18. rész


Május 21. Csütörtök

   Egész jó kedvem volt azon a reggelen. Épp a reggelimet fogyasztottam, majd összeszedtem a cuccomat, és mentem suliba. Sophie mostanában sokat alszik a barátnőinél. Bár nem akarom elrontani a kedvem, mégis muszáj arra gondolnom, hogy ez miattam van.
   Na nem mintha zombi lennék Nicholas nélkül! Igen, gondolataimban már csak így hívom őt. Talán ezzel kiverem a fejemből... - ez az idióta elméletem. Persze ezt még én sem hiszem el.
   Szóval valószínűleg miattam nem alszik otthon. Azon az estén, (mikor a Jonas Brothers turnéra indult – vajon miért emlékezetes ez számomra?), szóval akkor este kijelentette, hogy minden koncertet megszeretne nézni – élőben. Talált valami rajongói oldalt, amin élőben nézheti a koncerteket. Hogy hogyan? Nem tudod, nem értek hozzá. A lényege ennek, hogy én kijelentettem, ,,nézd, csak ne itt˝...Talán nem kellett volna.
   Sophie amúgy beszél velem, tök átlagos dolgokról, nem mutatja, hogy mérges lenne. De ő sosem volt a legnagyobb színésznő-növendékek egyike... Látom a szemében, hogy legszívesebben megmondaná a magáét. Bár közölhetném vele, hogy most az esne a legjobban.
   De talán nem is, mert boldog vagyok, sőt máris boldogabb, ugyanis Noel lehuppant mellém.
- Szia – üdvözölt örökké mosolygósan.
- Jó reggelt! Látom te nagyon friss vagy...
- Á, nem is – legyintett. - Csak Adam mondta, hogy valami fontosat akar mondani...
- Szóval kíváncsi, az sem rossz – nevetett.
- Nem, nem az.
   Ez után csendben ültünk egymás mellett, vagyis inkább hallgattuk Lilly-t és Dianát, na meg az örökké lelkes Patriciát, akik a bállal kapcsolatos terveiket ecsetelték. Már 2 hete...
   Szerencsére gyorsan odaértünk a sulihoz, és azt hiszem, én voltam az első aki leszállt a buszról. Noellel az oldalamon mentem be az osztályterembe, és leültem a helyemre. A fiú előttem ült, jobbra tőlem pedig Pati, a másik oldalamon Adam. Vagyis ő csak órán ült mellettem, most ugyanis a Noel asztala előtti padon ült, és lelkesen mondta a magáét.
   Elfordítottam a pillantásomat az ablakra. Odakint nagyon meleg volt! Ha januárban, vagy februárban meleg volt, akkor most?! 25 celsius fok, 8 óra után pár perccel – felháborító.
   Eszembe jutott milyen idő lehet Párizsban. Hm... nem sokkal hűvösebb, de biztosan szeles. Az év ezen időszakában gyakran fúj a szél. De már vissza is kerültem a jelenbe, belépett Isabell. Hatalmasat sóhajtottam. Akármilyen jó kedvem volt, számítottam rá, hogy nem sokáig tart majd...
   Isabell még mindig mérges rám, vagyis féltékeny, hogy bizonyítottan együtt voltam Nicholas-szal. Ha tudná, hogy én is utálom magam miatta, ó, vajon mi lenne?!
   Nem tévedtem nagyot: pillantása azonnal megtalált engem. Rászegeztem a tekintetem, de azt is észrevettem, ahogy Adam megböki Noel vállát, és felém mutat. A srác azonnal megfordult, és a szeméből egyértelműen kiolvashattam: ¸,,Ne!''.
   Erre a figyelmeztetésre nem volt szükség, Isabell elfordította rólam tekintetét. Én azonban még mindig őt néztem, bár a gondolataim messze jártak. Hol is? - nem tudom...
- Jól vagy? - Pati aggodalmas hangja törte meg a csendet.
- Igen, persze – válaszoltam mosolyogva.

Pár órával később, már hazafelé a sulibuszon Diana hozzám fordult.
- Mond csak, van kedved eljönni golfozni?
- Hm... mikor? - tudakoltam.
- Ma délután – sóhajtottam.
- Bocsi, de ma nincs kedvem – lebiggyesztettem az ajkam. Diana is elszomorodott, de azért bizakodott.
- Akkor majd legközelebb – mosolygott, majd visszafordult egyik évfolyamtársunkhoz, aki mellette ült.
