bocsi.bocsi.bocsi.:$ (gréti, ne szólj bee:D)

tudom, mindig ezt csinálom. bocsánatotkérek. fárasztó.:D (gréti, tűnj el!)

de meg is szeretném köszönni Dalmának a hosszú levelet.:D igaz, még korábban írta, de akkor nem írtam ki.:$ szóval köszi, és mellette mindenkinek:D

még annyit, hogy remélem tetszeni fog a rész, tesómnak tetszett. és most is itt ül. idegesítesz, Grétikeee:D<3

U.i.: ezt a részt Simon Amman-nak, aki Greg előtt nyert, és a család legkisebb tagjának, Luca Annának ajánlom :D <3

16. rész

- Te mindenből viccet cinálsz! - korholtam le.

- Ilyen a természtem – mutatott rá. Megráztam a fejem, és lenéztem a padlóra.

- Azt hiszem egyikőnk sem így képzelte el az együtt tanulást – sóhajtottam.

- Hát, az tuti – nevetett. - De ezen már ne sajnálkozzunk, ha lehet. Most inkább találjuk ki, hogy mit csináljunk – ajánlotta.

- Hm... szerintem valami jó kis mesét kéne kiötlenük arra az esetre, ha valaki megkérdezi miért véres az arcod.

- De ha megmosom az arcom... - rám kacsintott, majd besiettünk a földszinti fürdőbe. Lemosta az arcát, majd eltüntettük a nyomokat, és visszamentünk a konyhába.

- Akkor ezt a problémát letudtuk – mondtam.

- És most mit csináljunk? - kérezte, de nem hagyott válaszolni. - Gyerünk, tanuljunk egy kicsit! Végülis nem verekedni jöttem át – legyintett flegmán.

Úgy mondta ezt, mnitha semmit nem jelente. Nekem viszont nagyon sokat tett. Hát mégis csak a két expasim verekedett, miattam. Elég képtelen helyzet. Ha valaki megjósolta volna biztosan kiröhögöm. Nem az ¸¸expasijaim verekednek´´ rész miatt, hanem az ¸¸expasid Nick Jonas´´ miatt. Képes lennék magamat kiröhögni!

Közben az ikerfiúval az oldalamon felindultunk az emeletre. Az a jó kedv, amit majd egy órája éreztem teljesen eltűnt. Kellemetlenül éreztem magam, amiért Noel közbe avatkozott. Inkább szorította volna még Nick a kezemet – ezt kívántam kétségbeesetten.

- Akkor...? - kérdezte Noel, miután leült a fotelembe.

- Mit szeretnél tanulni? -kérdeztem vissza ahogy a táskámban keresgéltem.

- Nekem mindegy – vont vállat. Kivettem a töri könyvet a hátizsákomból, felmutattam neki. - Rendben, jöhet!

Átült mellém az ágyra, és együtt olvasgattuk az anyagot. Aztán megoldottunk pár írásbeli feladatot, és beszélgetni kezdtünk – ugyanis már egyikőnknek sem volt kedve tanulni.

- Hallottad, hogy Adam elhívta Patit a bálra? - kérdezte hirtelen.

- Igen – feleltem egy kicsit meglepetten. - Te honnan tudod?

Hangosan kacagott.

- Én mindent tudok... amúgy Adam mondta – tette hozzá. - Te gondolom Patitól...

- Igen, tőle. Asszem tegnap mondta. Totál fel volt dobva – féloldalasan mosolyogtam.

- Ja, Adam is! Hihetetlen ez a két... fiatal. Hiszen már a karácsonyi bálra is együtt mentek. Meg már jártak is... legalábbis olyan volt – együtt nevettünk.

- Igen – bólogattam -, tényleg elég hihetetlen. De azért remélem végre rájönnek, hogy jó pár lennének.

- Szerintem már tudják, csak nem merik maguknak bevallani – vetette fel Noel.

- Aha, ez is lehet!

Pár percig csendben ültünk, ám ez egyáltalán nem volt kínos. Érdekesnek tartottam, hogy felhozta Patiékat. Lehet, hogy ő úgy panaszolta a szerelmi ügyeit Adamnak, mnit én Patinak? Á, nem hiszem! A fiúk nem ilyenek. Nem beszélnek az érzéseikről – gondoltam. Aztán az járt a fejemben, miért történt, ami történt két órája.... Egyáltalán, mit keresett itt Nick Jonas? Ez a kérdés, akármennyire nem akartam, de nagyon foglalkoztatott.

