Itt az új rész, remélem tetszik majd! Köszönöm az előző részelhez azokat a gyönyörű kommentárokat:D Ide is írjatok, ha megkérhetlek, és ígérem a héten még jelentkezem. Milyen nap is van? Ja, kedd! Nyáron nem tartom számon. *jeje*  it's so summer(H) - by virág<3

Puszi, Dóri:)

21. rész


  
    Ha azt hittem, hogy az idő gyógyítja a sebeket, tévedtem. Ha reménykedtem valaha abban, hogy mégis megjelenik az ajtóban, el kell ismernem, tévedtem. Ha a helyében lennék, én is utálnám magam. Ha tudnék verset/dalt írni, most írnék. De ezt a szerepet meg kell hagynom neki. És ha visszatekerhetném az időt? Nem haboznék, megtenném, és kijavítanám az összes hibámat. Soha nem vesznék vele össze, mert már tudnám: én voltam az oka mindennek.
  

   3 héttel később, június 26.-án az iskolai egyenruhámban feszülten álltam a termünkben. Pár percen belül indultunk ki az udvarra, hogy ott meghallgassuk az igazgatót, majd megkapjuk a bizonyítványunkat... Szörnyen élveztem, mondhatom. Amíg az igazgatónk beszélt, én inkább nézelődtem.
   A diákok közül volt akit még mindig csak látásból ismertem. Ez valamilyen szinten kellemetlen volt a számomra, bár egy 850 fős iskolában ez nem olyan gáz, ugye? A tanári kar legtöbbje ott állt az igazgatói állvány mellett. Akinek osztálya volt, az az osztálya mögül hallgatta az évzáró beszédet. Nem sokan voltak ilyen lelkesek... Sokan a mellettük állóval beszélgettek, mások nézelődtek, vagy csak üveges szemmel meredtek előre. Nos, számomra az először említett unaloműzés lehetetlennek bizonyult, ugyanis a mellém állított Mike lelkesen hallgatta Mr. Johnsont...
   A nézelődés eddig jó dolognak tűnt, de úgy éreztem már mindent láttam. Ekkor kezdtem el én is könyörögni(mint a tőlem 2 méterre álló Suzie Kristen), hogy legyen már vége. És lehet hogy nekem volt köszönhető, hogy már csak 2 percig tartott a beszéd? Hát akkor köszönetet is mondok!
- Kellemes nyarat kívánok mindenkinek – fejezte be szövegét Mr. Johnson, majd lement a pódiumról.
   Az osztályok sorban kezdtek oszlani. Mrs. Johnson mögött mi is bevonultunk 1 emeleti osztálytermünkbe. Leült mindenki a helyére, majd ahogy sorban hívott minket a hölgy, kimentünk a bizonyítványunkért.
- Emma Caroline Lamont! - zengte be a termet magas hangja.
   Csak úgy elméletben elhúztam a számat. Nem is emlékszem mikor hívtak utoljára a teljes nevemen! Felálltam a padból, és odabattyogtam a tanári asztalhoz.
- Gratulálok – mondta nekem, ahogy korábban már 15 embernek.
- Köszönöm – motyogtam ahogy átvetem tőle az iratot.
   Már siettem is vissza a helyemre. Ott szép csendben megvártam míg mindenki végez, majd amint Mrs. Johnson elköszönt tőlünk, kisiettem a teremből.
- Emma, Em, várj már! - kiáltott utánam Pati.
- Szia – sóhajtottam, ahogy megálltam a folyosó közepén.
- A nyáron azért csinálunk néhány közös programot? - jött felém közelebb.
- Igen, persze – feleltem egy másodperc gondolkodás után. Barátnőm odajött hozzám, és megölelt.
- Azért örülök, hogy év elején Laura odament hozzád – vigyorgott.
- Pati, ezt most úgy mondtad mintha többet nem találkoznánk!
- Nem úgy terveztem! De ezért én már most hálát adok – legyintett.
- Hát, én is örülök – ismét megöleltem. - De nekem most mennem kell! Szia, és majd hívlak!
- Rendben! - kiáltotta utánam, ám én ezt már nem hallhattam, ugyanis a többi teremből is kiömlöttek a diákok.
 


