9. rész


Tudom, hogy nem lehetek rá mérges. Egyszerűen ez egy hatalmas marhaság. Tisztázta magát, vagy nem? Akkor meg?! ... Igen, ez lesz a legjobb! Ha majd egyszer, sok év múlva, még mindig együtt leszünk rákérdezek. Vagy ha nem, akkor talán már tudni fogok. Igen, talán, remélem. :) szóval megbocsájtok neki? - tettem fel a kérdést magamnak, utoljára. Igen, bár ez csak a fajta elfelejtés lesz - feleltem magamnak és elmosolyodtam.
Ez a ¸kis´ párbeszéd csütörtök reggel játszódott le bennem miközben a sulihoz készülődtem. Tisztázni akartam - legalább magammal a szombati bonyodalmakat, és  örültem, hogy sikerült. Bár Nick nem tudhatta, hogy egész szerdán ezen gondolkozom, mégis sejtett valamit.
- Nyugi, jól vagyok! Semmi baj - nyugtatgattam szinte percenként, ugyanis nem halasztotta el megkérdezni párszor a nap folyamán. Mikor fél 8 után leparkolt a házunk előtt és én beszálltam mellé akkor is ez volt az első kérdése:
- Minden oké?
- Hát persze! Tisztáztam magamban a kérdést és nem fog több fejtörést okozni mosolyogtam rá biztatón.
- Ennek örülök - mondta és indított.
Útközben megérdeklődte milyen óráim lesznek, aztán én is kérdezősködtem a napjáról.
- Tanulok. Eddig nem hajtottak meg ennyire. Hetente 2 alkalom, most meg? 5?! Mi ez már? - bosszankodott ahogy a pirosnál álltunk.
- Vizsga időszak. Látod, és te nevettél rajtam, hogy éjszakába nyúlóan tanulok! - gúnyolódtam vele.
- Köszi..
- Na, de most komolyan! Ugye, milyen rossz? - kérdeztem engesztelően. Gyengén mosolygott.
- Igen, valóban az. De megéri, nem? - kérdezte.
- Igen, megéri - helyeseltem.
Megérkeztünk a sulihoz. Elköszöntem tőle és beindultam az épületbe. Ott találkoztam Lily-vel, aki elég jó kedvében volt. Elbeszélgettünk, de amikor beértünk a terembe Will rám szállt és egész nap rajtam lógott.
Kérdezősködött, sportról beszélt, vagyis lefoglalt minden értelemben. Nem akartam megbántani: szépen válaszolgattam a kérdéseire és mosolyogtam a viccein. Később megtudtam, hogy csak azért vagyunk ilyen jóban, mert fogadtak Adam-mel.
- Mond, Emma, mit gondolsz rólam? - kérdezte a harmadik órai szünetben amikor az egyik folyosó ablakában ültünk.
- Azt, hogy egy vicces, jó fej srác vagy aki tud marhaságokról beszélni, de néha nagyon komoly is egyben - mondtam el őszintén.
- Ó, köszi!
- Nincs mit. És azt is gondolom, hogy szerezned kéne egy barátnőt... - meglepetten nézett rám, de láttam a szemében, hogy örül a kijelentésemnek.
- Nem is tudom... ha segítesz... - morogta félénken. Meglepődtem: még nem hallottam így beszélni, de azért megveregettem a hátát miközben így szóltam:
- Hát persze! :D
Visszamosolygott rám és tovább beszélgettünk. A lányokat meglepte, hogy egész nap Will-lel lógtam, de a buszon elmagyaráztam nekik mi a helyzet.
- Adam már csak ilyen... - motyogta Pati.
- Te már csak tudod! - röhögtem egy jót, a lány bosszúsan nézett rám.
- Viccet félre téve, azért ez jó dolog. Legalább megismered Willet is. Jó fej, tényleg, de tavaly sokkal többet volta  középpontban. Mintha megunta volna...
- Nem tudom, lehet - morogta Diana is.
- Szerintem nem! Will még mindig a középpontban van, csak már mások is - szólalt meg az előttünk ülő Noel.
- Ki? - kérdeztük egyszerre.
- Isabell - felhördültem.
- Igaza van - helyeselt Pati és Diana.
- Igen, valóban. A csaj mintha... nem is tudom. Át vette volna az uralmat - ez a leírás megnevettetett mindannyiunkat.
- Talán mint Sharpey a HSM-ben. Ő "uralkodik" így az iskola felett... - somolyogtam.
- Ja, de Isabell-nek még csak a suli van meg - sóhajtott szinte megkönnyebbülten Lily.
- Hál' Istennek - motyogtuk egyszerre Noellal. Elnevettük magunkat, majd a Savoy ikrek leszálltak.
A következő megállónál Dianával és Patival az oldalamon én is leszálltam a buszról, majd hazaindultam. A délutáni programtervezetem nagyjából így nézett ki: tv nézés, olvasgatás, Ronnal játszás és tanulás. Igen, semmi érdekes nem látszott.
- Segíts nekem, akkor! - mondta Anya, mikor panaszkodtam neki.
- Öhm... oké, csak megírom a leckét - szóltam gyorsan és felsiettem a szobámba.
Tényleg megírtam a leckémet, amivel végeztem is olyan fél 6 körül. Lementem segítettem anyának.