Tényleg, komolyan bocsánatot akart kérni? Nem, egyáltalán nem! Bűntudata volt? Mégis mi miatt? Bár erre lehetne oka... Például összetörte a szívemet. Vajon mit érezhetett ilyenkor? Szeretetet biztosan nem! Ki lenne képes ilyet érezni, ha épp arra törekszik: összetörje a párját? Szó szerint. Mert ezt tette velem, összetört. Én elhittem neki mindent, hogy mennyire szeret, mennyi mindent megtenne értem. Milyen szép dalt írt nekem. Nekem?! Azt sem nekem írta, csak elhitette velem. És ezek után milyen jót nevethettek rajtam Miley-val! Egyszerűen nevetséges! Mind ők, mind én. Hihetetlenül képtelen dolog, hogy egy híres ember belém szeressen, belém!

- Mi történt? - hallottam meg hirtelen Noel hangját.

Nagyokat pislogtam és megráztam a fejem. Visszatértem a valóságba, és rémülten tapasztaltam pár könnycseppet az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, próbáltam az ártatlant tettetni.

- Semmi, jól vagyok.

- Aha, persze, persze! Ennél azért jobban ismerlek – közelebb húzódott hozzám ültében, kezét a vállamra tette. - Mi a baj? Ugye... rajta gondolkodtál? - a szemembe nézett, várta a válaszom. Bólintottam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog bántani – motyogta, inkább csak magának. - Akkor nem hagytam vol...

Hirtelen, mintha észbe kapott volna, hol is van, befogta a száját. Végig sem gondoltam a szavait, már megszólalt:

- Mennem kell! Majd beszélünk holnap, a suliban. Szia!

- Viszlát – köszöntem, de akkor már el is tűnt az ajtó mögött.

Mi történt vele? Miért hagyta félbe a mondatot? Mit akart mondani? - kérdeztem magamtól. Kérdések százai tolakodtak az agyamban a vláaszra várva, de már késő volt. Megpróbáltam visszaidézni mit mondott korábban, de az agyam hirtelen leblokkolt. Mi van? Egyzserűen nem jutott eszembe mit mondott, akármennyire koncentráltam... Ezt hívják úgy, hogy ¸¸szívás´´!

Nem is törtem magam, elmentem zuhanyozni. A nap hátra lévő részében még prbáltam felidézni Noel szavait, de nem ment. Korán lefeküdtem, talán azért, emrt abba nreménykedtem: holnap emlékezni fogok. A napom így is elég mozgalmas volt.

Hatalmas sóhaj, ez volt az első emlékem arról a csütörtökről. De a reggelt, és a buszhoz sétálást nem bírnám felidézni. Kiesett, kitörlődött az emlékeimből, mint minden átlagos reggel. Kezdtem aggódni, baj van velem? Először is elüldözöm a pasikat, másodszor minden kimegy a fejemből. Harmadszor... jé, már a suliban vagyok?! Atyám, hogyan kerültem ide? Egyáltalán... mikor szálltam fel a buszra?!

Szétnéztem, kerestem valami megfogható pontot, de nem találtam. Ott állt mellettem Laura és Lily, akik kíváncsian néztek rám. Vállat vontam, és együtt mentünk be az épületbe. Közben azon gondolkodtam milyen óráim lesznek ma.

Történelem – ez az óra gyorsan eltelt, kiselőadásokat hallgattunk a polgárháborúról. Aztán irodalom, ezen egy novellát olvastunk, majd egy feladatlapot kellett kitöltenünk. Rajz órán optikai dolgokról beszélgettünk, ekkor már elég fáradt voltam. Az ebéd előtti uolsó óránk osztályfőnöki volt. De vártam!

Már az gyanús volt, hogy Mrs. Johnson egy hatalmas iratköteggel a kezében lépett be a terembe. Azt lerakta az asztalára, majd felénk fordult, és belekezdett a mondandójába.

- Azt hiszem, ma rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. A jegyeken kívül még tájékoztatni szeretnélek titeket arról, hogy pontosan egy hét múlva szülői értekezletet tartok. Az óra végén kiosztok egy tájékoztató papírt, amit át kell adnotok a szüleiteknek. Örülnék, ha mindenki itt lenne, az évzárással kapcsolatosan, és a jeggyekről szeretnék velük beszélni.

