~JB~. I'm sure it's more than us. [Ł]

Emma, a francia származású lány kalandos utat jár be. Los Angelesben megismerkedik a Jonas Brothers tagjaival, akiknek megjelenése gyökeresen változtatja meg a lány életét. És amikor a zavaros elválás után, 7 év múlva ismét feltűnnek, Emma csak menekülni próbál érzelmei elől. Vajon a korábbi szerelme iránt még mindig érez valamit? És változtathat ezen az a tény, hogy Emma menyasszony? Ha megszeretnéd tudni, csak olvass bele:DDD

Friss topikok

Mum's story

2010.03.28. 21:04 doore.us5

remélem tetszik majd.;DD írjatok, légysziii*_*

 

17. rész



 


A kezem szörnyen remegett, a homlokomról a verejték, míg a szememből a könnyek folytak.

- Mi volt ez? - kérdeztem magamtól hangosan. Kimásztam az ágyból, odasétáltam a szekrényhez, és ránéztem az egyik bekeretezett képre.

Lehetetlen volt elképzelni, hogy valóban megtörtént. A képről mosolyogva néztem magara, és nick is legelbűvölőbb mosolyát mutatta meg. Könnyeim tovább folytak, ahogy néztem a többi képet is.

Ahogy kiszedtem kereteikból a képeket ráébredtem egy dologra: akármennyire próbálom utálni, szeretem Nicket. De ennek megpróbálok mindenféle képpen véget vetni. Nem lehetek szerelmes egy olyan fiúba, akiért tízezer más lány is odavan. Soha nem voltam olyan mint Sophie. Nem voltam képes azt mondani:

- Hé, nekem jobban tetszik Bill Kaulitz, szóval ő az én pasim!

Ugyanígy Richie Stringini, vagy kicsoda, és az összes ilyen srác Joseph Jonas-szal befejezve. Én nem azért fordultam meg Nick után, mert ¸¸híres, sok pénze van és hű, de jól néz ki hat kiló smink alatt!´´, hanem, mert megismertem őt belülről. És Ő érte el, hogy beleszeressek. Ezért is nem értettem miért csalt meg. Hiszen Ő akart velem mindenáron járni! És már megint itt vagyunk, remek! Tehát nem bírom kiverni a fejemből...

Ott voltak a kezemben a képeink, és sírtam. Lehuppantam az ágy sarkára, próbáltam összeszedni magamat, de nem ment. A képeket jó mélyre elraktam a gardrób legerjetettebb részébe, és reméltem elfelejtem majd hol is vannak. Visszamásztam az ágyba és próbáltam aludni még egy kicsit.


Pár órával később szörnyen fáradtan ébredtem, és egyáltalán nem felejtettem el az éjszaka történteket. Ahogy kimásztam az ágyból kicsit szédülte, és amikor az órára néztem elszörnyedtem: még csak fél 7. Még több mint egy órám van a buszig – gondoltam keserűen. Abban a pillanatban legszívesebben rohantam volna a busz után, hogy utolérjem.

Nem is kezdtem hozzá a készülődéshez, előtte inkább lementem reggelizni. Anya és a testvéreim az ebédlőasztalnál ültek, döbbenten néztek rám, ahogy pizsamában állítottam be oda.

- Emma jól vagy? - kérdezte Anyu.

- Igen, persze.

- Akkor miért nem öltöztél fel? - aggodalmaskodott tovább. Szerettem az anyámat, de ha valami nem a megszokott úton történt, vagy csak keresztbe áll két szempillám, már aggódik is. Ez néha elég idegesítő, mint most. - Még csak péntek van.

Ez a kijelentés meglepett. Bár tudtam, hogy mennem kell suliba, valahogy a tudatalattim emlékeztetett rá. De hogy péntek legyen! Már? Mostmár én is döbbenten álltam. Azt hittem, hogy szerda van, vagy csütörtök.

Miközben örültem a pénteki nap hírének, Anya odalépett mellém.

