15. rész



[...Emma szemszög...]


  És igazam volt.
  Az Emma, vagyis felém mutatott ellenszenv már a buszmegállóban megmutatkozott. Számítottam rá, ezért nem hasított annyira belém, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Miért is? Most legalább van kit megalázni! Hiszen ilyenek a tinédzserek, nem?
 - Miért csinálják ezt? - kérdezte Sophie hangosan, inkább csak magától. Vállat vontam. - Nyugi, csak féltékenyek rád – bíztatón átölelt.
  Próbáltam nem odafigyelni a világra, de ez nem ment könnyen. Bármennyire próbálta melhitetni magammal, hogy nem érdekel, nem jött össze. Isabell szavaitól ugyanis féltem. Nem, nem attól, hogy nem tudok mit visszaszólni neki. Inkább attól, hogy a lehetetlen hazugságait –, mert biztosan nem lesz egy igaz szava sem – mindenki elhiszi majd. De erre egyenlőre nem akartam gondolni, inkább beszélgetésbe elegyedtem Patival és Dianával.
  Pati többször is rá akart kérdezi a tegnapira, de nem tette. Vagy a mellettem ülő Sophie pillanása hallgattatta el, vagy az én ¸¸sikertelenül jókedvet színlelő´´ arcomról olvasta le. Egy biztos, valami megakadályozta. Örültem neki.
  A buszon tehát nyugisan telt az utazás, de szívem egyre hevesebben vert ahogy lelépkedtem a lépcsőkön húgom mögött.
  A nap erőssen sütött a kapura, mögötte az udvarra is. Már majdnem minden diák megérkezett, és a fél iskola az udvaron volt. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a szabadban maradni. El is köszöntem Sophietól, és besiettem a hűvös falak közé. Barátnőim jöttek velem, nem hagytak magamra. Pati talán sejtette, hogy nem lenne jó ötlet, Di pedig miért maradna egyedül?
  A teremben elég sokan voltak. Sőt, azt kell mondanom: Isabell-en és barátnőin kívül mindenki ott volt. Noel és Lily is ott ültek egymás mögött, beszélgettek, de felénk mosolyogtak amikor megláttak. Én a helyemre siettem, ledobtam a táskámat, és a fiú felé fordultam.
- Szia, hogy vagy? - kérdeztem, csak, hogy ne kelljen csendben ülnöm, és emésztenem magam.
- Szia, jól, köszi! És te? - látszólag meglepte a viselkedésem. Általában ő szokott beszélgetést kezdeményezni.
- Élek...
- Aha – fél oldalasan rám mosolygott. - Mi volt tegnap? Mi az..?! - kérdezte rémülten, ugyanis egy dühös, lesúlytó pillantást vetettem rá. Vártam pár másodpercet, nehogy ingerülten válaszoljak vissza. Nagyot nyeltem.
- Nem volt semmi – feleltem végül.
- Értem – motyogta még alig hallhatóan, aztán előre fordult.
  Lehajtottam a fejem. Noel mindig is kedves volt velem. Kíváncsi, mi van ebben? És miért lettem hirtelen ennyire dühös? Hülye kérdés, mert már tudtam a választ. De attól, hogy Nicholas-ra dühös voltam, az nem jelentette, hogy rá, Noelra is dühösnek kéne lennem. Meg az egész világra. Nem csináltak semmit! Ezek szerint most már a velem kedves embereket is elüldözöm... Nem, hogy inkább rájuk támaszkodnék.
  Nagyot sóhajtottam.
- Noel – kezemet a vállára tettem -, bocsi. Csak azt hiszem bal lábbal keltem – már ha az alvásnak lehet nevezni, hogy végig bőgtem az éjszakát. Végre felém fordult.
- Semmi gond, megértem – bíztatón rám mosolygott, de akkor bejött a tanár.
Az óra elég unalmas volt. Mr. Bloom egy költőről, és annak stílusáról beszélt. Monoton ¸¸prédikációja´´ egy idő után inkább elálmosított, nemhogy még az érdeklődésem növelje. De nagy nehezen eltelt a 45 perc, és ezután még háromszor is, ugyanilyen lassan. A menzára menet a már megbékélt Noel, és Laura kettőse mögött lépkedtem, próbáltam teljes takarásban maradni.