- És ha már a jegyeknél tartunk, akkor tisztázzuk: az első félévben ti voltatok a legszorgalmasabb osztály. Most pedig elég hátul vagytok. Fiatalok, még iskola van! Engem nem érdekel, hogy május van, az sem, hogy mindjárt itt a nyári szünet! De addig amíg reggelente ide bejártok, addig tanulni fogtok, különben mindannyian itt töltitek a nyarat!

Ez a szigorú monológ az összes vigyorgó emberke arcáról letörölte a mosolyt. Eléggé elkedvetlenítette az osztályt az a tudat, hogy nyáron itt kellene dekkolnunk. Őszintén szólva én sem örültem volna neki. Bár akkor legalább kevesebb időm lenne olyan szerencsétlenséget művelni, mint például: találkozok a Jonas család valamelyik tagjával.

Mrs. Johnson folytatta a szónoklatot.

- Ne nézzen úgy, mint egy ártatlan kis nyúl, Mr. Keverett, maga se, Mr. Savoy! A maguk jegyei, igaz, nem romlottak sokat, de így sem a legszebbek. Túl sok a fa. Mik maguk, erdészek? Nem, szerintem sem – válaszolt a költői kérdésére a tanárnő, és tovább foyltatta a körözést a tabála előtt. - Hozzáteszem, a magatartás jegyeitek sem álmélkodásra méltók. Például a múltheti ablaktörés! William megmagyarázhatná nekem ezt az esetet – mindenki Will felé fordult, a srác a padon fekvő kezeit kézte.

- Tanárnő, nem tehetek róla, hogy mindig rosszkor vagyok rossz helyen – tiltakozott Will.

- Igen, fiam, akkor ebben egyetértünk – bólogatott az osztályfónöknő.

- De, ha a tanárnő válltig állítja, hogy én voltam, akkor hadd mondjam el: a negyedikes Mark Glassy volt aki berúgta az ablakot.

- Valóban? És ki támasztja ezt még alá? - vonta fel a szemöldökét Mrs. Johnson.

- Mark két osztálytársa is ott volt, meg egy harmadikos, Dave Meadows – felelte gyorsan Will. A tanárnő bólintott.

- Rendben, ezt az ügyet még megtárgyaljuk. Órák után jelentkezel a tanári szobában, és magaddal hozod a négy jómadarat! - zárta le a témát Mrs. Johnson, majd leült az asztala mögé.

- Miss. Brown, kérem ossza ezt ki! - Laura felpattant a padjából és kisietett a tanári asztalhoz. Elvette a nőtől a papírokat, és mindenki padjára letett egyet. A szülői értekezletről szóló értesítő volt az. Félbehajtottam és beraktam a táskámba.

- És most egy, az iskolai közélettel kapcsolatos hírt szeretnék veletek megosztani. Egy hónap múlva, tehát május 30.-án kerül megrendezésre az évzáró bál. Mivel másodévesek vagytok, ezért nagyjából tisztában vagytok vele, mit jelent ez. De mivel már ismerlek titelek, elmondom – jelentősségteljes pillantást vetett az osztályra. - A bálon választunk egy-egy bálkirályt, és királynőt. Erre az a diák esélyes, aki aktívan vesz részt az iskolai hétköznapokban, mint például: iskolaújságot szerkeszt, diákönkormányzati tag, satöbbi. E mellett a megjelenés is fontos annak, aki el szeretné nyerni a címet. Szóval hajrá, srácok! Szeretném, ha valaki az osztályból nyerne – azzal egy ritka, meleg mosolyt küldött az osztály felé. Csöngettek.

- Rendben, akkor azt hiszem mindent elmondtam amit akartam! Tanulni, készülni a bálra, a szülői értekezletről mindenki szól otthon, ugye, Fred? És William, te pedig jelentkezel nálam az óráid után! - foglalta össze a 45 percben elhangzottakat, és kiment a teremből.

- Na végre – sóhajtott Adam. - Haver, jól megkaptad! Már azt hittem letépi a fejed – röhögött, vele kórusban még páran kuncogtak.

- Hagyd már, nem is én voltam! Ez most tényleg nem – tiltakozott Will.

- Hé, haver, egyértelműen hozzád beszélt – álmélkodott Adam.

- Hülye – Will mellen boxolta a barátját, majd kimentek a folyosóra.

Nagyon ürültem a bálnak. Még egy dolog, amit ha Isabell, vagy valamelyik rózsaszín, dúsgazdag barátnője nyer meg, akkor hallgathatom őket, a nyávogásukat. Már erre a gondlatra is kirázott a hideg. Annak viszont örültem, hogy Adam és Pati talán végleg összejöhetnek a bálon – elmosolyodtam. Tehát mindig van valami jó dolog a sok rosszban, ugye? - kérdeztem magamtól.