- Olyan vörösek a szemeid...sírtál? Nem tudtaál aludni? És... - kezét a homlokomra tette – azt hiszem lázad is van! Gyere - megfogta a kezem és felhúzott a szobámba. Keresett lázmérőt amit a számba nyomhat – meg is találta. Pár percig kezeit tördelve ült mellettem, majd végre kiszedte a számból azt az udorító izét....

- 38, 9; nem engedlek sehova – jelentette ki. Magamban áldottam mindent, hogy itthon maradhatok.

Szóval Sophie egyedül ment suliba, és Anya is csak addig hagyott magamra, amíg Ront elvitte. Teával traktált, és keksszel, nekem pedig nem volt kedvem ellenkezni. Miért tettem volna? Eszembe jutott mikor voltam utoljára beteg, és hirtelen kirázott a hideg. Inkább nem gondolkodtam.

Épp a hatodik bögre teát nyeldestem, amikor anyám telefonja megszólalt. Bólintottam neki, hogy túlélem ha itt hagy öt percre. Kiment a folyosóra telefonálni.

- Szia, Denise – hallottam a félig nyitott ajtón keresztül hangját.

- Nem, sajnálom, nem tudok menni. Emma rosszul van... Hogy mondod?! - hangja pár fokkal magasabbra csúszott. Kezdett érdekelni miről beszélnek, ezért átfordultam úgy, hogy a fejem az ágy végében legyen.

- De, hogyan?... Nem, nem tudtam róla, de biztosíthatlak, megkérdezem őt. .. Én sem hidd el. Hisz annyira szerették egymást – sóhajtott Anyu.

Egyből tudtam miről beszélnek. Hát persze, hogy nem egy híres színésznőről! Dühösen fordultam vissza a hátamra, a párnát a fejemre tettem. A beszélgetés többi részét szerencsére nem hallottam, csak azt ahogy Anya leült mellém. Pár percig csendben ültünk, majd megszólalt:

- Emma, te tudtad, hogy Nick tegnapelőtt itt járt?

- Igen - feleltem.

- Azt is, hogy vérző szájjal ment haza?

- Igen, azt is, mert megérdemelte!

- Mi történt? - lehúzta a fejemről a párnát. Sühajtottam egy nagyot, majd belekezdtem, mert tudtam, Nicktől úgyis megtudná.

- Hát... Nicholas eljött ide, és beszélni akart velem. Nem tudom miről, talán arról, hogy miért tette azt amit tett... Mindegy, szóval veszekedtünk, és mondtam neki, hogy menjen el, de megragadta a csuklómat és nem akarta elengedni. Már alig éreztem az ujjaimat, amikor azt vettem észre, hogy már nem szorít. Noel épp akkor ért ide, ez akkor volt amikor megbeszéltünk, hogy együtt tanulunk... Szóval ő pont ideért, és leszedte rólam Nicket. Vagyis behúzott neki egyet. Aztán Nick is neki... És végül Nick elment.

Anya döbbenten nézett rám.

- Ezt nem gondoltam volna! - sóhajtotta végül.

- Igen, én sem! Hogy lehet egy ekkora barom?!

- Te kiről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát Nickről, ki másról?! - csodálkoztam.

- Én úgy értem, nem gondoltam volna, hogy ide juttok... Nickkel – magyarázta.

- Ó – kifújtam a levegőt, majd próbáltam egyenletesen visszaszívni. - Anyu nem szeretnék többet Nickről beszélni – mondtam végül.

- Pont ez az! Hallani sem akartok egymásról! - mutatott rá. - Denise azt monda, hogy Nick tegnap előtt vérző szájjal jött haza, és semmit nem hajlandó elmondani arról mi történt. Denise csak annyit tudott, hogy itt vol, mert mielőtt elment Nick szólt az apjának arról hol lesz, ha keresik. Egy órával később hazaért, és vérzett... Felment a szobájába, és azóta nem nagyon jár le. Mondtál neki valamit? - hirtelen úgy éreztem a pillantása áthatol rajtam, és látja minden korábbi gondolatomat.