  A buszmegállóban elhangzott sértések óta nem sokkal találkoztam. Igaz a folyosókon páran furcsán néztek rám. A pillantásunkban leginkább kíváncsiság és düh, féltékenység keveredett. Isabell sem szólt még hozzám. Talán azon gondolkozik hogyan alázzon meg?
  Elég már, Emma! Hát a végén Isabell helyett magadat hagyod helyben!
  Tényleg így volt. Saját magamat kínoztam, pedig azt kellett volna elérnem, hogy ne tudjak gondolkodni. És milyen jó is lett volna. De a tanárok, és barátaim megkövetelték a figyelmet. Előbbi azért, mert nem tetszett nekik amikor ködös tekintettel néztem feléjük; utóbbi pedig, mert valaki folyton beszélt. Csak Pati volt csendes. Ő mintha velem akarna versenybe szállni. A menzai törzshelyünknél mellém ült. A másik oldalomon Noel lelkesen számolt be előző órájáról – ami nem velünk közös. Valami srác állítólag beszólt a tanárnak... Ezt ecsetelgette negy műgonddal a hallgatóságának.
- Emma, jól vagy? - kérdezte Pati halkan. Felnéztem az arcára, és ugyanazt az arckifejezést láttam rajta, mint reggel Anyuén. Aggódott.
- Igen, jól vagyok – sóhajtottam. - Csak... de csak Ő jár a fejemben! Csak az jár a fejemben, hogy mit csinált... hogy mit mondott – fakadtam ki. Várt pár pillanatot, csak utána kérdezte meg:
- Mit mondott?
- Hát... - és akkor suttogva beszámoltam neki mindenről, ami azután történt, hogy elváltunk. A többiek nem figyeltek ránk, érdekelte őket a Savoy fiú beszámolója. Pár perccel később – miután szó szerint idéztem a veszekedésemet Nickkel – barátnőm beleharapott az előtte fekvő hamburgerben, jól megrágta, lenylete és ismét rám emelete tekintetét.
- Nyugodj meg! - megszorította a kezemet. - Nem akarlak megbántani, de ha azt mondta, hogy ¸¸menj vissza a normális Noelhez´´. És, hogy ¸¸te még egy dalt sem érsz´´, akkor lehet, hogy nem is szeretett annyira...mint te őt – tette hozzá, mert valamit látott az arcomon. Talán a rémületet?
- De akkor miért... miért volt mindig olyan aranyos? Soha, mióta ismrem nem... Ezt nem néztem volna ki belőle – dadogtam tehetetlenül.
  Pati a megfelelő mondatokat idézte. Nekem is ezek jártak a fejemben a legtöbbet. Ez hasított leginkább belém. Az, hogy kimondja: te túl átlagos vagy hozzám. Én így értelmeztem. De... de legbelül mintha egy hang azt ordítaná, hogy:
- De, Emma! Hisz pontosan így értette!
  Erre nem gondolhattam! A gyomrom görcsbe ugrott ha már csak a gondolat közelébe is kerültem. A kezem remegni kezdett. Nem, arra semmiféle képpen nem gondolhattam, hogy Nick Jonas-nak nem jelentek/jelentettem semmit.
  Megráztam a fejem, hátha kikerülnek belőle a szörnyű gondolatok. Pati gyengéden megsimogatta a vállam.
- Örülök, hogy valakinek nyavajoghatok – motyogtam.
- Nem tesz semmit – mosolygott rám bíztatóan.
- Legközelebb majd te... - zavartan hümmögött. Én kapva kaptam az alkalmon. Legalább addig nem rólam van szó, és elterelik a figyelmem. - Na, mi történt?
  Várt pár egy percet, aztán egy nagy sóhaj után megkérdezte.
- Te tudod már mikor lesz az évvégi bál?
  Ez teljesen meglepett. Hirtelen azt is elfelejtettem mi miatt voltam elkenődve 12 órán át. Mire akar ezzel célozni?
- Mire célzol? - kérdeztem meg.
- Tegnap, már otthon voltam, mikor megcsörrent a telefonom, és hívtak – kezdte vontatottan.
- Pati, ki hívott? - faggattam.
- Elhívott az évvégi bálba, mert szerinte jobban megismerhetnénk egymást.
