Újra van rész. Jééé.:):):)

Igen, hiányzott az írás. Szóval hoztam egy részt. Remélem tetszeni fog. Oh, és köszi a kommenteket Saky-nak és Barby-nak.:) Jól esett. Na szal nem regélek többet. Itt az új rész. :P

21. rész

Semmi kedvem felkelni. Hétfő van és én utálom a hétfőt. Na mindegy. Kikecmeregtem az ágyból és készülődni kezdtem suliba. Közben a tegnap esti vacsorán elmélkedtem. A napon nagyrészt gyorsan és eseménytelenül telt. Laura délután elhívott deszkázni, és én boldogan beleegyeztem. Csak egy kis bibi volt.

-Öhm, Laura! Én nem tudok deszkázni. - mondtam bátortalanul.

- Nem baj. Majd megtanítalak! – bátorított, és közben a hátamat veregette.

 Hazafelé Sophie kifejtette mennyire boldog. Richievel már tényleg nagyon jóban vannak. Ma elmegy vele és a haverjaival valahova. Sophie reméli, hogy hamarosan lesz valami. Valami több. Én is szeretném Sophiet boldognak látni. Ezt meg is mondtam neki, mire ő ezt válaszolta:

-És én is téged! Keresned kéne valakit. Például ma amikor Laurával deszkázni mentek. Keress valakit. Vagy… - megpróbált bátorítani, és egész jól összejött neki. De az elharapott mondata szöget ütött a fejemben.

- Vagy?- kérdeztem gyanakodva. közben már a házunk előtt voltunk.

- Semmi, semmi!- mondta gyorsan. Nem kérdezősködtem. Bementem a szobámba és felhívtam Bellát. Bells az egyik legjobb barátnőm volt Chicagóban.

- Halo?

- Szia, Bella! – köszöntem neki a telefonba

- Caro? Te vagy az?- kérdezte izgatottan. Csak ő hívott Caronak vagy Carolinenak. Nem is használta az Emmát.

- Igen, én vagyok.

- Jaj, de örülök neked! El sem hiszed. Ginny mesélte, hogy múltkor beszélt veled. Én is akartalak hívni, de nem tudtalak elérni. Na de mindegy is. Inkább mesélj! Milyen L.A?- csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Örültem, hogy örül. Elmeséltem neki mindent. A barátaimról, a pasikról, a városról, a suliról, a tengerről, a mindenről.

- Ginny mesélt valami Nicket… - mondta elgondolkodó hangon.

- Igen – mondtam

- És? – kérdezte reménykedve

- Semmi. Barátok vagyunk, azt hiszem. –tettem hozzá – De most jelenleg fogalmam sincs, hogy mi van. Ja, és amúgy a bátyja nagyon kedves. – azt hiszem ezzel felcsigáztam Bella érdeklődését.

- Mi??! Hogy hívják a bátyját?

- Héé! – szólok rá szigorúan

- Bocsi

 - Joe Jonas, a másik bátyja pedig Kevin Jo…

- KICSODA? JOE JONAS? A JONAS BROTHERS? – ordította a telefonba. El kellett tartanom a mobilomat a fülemtől.

- Bells, nyugi! Igen, Joe Jonas. – válaszolok neki nyugodtan

- De, de, de…

- Tudo.. – kezdtem, de félbeszakított.

- Mikor lesz legközelebb szünetetek? – kérdezte

- Ő… Valamikor október végén, azt hiszem. – mondtam tétovázva, aztán beugrott mire akar kijukadni – Ide akarsz jönni? Bellaaaa! Jaaaaj! – most azt hiszem én kiabáltam.

- Persze nem most! Caro, olyan buta vagy! Majd valamikor, ha szünet lesz. Halloweenkor? – kérdezte reménykedve.

- Okés! – mondtam. – De hozd Ginny-t is.

- Hát persze, egész Chicagót! – röhögött.

- Na de te is mesélj. Mi van Chrissel? És a többiekkel? Mi van azzal az elsős Jacksonnal? És a dili unokaöccsével? – kérdezgettem.

 Elmesélt mindent. Jackson leszállt róla. Megmondta neki, hogy bocsi, de túl fiatal vagy. Igen, valahol sejtettem, hogy ez lesz. Megígérte, hogy küld majd egy képet a srácról. Állítólag göndör, barna haja van és zöld szemei. Hah. Ez volt mindig is az ideálunk.