*kicsit később*

Nick érdekesen viselkedik. Másnap reggel amikor suliba vitt túlságosan sokat beszélt - ennek persze örültem. :) Aztán épp, hogy kiszálltam a kocsiból már el is hajtott. Jó, hogy az egyik lábam nem maradt a kocsiban! Ezt csak annak nyilvánítottam, hogy siet valahova. Akármilyen dolga lehet egy fiúnak, nem? Miután megnyugtattam magamat és végig ültem 7 órát hazamentem. Vagy legalábbis felszálltam a buszra ami hazavitt. Ezúttal egyedül voltam, mert a barátaimnak dolguk volt. Will szórakoztatott a busz indulásáig, de mivel ő csak pár utcányira lakik a sulitól, gyalog ment.
Otthon nem találtam senkit, csak egy cetlit a konyhapulton. "Elmentem Denise-szel vásárolgatni, Ron az osztálytársánál, Sophie valami sráccal ment el moziba. Apa 6 után jön, jó legyél! Anyu" ez állt a papírdarabkán. Remek, ma sem lesz társaságom. Gondolkoztam rajta, hogy áthívom Nicket. Végül fel is hívtam, de foglaltat jelzett. Hm.... mit csinálhat ez a srác? Pár perc múlva megcsörrent a telefonom - Nick hívott.
- Szia!
- Szia! Bocsi, hogy nem vettem fel. Ritával egyeztettünk pár dolgot a sorozathoz... - magyarázkodott. És jól hallottam: lihegett?
- Semmi baj, megértem! - mondtam egy csöppet nyugodtabban.
- És, miért kerestél? - kíváncsiskodott.
- Csak, hogy nem szeretnél-e átjönni? Azért gondoltam, mert úgyis unatkozok, nem kell sokat tanulnom... na meg senki nincs itthon akit boldogíthatnék - nevettem a végén.
- Nem rossz ötlet. Ha adsz egy fél órát akkor ott leszek - egyezett bele Nick.
- Rendben, várlak!
- Hehe, ok! Szia - köszönt el.
- Csók!
Addig leültem TVzni, bár csak bámultam a képernyőt, a TVt nem kapcsoltam be. Szóval bámultam ki a fejemből, amikor fél órával később meghallottam az ismerős dudát. Felpattantam a fotelből és rohantam ajtót nyitni. Nick még csak a kapun jött be.
- Szia - lelkesen integettem neki.
- De örülsz nekem - nevetett.
- Hm... igen, baj? - kiskutya szemekkel néztem fel az arcába.
- Nem - mosolygott.
Átölelte a derekamat, megcsókolt miközben a karomat a nyaka köré fontam. Nem tudtam miért, de hiányzott az illata.  Mikor elváltak ajkain a homlokomat az állának támasztottam.
- Olyan vagy mint amikor a kis kutya gazdája aki elmegy három hétre és utána a kutya üdvözli. Nos, azt hiszem én vagyok a gazda és te a kutyus - suttogta.
- Ez kedves hasonlat volt - morogtam.
- Ühm...
- Nem jössz be? - kérdeztem pár másodperccel később.
- Szívesen - kuncogott. Felmentünk a szobámba, ott leültünk az ágyra.
- És, mit csináltál ma? - tudakoltam.
- Semmi érdekeset. Joe megkért, hogy intézzek el neki pár dolgot. Mi vagyok én, kutya?! De ezen kívül semmi különöset. És te? Mi volt a suliba? - grimaszt vágtam.
- Semmi érdekes. Tudod, mi ilyenkor csak dekkolunk a melegben - együtt nevettünk. - De tényleg! Montrealban volt egy osztálytársam aki szín egyes volt. Az osztályfőnökünk azt mondogatta neki: fiam, te is csak melegedni jársz ide.
- Az mekkora már! Megismerném a srácot - nevetett újra.
- Ne akard - ellenkeztem. - Érdekes személyiség, folyton csajozik, és amikor szakít vele egy akkor összetör mindent ami a keze ügyébe kerül... Viszont arra emlékszem, hogy milyen jól el lehetett vele beszélgetni - tettem hozzá, csak, hogy jót is mondjak a srácról.
- Elhiszem - kinyújtotta a nyelvét, vettem a célzást.
- Beteg vagy - mondtam és játékosan megböktem a mellét.
Elszórakoztunk minden marhaságon, de értelmes dolgokról is beszélgettünk. Később mikor apa hazajött lementünk enni egy kicsit, aztán kártyáztunk. 7 óra után hívta őt Kevin, hogy hol van. Egy pillanatra - míg beszéltek - felrémlett milyen volt amikor Selena mindig hívogatta, hogy hol van. El is nevettem magam.
- Min nevettél? - kérdezte mikor már a lépcsőn mentünk le.
- Eszembe jutott milyen volt amikor Selena hívogatott, hogy hol vagy és miért vagy velem... - válaszoltam neki.
- Ez vicces? - csodálkozott.
- Igen, legalább is, hogy ez Kevről jutott eszembe.
- Aha, így valóban más. Viszlát Mr. és Mrs Lamont! - köszönt el a szüleimtől, akik a nappaliban beszélgettek.
- Szia!
- Akkor holnap találkozunk? - kérdezte már a kapuban.
- Rendben! Mikor? - egyeztem bele.
- Nem tudom, majd felhívlak! - ajánlotta.
- Oké - bólintottam. - Akkor szia!
- Jó éjt! - egy kis csókot nyomott az ajkaimra, majd beszállt a kocsijába és integetve elhajtott.

