Íme, itt van! Remélem tetszik majd. És köszi Dalma, hogy segítettél, bár úgy érzem nem teljesen az lett ahogy tanácsoltad. Mégis ötletet adtál! Ezt a részt neked, és legjobb barátnőmnek Ginának ajánlom. Puszi mindenkinek, Dóri:)

22. rész


- Nem teheti ezt velem, velünk! - Sophie szinte sikoltott.
- Nagyon úgy néz ki, megteszi... - motyogtam, miközben legszívesebben én is ordítottam volna.
   Szörnyen éreztem magam a szüleim helyett is. Ez a lépés most rengeteg mindent tönkre tesz. Mindent elterveztem, minden másodpercet! Nem lephetett volna meg semmi. És az, hogy több órán, napon át ültem a szobámba, tervezgettem, átkoztam magam ezerszer, most már mindegy, mert nem lesz esélyem megtenni... Ez volt benne a legszörnyűbb. Meglepett.
   Utáltam ezt a várost, teljes szívemből. Inkább éltem volna a Déli sarkon, minthogy itt. Az életemben ami eddig fontos volt már nem többé. Ez a város változtatott meg engem. A lányt aki szerényen tűrte, ahogy egyik helyről a másikra vonszolják megváltozott. A mai énem veszekedett emiatt a szüleivel. De mégis úgy érzem helyesen tettem, mert túl sokat szenvedtem itt. Meg kellett bosszulnom. Miért nem akkor vittek el amikor könyörögtem érte? És most már a hibáimat sem hozhatom helyre.
   Azt nem kívánhattam senkitől, hogy felejtsen el. Hogy kérhettem volna ilyet, ha én sem vagyok rá képes? Talán majd 8-10 év múlva, amikor férjem lesz eszembe juthat valami hasonló. Lehetséges, hogy ekkor már vissza merek majd merengeni ezekre a hónapokra? Akkor már nem fog fájni? Most, bár még itt vagyok, elég nehéz ezt elképzelni.
   Három hetem maradt elbúcsúzni a barátaimtól – jutott eszembe. Ez igazán kevés ha közben a ház körül is segítenem kell majd. Költözés előtt általában egy kicsit kikupáljuk eddigi otthonunkat. Így jobban kapnak rá a vevők.... És ahogy csak eszembe jut öcsém rendetlen szobája ki is ábrándulok.
   Honnan a fenéből lesz elég időm elbúcsúzni? Na és kitalálni mit mondjak Nicknek... telefonon. Ugyanis nem láttam más járható utat. Nem utazhatok utána, hisz fogalmam sincs hol vannak most. Bár ebben Sophie biztosan segítene. Ez viszont nem Sophie ügye, hanem az enyém. És ha Nickkel el is intéztem itt vannak a lányok, Noel, az osztálytársaim... Noel? Elég furcsa lesz neki viszlátot mondani, hisz 3 hete nem nagyon beszéltem vele. Ez mind lehetetlen próbálkozás volt(mármint Noel elfelejtése). Vagy nem is arra ment? Az agyamban legalábbis úgy fogalmazódott meg ez a dolog, hogy ¸¸nem megyünk a közelébe, és EGÉSZ BIZTOSAN könnyebb lesz´´
    Igen! Ez az ötlet is, mint a többi, kútba esett. Vagyis csak az a része, hogy ¸¸EGÉSZ BIZTOSAN könnyebb lesz´´, mert én távol maradtam tőle... Csak ezt egyikőnk sem bírta. Ezért vagyok ezen a szinten most. Agyilag.
- Lányok, és mi van ha hiába beszélünk nekik? - szakította félbe a lassan negyed órás csendet Ron.
- Ronnie, ez nagyon valószínű... - mondta szomorúan Sophie.

- Oké – sóhajtottam újabb 5 perc elteltével. Mindketten felemelték a fejüket, és rám néztek.
- Mi az...?
- Menjünk bele! Gondolj bele – tettem gyorsan hozzá, mikor láttam Sophie közbe akar szólni. - Szerinted hány héten át kéne őket győzködni, hogy engedjenek? És akkor is csak pár hónapot kapnánk... Már biztosan beszéltek valami ingatlanossal... - elhúztam a számat, mert rájöttem teljesen igazam van. Szüleim mindig nagyon alaposak voltak. Megesett már, hogy 1 hetet adtak búcsúra. Ennél mégis jobb volt a mostani helyzet.
- Jó, ebben elképzelhető, hogy igazad van – bólintott húgom. - De nekem akkor sem tetszik ez.
- Nem tetszik? - ismételte Ron értetlenül.
