10. rész



Megálltunk egy vaskapus valami előtt.
- Még mindig nem mondod el? - kérdeztem.
Megrázta a fejét majd kiszállt, és engem is kisegített a kocsiból. Nagyon mosolygott valamin, de már rá sem kérdeztem. Kézen fogott és bementünk a kapun. Csodálkozva bámultam magam elé. Egy vidámparkba hozott. Tátott szájjal néztem körbe, míg végül meg nem állapodott rajta a pillantásom. Szelíden becsukta a számat.
- Tetszik?
- Szép! De miért kellett így kiöltöznünk? - kérdeztem.
- Majd megtudod - titokzatoskodott és elhúzott egyenesen.
- Hú, mond csak, félsz a magasban?
- Nem!
- Felülünk? - rámutatott az óriáskerékre. Elmosolyodtam és bólintottam.
Odamentünk a hapekhez, aki segített beszállni és kibiztosítani magunkat. Nem is emlékszem mikor ültem utoljára óriáskeréken - gondoltam magamban. Talán Kanadában, a nemzeti ünnepkor. Vigyorogva néztem a város fényeit a magasból. Éreztem magamon Nick tekintetét, de amikor felnéztem elkapta a tekintetét. Összefonódó ujjainkat néztem, mikor újfent megkérdeztem:
- Most már elmondod miért hoztál ide?
- Nem tudod hányadika van?
- Ne... ó! - a megvilágosodás hatalmas erővel sújtott le rám. Tényleg, hisz február 14-e van, Valentin nap! Hát persze! milyen buta, feledékeny is vagyok! Hisz venni is akartam neki valamit.
- Na, ugye!
- Ez nagyon aranyos tőled, de én nem vettem neked semmit - mondtam félénken.
- Semmi baj, majd bepótolod! - vigasztalt.
Miután leszálltunk az óriáskerékről még felültünk pár dologra, vagyis mindenre. Már egész sötét volt, amikor leszálltunk az utolsóról, a nagy körhintáról.
- Most pedig... - kezdte, de nem fejezte be.
- Átölelte a derekamat a bal kezével és végig vezetett egy bokrokkal övezett ösvényen. Mikor onnan kiértünk egy gyönyörűen feldíszített teraszt pillantottam meg, amin egy megterített asztal állt. Ismét meglepetten néztem rá.
- Ez... gyönyörű! Ezt mind te intézted? - ámélkodtam.
- Egy kis segítséggel. Na gyere, a kedvenc kajádat rendeltem.
- Komolyan nem kellett volna - szerénykedtem újra, már a teraszon.
Nem méltatott válaszra, helyette segített leülni, majd ő is helyet foglalt a kerek asztal másik oldalán. Ránéztem az üres tányérra, majd rá. Mulatságosan festhettem, ugyanis elnevette magát. Két másodperccel később egy pincér jelent meg kezében egy hatalmas, kerek tállal. Amint letette az asztalra felismertem a piros szósszal és sajttal megszórt tésztát.
- Honnan tudtad, hogy a spagetti a kedvencem?
- Sophie mondta... furcsáltam is. Nem tudtam róla, hogy jártál Olaszországban - félre billentette a fejét, úgy vizsgálta az arcom.
- Valóban nem. De a barátaim megszerettették velem - elmosolyodtam.
Közben a pincér mindkettőnk tányérjára szedett a spagettiből, majd eltűnt.
- És mit gondolsz?
- Még mindig szégyenlem magam amiért kiment a fejemből - motyogtam.
- Ne tedd.. - kezdte, de közbe vágtam.
- Hidd el, ettől még nagyon örülök neki, hogy ezt mind megszervezted nekem! Tényleg... - átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét. Lenézett az asztalra, majd vissza rám.
- Ennek nagyon örülök - vigyorgott. - De most együnk, akkor! Éhen halok - együtt nevettünk, majd hozzáfogtunk a kaja elpusztításához.
