Sokáig tartott megírni, de itt van.^^ Remélem tetszeni fog.:) írrrrrjatok komit.plssss:D
30.rész
A szombatom nagyon unalmasnak nézett ki. De csak addig amíg le nem mentem a földszintre. Örültem volna neki, ha tényleg egész nap az ágyamon heverhetek... Hát nem jött össze.
Amikor lementem anya épp az egyik nagy bőröndöt vitte a mosókonyhába.
- Anya, mit akarsz csinálni azzal a bőrönddel? - kérdeztem amikor elhaladt mellettem.
- Csak egy kicsit kitisztítom. - válaszolt majd eltűnt az ajtó mögött.
Nem volt étvágyam, így be se mentem a konyhába. Inkább leültem az egyik fotelba és magamhoz vettem a dohányzóasztalról a ma reggeli újságot. Még a felénél sem jártam, amikor Sophie jött le az emeletről. Bement a konyhába, gondolom reggelizett. 5 perc múlva amikor kijött leült a mellettem lévő kanapéra és bekapcsolta a tv-t. Egy ideig nézegette, hogy mi megy egyes adókon, majd megállapodott egynél.
- Mit nézel? - szóltam ki az újság mögül.
- Camp Rock.
Kinéztem az újság mögül és láttam, hogy mosolyog. Nem figyeltem a filmre, csak miután befejeztem az olvasást. Így, nem is hallhattam az ismerős hangokat...
Éppen egy csomó fiatalt mutattak, aztán...
- Semmi humorom elcseszni a nyaramat. Shane Gray vagyok, az Isten szerelmére.
- Hé, öreg! Imádtuk ezt a helyet. 3 éve táborozók voltunk.
- Ja, haver. A Connect 3 itt állt össze.
Mi?!
- Ez valamilyen Jonas-os film? - meredtem tátott szájjal Sophiera.
- Hát, öhm. Fogalmazzunk úgy, hogy ők is benne vannak. - válaszolt szemét le nem véve a tv-ről.
- Ok-ké! - nyögtem miközben felálltam és az ajtó felé mentem.
- Hová mész? - kiáltott utánam Sophie.
- Sétálni. Majd jövök. - kiáltottam vissza és már az utcán is voltam.
A sétálás abból állt, hogy elmentem oda, abba a parkba, amit ittlétem 3. vagy 4. napján fedeztem fel. Leültem az egyik padra és néztem a sétáló embereket. Közben azon gondolkoztam, hogy mi minden történt velem az óta, hogy itt vagyok. Hát, elég sok minden... Hihetetlennek tartottam, hogy Patinak igaza van. Igaza abban, hogy Nick Jonas több akar lenni mint egy barát. De inkább megráztam a fejem és más irányba irányítottam a gondolataimat...
Nem tudom meddig ültem a padon, arra ébredtem fel, hogy csörög a telefonom. Valaki rejtett számról hívott. Azt hittem, hogy Sophie keres, szóval felvettem.
- Sophie, te vagy az? - kérdeztem, talán kicsit meggondolatlanul.
- Nem. Nem Sophie vagyok. - hallottam az ismerős, bánatos hangot a vonal másik végén.
- Ah - dühöngtem -, mit akarsz?
- Sajnálom, Emma. Kérlek, beszéljük meg. - kérlelt. De nem, én már döntöttem.
- Mit akarsz megbeszélni? Csalódtam benned, nem is kicsit. Nem tudod, mi értelme volt ennek. Nem érdekel a...
- Nem találkozhatnánk valahol? - szakított félbe.
- Mégis minek? Hogy megint letámadhass?! Hagyj ki engem ebből.
- Kérlek.. - hangja elcsuklott. Most tényleg sír? És én tényleg sajnálom?! Nem, Emma, nem! Nem szabad, hogy érdekeljen. Szépen köszönj el és rakd le! - győzködtem magam.
- Ni...
- Figyelj - szakított félbe, újra -, tudom, hogy egy hü.lye barom voltam. És, hogy tényleg nem kellett volna. Kérlek, beszéljük meg.
- Mit akarsz ezen megbeszélni? - kérdeztem újra. Sóhajtott.
- Kérlek... - hangja újra könyörgő lett. Szoktak a fiúk így könyörögni, egyáltalán? Csak, mert velem még senki nem beszélt így. És ilyenkor mit kell csinálni? Egy újabb esélyt adni nekik? Én is tegyem ezt? Végülis, azzal, hogy beszélek vele nem adok újabb esélyt... Vagy igen? Egye fene. Legyen.
- Ah, oké. Találkozzunk. - mondtam, minden szót nagyon megrágva.
- Köszönöm. Akkor abban a parkban, ahol Joe felismert a hajadról, ugye tudod hol van?
- Igen.
- Akkor 15 perc múlva, ott? - kérdezte
- Rendben. Szia. - nem vártam meg amíg elköszön, egyből kinyomtam.