   Többek között azért nem volt kedvem menni, mert a reggeli jókedvem a nap folyamán teljesen elszivárgott. Ez nem először történt meg velem... Ilyenkor a rám törő sírógörcsök elől a zongorám elé szoktam menekülni. A billentyűkön egy számomra ismeretlen számot játszok. Nem Sophietól van, és utána néztem, nem is egy Jonas tesók sláger... Egy dallam amit talán a hangulatváltozásaim ihlettek.
   Ám amikor másfél órával később a hangszer előtt ültem, rájöttem: jobb lett volna egy kicsit kikapcsolódni. Talán a barátnőim feldobtak volna egy kicsit, úgyis olyan régen lazítottam. Átfutott rajtam, hogy felhívom őket, és elmegyek velük(ha még nincsenek ott), de úgy gondoltam nem lenne fair. Inkább holnap felajánlom nekik, hogy szombaton, vagy péntek este menjünk el bulizni...
   De nekem mehetnékem van, most. Eszembe jutott a húgom. Mi lenne ha elhívnám valahova engesztelésként? Belemenne? Tudnom kell!
   Átsiettem a szobájába, de nem találtam bent. Aztán hangokat hallottam a fürdőből – tehát odabent van. Bekopogtam.
- Ki az? Mindjárt megyek! - kiáltott ki.
- Emma vagyok, beszélhetnénk? - szóltam vissza.
- Öt perc, addig foglald el magad!
   Leültem az ágyára, körbenéztem a szobában. Az éjjeli szekrényen megpillantottam egy könyvet. Valami regény volt. Odakúsztam, felvettem, és elolvastam a hátulján lévő ismertetőt. A felénél jártam, mikor Sophie telefonja megcsörrent.
- Felveszed? Ki az? Az íróasztalon van – kért.
- Ismeretlen, oké! - megnyomtam a fogadógombot, és beleszóltam. - Halló?! Sophie telefonja, Emma vagyok!
- Szia, Emma – ordított egy ismerős hang a vonal túloldaláról – még Sophie is hallhatta.
- Mi újság, mi van Los Angeles-ben?  - kérdezte Joe Jonas lelkesen.
- Semmi érdekes, még mindenki él – feleltem. A háttérből recsegést hallottam, valaki suttogott. Tehát ki vagyok hangosítva, és az összes testvére ott van mellette. Még jó, hogy így fogalmaztam.
- Veled mi újság? Hogy vagy? - szándékosan használtam egyes számot.
- Á, semmi különös! Szétzúzom Dél-Amerikát – nevettem, de Joe hangsúlyán még valaki más is. És tudtam ki...
- Denise? Kevin – mindkettő? Ők mit csinálnak?
- Áh, Anyu idegeskedik az esti fellépés miatt! Apa valami interjút szervez, de már elegem van belőle – sóhajtotta. - Nem tud leülni 5 percre? A bátyám meg...? Fogalmam sincs – mondta őszintén. - Danielle-l lelépett valahova, még a délelőtti rádióbeszélgetés után... Azóta nem láttam.
- Most hol is vagytok pontosan? - kérdeztem, miközben Sophie kilépett a fürdőből.
- Ki az? - tátogta.
- Joe – feleltem.
- Argentínában, Buenos Aires-ben. Aztán megyünk Sao Paulo-ba, és Rio de Janeiro-ba.
- Van időtök szétnézni? Vagy a szabadidőt csak pihenésre fordítjátok? - kérdezte Sophie.
- Á, Sophie, drága! Te is itt vagy? Örülök neked – ujjongott Joe. - rég láttalak.
- Mikor is? - nevetett húgom.
- Nem igazán emlékszem – vallotta be Joe. - Szóval igen, általában szabadidőnkben, már ha Apa hagy nekünk egy kicsit, pihenünk.
- De azért biztosan nagyszerű – sóhajtotta Sophie vágyakozva.
- Hát persze! Képzeljétek, itt van Demi! Pár helyen fellép velünk, mint meglepetés előadó. A legutóbb őrjöngött a tömeg, amikor meglátták, képzelhetitek! - nevetett boldogan.
- Akkor nem unatkoztok. Demi nagyon jó fej – mondtam.
- Ezt hallottam, köszi – kiáltott valahonnan messziről Lovato kisasszony.
- Szia, Demi – köszöntünk együtt Sophieval.
- Már ő is Kevint keresi... - magyarázta Joe. Ismét hallottam sutyorgást, majd Joe megkérdezte – Em, mit csináltál ma?
- Suliban voltam, zongoráztam – feleltem, de vártam a folytatást.
- És mi volt suliban? Mit zongoráztál?