  Nem kellett mégegyszer megkérdeznem ¸¸ki?´´, csak követnem a pillantását. Egy tőlünk jobbra lévő asztal felé nézett, ahol 5 fiú ült. Will és Adam, valamint még két harmadikos és egy végzős. Egyből tudtam kiről van szó. A végzős fiú nem lehetett, mert talán most láttom először. A két harmadikos néha bejön a termünkbe, de még egyszer sem szólították meg Patit. Will? Will-nek van barátnője. Tehát csak Adam maradt.
  Elvigyorodtam. Ekkor már tényleg nem emlékeztem a bajomra. Hisz beteljesült az, amiért az elmúlt 2-3 hónapban imádkoztam. Adam randira hívta Patit! Legszivesebben ugráltam volna örömömben.
- Ez nagyszerű!
- Igen, az – morogta az orra alatt, miközben a hamburgerét bökdöste.
- Nem örülsz? - kérdeztem tétován.
- De, de persze! - bizonygatta, és végre felnézett. - Nagyon is, túlságosan, azt hiszem. De... mi lesz? Most mit csináljak? Vagyis nem most, hanem majd a bálon! És.. előtte is biztosan találkozunk majd – kezével kétségbeesetten mutogatott maga előtt. - Tanácstalan vagyok – ezúttal én tettem a vállára a kezem.
- Nyugi, nem lesz semmi! Csak beszélgettek, jól érzitek magatokat, oké? És addig még lehet, hogy lesz valami – elmosolyodtam.
- De, ugye segítesz?
- Mégis miben? - eltátottam a számat.
- Abban, hogy ne essek össze...
  Sokat, és nagyokat pislogtam. Ez nem az a Pati volt, aki 5 perccel korábban engem vigasztalt. Ez egy félő, kétségbeesett, szerelmes lány volt. Ha másban nem lehettem biztos, de ebben az voltam. Pati szereti Adam-et, akarata ellenére – talán. Hogyan is tagahatnám meg a segítséget?
- Pati mit érzel? - Azt viszont meg kellett tudnom, hogyan gondolja ő ezt.
- Azt hiszem...szeretem – suttogta olyan halkan, hogy, bár eddig is közel voltunk egymáshoz hajolva, most még közelebb kellett másznom.
  Még nagyobb mosoly terült el az arcomon, de akkor eszembe jutott, hogy órára kell mennünk. A menza már majdnem teljesen üres volt. Megfogtam Pati kezét, és elhúztam a rajzterem felé.
  A nap hátralévő részében sajnos már nem nyílt alkalmunk beszélgetni. Nekem 6 órám volt, ő viszont az 5. óra után hazamehetett. A mázlista! De most nem emiatt irigyeltem – elsősorban.
  Ő tudja mit akar. Vagyis azt hiszem tudja. Bármennyire is fél attól, hogy mi lesz elébe megy. Én bezzeg azt sem tudom mit fogok tíz perc múlva csinálni – ha kicsöngettek. Hazamenni ugyanis nem volt kedvem. Nem akartam látni Anyám aggódó arcát. Nem akartam hallani ahogy percenként megkérdezi ¸¸minden rendben?´´.
  De nem volt hova mennem, így hazaindultam – gyalog. Lett volna hely ahova mehetek, mégsem. Minden emlékeztetett volna Rá.Ezt nem akartam. Egy ideig rágodnolni, és talán mégis jobb anyut hallgatni, mint emlékezni. A gyaloglás jót tett. Egy kicsit a levegőn voltam, szabadnak éreztem magam. Már amennyire tudtam. A busz nem tett volna ilyen jó hatásokat. A sok, boldog fiatal srác. Nevetgélnek, beszélgetnek, engem stírölnek.
- Jé, nézd már! Ez a csaj volt Nick Jonas barátnője! - szinte hallottam a hangjukat.
  Lassan, nagyokat lépkedtem. Az út fél óra átlagtempóban, így azonban egy kicsit tovább tartott. Amikor az utcánkba kerültem még jobban lelassítottam. Végül mégis hazaértem.
- Szia, kislányom! - üdvözölt Anyu.
- Szia, Anya. Felmegyek a szobámba, sokat kel l tanulnom – mondtam gyorsan.
  Ő csak bólintott, én pedig bemenekültem a szobámba. Az egész délutánt itt töltöttem. Részben tanultam, másik részben gondolkodtam. De ez elég kevés időt töltött ki, mert rájöttem: túlságosan fájdalmas a Jonas család közelébe gondolnom.