-Oké! Akkor majd még beszélünk, de most mennem kell! Tudod, anyum hív. – mondj szomorúan, majd elköszönünk és leteszi.

  Nem nagy lelkesedéssel, de hozzáfogtam a leckéhez. Nem telt el 10 perc, amikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Ah :@

-Igen? – szólok bele

- Szia, Emma! Joe vagyok

- Áh, szia – köszönök meglepetten

- Meglepődtél? – kivette a hangomból – Pedig tegnap mondtam, hogy majd hívlak.

- Tényleg mondtad – emlékeztem vissza –, na, de mond, mi az?

- Szóval az van, hogy Nick holnap 16. És meglepetés bulit szervezünk neki. És szeretném, ha eljönnél.

- Tessék? Biztos ez?

- Igen, persze!

- Joe, a hét közepén. Én suliba járok – tiltakoztam.

- Tudom, de Emma! Biztos vagyok benne, hogy Nick örülne neked

- Ő… Ez biztos? – kérdeztem bátortalanul

- Hát persze! – kiáltotta. Azt hiszem ez volt a bátorításos rész.(:

- Nem tudom. Még gondolkozom rajta. De az is lehet, hogy anyáék nem engednek… Tudod.

- Oké! De gyorsan gondolkodj, légyszi.

-  Sophie? – kérdeztem tétovázva, féltem a választól

- Ő már beleegyezett. – jelentette ki Joe büszkén. Talán őt nem kellett bátorítani?

- Oké, akkor gondolkozok rajta. Szia, Joe! – köszöntem el, majd leraktam és visszatértem a lecóhoz. De nem igazán tudtam koncentrálni.

2         óra alatt végeztem, majd átmentem Sophiehoz.

-Szia, bejöhetek? – kérdeztem

- Hát persze! – válaszolta, és leültem az ágyára

- Hívott Joe. – kezdtem.

- Igen, engem is. Nick szülinapjáról. Szerintem tök jó ötlet, hogy meglepetés bulit rendezni neki. – válaszolt izgatottan. – Persze, én egyből elfogadtam a meghívást. Most már csak anyáékat kell megfűznöm. – kesergett. Hát persze, Ő ne fogadta volna el? xD

- Igen… Én azt mondtam gondolkozok rajta

- Mi? El kell jönnöd, Em! – meglepődött, majd leordította a fejem.

- Nyugi! Azért mondtam, hogy gondolkozok, mert nem igazán tudom felmérni a Nick és köztem álló helyzetet – vallottam be neki.

- Ó – ez sokat segített. :/

- Szerintem gyere el! És megbeszélitek Nickkel! – jelentette ki mosolyogva Sophie, egy perc csend után.

- Jó! – adtam be a derekam, majd visszamentem a szobámba.

A délután hátralévő része eseménytelenül telt.  9 óra körül éppen mentem fürödni, amikor anya kiáltotta a nevemet.

-Igen, anya? – kiáltottam vissza

- Látogatód van. Felküldjem?

- Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Amíg a látogatóm feljött bementem a fürdőbe és összefogtam a hajam. Amikor pedig visszamentem a szobába Nicket találtam az ágyam sarkánál ülve. Ledöbbentem. Nem is kicsit. :O Mit keres itt? Nem úgy volt, hogy össze vagyunk veszve? xD

- Szia – köszönt

- Szia.

- Bocsi, hogy ilyenkor zavarok – kezdte, de közbe vágtam

- Miért jöttél?

- Beszélgetni szeretnék – hangzott az egyszerű válasz. Igen, gondolhattam volna, hogy nem nézni jött. :)

- Miről? – kérdeztem, miközben leültem az íróasztalomnál álló székbe és felé fordultam.

- Néhány dologról. De nem maradok sokáig.

- Oké. Mond!

- Szóval, múltkor eléggé összevesztünk. Azt hiszem, hogy mindketten reális dolgokat mondtunk. Te nem értesz semmit, és én nem vagyok hajlandó elmondani…

- Most elmondod? – kérdeztem reménykedve

- Én sem tudom, én sem értem. – Mi? :O:O

- Szóval – folytatta-, én megbocsájtom neked azokat a dolgokat, amiket hozzám vágtál. És remélem, hogy te is megbocsájtasz nekem.