- Igen! Mintha ők is menekülnének valami elől, mint te akartál 2 hete – hangja megremegett, de végül uralkodott magán.
- Ha ezzel állnánk eléjük valószínűleg még egy jó kis szobafogságot is kapnánk – mondtam ki egyenesen a véleményemet.
- Én is tudtam, hogy hülyeség – sietett a válasszal Ronnie.
- Egyezzünk bele – sóhajtottam ismét. Ron szemében láttam, hogy nem ellenkezik, mert ő úgyis túl kicsi. Sophie még párszor körbenézett Apa irodájában, ahol letelepedtünk, majd rám nézett.
- Inkább élnék egész életemben az egyik osztálytársammal, de rendben – az utolsó szót alig mondta ki. Ron kinyújtotta neki a kezét, és rámosolygott. Ez volt a legmeggyőzőbb biztatás amire képes volt...


   Az előttem álló 3 hét a legnehezebbnek tűnt az eddigiek közül. Ide már nem csak a barátaim kötöttek annyira, hanem a volt szerelme(i)m is. Egyszerűen nem találtam a megfelelő körítést ahhoz, hogy elmondjam nekik, elköltözök. Ez korábban nemvolt ennyire bonyolult, csak most most van.
   Sophie tegnap beszélt a barátaival, ezért én is éreztem, hogy ideje lenne elmondani nehogy mástól tudják meg. Muszáj voltam megkérdezni a húgomat, hogy ő hogyan csinálta, de ő csak furcsán nézett rám, és inkább eliszkolt a közelemből. Kreatív.
   Aztán már nem volt más választásom, felhívtam a barátnőimet, miszerint találkoznunk kell.
- Nagyon fontos lenne – tettem hozzá, miután elhadartam a lényeget.
- Mi az, Emma? Olyan zavart a hangod?
- Ez egyáltalán nem telefontéma, Pati – sóhajtottam.
   Megbeszéltem Patival, Divel, Lilyvel, Laurával és Noellel egy találkozót a törzshelyünkre. De sajnos nem minden úgy alakult ahogy terveztem... Az ikrek sms-e keltett másnap reggel. "Bocsi, Em, de nem tudunk menni ma. Családi program. De majd elmondod később. Puszi Lily, Noel!" Ez aztán feldobta a hangulatomat! Szóval nem volt elég azt tervezgetnem, hogy mit és hogyan fogok mondani a lányoknak, még Savoyékra is külön kellett gondolnom.
   Egész napos idegeskedés után fél 4kor elkezdtem készülődni, hogy egy órával később már a megbeszélt helyen lehessek. Felkaptam magamra egy rövid farmerszoknyát, egy hosszú, kockás inget, fekete övvel. Felhúztam a lábamra egy fekete magassarkú szandált, és fekete táskát. A hajamat pedig kivasaltam. Próbáltam megfelelően kinézni, bár nem tudom minek. Úgy éreztem akkor talán nem lesz olyan rossz?
- Elmentem! - kiáltottam a nappaliban, hogy mindenki hallja. - Egy óra és jövök.
- Szia, siess – szólt utánam Anyu a kertből.
- Sietek is – gondoltam magamban.
   Ahogy végigszáguldottam az utcákon átismételtem magamban a szövegemet. A lábam meg-megremegett, de ez a magas saroknak tulajdonítottam. Már csak 2 utcányira voltam a cukrászdától, mikor éreztem a zsebemben rezgő telefont. Egy olvasatlan üzenetem volt, hát gyorsan rákattintottam. Patitól jött, és azt írta ő sem tud jönni, mert Adam elutazik holnap Floridába nyaralni, és vele szeretné tölteni a délutánt.
- Ha tudnád mit akarok mondani rohannál a pasidtól – sóhajtottam halkan magamnak.
   Pár perccel később már a cukrászda erkélyén vártam a két barátnőmet, akik még nem mondták le a találkozót. Fél öt után pár perccel megjelent Laura.
- Szia, Emma!
- Szia! - felálltam és 3 puszival köszöntem neki.
- Na, és a többiek hol vannak? - kíváncsiskodott.
- Lily és Noel valami családi eseményen vannak, Pati pedig Adammel, mert a srác holnap utazik – Adam nevét említve elhúztam a számat.
- Értee-em – bólintott. - Szóval még Dianára várunk?
- Igen, de... - kezdtem, de inkább elharaptam a mondatot.
- De? - vonta fel a szemöldökét, épp amikor megláttam közeledni Dianát.
- Jé, itt jön Di – kiáltottam fel megkönnyebbülten. Odasiettem hozzá, megöleltem és odahúztam az asztalunkhoz.