  Másnap reggel szerencsére kialudtan ébredtem. A fejem ugyan fájt egy kicsit, de más gondom nem volt. 15 perccel későbbig. Akkor ugyanis indulnom kellett a suliba.
  A buszhoz vezető úton végig mélyeket lélegeztem. Sophie csendesen baktatott mellettem, nem lehettem kellemes társaság. Néha felém pillantott, reménykedve, hátha megszólalok. Nekem viszont nem volt kedvem beszélgetni. Ha beszéltem volna az elindítja a gondlkodásom, és ezt csak a legutolsó pillanatban akartam megtenni. ...
- Ha gondolod, holnap gyere az egyik osztálytársaddal – szólaltam meg, mikor már majdnem megérkeztünk a buszhoz. Zavartan nézett rám. Talán azt reméltem, hogy nem látom ahogy félpercenként felém pillant?
- Nem, nem gondolom. Nem szeretnélek egyedül hagyni...
  Beleegyezően sóhajtottam, aztán már nem szóltunk egymáshoz.

  Az első órám borzalom volt. Világ életemben utáltam a fizikát. Az ember azt hinné, hogy egy művészeti iskolában nem tanítanak fizikát! És mégis... :S A második óra, és az ebédig a többi elég csendesen telt. A menzán viszont nem számíthattam csendre. Miért is tettem volna? Ha csendet akarok, akkor iratkozzak át a műszaki suliba, három utcával arrébb.
  Ismét Pati mellett, ültem, a másik oldalamon Lily. Utóbbi Laurával cseverészett mindaddig amíg Noellel helyet nem cserélt. Én épp a szendvicsemet bökdöstem. Nem igazán volt étvágyam. Amikor felnéztem, miért lett hirtelen csend körülöttem, megláttam Noelt. Szeléden mosolygott rám, mintha már most bocsánatot akarna kérni azért, amit mondani fog. Fog? Mit?
- Emma, jól vagy?
  Ezt a kérdést akartam legkevésbé hallani. Ma még csak egyszer hallottam, az is elég volt. Pillantásom rászegeztem a szendvicsre. Mostmár bocsánatot kérhet.
- Meg vagyok – feleltem.
- Nem akarlak zaklatni – felnéztem az arcára. Szeméből bűntudatot olvastam ki. Úgy látszik, ismer már annyira, hogy a haghordozásomból eldöntse, megbántott-e.
- Sajnálom. Mostanában... mostanában nem vagyok a topon – szabadkoztam.
- Én megértem, de talán tényleg nem kellett volna rád rontanom.
- Nem rontottál rám, az Isten szerelmére – fakadtam ki. Egyszerre sóhajtottunk. Én azért, hogy megnyugodjak, Ő talán azért, hogy összeszedje magát?
- Akkor megkérdezem, hogy van-e kedved délután együtt tanulni velem..?
  Először lenéztem a szendvicsemre, majd vissza az ő reménykedő arcára. Miért? - kérdeztem volna legszívesebben. De az arcán leírhatatlanul szép mosoly virított. Vajon tudott róla, hogy milyen szépen mosolyog? És ha igen, akkor dierekt csinálja. Mert ha igen, akkor már tudja a válaszom. Hogyan is mondhatnék neki nemet?
- Igen, van! - mosolyt erőltettem az arcomra. Visszamosolygott rám.
- És mikor mehetek át? - kérdezte lelkesen. Az arcáról teljesen eltűnt minden más érzelem. Ennyire nem vette észre a bizonytalanságom? Vagy azt kéne csinálnom amit neki? Felszabadultnak lenni? Egy délutánra elfelejteni az egész világot, és jót szórakozni Noellel? Talán tényleg ezt kéne tennem!
- Bármikor – bíztattam. Ez már nem tűnt annyira egyhangúnak.
 Bólinott, aztán bekapta a maradék kajáját, és elsietett órára. Én is haraptam párat a szendvicsből, aztán Diana oldalán elindultam órára.

  Azzal a tudattal, hogy a délutánom nem kesergéssel fog telni, gyorsabban teltek a percek, órák. A buszon ülve már egyenesen vártam, hogy Noel becsöngessen hozzánk. Nem értettem miért vagyok ennyire lelkes. Mégsem akartam összetörni a jó kedvemet, ezért nem próbáltam megoldani. Már ha volt valamit. Hazafelé sétálva, egyedül ugyanis úgy tűnt, nincs semmilyen probléma. Végre egy normális délutánom lesz. Világsztárok nélkül.
