írjatok kommentárokat. nagyon jól esne, mert több kedvem lenne az íráshoz. most teljesen olyan volt, mintha senki nem olvasná (tisztelet a kivételnek). szóval nem akarlak leszidni vagy iylesmi... csak légyszi írjatok valami lelkesítőszöveget.:P ide, vagy az email címemre. [dorikah_us5.fan@citromail.hu; schlieri12@hotmail.com]
előre is köszönöm, és moost hagylak olvasni.,) [már ha elolvastad:$]
14. rész
A szívem hevesen vert, a zene ordított, csak, hogy ne tudjak gondolkodni. Az ajtóm bezárva, és az egséz család azon dübörgött. Na jó, csak Anyu és Sophie. De nekem mégis olyan mintha ezer meg ezer ököl dörömbölne. És mikor már apám hangját is meghallottam...
Egész délután ültem az ágyamon, arcomat könnynek áztatták.Eleinte le-letöröltem őket, de aztán már nem törőtem vele.
És bár szerettem volna ha sós könnyeim áztatjákingjét miközben szorosan ölel; ezt vágyamat elnyomta a dühöm, a csalódottságom. Megalázottnak éreztem magam, mint akit a halála óráján cserben hagytak. Utáltam, gyűlöltem, bár még 5 éves koromban megfogadtam: soha, senkit nem fogok utálni. Hát ezért mondják az idősek, hogy "soha ne mond, hogy soha"? De hisz a szemembe hazudott?
- Sajnálom, de holnap nem érek rá. De hétfőn elmehetünk valahova.
Ebből mégsem tudhattam, hogy mire készül! Miley-val, Istenem, Miley-val! Még ha Selena-val csalt volna meg, azt meg is értem. Csak pár hónapja szakított vele, érthetőbb lenne, hogy érez valamit. De Miley Cyrus? Már több mint egy éve vége! Hogy tehette ezt?
- Csak a barátom, és elmentünk ebédelni.
- Persze! Én meg az amerikai elnök vagyok – jó vicc.
- Folyton Noelről áradozol!
- Ez beteg? Azt sem tudom mikor beszéltem utoljára Noelról?
- És még volt pofája... még volt pofája visszatartani?! Mikor ő mondta ki a döntő mondatot?! Azt, hogy menjek vissza a normális Noelhez. Igen is, visszamegyek! Csak, hogy neki rosszabb legyen. Azért, mert tudom mennyire utálja is, ha felé nézek, ráköszönök az utcán. Teljes szívéből utálja a srácot és engem amiért szeretem. Igen, meg fogom alázni. Tönkreteszem. Összetöröm a szívét, ahogy ő az enyémet. Látni akarom ahogy szenved. Soha nem voltam bosszú éhes, de ez... Utálom.
De nem, ez túlságosan is a dühöm, a mostani hangulatom szüleménye. Dehogy fogom én megalázni. Összetörni a szívét. Soha nem fogom látni ahogy ez miatt szenved. Én nem ilyen vagyok. Én... én annyit fogok csak tenni, hogy kisírom magam, aztán megpróbálok nem gondolni rá. Nehéz lesz, de menni fog. Oké, leszámítva, hogy valószínűleg ezt nem fogják hagyni. Sophie? Vagy Ronnie?
Ha nem is tart majd három hétnél tovább, de most egy ideig nem akarom látni. Sem őt, sem a bátyjait. Legalább addig, amíg visszajönnek a dél-amerikai turnéról. Ezalatt talán majd lenyugszanak a kedéjek. Remélem. Nem tudom.
Valószínűleg elaludtam a nagy gondolkodásban.
Amikor felébredtem még sötét volt. A telefonom kijelzője 4:05-öt mutatott. Felültem a szobámban, szinte hallottam a csendet. Egy kicsit nyugodtabb voltam, mint mikor elaludtam. Fogtam a cuccaimat, és elmentem zuhanyozni. A forró víz, amit magamra engedtem égette a bőrömet, de most ez sem zavart. Megérdemeltem a szenvedést. Miután kiléptem a zuhany alól magam köré tekertem egy törülközőt, és kimentem keresni valami ruhát. Választásom egy szakadt farmerra esett, amihez egy szürke, és egy fehér lenge topot vettem fel. Ahogy felvettem magamra a ruhákat, és a lábamra húztam régi, és legjobb barátomat: a fehér tornacipőmet, már mentem is le a lépcsőn, ki az utcára. Csak a telefonom volt nálam. Reméltem, hogy a többi cuccommal együtt az agyamat is otthon hagytam.
De már nem bírtam volna tovább a szobában. Nyomasztott a bezártság, mikor legszívesebben kibuliztam volna magamból a bánatomat. Ezt nem tehettem meg. Hét közben? Majd talán hétvégén. Ma még suliba is kellene mennem. Ehhez még annyira sem volt kedvem, ugyanis szinte hallottam már Isabell és barátnői hangját.