   Pati nem váratott sokat magára, három nappal a tanévzáró után már megkeresett.
- Szia, Emma! Van kedved holnap vásárolgatni velem? - tette fel a kérdést telefonon.
- Szia! Hát persze, van. De csak egy feltétellel – csigáztam.
- Na és mi az?
- Elmegyünk moziba – jelentettem ki.Ő elnevette magát, és megígérte megnézi mi a heti kínálat.
   Így másnap fél 10kor már díszben álltam a nappaliban, vártam, hogy barátnőm becsöngessen. Amikor megérkezett hívtunk egy taxit, amivel befuvaroztattuk magunkat a városba. Ezúttal nem spóroltunk, egyből a legnevesebb üzletek felé vettük az utunkat. Miután már a harmadik üzletből léptünk ki, kezünkben 10 szatyorral egy kávézóban ültünk le. Rendeltünk két jegeskávét, és beszélgetni kezdtünk.
   Igazából semmi érdekes nem hangzott el, mégis nagyon jól éreztem magam Patival. Az elmúlt egy év alatt azt hiszem vele lett a legszorosabb a kapcsolatom. Vele majdnem mindent megbeszélhetek, és meg is bízom benne. És amíg egy újabb divatágazatról beszéltünk, sok minden átfutott még az agyamon.
   Negyed órával később, mikor megittuk a jegeskávéinkat, fogtunk magunkat, és kimentünk az utcára, fogni egy taxit. A másfél órás bevásárló körút mindenféleképpen jól sikerült. Taxit viszont nehezebb volt fogni, mint gondoltunk, még is sikerült. Fél órával később már nálunk szálltunk ki a kocsiból. Gyorsan kifizettem a taxit, majd beindultunk a házba, hogy le tudjunk pakolni.
  A nappaliba érve ott találtuk az egész családomat. Köszöntünk egymásnak, majd indultunk volna Patival az emeletre, mikor Anyám utánunk szólt.
- Emma, családi gyűlést tartunk, kérlek ha lepakolsz gyere le!
- Rendben, Anyu – megrémültem, ugyanis nagyon ritkán tartunk családi megbeszéléseket. Vállat vontam, majd felvittem a cuccokat, ledobtam őket az ágyra. El is foglalták azt, teljesen. Pati még mindig az ajtóban állt.
- Nem pakolsz le?
- Nem szeretnék zavarni – motyogta.
- De hát nem zavarsz! - legyintettem.
- Úgy értem a megbeszélésen... figyelj, én szépen hazamegyek, aztán majd beszélünk telefonon, oké? - pár pillanatig az arcát fürkésztem, majd bólintottam.
- Rendben.
   Visszamentünk hát a földszintre, Patit kikísértem, majd lehuppantam testvéreim mellé, és szüleimre emeltem a tekintetemet.
- Na, miről van szó? - tudakoltam.
- Igazából egy elég fontos dologról. És nem fogtok neki örülni. - Mi gyerekek kíváncsian ültünk egymás mellett, vártuk a folytatást.
- Elköltözünk – nyögte ki végül Anya, de előtte – látszott az arcán – hatalmas harcot folytatott saját magával. Hogy miről, azt már nem volt időm végig gondolni. Eltátottam a számat, és kerek szemekkel meredtem egymás mellett álló szüleimre. Az ő arcukról sajnálatot, félelmet, de elsősorban bocsánatkérést olvashattam le.
- Ismételd meg – kérte Sophie, aki láthatóan nem hitt a fülének. Nos, annak én sem, de a szüleim ábrázata bizonyossá tette: nem viccelnek. Anyámék is egy csöppet meglepetten néztek Sophiera, majd Apu megismételte.
- Elköltözünk, és mielőtt még bármit mondanátok, nekem kell mondanom még egy dolgot... Felmondtam. Felmondtam, mert Japánba akartak küldeni, és tudtam, hogy már a Los Angeles-be költözéssel tönkre tettem mindent. És nem szeretném tovább tetézni a bajt. Ezekkel a költözésekkel nem a saját esélyeimet javítottam, hanem a tiéteket rontottam. Nem voltak rendes barátaitok, nem jártatok rendes iskolába. Szeretném ezt most helyre hozni.
- Apu, ha nem fogadtad el a Japán utat, akkor hova költözünk? - kérdezte Ron, aki szinte remegett, annyira félt a folytatástól.