  Ez a gondolat mégjobban felvillanyozott. Bár legbelül még mindig imádkoztam azért, hogy Frankie ne akarjon pont ma átjönni Ronhoz. Akkor ugyanis jönni fog az egyik bátyja. És én nem akartam egyik Jonas-szal sem találkozni. Nem, még egy ideig nem! A kapu zárva volt. Rémlett valami olyan, hogy Anya azt mondta nem lesz itthon amikor jövünk.
  Ezért nem is kiáltottam el magam az előszobában, miszerint itthon vagyok. Ledobtam a táskámat a nappaliban, bementem a konyhába. Kivettem egy ásványvizet a hűtőből, ugyanis eléggé melegem volt. Felmentem a szobámba, a táskámat is magammal hoztam, azt leraktam az íróasztal előtt álló székre. Úgy gondoltam átöltözök, mert egy sötét nadrág volt bennem, ami szó szerint vonzotta a napsugarakat. Felvettem egy rövidnadrágot, és egy trikót. A fajamat összefogtam a tarkómon.
  Visszamentem a földszintre, nem keztem a tanuláshoz Noel miatt. Egy női magazin feküdt az üvegasztalon, felvettem és olvasgatni kezdtem. Épp a horoszkópoknál tartottam amikor csöngettek. Ránéztem az órámra. Noel elég korán jött... Azt mondta 5 után jön. Még csak fél 5 van. De nem baj, majd akkor beszélgetünk, vagy valami. Ledobtam a magazint, azalatt Noel újra csengetett.
- Jövök már! - kiáltottam.
  Elugráltam az ajtóig – miért van ilyen jó kedvem? -, és kitártam. De abban a pillanatban ledermedtem. Nem Noel állt az ajtóban, még csak nem is valamelyik családtagom. Ő volt az.Be akartam vágni előtte az ajtót, de megakadályozta. Míg bal karjával tartotta az ajtót, belépett a házba. Mikor már mellettem volt elengedte az ajtót, közben engem figyelt. Ki akartam őt hajítani a házból, de inkább hátráltam. Azt sem akartam, hogy hozzám érjen. És ez fontosabb volt.
- Szia, Caroline. Beszélnünk kell – mondta ahogy felém lépett.
- Nem, nem kell. Azt hiszem már mindent megbeszéltünk! Tűnj el – kiáltottam rá.
- Meg kell hallgatnod.
- Nem kell! Nem érdekel mit mondasz. 2 napig tarott amíg kitaláltátok a kifogást? - direkt használtam többes számot, amit ő is észrevett.
- Először is, nem vagyok együtt Miley-val – kezdte, mintha meg sem hallotta volna amit mondtam. - És az csak egy közönséges ebéd volt. Emma, nem járunk! - ismételte.
- Nem érdekel, nem érdekel! Mégis miért jöttél ide? Hiszen szakítani akartál! - tettem hozzá pár pillanattal később.
- Nem akartam. Azt... azt csak hirtelen felindultságból mondtam. Már akkor megbántam – szabadkozott.
- És azt is hirtelen felindultságból mondtad, hogy ¸¸egy dalt sem érek´´? - Csak pár másodperccel később válaszolt. Mi járhatott a fejében?
- Sajnálom, nem kellett volna. De az a nap... az a nap más volt mint a többi – kezdte a magyarázkodást újra, de félbeszakítottam.
- Hát persze, hogy más volt! Szakítottunk, vége! Ezzel egy új élet kezdődik – vágtam hozzá.
- Én ezt nem akarom.
- Én pedig igen. Ugyanis elgondolkodtam azon amiket akkor mondtál. Nem is, inkább úgy fogalmazok: ki sem mentek a fejemből! - Lehajtotta a fejét, láttam rajta, hogy megbánta. Ez most nem érdekelt, egyáltalán nem! Jelenleg azt gondoltam róla, hogy  egy senki! Folytattam a monológot. - Azt mondtad, hogy menjek vissza a normális Noelhez! Egy dalt sem érek, tudod milyen érés volt?! - kiáltottam.
- Igen, tudom... - motyogta.
- Tudod a fenét! - sóhajtottam. - Most pedig, miután szerencsésen bocsánatot kértél, tűnj el innen, Nicholas! - kihangsúlyoztam az utolós szót. Átfutott az agyamon, hogy mennyi lehet az idő. Mikor jön már Noel? Ő talán megmentetne. Megmentene ebből a lehetetlen helyezetből.