- Íme, a híres Nick Jonas barátnője. Csak aztán nehogy ejtsék szegényt Miley Cyrus miatt...
Ehhez nagyjából annyi kedvem volt, mint barátnőim sajnálkozását hallgatni. Mindig jó lesett, és esik, hogy segíteni próbálnak rajtam, de a sajnálat csak ront a helyzeten. A legjobban most az segíthetne, hogy leordítom mégegyszer Nicholast, aztán majd Pati és Laura engem. Vagy mindegy ki; akárki.
Miközben ezek jártak a fejemben , a lábaim a saját útjaikon jártak. Megtorpantam. Hol is vagyok? Szétnéztem a még sötét utcán. A környék ismerős volt. Az egyik ház előtt postaláda állt, arra felírva a ház tulajdonosa, és a cím.
Kevin Jonas I.
267894 Santa Monica, Los Angeles
17. utca 1684
Valóban megdermedtem. A lábaim be vannak programozva, hogy ide jöjjenek?! Jobb hely nem volt? A park ahol összejöttünk? A kávézó ahol először láttam, és hallottam őket? A part ahol rengeteg időt töltöttünk? Miért pont ide?!
Az egész világra dühösen fordultam vissza, és mentem a másik irányba.
Ezúttal próbáltam odafigyelni arra, merre is megyek. Szerencsére így nem kötöttem ki a Jonas háznál, újra. Egy játszótéren voltam, ott ahova Ronnal szoktam jönni. Akkor általában az egyik padon ülök, ám most inkább leültem hintázni.
Ahogy lassan löktem magam, néha-néha belerúgtam a talpam alatt lévő homokba. Nem gondolkodtam semmin, talán csak az járt a fejemben, hogy mit is tanultam kémiából, mi a homok... De ez is csak idióta agyam szüleménye. Aztán lassan pirkadni kezdett, és a város felébredt. A közeli házakból emberek hangjai, tv-k, rádiók hallatszottak ki. Aztán az első kocsik is elhajtottak a játszótér mellett, én pedig úgy döntöttem: ideje hazamennem.
A mi utcánkban is már a legtöbb autó a ház előtt állt, ám a miénk nem. Csodálkoztam is ezen, ugyanis Apu első dolga ez szokott lenni. Beléptem az előszobába, és két másodperccel később anyám rohant felém. Na jó, ez tényleg meglepett! Anya 6 óra előtt fel van?! Mindenki megőrült, vagy mi...?
- Emma, kicsim! Hol voltál! Annyira aggódtam! Mi történt veled? Ugye nem tettél magadban kárt?! - öntötte rám kérdésözönét, miközben megvizsgált, hogy van-e rajtam akár egyetlen egy horzsolás is.
- Nyugi, Anyu! Minden rendben. Nem csináltam semmit, csak kiszellőztettem a fejem – próbáltam megnyugtatni.
- De, ugye nem esett bajod?
- Persze, hogy nem!
- Akkor rendben – hatalmasat sóhajtott.
- De, Anyu, mondd csak, mióta vártok rám? - kérdeztem gyanakvóan, miközben bementem a konyhába.
- Apád látta ahogy kimentél az utcára. Nem ment utánad, mert azt gondolta: jobb ha most egyedül vagy. De én akkor is nagyon, de nagyon aggódtam. Kérlek, legközelebb ne csinálj ilyet! Soha többet! Legalább egy levelet hagyj itt nekem, kérlek, Emma. Megígéred ezt nekem? - kérlelőn nézett rám. Én pedig nem értettem. Anyu eddig is nagyon féltett mnidentől, de most mintha túlzásba vinné... Nem akartam, hogy ő is miattam aggódjon, szomorkodjon. Elég ha én emésztem magamat. Még fél másodpercig néztem arcát, majd bólintottam.
- Rendben, Anyu, megígérem!
- Oké. Csináljak neked reggelit? - mosolygott rám.
- Az jó lenne. És egy kis tea...
- Oké, persze. Megcsinálom – még egyszer rám mosolygott, aztán bement a konyhába.
Én pedig ott álltam a nappali közepén, próbáltam rájönni mi is történik. Talán Anyu annyira megrémült tőlem tegnap este, hogy félt...? Mennyire lehettem kiborulva? Bizonyára nagyon, hiszen a szemeim már akkor fájtak amikor berontottam a házba. Még az is lehet, hogy megilyedtem volna magamtól ha tükörbe nézek. Hogyan tudnám bebizonyítani neki, hogy nem kell aggódnia, jól vagyok?