- Vissza, Franciaországba. Előlről kezdünk mindent. Én keresek egy normális munkát, és anyátok is dolgozhat majd... - kezdte lelkesen, de én nem bírtam tovább. Muszáj volt közbeszólnom, ugyanis Apám minden egyes szava egy-egy ígéretet szegett meg.
- Azt mondtad kijárhatom itt az iskolát. Meg, hogy innen nincs tovább, maradunk, bármi legyen. Nem tehetitek ezt, már beilleszkedtem. Megtaláltam a helyem az emberek, a barátaim között. A suliban. Már nem vagyok az ,,új lány˝! - Fakadtam ki.
   Szüleim esetlenül álltak előttünk, Ron kíváncsian nézett rám, Sophie szeméből pedig helyeslést olvashattam ki. Igazam volt, ezt mindenki tudta. Szinte hallom, ahogy Apa megígéri:
- Emma, megígérem a középiskolát itt járhatod ki!
- Igen, tudom, Emma! Emlékszem rá. De meg kell értened, hogy muszáj lépnem valamerre. Itt nem találhatok munkát, lehetetlen.
- Nem, Apu, nem az! Csak akkor, ha bebeszéled ezt magadnak. Nem tehetitek ezt, nem mehetünk el! Nekem... nekem muszáj maradnom.
- Miért akarsz ennyire maradni? Ha jól emlékszem két hete azért imádkoztál, hogy elutazhass Ausztráliába. Csak, hogy soha többé ne lásd ezt a várost – szólt közbe Anya.
   Megráztam a fejem. Ezúttal neki volt igaza. Amikor megtudtam, hogy Nick itt járt és látott Noellel, az első dolgom volt beleverni a fejemet a falba. Aztán átrohantam Sophiehoz, elmondtam neki mindent. Miután ő végig hallgatott, és próbált jobb kedvre deríteni leszáguldottam Anyához a nappaliba. És fél órán keresztül könyörögtem, hogy most azonnal költözzünk el!
   Azóta megjött az eszem. Rájöttem, hogy ha elköltözünk, azzal nem leszek előrébb. Inkább távolabb leszek a célomtól. Nick már soha többé nem jön utánam. Nekem kell utána mennem. Amikor erre rájöttem többet ki nem nyitottam a számat. Hiányolták is, hogy nem könyörgök tovább. És most? 2 héttel később mikor már majdnem mindent megterveztem a visszajövetelére, most akarnak elköltözni? Hö-hö-hö! - röhögnöm kell. Csak, azt hiszem, ez nem vicc.
- Meggondoltam magam.
- Nem, Emma, most már mindegy. 3 hét múlva utazunk Angliába, utána pedig Párizsba. Addig be lesz rendezve a házunk ott.
- Ennyi? Még tiltakozni sem hagytok? Csak úgy kijelentitek? De hát ez nem lehet! Mindig hagytatok hozzáfűzésnek helyet! Erre ez?
- Gyerekek, ez bonyolult!
- A felnőttek bonyolultak – mondta hangosan Ron. Karját összefonta a mellén.
- Igazuk van! Azt hiszem ez az a pont, amikor már vagyunk olyan idősek, hogy beleszóljunk. 16 múltam, az Isten szerelmére! Nem ítélkezhettek fölöttünk ilyen egyszerűen.
- Én maradok – jelentette ki Sophie.
- Rendben, Sophia Margaret Lamont. Akkor te itt maradsz, egyedül. Csak eltartod magadat – vonta meg a vállát Anyám.
- Tudom, hogy dühösek vagytok, és megértelek titeket. De vissza kell mennünk. Ti nem akartok otthon lenni?  - nézett végig rajtunk Apa. - Emma, te mindig egy francia férjről álmodoztál. Soha nem egy amerikairól, spanyolról!
- Apu... - sóhajtottam elhaltan.
- Azt hiszem a beszélgetésnek vége – törte meg Anya a közel 2 perces csöndet, amíg én próbáltam nem arra gondolni, amire Apa utalt. Tudta, hogy ez tabu, de mégis felhozta Nicket. - 3 hét múlva utazunk, addig köszönjetek el a barátaitoktól.
- De Frankie-ék csak augusztusban jönnek vissza – tiltakozott Ron.
- Majd elbúcsúzol telefonon.
   Öcsém még egy dühös pillantást vetett szüleinkre, és felrohant a szobájába. Fél perccel később Sophie és én követtük a példáját.