Újra van rész. Jééé.:):):)
Igen, hiányzott az írás. Szóval hoztam egy részt. Remélem tetszeni fog. Oh, és köszi a kommenteket Saky-nak és Barby-nak.:) Jól esett. Na szal nem regélek többet. Itt az új rész. :P
21. rész
Semmi kedvem felkelni. Hétfő van és én utálom a hétfőt. Na mindegy. Kikecmeregtem az ágyból és készülődni kezdtem suliba. Közben a tegnap esti vacsorán elmélkedtem. A napon nagyrészt gyorsan és eseménytelenül telt. Laura délután elhívott deszkázni, és én boldogan beleegyeztem. Csak egy kis bibi volt.
-Öhm, Laura! Én nem tudok deszkázni. - mondtam bátortalanul.
- Nem baj. Majd megtanítalak! – bátorított, és közben a hátamat veregette.
Hazafelé Sophie kifejtette mennyire boldog. Richievel már tényleg nagyon jóban vannak. Ma elmegy vele és a haverjaival valahova. Sophie reméli, hogy hamarosan lesz valami. Valami több. Én is szeretném Sophiet boldognak látni. Ezt meg is mondtam neki, mire ő ezt válaszolta:
-És én is téged! Keresned kéne valakit. Például ma amikor Laurával deszkázni mentek. Keress valakit. Vagy… - megpróbált bátorítani, és egész jól összejött neki. De az elharapott mondata szöget ütött a fejemben.
- Vagy?- kérdeztem gyanakodva. közben már a házunk előtt voltunk.
- Semmi, semmi!- mondta gyorsan. Nem kérdezősködtem. Bementem a szobámba és felhívtam Bellát. Bells az egyik legjobb barátnőm volt Chicagóban.
- Halo?
- Szia, Bella! – köszöntem neki a telefonba
- Caro? Te vagy az?- kérdezte izgatottan. Csak ő hívott Caronak vagy Carolinenak. Nem is használta az Emmát.
- Igen, én vagyok.
- Jaj, de örülök neked! El sem hiszed. Ginny mesélte, hogy múltkor beszélt veled. Én is akartalak hívni, de nem tudtalak elérni. Na de mindegy is. Inkább mesélj! Milyen L.A?- csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Örültem, hogy örül. Elmeséltem neki mindent. A barátaimról, a pasikról, a városról, a suliról, a tengerről, a mindenről.
- Ginny mesélt valami Nicket… - mondta elgondolkodó hangon.
- Igen – mondtam
- És? – kérdezte reménykedve
- Semmi. Barátok vagyunk, azt hiszem. –tettem hozzá – De most jelenleg fogalmam sincs, hogy mi van. Ja, és amúgy a bátyja nagyon kedves. – azt hiszem ezzel felcsigáztam Bella érdeklődését.
- Mi??! Hogy hívják a bátyját?
- Héé! – szólok rá szigorúan
- Bocsi
- Joe Jonas, a másik bátyja pedig Kevin Jo…
- KICSODA? JOE JONAS? A JONAS BROTHERS? – ordította a telefonba. El kellett tartanom a mobilomat a fülemtől.
- Bells, nyugi! Igen, Joe Jonas. – válaszolok neki nyugodtan
- De, de, de…
- Tudo.. – kezdtem, de félbeszakított.
- Mikor lesz legközelebb szünetetek? – kérdezte
- Ő… Valamikor október végén, azt hiszem. – mondtam tétovázva, aztán beugrott mire akar kijukadni – Ide akarsz jönni? Bellaaaa! Jaaaaj! – most azt hiszem én kiabáltam.
- Persze nem most! Caro, olyan buta vagy! Majd valamikor, ha szünet lesz. Halloweenkor? – kérdezte reménykedve.
- Okés! – mondtam. – De hozd Ginny-t is.
- Hát persze, egész Chicagót! – röhögött.
- Na de te is mesélj. Mi van Chrissel? És a többiekkel? Mi van azzal az elsős Jacksonnal? És a dili unokaöccsével? – kérdezgettem.
Elmesélt mindent. Jackson leszállt róla. Megmondta neki, hogy bocsi, de túl fiatal vagy. Igen, valahol sejtettem, hogy ez lesz. Megígérte, hogy küld majd egy képet a srácról. Állítólag göndör, barna haja van és zöld szemei. Hah. Ez volt mindig is az ideálunk.