- Noellel és Adammel lógtam, mostanában szinte mindig velük vagyok. És mit zongoráztam? Nem tudom, igazából csak bökdöstem a billentyűket – megfontoltan mondtam ezt, az elejét mégis lelkesen. Így akartam jelezni Nicknek. Sophie egy pillanatig értetlenül nézett,de aztán ő is meghallotta a neszeket Joe mellől. Bólintott – tehát benne volt a játékban.
- Tényleg Joe, képzelheted! Ma, meg már egy hete, ha találkozok Em-mel a suliban Adam vagy Noel ott vannak vele.
- Valóban? - Joe valószínűleg felvonta a szemöldökét – ez még őt is meglephette.
- Hát ja! - legyintettem. - De mi van a barátnőddel, Camilla-val? - kérdeztem, mert már untam, hogy rólam beszélünk.
- Remekül vagyunk, csak hiányzik Cam. Ő L.A-ben maradt egy filmbemutató miatt... De pár nap múlva utánunk jön – magyarázta, a végén felszabadultabban.
- Kihagyhatatlan film lesz, azt hiszem – vigyorgott húgom. Remek! - gondoltam. - Most már tudom hova viszem kiengesztelésül...
- Ne kérdezd a címét, nem tudom – szégyenlősködött Joe, nevettünk. - Sophie, veled mi van a suliban?
-  Sokat kell pótolnom, és készülök az évzáró vizsgákra...De hamarosan vége – ez éltet. És lesz egy bál, jövőhét szombaton, amire megyek!
- Komolyan? Na, az remek! És kivel mész? - kérdezte Joe lelkesen.
- Eric-kel.
- Te Emma?
- Én... nem tervezem, hogy megyek – haboztam, de válaszoltam. Hatalmas sóhaj, ez volt Nicholas válasza.
- Akkor majd szorítok Sophie-nak – mondta Joe.
- Kösz! Nick? -Sophie olyan hirtelen mondta ki ezt a kérdést, hogy talán még ő sem fogta fel. Rémülten néztem rá, ő pedig egyből bocsánatkérően. Próbáltam egyenletesen lélegezni, szerencsére mire válasz jött a túloldalról, már ismét nyugodtabb voltam...
- Itt vagyok – mondta Nicholas nagyon, nagyon lassan. Sophieval kétségbeesetten néztünk egymásra, ilyenkor illik köszönni...
- Szia, Nick – Sophie próbált lelkesen köszönni, de nem igazán sikerült neki.
- Hello.
- Eddig is itt voltál? - Sophie úgy érezte ez még belefér.
- A bálos résznél jöttem – füllentett.
- Aha, értem... - pár másodperces csönd...
- Na jó, lányok, nekünk mennünk kell! Hamarosan hívlak – szakítototta meg Joe a szünetet.
- Oké, rendben. Sziasztok – köszönt el húgom.
- Jó koncertet, üdvözlöm Kev-et, és a többieket! Viszlát, Joe – megnyomtam a nevet, majd gyorsan kinyomtam a telefont. Sophie ismét bocsánatkérően nézett rám.
- Sajnálom, bocsi, nem akartam!
- Semmi baj, így legalább valamilyen szinten egyenlők vagyunk... - mondtam halványan mosolyogva.
- Hogy érted?
- A múltkori beszólásom miatt. Én sajnálom, nem kellett volna túlreagálnom .Te nem tehetsz arról ami történt... - magyaráztam.
- Jaj, Emma Caroline – sóhajtott Sophie, és megöleltük egymást.
- Igazából azért jöttem át, hogy megkérdezzem van-e kedved elmenni valahova? - mondtam miután elengedtük egymást.
- Hát persze – nevetett, mintha az egész egy idióta kérdés lett volna.


   Pár nappal Sophieval való kibékülésem után, konkrétan vasárnap délután csörgött a telefonom. Pati hív – állt a kijelzőn.
- Szia, Pati – szóltam bele.
- Szia, Em! Figyelj, ráérsz most? - kérdezte.
- Igen, miért?
- Tudom, hogy nem jössz a bálra, de a lányokkal annyira örülnénk, ha eljönnél velünk vásárolni. Neked olyan jó ízlésed van – kért.
- Légyszi – nyávogott a telefonba Di.
- Jaj, nem is tudom – húztam az agyát. - Persze, megyek! Hol, mikor?
- Egy óra múlva, nálunk. Apu bevisz a városba – tájékoztatott.
- Rendben, ott leszek. Szia!