- Szia, Laura- köszönt a fekete hajó lánynak. - Többiek? - csodálkozott, hogy még csak hárman vagyunk, hisz már háromnegyed 5 volt.
- Nem tudtak jönni.
- Az kár, ugyanis Em hangja elég zavart volt a telefonban. Baj van?
- Az az igazság, hogy sokkal könnyebb lenne ez nekem, ha mind itt lennétek – húztam el a számat, és elnéztem Diana mellett, hátha felbukkan valaki.
- Ennyire rossz híred van? - Arckifejezésemből levonta a lényeget.
- Mi az? Kérlek, mondd el, és úgy már könnyebb lesz a többieknek is – kérleltek.
- Ezen nem tudok kétszer végig menni – sóhajtottam kétségbeesetten.
- Fú, basszus, Emma! Nagyon megijesztesz ezzel az arccal. Nem lehet annyira szörnyű – legyintett. - Nickről van szó, ugye?
- Nem igazán...
- Nekem fogalmam sincs mi a baj, nem merek találgatni. Kérlek, mondd el! - Laura egyenesen a szemembe nézett ahogy ezt mondta.
- Ti is így éreznétek... Nem tudom megtenni – leheltem. Mielőtt bármit mondhattak volna, folytattam. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor, rendben?! Kérlek, beszéljetek a többiekkel, nagyon fontos, hogy itt legyenek – hadartam.
- Emma – kért még egyszer Diana.
- Nem, Di! És nyugi, semmi baj nincs, csak.... hát csak ez elég labilis téma – dadogtam.
- Akkor holnap? Majd én felhívom a többieket, rendben? - mondta készségesen Laura.
- Köszönöm, Laura – félkarral megöleltem. - És neked is, Di! Holnap majd megérted miért vagyok ennyire zavart. Csak kérlek addig ne kérdezősködj – halványan mosolyogtam.
- Sziasztok – intettem, majd gyorsan leléptem.
   Mikor már biztos voltam benne, hogy a teraszról nem látnak lekaptam a cipőmet, és rohanni kezdtem a parkom felé.
   Leültem a szökőkút peremére, és próbáltam megnyugodni. Nagyon összezavarodtam, mert annyira vágytam arra, hogy elmondhassam. Akkor már nem nehezedne ennyire a vállamra a súlya. Lehet, hogy hülyeség, biztosan az, túlreagálom. De annyira sok minden kering(?) bennem, hogy túl kellett volna esnem ezen... De nem kétszer! Nem lehettem dühös Patira, mert inkább Adammel van. Nem tudhatja, hogy 2 hét múlva teljesen eltűnök majd... És mivel nem tudja, nem várhatom el tőle, hogy hagyja őt. Lilyék pedig... nekem is vannak kötelezettségeim a családban! Ez is érthető.
   Ujjaimat belelógattam a hűvös vízbe. Nagyon jól esett, mert a fülledt idő elég rosszul hatott rám. Ráadásul olyan érzésem volt, hogy ég a bőröm. Legszívesebben beleugrottam volna a medencébe. Cipőmet ledobtam magam mellé a földre, táskámat is leraktam. Elég rossz látványt nyújthattam, ugyanis az arra járók furcsán, kíváncsian néztek rám.
   Kivártam azt a 15-20 percet amíg tisztán, nyugodtan tudtam gondolkodni. Így már nem is értettem mi zaklatott fel annyira. Talán nem éreztem azt a biztonságot amire vágytam? Remélem holnap meg tudom majd csinálni.... Most viszont – sóhajtottam. Most viszont haza kell mennem és össze kell pakolnom a szobámban.
   Visszavettem a cipőmet, majd hazaindultam. Már majdnem 6 óra volt, Anyu féloldalas mosollyal köszöntött, és közölte: lejárt az egy óra. Mintha nem tudnám! - bosszankodtam magamban. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, így hagyott felmenni. A vigasztalásra nem is gondolt, mert tudta arra most a legkevesebb szükségem van. Szóval feltrappoltam a szobámba, a cipőt bevágtam a szekrénybe a többi rajtam lévő ruhával együtt. Felvettem egy egyszerű rövidnadrágot és pólót, majd a kedvenc Cdmet hallgatva pakolászni kezdtem az egyik odakészített dobozba.
   Apu külön megkért mindannyiunkat, hogy lehetőleg a héten pakoljunk mindent össze, mert az utolsó héten arra már nem lesz időnk. Ahogy pakoltam és különböző tárgyak kerültek a kezem ügyébe, felrémlettek a hozzájuk kapcsolódó emlékek. Már több mint egy órája pakoltam a könyvespolcról, mikor egy gyűrött fényképen akadt meg a pillantásom. Magam felé fordítottam, de azonnal el is ejtettem. Én voltam rajta és Nick. Öleltük egymást és felhőtlen mosollyal néztünk a kamerába.