- Nem tudom – válaszoltam őszintén. - Szörnyen dühös voltam rá, és nem figyeltem mit mondok... Valószínűleg olyanokat modtam neki, hogy nem érdekel a kifogás, meg legyen boldog Mileyval. Meg, hogy már nem szeretem... vagyis valami hasonlót, azt hiszem – tettem hozzá.

- Igaz ez?

Pillantásomat ölemben összefont ujjaimra szegeztem. Anya, és én is tudtuk a válaszot, hát akkor miért kínoz?! 

- Anyu, hát persze, hogy nem – nyögtem esetlenül, és sírni kezdtem. - Én... én még mindig nagyon szeretem, mindennél jobban. De amit tett... nem tudom megbocsájtani neki – sírtam anyám vállába, ugyanis időkközben a karjaiba borultam. - Amiket korábban mondott, tett, mind elveszetette a lényegét. Olyan volt mintha eltaposott volna, és játszott volna velem.

- Csalódott vagy, és félsz neki még egy esélyt adni? - simogatta a hátamat.

- Igen, mert azt hiszem, mégegyszer megteszi. Nem merem rábízni magam, Anyu! - sóhajtottam rekedten. - Egy hete... egy hete akármit megtettem volna érte, ma már nem.
- Ezt inkább úgy érted, hogy rábíztad volna a lelkedet, mert tudod: vele biztonságban van... - szólt közbe, meglepetten néztem fel az arcába. Nem engem nézett, hanem mereven előre, és szemei előtt mintha nem is a piros falat látná, hanem életrekelt emlékeket.
- Anyu, jól vagy? - kérdeztem.

- Igen, persze!
- Honnan tudod ennyire, hogy mit érzek? Pontosan... mintha belém látnál.
- Én is átestem ilyenen, szinte mindenkivel megesik – látta kíváncsi arckifejezésem, szóval folytatta. - Apád és én, mint már te is tudod, egy londoni tárgyaláson találkoztunk. Többször is találkoztunk, és akkor már több hónapja együtt voltunk. Eljegyzett, és én mindenkinél boldogabb voltam, de neki egy hónapra visszakellett utazni Franciaországba. Sajnos, pont úgy jött ki, hogy az esküvő előtt egy-két nappal érjen vissza Angliába. Aggódtam, hogy hátha közbejön valami, és nem tud megjelenni. El sem hiszed, kicsim, mennyire aggódtam.
- És akkor, egy héttel az esküvő előtt megláttam egy újságbejegyzést. ¸¸Wilfried Lamont, a neves francia ügyvéd egy ismeretlen nővel a fővárosban´´ - ez volt a főcím, és én az egész cikkre szó szerint emlékszem. Engem is megemlítettek benne, és feltették a kérdést: ¸¸Mi lesz az esküvővel? Mr. Lamont otthagyja menyasszonyát, Kathryn Andrews-t?´´ Nem tudtam mit higgyek, ezért felhívtam apádat... vagyis hívtam volna, ha elérhető. De otthon egyszer sem volt, sőt, az irodában sem tudtam elkapni. Képzelheted milyen állapotban voltam. A nagyi próbált lelket önteni belém, de én csak ültem a gyerekszobámban és gondolkoztam azon mi tévő legyek – egész belejött a mesélésbe.
- Addig a napig, amíg haza nem ért gondolkodtam. Arra jutottam rákérdezek a cikkre, de mikor hazaért annyi kötelesség zúdult mindkettőnkre a szervezés miatt, hogy nem tudtunk beszélni. És nekem sem volt választásom, döntenem kellett: vagy otthagyom, és lefújom az esküvőt, vagy adok neki még egy esélyt, és leélem vele az életem.
Megpróbáltam átérezni anyám helyzetét, de nem ment. Csak annyit tudtam: szörnyen nehéz lehetett, de végül...
- Végül, a Nagy nap reggelén úgy döntöttem felveszem a fehér ruhámat, és igent mondok. Egy okom volt, hogy ezt tegyem, egyetlen egy, Emma! Az, hogy megbíztam apádban. Soha előtte nem bántott meg, és a legjobban bánt velem. Ha mellette voltam soha nem féltem, úgyéreztem teljes vagyok, bár az én gyerekkorom is nehéz volt. Nem akartam, hogy az én gyerekeim is átéljék milyen ha a szüleik folyton veszekednek, és végül elválnak. Belementem. Kimondtam az igent, és nem bántam meg. Egyszer sem kívántam, bár máshogy döntöttem volna.
A végére újra sírni kezdtem, de ezúttal már nem Nick miatt, hanem a meghatottságtól. Megbízott benne, és adott még egy esélyt. A helyzet szörnyen hasonlított a mostanira, de mégis más volt. Anya nem tudhatta, hogy mi történt biztosan, mert Apa nem mondta el neki. Nekem viszont Nick a szemembe mnodta, hogy tényleg elment Miley-val ebédelni, és Miley ötlete volt, hogy hazudjon nekem róla. Tudta talán, hogy ellenezném?
- Mindenkinek jár második esély, Emma! De nem mindenki érdemli meg, ezt tudnod kell. Viszont azt is, hogy Nick megérdemli-e. Kifogja-e használni azt a másodikat, ez a kérdés – mondta Anya, ezúttal már a szemembe nézett.
- Nem tudom megérdemli-e, Anyu. De gondolkodok rajta, megígérem – feleltem. 
- Rendben – sóhajtotta, és felállt. Rám mosolygott és az ajtó felé indult.
- Anyu, egy dolgot mondj még el, kérlek – szóltam utána.
- Mit, kicsim?
- Apának elmondtad ezt azóta? - mondtam ki egy kis hezitálás után.