Mikor mindketten jól laktunk még beszélgettünk egy kicsit az asztalnál. Ekkor már egész sötét volt, csak néhány lámpás égett körülöttünk. Mikor az asztal közepén álló gyertya is csonkig égett Nick felállt, megfogta a kezem és elvezetett a vidámpark közepén lévő tóhoz. Ott megálltunk és néztünk magunk elé.
Erősebben fogta a kezem, átnézett a tó másik partjára, még véletlenül sem rám. Épp az arcát tanulmányoztam amikor csattanást hallottam. Felnéztem az égre és még épp elkaptam ahogy a piros rakéta szétrobban.
Az elkövetkező 5 percben a színes tűzijátékot figyeltük. Az utolsó rakéta fellövése után végre rám nézett. Fogalmam sem volt milyen képet vágok, talán mosolyogtam.
- Na, mit gondolsz? - maga felé fordított.
- nem hiszem el...
- Mit? - értetlenkedett.
- Azt, hogy ezt mind miattam csináltad - magyaráztam suttogva, átöleltem.
- Ó, kicsi Carrie! - sóhajtott.
- Köszönöm szépen, ezt nem érdemeltem meg - mondtam a vállának.
- De... - ellenkezett, de nem vitatkoztam tovább.
Inkább még szorosabban bújtam hozzá. Eszembe jutott amikor először hagytam, hogy így átöleljen. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam sírni ezért megpróbáltam gyorsan letörölni a könnyeimet. Ám Őt nem verhettem át.
- Miért sírsz? - eltolt magától, hogy lássa az arcomat.
- Semmi, csak meghatódtam - válaszoltam.
Ujjával letörölte a könnyeimet, majd megint magához ölelt. Így álltunk nagyon hosszú ideig. Kábulatba estem édes illatától. Mindenütt ott volt: a levegőben, a hajában, az ingében. Puha, meleg keze a derekamra simult, kirázott tőle a hideg, de ekkor csak még erősebben fogott. Mintha nem akarna elengedni. Persze ezt egyáltalán nem bántam - inkább örültem neki. Én is azt kívántam, bárcsak örökké itt állhatnék, ahogy a karjaiban tart...
Végre enyhített az ölelésen és felnézhettem az arcára, igaz csak egy másodpercre. Csókja most tovább tartott mint máskor, és örültem, hogy megint erősen ölel. Már egészen élveztem amikor elengedett. A karom még mindig a nyaka köré fonódott, ezt szépen le is emelte onnan. Megfogta a jobb kezemet és kiindultunk a kocsihoz.
- Tényleg köszönöm - mondtam ahogy beszálltam a kocsiba.
- Pedig tényleg nincs mit.
Mosolyogtam és ő indított. A hazafelé vezető úton nem szólaltunk meg. A csend egyáltalán nem zavaró, sőt inkább megnyugtató volt. A bőröm még mindig égett attól ahogy hozzám ért. De olyan akaratos vagyok - gondoltam miután rájöttem: csak arra várok, hogy újra hozzám érjen. Elég legyen, Emma!
Miután megállt a házunk előtt felém fordult, én is felé.
- Érdekesen nézel - motyogtam és éreztem ahogy elvörösödök.
- Valóban? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Legutóbb akkor néztél rám így, amikor én tudtam, hogy szeretsz, de azt nem, hogy én is téged. Akkor éreztem magam legutóbb így.
- És most mit érzel? - kíváncsiskodott.
- Hálát, köszönetet, boldogságot, és egyben szomorúságot, de legfőképp szeretetet - mosolyogtam.
- Igen, azt hiszem én is. hálát, mert itt vagy velem, és köszönetet, mert nem akadtál ki a kis ajándékom miatt. Boldog vagyok, mert még tart az éjszaka és szomorú, mert hamarosan kinyitod azt az ajtót és bemész a házba. De igen, legfőképp szeretetet, mert ilyen közel vagy hozzám és én ennyire szeretlek.
A szavai annyira elgyengítettek, hogy nehezemre esett lélegezni. Esetlenül átöleltem, majd egy hosszú csókot nyomtam a szájára.
- Bocsáss meg - suttogtam.
Kinyitottam az ajtót, kiszálltam és bementem a házba.