-Oké! Akkor majd még beszélünk, de most mennem kell! Tudod, anyum hív. – mondj szomorúan, majd elköszönünk és leteszi.
Nem nagy lelkesedéssel, de hozzáfogtam a leckéhez. Nem telt el 10 perc, amikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Ah :@
-Igen? – szólok bele
- Szia, Emma! Joe vagyok
- Áh, szia – köszönök meglepetten
- Meglepődtél? – kivette a hangomból – Pedig tegnap mondtam, hogy majd hívlak.
- Tényleg mondtad – emlékeztem vissza –, na, de mond, mi az?
- Szóval az van, hogy Nick holnap 16. És meglepetés bulit szervezünk neki. És szeretném, ha eljönnél.
- Tessék? Biztos ez?
- Igen, persze!
- Joe, a hét közepén. Én suliba járok – tiltakoztam.
- Tudom, de Emma! Biztos vagyok benne, hogy Nick örülne neked
- Ő… Ez biztos? – kérdeztem bátortalanul
- Hát persze! – kiáltotta. Azt hiszem ez volt a bátorításos rész.(:
- Nem tudom. Még gondolkozom rajta. De az is lehet, hogy anyáék nem engednek… Tudod.
- Oké! De gyorsan gondolkodj, légyszi.
- Sophie? – kérdeztem tétovázva, féltem a választól
- Ő már beleegyezett. – jelentette ki Joe büszkén. Talán őt nem kellett bátorítani?
- Oké, akkor gondolkozok rajta. Szia, Joe! – köszöntem el, majd leraktam és visszatértem a lecóhoz. De nem igazán tudtam koncentrálni.
2 óra alatt végeztem, majd átmentem Sophiehoz.
-Szia, bejöhetek? – kérdeztem
- Hát persze! – válaszolta, és leültem az ágyára
- Hívott Joe. – kezdtem.
- Igen, engem is. Nick szülinapjáról. Szerintem tök jó ötlet, hogy meglepetés bulit rendezni neki. – válaszolt izgatottan. – Persze, én egyből elfogadtam a meghívást. Most már csak anyáékat kell megfűznöm. – kesergett. Hát persze, Ő ne fogadta volna el? xD
- Igen… Én azt mondtam gondolkozok rajta
- Mi? El kell jönnöd, Em! – meglepődött, majd leordította a fejem.
- Nyugi! Azért mondtam, hogy gondolkozok, mert nem igazán tudom felmérni a Nick és köztem álló helyzetet – vallottam be neki.
- Ó – ez sokat segített. :/
- Szerintem gyere el! És megbeszélitek Nickkel! – jelentette ki mosolyogva Sophie, egy perc csend után.
- Jó! – adtam be a derekam, majd visszamentem a szobámba.
A délután hátralévő része eseménytelenül telt. 9 óra körül éppen mentem fürödni, amikor anya kiáltotta a nevemet.
-Igen, anya? – kiáltottam vissza
- Látogatód van. Felküldjem?
- Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Amíg a látogatóm feljött bementem a fürdőbe és összefogtam a hajam. Amikor pedig visszamentem a szobába Nicket találtam az ágyam sarkánál ülve. Ledöbbentem. Nem is kicsit. :O Mit keres itt? Nem úgy volt, hogy össze vagyunk veszve? xD
- Szia – köszönt
- Szia.
- Bocsi, hogy ilyenkor zavarok – kezdte, de közbe vágtam
- Miért jöttél?
- Beszélgetni szeretnék – hangzott az egyszerű válasz. Igen, gondolhattam volna, hogy nem nézni jött. :)
- Miről? – kérdeztem, miközben leültem az íróasztalomnál álló székbe és felé fordultam.
- Néhány dologról. De nem maradok sokáig.
- Oké. Mond!
- Szóval, múltkor eléggé összevesztünk. Azt hiszem, hogy mindketten reális dolgokat mondtunk. Te nem értesz semmit, és én nem vagyok hajlandó elmondani…
- Most elmondod? – kérdeztem reménykedve
- Én sem tudom, én sem értem. – Mi? :O:O
- Szóval – folytatta-, én megbocsájtom neked azokat a dolgokat, amiket hozzám vágtál. És remélem, hogy te is megbocsájtasz nekem.