- Nem megyek sehova amíg meg nem hallgatsz! - mondta nyomatékosan, felemelte a fejét. Láttam az arcán, hogy elhatározta magát, mégsem bírtam ki. Nem akartam hallani a hangját. Már így is olyan volt, mintha kilyukasztotta volna a gyomromat. És akkor odaléptem hozzá - talán egy másodpercig reménykedett? -, és tolni kezdtem az ajtó irányába. Hátrált két lépést, de nem bírtam tovább tolni.
- Hallgass meg! - kért. Ugyanúgy hajthatatlan voltam mint ő.
- Nem! Nem érdekelsz! Már mondtam, élj boldogan Cyrus kisasszonnyal! - hátra léptem. Ezt úgy értelmezte, hogy megadom magam. Pedig korántsem ez volt a célom. Csak az, hogy egy másodpercig erőt gyűjtsek, tiszta(Nick mentes) levegőt szívjak, és újra támadhassak.
- Miley a barátom! Ugyanúgy mint neked.. Adam, vagy kia fene! - Miért nem Noelt említette?- gondoltam.
- Értsd már meg, hogy nekem te jelentesz a legtöbbet! Caroline, én tényleg szeretlek! - meg akarta fogni a kezem, de nem hagytam. Ezek a szavak már nem hatottak rám úgy. Most nem indították el a szívem verését egy háromszor gyorsabb fokozaton. Most inkább felhúzták a pumpát, és tovább öntötték a pohárba a vizet.
- Szeretsz? Akkor miért tetted ezt? - kérdeztem remegő hangon.
- De hiszen erről papolok 5 perce! Hogy nem tettem semmit – sóhajtott fel.
- Nem! Arról papolsz 5 perce, hogy Miley nem a barátnőd! De akkor miért hazudtál? - erre nem tudott válaszolni.  Egy percig csendben álltunk, csak a dühös zihálásomat lehetett hallani.
- Mileys ötlete volt... - suttogta. Ez volt az a mondat ami mindent felrúgott. A poharat, a pumpár, de mintha engem is felrúgott volna.
- Mil... ötlet... - nyögtem.
  És akkor nekiestem. Legszívesebben megvertem volna, olyannyira, hogy nem bír megmozdulni. De nem voltam elég erős. Ahhoz sem voltam elég erőss, hogy kivegyem kezemet az övéből. Azt ugyanis erőssn megragadta, amikor elkezdtem pühölni a mellét. Erősen szorította, pár másodperccel később már alig éreztem a kézfejemet.
- Nick, engedj el – krákogtam.
  Nem tudom elengedett-e volna, vagy nem, mert akkor valaki lefejtette az ujjait csuklómról. Nick meglepetten fordult oldalra, de ekkor Noel behúzott neki egyet. Én hátratántorodtam, és pár pillanatig fel sem fogtam mi történik. Agyam leblokkolt, még a fájdalmat sem érezte. Azalatt Nick vérző szájjal a másik fiú felé fordult, és ő is lekevert neki egyet. Ennél a pillanatnál indult be az agyam. Odaugrottam közéjük, és karommal a szőke fiút védelemztem.
- Tűnj el! - kiáltottam Nicholasra. - Tűnj már el, te barom!
  Dühösen, csalódottan rám pillantott, aztán végre elment. Amikor láttam, hogy kiért az utcára Noel felé fordultam. Hát mit ne mondjak, elég rosszul nézett ki. Vérzett az orra, és a kezét is fájlalta.
- Sajnálom – motyogta.
- Nem, én sajnálom. Azt hiszem egyikőnk sem így képzelte el az együtt tanulást... Na, gyere! - elhúztam a konyha felé, felült a pultra és hoztam neki egy kis jeget, meg papírzsepit. Pár perc alatt elállt az orrvérzése, de még mindig keserűen nézett.
- Köszönöm, hogy megmentettél – mondtam neki, mikor már én is a pulton ültem mellette.
- Semmiség. De – habozott – mit akart?
- Bocsánatot kérni, azért amiket mondott... De ne beszéljünk erről, kérlek – felnéztem az arcára.
- Értem, oké. Sajnálom, hogy olyan tapló volt...  az ő nevében is.
- Ó, Noel – sóhajtottam egy cseppet dühösen. Nevetett rajtam.