*Másnap*

Miután Sophieval elmentem az egyik osztálytársához. A lány pár könyvet akart kölcsönadni húgomnak, aki megkért, hogy segítsek neki cipekedni. Szóval mikor hazaértem és bementem a szobámba az ágyon egy rózsaszín és fekete valami fogadott. közelebb mentem és láttam, hogy egy gyönyörű ruha az és egy fekete dzseki, ágy mellett pedig egy cipős doboz feküdt. Leültem az ágyra és elolvastam a ruhán fekvő cetlit.
¸¸Ezt vedd fel, légy szíves mikor 4re érted megyek. Tudom, hogy nem a legszebb darab, de anyu választotta. Nick´´
Nem a legszebb darab?! Szinte biztos voltam benne, hogy sok száz dolláros a ruha. Megnéztem a cip őt is, ami pont az én méretem volt, egy fekete magassarkú. De miért vett nekem ilyet Nick? Nem tudtam, de reméltem, hogy el fogja magyarázni. Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. A hajamat egy kicsit begöndörítettem, majd feltettem egy narancsos sminket. Négy óra előtt pár perccel pedig már a ruhában, a cipőben és a dzsekiben pózoltam a tükör előtt.
Egész végig azon törtem a fejem mi lehet a srác célja, de nem bírtam rájönni. Négykor megint meghallottam az ismerős dudaszót. Lementem ajtót nyitni.
- De csinos vagy! Honnan van a ruha? - kérdezte anyu.
- Nicktől kaptam. elmegyek vele... valahova. Majd jövök!
- Rendben, szia!
- Szia!
Nick kinyitotta nekem a kocsi ajtót, de kíváncsi kérdéseimre nem válaszolt. Szörnyen izgatott voltam, a fejemben száz kérdés cikázott, amikor megálltunk egy vaskapus valami előtt.

Így képzeljétek Emma ruháját. :D

Demi, ugye, milyen szép?:D<3