- Nem, még nem. És azt hiszem, nem is fogom – beigazolódott a sejtelmem. - Maradjon ez a mi kis titkunk. Tudod, a férfiaknak adott második esélyekről – rám kacsintott, és kiment.
Elterültem az ágyon és gondolkodtam a hallottakon.
Nagyon meglepett, nem számítottam egy ilyen vallomásra Anyutól. Szörnyen sajnáltam. Döntenie kellett az életéről úgy, hogy nem tudott semmi biztosat. Lehet, hogy egész életébena ttól rettegett, hogy Apa otthagyja? A mai világban mindenki ettől retteg, de anyámban ez az érzés még erősebb lehetett, vagy még most is az. De én úgy gondolom, hogy Apa nagyon szereti őt, és az valóban csak egy munka ebéd volt.
Látom abban ahogy ránéz. Szeretet árad belőle, és amikor megcsókolja, abból is. Azt hiszem Anya a legjobban döntött, mert Apa soha nem fogja elhagyni.
Ha Anya ilyen bátor volt, én miért ne lehetnék? Én nem vagyok bátor, ez már sokszor bizonyosult. Én nem merek Nicknek új esélyt adni, maximum annyit, hogy újra hozzászólok... Talán most egy ideig... hónapokig az lenne a legtöbb tőlem. És ő örülne neki? Ez biztos! Mit tenne, megpróbálna visszaszerezni? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nem tudom, de egy ideig még nem akarom.
Azt hiszem ezt az "újrabeszélekNick-kel" állapotot még egy kicsit halasztom. Pár hétig, minimum. Ha persze kibírom gyomor és szív nélkül. Mert a szivem már biztosan nála van, és a gyomromat is kilyukasztotta a tetteivel...