Nem kellett mennem sehova. Ott voltam a megbeszélt helyen, szóval vártam. Nem bírtam gondolkodni, helyette újra a padokon ülő és sétáló embereket néztem. Miért nem nyomtam ki egyből?! Én hü.lye....
Néhány perc múlva, leült mellém a padra. Nem tudom mire várhatott. Talán arra, hogy neki ugrok egy kis-baltával? Milyen jó ötlet.:) Nem inkább nyugodtam maradsz! - mondtam magamban. Még néhány másodperig nyendben ült mellettem, aztán kitört belőle a szó:
- Figyelj, megbántam. Tudom, hogy tényleg hatalmas marhaság volt. Ezt Kevin, Danielle, Joe és Frankie is közölte velem. Nem volt nehéz rájönni. Tudom, hogy most utálsz és azt gondolod, hogy egy nagyképű sztár vagyok aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat. De...
- Igen, tényleg így gondolom. De ha csak azután jöttél rá ezekre, hogy Kevinék közölték veled akkor szánalmas is vagy. - vágtam közbe.
- Em...
- Neked jelenleg csak Emma. - hangsúlyoztam a "csak" szó.
- Emma, én tényleg sajnálom. Elmondhatsz akárminek, csak egyet kérdek cserébe. - Kérdő tekintetemet látva fozzátette: - Bocsáss meg. Adj még egy esélyt.
Oké. Most miért könyörög így. Elég ha szépen megkér, de ez?! Már majdnem térdel előttem. És olyan szép szemekkel néz. Észre sem vettem eddig, hogy milyen szép szemei vannak. Emma! Ez nem lényeges. - mondtam magamnak. És most miért néz így?! Hoppá! Azt hiszem hangosan mondtam, hogy "Emma! Ez nem lényeges!"
- Mi nem lényeges? - vonta fel a szemöldékét.
- Semmi, semmi. - tértem ki a válasz elől.
- Szóval?
- Attól félek, hogy... - kezdtem, de nem, muszáj megkérdeznem valamit! Fontosabb, mert ahoz, hogy korrekt választ adjak tudnom kell az én kérdésemre a válaszát.
- Nick, kérlek őszintén válaszolj! Mit érzel, igazából? És tényleg az igazat mondd! - miközben beszéltem lenéztem a kezemre. Éreztem a pillantását az arcomon és tudtam, hogy a szemembe szeretne nézni. Hát ez nem fog összejönni - gondoltam. Sokáig nem válaszolt, talán azon gondolkozott, hogy tényleg az igazat mondja-e. Nem tudom, végül mire jutott.
- Én... Azt hiszem, hogy erre már te is rájöttél... - szólt végül, csendesen.
- De a te szádból akarom hallani. Ugye, megcáfolod a feltételezésem? - kétségbeesetten néztem fel az arcába. Ő is ugyanígy nézett vissza rám.
- Emma, az előbb arra kértél az igazat mondjam. Most azt szeretnéd, hogy hazudjak? - fél szemöldökét felvonta, elég érdekes arcot vágott.
- Oké - nyögtem.
Szóval Patiéknak igazuk volt? Nem is ismeri, még is tudta, hogy mit érez. Vagy csak megérzés volt? Ez már nem derül ki. És most, itt ülök Nicholas Jonas mellett aki az imént támasztotta alá a feltevést, miszerint szerelmes... belém. Azt utolsó szót még gondolatban is nehéz volt kimondani. Most mit csináljak? Haza kéne mennem... Nem, nem a néhány utcával arrébb lévő házra gondolok. Párizsra - a helyre ahol maradnom kellett volna 12 éve... De ezek a gondolatok marhaságok. Miért kéne visszamennem oda? Az azt jelentené, hogy megijedek... egy fiútól. Na neeeem! Emma, te ennél több vagy. - mondtam magamnak.
- Emma? - kérdezte halkan Nick. A fejemet ráztam. Még gondolkodnom kellett.
- Figyelj - folytatta, amikor nem válaszoltam -, ez nem csak az én hibám. - Itt, bár nagyon messze elkalandoztak a gondolataim, felkaptam a fejem.
- Miről beszélsz? - értetlenkedtem
- Arról, hogy te vagy az oka. - mosolyogtt miközben beszélt.
- Én?! - háborodtam fel. Nem tettem semmit azért, hogy belém szeressen.
- Igen, te. Ha nem lennél ilyen, hm, csinos, nos ez nem történt volna meg. - a mondat végére a szám szabályos O alakot öltött. És akkor elnevettem magam. Értetlenül nézett rám, ő nem talált semmi nevetségeset abban amit mondott.
- Ez most olyan Edward Cullen-es volt. Mint az Alkonyatban. - tovább nevettem. Amikor már csak egy nagy mosoly volt az arcomon újra megkérdezte:
- Szóval, kapok még egy esélyt? - talán arra gondolt, hogy mivel most egy kicsit jó a kedvem nagyobb esélye van. Megint szép szemekkel nézett rám, és megint végig gondoltam mindent. Sóhajtottam, csak utána válaszoltam.
- Egy feltétellel. Ha nem csinálsz több ilyet...