Komolyan ennyi baj lehet abból, hogy összevesztem a volt pasimmal? Anyának nem kéne aggódni, csak nekem kéne. Azon kéne aggódnom, hogy mi történt, törni a fejem. De így csak szerencsétlen Anyám jár a fejemben, akit akaratlanul bántok. Meg fogom kérni, hogy ne aggódjon. Jól vagyok.
Felrohantam a szobámba, ott pedig leültem a zongora mögé. Már rég játszottam a hangszeren. Ez talán az egyetlen tárgy ami végigkísérte utazásaimat. Még Madridban kaptam, mert nagyon megtetszett. Az egyik barátnőm bátyja tudott zongorázni, és mikor náluk voltam mindig játszott valamit. Először zavart: minek hangoskodik ez a fiú? - kérdezgettem magamtól. Ám egy kicsit később beleszerettem. Kikönyörögtem Apáéktól, és azóta ez a hangszer a legjobb barátom. Talán nem is baj. Ha elmondom neki a titkaimat nem fecsegi ki senkinek. Legalább is remélem...
Elkezdtem játszani rajta. Először egy ismerős dallamot, aztán ujjaim saját útjaikon jártak. Már elég régen el voltam merülve a játszásban, mikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Odafordítottam a fejem: csak Sophie volt az. De nem is mndoott semmit. A kezében lévő papírokat lerakta elém. Kották voltak, egy szám kottái.
- Ez mi? - kérdeztem halkan.
-Hm... kotta – féloldalasan mosolygott. - Arra gondoltam, hogy most, mivel zongorázhatnékod lett játszhatnál egy kicsit.
- Aha, értem. Köszi!
Megigazítottam a kottákat, hogy rendesen lássam, és játszani kezdtem a dalt. Sophie végig ott állt mögöttem, hallgatott, de figyelt. Ahogy a dal végére értem megdicsért.
- Nagyon szép ez a dal. Honnan van? - tudakoltam.
- Netről – vont vállat.
Aztán intett, és kiment. Én felvettem a földről a táskámat, beleraktam a szükséges könyveket, és lementem Anyuhoz. Ő már elkészítette a teát, és egy bögrébe öntötte. Leültem a konyhapulthoz, lassan iszogatni kezdtem. Nem a kedvencem a tea, de most nagyon jól esett.
- Jól vagy? - kérdezte, mikor már az utolsó kortyot is kiittam a bögréből.
- Igen.
- És el tudsz menni a suliba is?
- Ha nem megyek akkor rosszabb lesz – feleltem a tömör igazságot.
- Igazad van – bólintott, ránézett az órára. - Szerintem lassan készülődhetsz is – rám mosolygott, én egy kicsit elméláztam.
- Mi..?? Ja, rendben, persze! Megyek is.. készülődni.
Kisiettem a konyhából, mert nem bírtam látni Anyám aggódó mosolyát. A lenti fürdőben megmostam az arcom, a fogam és átfésültem a hajam. Sophie már türelmetlenül állt az előszobában, mikor elkészültem. Nem sok kedvem volt suliba menni, de amit Anyának mondtam teljesen igaz volt. Inkább szembenézek a problémákkal, minthogy elkerüljem őket. Így gyorsabban túl leszek rajtuk.
Szóval ezzel a segítő gondolattal indultam útnak a buszmegálló felé, talán az egyik legnehezebb napom felé.
[...Nick szemszög...]
Amikor berontottam a házba totál dühösen mindenre és mindenkire a család nagy része a nappaliban ült, és tévézett. Valószínűleg nem néztek idiótának, ám abban a pillanatban az volt a legkisebb gondom mit gondol rólam a családom. És mi volt a legfőbb?
Az, hogy nem értettem a dolgokat. Miért akadt ki Carrie ennyire? Ez a kérdés cikázott a fejemben egész úton hazafelé. Igaz, legszívesebben elmentem volna valahova tombolni, még sem tettem. Nem akartam magam újra a címlapokon látni ezúttal olyasmi szalagcímmel, hogy: Nick Jonas kiborult! A zenésznek két barátnője van, és emellett átbulizta a tegnap éjszakát.
Na, erre volt a leginkább szükségem!
Inkább letelepedtem az ágyamra, fogtam a legújabb gitáromat és játszani kezdtem rajta. Ennek a hangszernek még nincs is neve – gondoltam magamban. De biztosan lesz alkalmasabb időpont elnevezni Őt, mint a mostani...
A dalok, amiket játszottam a kedvenceim voltak tőlünk – tőlem. Először a Sorry, majd a Please be mine, és végül a Fly with me. A dalok játszása közben egy másik dolog járt a fejemben. Az, hogy hogyan gondolgodhatnak a nők? Hogyan, de tényleg!? Mintha egy egészen más bolygóról jöttek volna. Egész más felfogásuk van a dolgokhoz. Ez a kérdés is csak azért merült fel bennem, mert Carrie ennyire kiborult. Olyan nagy hiba ha egy BARÁTOMMAL elmentem ebédelni? Oké, oké, tudom, hogy Miley volt! Viszon Ő sem volt eddig ilyen féltékeny. Csak egyszer... de akkor volt rá oka. Akkor Kevin kavarta a dolgokat, tényleg félreérthető volt amit mondott... akkor.