A hétvégén teljesen kikupálódtam, hétfőre semmi bajom nem volt. Hétfő reggel viszont szomorúan tapasztaltam, hogy eléggé lemaradtam. Igaz, hogy csak hat óráról hiányoztam ,de az összes órán elkezdődtek az előkészületek a június elején lévő vizsgákra.
Azon a héten behoztam a lemaradásom , sőt angol irodalomból már előnybe is kerültem. Ennek nagyon örültem, és annak is, hogy látszólag elég sok mniden megragadt bennem az évben. A délutánaimat ettől függetlenül magolással kellett töltenem, ahogy Sophie-nak is. Ő jobban le volt maradva mint én, és ráadásul neki nehezebben is ment a tanulás.
A hétvégének a korábbiaknál sokkal jobban örültem. Egy kis szabadság, friss levegő – hurrá!
Úgy döntöttem, hogy szombat délután kiülök egy kicsit a kertbe, és olvasni fogok valami újat. Sophie legújabb szerzeménye, az A suttogó mellett döntöttem. Kiültem a padra a fák alá, és olvasni kezdtem. Már régen itt voltam, amikor egy teherautó nagyságú valami behajthatott az utcánkba, vagyis olyan hangja volt... Olyan érzésem lett, mintha megállna a ház előtt, végül dudált is.
Kíváncsiságtól túlfűtve siettem könyvestül előre, hogy megnézzem mi történik. A házfal mögül kilépve megtorpantam.Egy nagy busz állt a ház előtt, aminek oldalára az alábbi volt felfestve: The Jonas Brothers World Tour 2009 – South America. A kapu előtt ott állt az egész Jonas família.
- Szia, Emma – köszönt Denise, ahogy megpillantott. - Köszönni jöttünk, ma indulnak a srácok a turnéjukra – a busz felé bökött. Lassan bólintottam, de a szemem nem vettem le a második legifjabb Jonas fiúról – még mindig dermedten álltam.
- Ja...- eszembe jutott, hogy talán szólnom kéne a többieknek. - Egy perc – berohantam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Az előszobai tükörben rémült, zaklatott arcomat pillantottam meg egy pillanatra.
- Anyu, Apu, Ron, Sophie! Jonsa-ék vannak itt, és köszönni szeretnének – kiáltottam el magamat a nappali felé menet.
Tényleg? Denise említette, hogy ma indulnak Dél-Amerikába, de nem gondoltam, hogy beugranak elköszönni – mondta meglepetten anyám, miközben felpattant a tv elől. Sophie és Ron közben lerohantak a lépcsőn, és kisiettek a ház elé, szüleim követték őket.
- Em, te nem jössz? A fiúk biztos szívesen elköszönnek tőled – szólt hátra Apa.
- Nem, köszi. Nem bírom őt megint látni – feleltem.
Apa felvonta a szemöldökét, majd követte családját. Mikor becsukódott mögötte az ajtó én felrohantam az emeletre, és bementem Ron szobájába. Nem érdekelt, hogy kitöröm a nyakam a szanaszét heverő játékokban, csak rohantam az ablakhoz, amiről tökéletes látvány nyílt a ház elé.
Családom kiment a kapun kívülre, ott beszélgettek és ölelgették a Jonsa családot. Ő egy fél méterrel mögöttük állt, és a házat, kertet, utcát kémlelte. Engem keres – futott át rajtam. Egy pillanatra talán észre is vett, de még időben visszaugrottam az ablakból. Ezután már csak fél szemmel leselkedtem. 10 percig beszélgettek kint, madj Big rob szólt Kevinnek, hogy ideje indulni.Még mindenki megölelt mindenkit, és Jonasék visszaszálltak a buszba.
Nick mielőtt felszállt még egy pillantást vetett a házra, reménykedve, hogy engem is meglát, de nem volt szerencséje. Anyuék integettek a busznak, majd ahogy kifordult az utcából, bejöttek.
Kislicceltem Ronnie szobájából, bementem a sajátomba és próbáltam rájönni, mi lesz most velem 2 hónapig. Hiányozni fog – erre jutottam.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://me-jonasb.blog.hu/api/trackback/id/tr61875842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Era2294 2010.03.30. 19:02:17

jáááj mér nem ment át :)
de az anyai sztori, nagyon jó volt :)
én is iylenbe vok megbizzak a srácban vagy ne... :/
nah de te írj részeket ügyesen ahogy szoktááál :D
puszii(k)

doore.us5 2010.03.30. 20:02:23

köszönöm.<3
elég szar helyzet:S
süti beállítások módosítása