   Elsiettem öltözni, majd elsétáltam Patiékhoz. Mikor fél 2 után kiszálltunk a belvárosban Pati megbeszélte az apjával mikor és hol várjon ránk, aztán indultunk a bevásárló körútra.
   Szerencsére a lányoknak voltak elképzeléseik, úgyhogy egy kicsit könnyebb volt a dolgunk. Az első helyen csak Lily próbált ruhát, de nem igazán passzolt, úgyhogy mentünk tovább. A második üzletben Diana talált egy remek kék, térd felett érő ruhát. Pánt nélküli, a mellénél gyűrött hatású... Nagyszerűen állt rajta, úgyhogy ő egyből megvette.
   Mentünk tovább, boltról boltra. Végül már mindenkinek volt ruhája. Patinak egy sárga, Lily-nek pedig zöld. A cipőket egy helyen szerezték be, de itt én is vettem egy párat. Olyannyira megtetszett egy fekete magassarkú szandál, hogy nem tudtam ellenállni.
- Elég nevetséges vagy, Em! - mondta Laura, aki szintén eljött segíteni ruhát venni, ő ugyanis nem megy a bálra.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Az volt az első mondatod, ahogy beléptünk az épületbe, hogy "Nem veszek semmit!Ellenállok."
   Vele nevettem, de hát mindig van valami ami keresztbe húzza a számításainkat.
   Pati apja felvett minket a bevásárlóközpont parkolójában, és 5 óra után otthon voltam. Jobb dolgom nem lévén tanulni kezdtem, hisz már nincs sok vissza a vizsgákig. Aztán 10 körül eltettem magamat másnapra...


   A bálig már csak 3 nap volt, így a suliban egyre nagyobb lett a felhajtás. Mindenhol plakátok lógtam, és azt hiszem nem csak én untam már. Sophie, bár lelkesen készült Eric-kel való randijára, és a Richie visszaszerző hadművelet következő állomására, panaszkodni kezdett.
- Oké, értem, hogy tök nagy esemény, de nem reagálják egy kicsit túl?!
   Bólogattam, majd folytattuk az útjainkat órára.
   Volt pár személy akit nem érdekelt a bál közeledte. Ők a tanárok. Hm... hihetetlenül hidegen hagyta őket, és néha azt kívántam, bár én is így éreznék. A történelem tanárunk, Mr. Bloom, az értetlent tette, mikor Isabell közölte vele, szombaton bál. Ez a jelenet elég nevetséges volt.
   Isabell ki akart kéredszkedni óráról plakátokat akasztgatni, de a tanár nem értette miért olyan fontos ez. Erre Isabell öt perces ismertetőt szónokolt el a szombati eseményekről, mire Mr. Bloom csak annyit felelt:
- Nem is tudtam, hogy az iskolában ilyen nagy esemény lesz. De ha Miss. Moon ugyanígy tudni fogja a vizsgaanyagot, ahogy a bál részleteit ecsetelgette az imént, nos, akkor bizonyosan tovább megy... Ha viszont nem, akkor bajba kerülhet. És nem szeretnék a bizonyítványosztás után találkozni az édesapjával.
   Ez a reakció a tanár úrtól mindenkit meglepett, nem kicsit. Volt is nevetés amit kiléptünk a teremből. (Páran már odabent fulladoztak...)
   Ezekkel a boldog emlékekkel mentem haza aznap. Délután csak lazítottam, és pénteken is ez volt a téma – mind a suliban, mind otthon. Szombat délelőtt Anya legnagyobb meglepetésére takarítani kezdtem. Közben tanultam is. Ha így meghajtom magam a végén jó bizonyítványom lesz – hehe. Miközben azon gondolkoztam, milyen jó lenne egy 4es átlagú évzárás végeztem a szobám takarításával. Épp táncikáltam le a lépcsőn egy üveg ásványvízért, mikor csöngettek.
- Kinyitnád, Emma? Hátul vagyok a kertben – kiáltott be Anyu a teraszajtón.
- Igen – feleltem, csak magamnak, és a konyha helyett az előszobába táncoltam tovább. Balerina vagyok, vagy mi? - futott át rajtam a kérdés.
   Kinyitottam az ajtón mire egy meglepő, de ironikus kép tárult a szemeim elé.
   Noel fekete öltönyben és zöld nyakkendőben állt az ajtóban. Kezében egy szál sárga rózsa, a másikban pedig egy meghatározhatatlan objektum( by: Luca:D).
- Emma, lennél a párom a bálban? - kérdezte leggyönyörűbb mosolyával.