- Mit vigyorogsz? - kérdezte Diana. - Ne értsd félre, örülök neki.

- Csak azon, hogy talán Pati és Adam együtt mennek a bálra. És, hogy mi lenne akkor – válaszoltam, de a szavaimat meg kellett válogatni. Pati csak nekem mondta el, hogy Adam már el is hívta a bálra.

- Igen, ez tényleg nagyon jó lenne – ujjongot Di. - Tök jó lenne, ha járnának, annyira összeillenek! - áradozott.

- Jaja – helyeseltem, és mi is elindultunk a menzára.

Az, hogy én megyek-e, vagy nem, egyértelmű volt. Nem, mert nincs kivel – azt hiszem, ez megfelelő magyarázat. És amúgy sincs hangulatom ilyen bálokhoz, mert hát Isabell nagyon ki lesz csípve, és semmi kedvem őt bámulni. Ráadásul nem koronával a fején! Na meg honnan szereznék ruhát? Csak, mert gondolom nem használt ruhában kéne mennem. Szóval erről ennyit, köszönöm, de nem! Jó lesz nekem otthon, egy kis kukoricával, egy izgalmas film előtt ülve. Másnap majd Sophie beszámol a történtekről, na meg Pati is!

A nap hátralévő részében nem történt semmi érdekes. A suliban gyorsan eltelt az utolsó 2 órám. Mindenki a bálról beszélt, sok pletyka keringett arról, ki kivel megy. Azt azért remélem, hogy rólam nem pletykálnak.

Otthon sokat kellett tanulnom, így másra nem is jutott idő. Még 9 után néztem egy kis tvt. Apu a híradót néztem, ezért én is leültem mellé, hátha történt valami érdekes. De a szokásos politikai híreken, és betöréseken kívül nem mondtak mást... Aztán felmentem zuhanyozni, és lefeküdtem aludni.

Egy szép, üvegekkel teli teremben haladtam. Láttam a tükörképemet, ami mintha nem is én lettem volna. A tükörben lévő lány haja kontyba volt tűzve, elől néhány tincs kilógott. Egy hosszú, fehér ruhát viselt, aminek derekán egy nagy masni volt megkötve. Elég csinosan festett, de nem hittem volna el, hogy én vagyok, ha nem vágott volna olyan meglepett képet. Elmosolyodtam, a tükörlány visszamosolygott rám.

Akkor tovább indultam a teremben, és a hatalmas faajtó kinyílt, pedig még a közelében sem voltam, sőt, addig észre sem vettem. Beléptem hát rajta, és egy csarnokban találtam magam. A mennyezeten festmények, és a falakon is, oldalt. A falak mellett sötétbarna fapadok sorakoztak, szépen, rendezetten. Azok között haladtam, közben mintha halk zene is kísért volna. Boldog voltam, úgy éreztem, ez egy különleges pillanat.

Aztán megpillantottam azt,a mit eddig kerestem. Egy fekete öltönyös férfi állt a padsorok elején, mellette egy köpenyes alak, kezében feszülettel. Kíváncsiság futott át rajtam – vajon ki lehet az az alak? De a másikat, az öltönyöset ismertem. Ő volt az, és leggyönyörűbb mosolyával köszöntött engem. A padsorok felénél jártam, amikor oldalra fordította a fejét, mintha ott állna valaki mellette. És pár pillanattal később már én is láttam.

Egy fehér ruhás nő volt, ugyanolyan ruhát viselt mint én, és még a haja is ugyanúgy volt feltűzve. Talán magamat látom? De nem, bizotsan nem én voltam az! A nő alacsonyabb volt nálam, és abban a pillanatban, hogy 5 lépésre kerültem hozzá és a férfihoz, rám mosolygott. Felismertem benne Isabellt, és átjárt a rémület. A csarnok hirtelen megtelt emberek százaival, akik a padokban ültek. Velem azonban senki nem törődött. Észre sem vették, hogy alig kapok levegőt, és mindjárt elájulok. Csak a pap előtt álló párt figyelték. A pap szája mozgott, de néma maradt, és fél másodperccel később Ő Isabellhez hajolt. Isabell szájára hatalmas mosolyt ült ki, én alig kaptam levegőt. És akkor összeért ajkuk. A pap pedig fejük fölött egy keresztet rajzolt a levegőbe, hogy szentesítse csókukat.