   Még Joe készítette Sophie szülinapi buliján. Felismertem a Nicken lévő pólót. Az volt amelyiket még régen, valamikor októberben viselt utoljára. Amikor megmondtam neki, hogy én csak barátként szeretem. Mire gondoltam akkor? - tátottam el a számat. A képet megint megfogtam, láthattam ahogyan remeg a kezemben, és a szélét egyre erősebben szorítom.
- Emma, vacsora – nyitott be Apu. Kíváncsian nézett rám, ahogy ott ülök egy fénykép felett.
- Megyek – a képet leraktam az ágyamra és lesiettem az étkezőbe miközben egy könnycseppet töröltem le az arcomról.

   Másnap a cukrászdába én érkeztem utoljára, pedig nagyon pontos voltam. Ott ültek egymás mellett: Lily, Laura, Pati, Diana és Noel.
- Sziasztok – köszöntem nekik. Ezúttal a tegnapra várt nyugodtság átjárt, sóhajtottam egyet ahogy leültem.
- Most mindenki itt van – emlékeztetett Laura. Úgy látszik ma már nem tudta titkolni kíváncsiságát.
- Igen, és sajnálom a tegnapit – féloldalas mosollyal néztem a két lányra. Legyintettek.
- Na, de mi az a fontos dolog?
- Hát elég... rossz hír. És biztosan nem fogtok neki örülni, de előtte leszögezem: nem akarok sírni, szóval kérlek ne – oldalt döntöttem a fejem és Patira néztem. Egy csöppet elpirult.
- Jó!
  Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Elmondtam mindent az elejétől. Elköltözünk, és hogyan érzek. Ez most nagyon nehéz nekem – bizonygattam, és szörnyen fognak hiányozni. Ezért is nehéz nekem most itt ülni, és erről beszélni. Égeti a könnyek a szemem, mert látom, hogy ők is egyre savanyúbban néznek rám. Csupán Noel mosolygott rám biztatóan akárhányszor feléje néztem. Többször megálltam, sóhajtoztam, a kezeimmel mutattam mennyire rossz. Ezen halkan nevettek.
   És megint, hogy elköltözünk. Párizs, amire mindig vágytam, újra és újra akartam Párizst. Csak akkor nem mértem fel a veszteséget. Mert nem csak ebben a kaliforniai városban, hanem Chicago-ban és Montreal-ban is éltek barátaim, ismerőseim. Bár velük nagyon régen beszéltem... Talán majd nekik is el kell mondanom. És hazamenni bizonyosan nagyszerű lesz! Európa, ahogy ott hívják, a szerelem városa. Az otthonom, ahogy ez a város is.
   Itt ülve, a barátaimmal, akiknek épp azt magyarázom mennyire fog hiányozni  Los Angeles, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy jó felé haladok. Soha nem gondoltam komolyan, hogy itt éljek huzamosabb ideig. Talán némelyik Nickkel vagy Noellel töltött pillanatban nem akartam elhinni, hogy máshol is lehet élni. De egyértelműen az csak a pillanat heve volt.
- Szóval elmész – törte meg a csöndet a monológom után Lily.
- Igen, sajnálom – ismételtem.
- Én is! És tudod, szörnyen fogsz hiányozni – azzal felpattant és megölelt. Egymás hajába fúrtuk arcunkat és könnyeinkkel küszködtünk.
- Nyugi, Lily! Még van 2 hetünk. És azt együtt fogjuk eltölteni, oké? - simogattam a hátát.
- Emma – szólt Pati -, én nagyon örülök, hogy Laura év elején odament hozzád – rám vigyorgott, pár könnycsepp lefolyt az arcán. Nevét sóhajtottam, és akkor már az ő karjaiban voltam.
- Akkor én tettem csodát? - nevetett Laura. Mindannyian rámosolyogtunk. Noel felállt, és átölelt.
- Én... sajnálok mindent, oké? Soha nem akartalak megbántani – ezt halkan súgta, hogy csak én halljam, majd hangosabban folytatta -, és ígérem, hogy nem szabadulsz tőlem! Minden nyáron meglátogatlak, és minket – itt átölelte a több lányt is – soha nem fogsz elfelejteni.
   Ott álltunk a cukrászda teraszán, és öten egy nagy kört alkotva öleltük egymást. Belesírtam Noel vállába, és hálát adtam Istennek amiért ilyen barátaim vannak.