És mivan ha Emma most pont ezen töri a fejét. Hogy akkor Kevin nem a távoli múltról beszélt, hanem akár az előző estéről? Istenem, azt nem élném túl! Nem hiheti rólam, hogy átvertem, a szemébe hazudtam.
- Én nem tettem ilyet! - mondtam ki hangosan, de szörnyen kétségbeesetten.
Nem, nem, nem gondolhatja ezt! Most... most azonnal beszélnem kell vele! Nem hihet olyat ami egyáltalán nem igaz. Én soha... soha nem tenném ezt vele! Hisz mindennél jobban szeretem! De... de...
Igen, de! De nem állna velem szóba, sőt valószínűleg már az egész családját megkérte arra, hogy ha Nick Jonas a ház közelébe megy penderintsék el onnan. Esélytelen. És mégis hogyan mondanák neki bármit is, ha már a gondolataimban is elcsuklik a hangom?! Idióta, barom, hülye állat! Ez vagyok én, ahogy ő is mondta. És azok után, hogy ezt csináltam, még volna pofám odamenni. Biztosan ezt gondolná. Várok egy kicsit vele – határoztam el. Talán akkor lenyugszik, és könnyebben megbékítem.
Csak hogyan bírom ki addig?
Hát hol van most az egó? Máskor erre a gondolatomra az lenne a válasz, hogy: úgysem bírja sokáig nélkülem. Ő ne bírná? Ez egy nevetséges gondolat, hisz ha akarja, akkor hetekig tudja tartani a haragját. De, egy pozitív gondolatként az is ide jöhet, hogy amikor Miley-val összevesztem 3 napig tartott a leghosszabb ‚‚szakítunk’’ időszak. Remélem ezúttal sem lesz hoszabb.
Ekkor már régen befejeztem a gitározást, és leraktam a hangszert. Nem tudtam mit csináljak magammal, de mivel gondolkodni sem akartam ezért olyat tettem amit nagyon, nagyon ritkán. Odaléptem a könyvespolchoz, levettem róla egy könyvet, és az ablakba ültem vele. Onnan kiláttam az utcára, a ház elé. Nem mintha arra számítottam volna, hogy Carrie erre jön a következő pár napban.
Lenéztem a kezemben lévő könyvre. Valami idióta regény volt, amit még akkor kaptam, mielőtt megalakult a Jonas Brothers. Ám egyszer sem volt alkalmam elolvasni, csak a borítóján lévő ismertetőt. Most kinyitottam, és elkezdtem olvasni.
Olvasás közben pedig elaludtam. Legalábbis erre következtetek, ugyanis egy másodperccel korábban ébredtem fel.
Még mindig az ablakban ültem, a könyv az ölemben. Nem tudtam mi riasztott fel, de éreztem, hogy valami szokatlan. A szobámban szétnézve nem találtam semmi különlegeset. Az utcán sem, leszámítva, hogy korom sötét volt – tehát sokáig aludtam. Rápillantottam a karórámra, az 4:45-öt mutatott. Tényleg sokat aludtam. Tovább meresztettem a szemem az utca felé, és végül megláttam az engem felriasztó dolgot. Egy lány közeledett, és torpant meg egy másodperccel később. A sötétben alig láttam az arcát, de a mozágásról ráismertem. Emma volt az.
Mint az őrültek ledobtam a könyvet az ölemből, felpattantam, és rohantam ki a szpbámból, le a földszintre, az ajtóhoz. Az zárva volt. Remegő ujjakkal, nagy nehezen elfordítottam a kulcsot a zárban. Kirontottama szabadba, ki az utcára, de már elkéstem.
Emma már megfordult, és szinte rohant ki az utcából. Remegő tagokkal néztem utána, és most először gyűltek könnyek a szemembe. 12 órán belül másodszor látom elrohanni. De most mintha nem is előlem rohanna. Hanem az összes emlék elől. Vagy megőrültem... Igen, ez valószínűbb.
Az első könnycseppel az arcomon fordultam vissza, és mentem be a házba. Pedig már örültem: azt hittem ki akar békülni. De úgy látszik nem, ő haragtartóbb annál. Felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, levetettem magam az ágyra, és próbáltam elfeledni az egész világot, mert tudtam, csak sajnálnának. És nekem most nem kell más: csak a lány akit ma mindennél jobban megbántottam.
P.s.: ezt a részt Gregor Schlierenzauernek ajánlom, aki első olimpiáján megnyerte első olimpiai érmét, egy bronzot.:D ♥
