Hát hello!
Gyerekek, ez egy szörnyen hosszú, tartalmas rész! Imádjátok, légyszi, sokat dolgoztam vele. Lehet, hogy van benne pár hiba, de nem beszélek németül, és az infót csak ott tudtam volna megszerezni..:S Szóval jó ez így, ahogy én kitaláltam. :D Kérlek, írjatok kommentárt, vagy üzenetet(dorikah_us5.fan@citromail.hu), ha jól esik msn-re is felvehettek(schlieri12@hotmail.com)
És még annyi, nekem nagyon tetszik a rész. Sok minden van benne, ezért nem is rablom az időtöket, sok sikert! És jó olvasást. Puszi, Dóri<3
20. rész
Egy nappal később, hétfőn ahogy felkeltem, rám zuhant az új hét súlya... Alapból rossz volt a kapcsolatom a hétfői nappal, de most még jobban nyomasztott. Nem akartam rá gondolni, de már láttam Isabellt, ahogy betáncol a suliba fején a koronával.(Valami ócska fémből készült, le van fújva festékkel, amitől arany hatása van... - Isabell persze azt hiszi igazi arany. Tipikus szőke!) De szerencsére a suliban ott lesznek a barátaim – és Noel is! Már alig várom, hogy lássam – futott át rajtam az érzés.
Ez felvillanyozott, és már nem láttam annyira szürkének az előttem álló órákat. Ez után azonban nem akartam a jövőre gondolni, helyette arra koncentráltam mit is csinálok.
Odakint fényesen, melegen sütött a nap. Kitártam az ablakot, hogy betóduljon a friss levegő. Aztán bementem a gardróbomba keresni valami cuccot aznapra. Pár perccel később táskával a hátamon mentem le reggelizni. Anyu a tízóraimat már kikészítette a konyhapultra.
- Köszi – moosolyogtam rá.
- Nincs, mit, látom jó a kedved! - vállat vontam.
Csináltam magamnak müzlit, aztán Sophie társaságában elfogyasztottam. Mikor indultunk Ron is leért. Elköszöntünk tőle, és anyától, majd mentünk suliba. A buszon is próbáltam tartani magamat a fogadalmamhoz, miszerint nem gondolok előre... Amikor megérkezett a busz, és leszálltunk róla Noellel és a lányokkal megcéloztuk a napsütötte padok egyikét. Az órák kezdetéig sok időnk volt még, ugyanis a busz korábban jött.
- Em, hogy érezted magad szombaton? - fordult felém Laura. Ő ugye nem volt, de gondolom Patitól hallotta.
- Jól, köszi – vigyorogtam.
- Te meg hogyan vetted ár, hogy elmenjen veled?
- Nem akarok nagyképűsködni – kezdte nagyképűen Noel -, de könnyen ment.
- Azt el bírom képzelni – nevetett a hasát fogva Diana.
- Csak azért mondtam igent, mert elvitt enni – mentegetőztem.
- Hehe, nem vicces. Tényleg, kérek 5 dolcsit! Annyiba került a kajád a Mekiben – felém nyújtotta a markát, lehajoltam, és beleraktam egy követ.
- Én is szeretlek, Emma – nézett rám bosszúsan.
- Kíváncsi vagyok Isabellre... - váltott témát Lily.
- Igen, én is! Vajon mennyire lesz nagyképű? - kérdezte Pati.
- Szerintem örülhet majd ha befér az ajtón – a nagy fejétől – röhögtem.
- Mintha máskor beférne – motyogta Laura.
- Gyertek, keressük meg, és bosszantsuk fel! - vetette fel Noel.
- Neked nem a haverjaiddal kéne lenned? - kérdezte Lily, akinek valószínűleg már totál elege volt bátyjából.
- Megyek már, megyek már! - sóhajtotta Noel. - Amúgy, Lily, szétjött a hajad – fordult még vissza. Lily frufruja hátra volt tűzve, egyből odakapott, de Laura megnyugtatta, hogy minden rendben van a hajával.
- Cső!
- Miért küldted el?
- Emma, mi történt közted és a bátyám között szombat este? - szögezte nekem a kérdést.
- Semmi – válaszoltam meglepetten, mégis határozottan.
- Ja... - mondta flegmán.
- Lily – sóhajtottam -, ismersz, és szerintem látod rajtam, hogy nem vagyok még túl.... Rajta. Nem szeretnék új barátod még egy ideig. Legalább is amíg túl lépek rajta. Lehet, hogy ez 2 hét múlva lesz, lehet, hogy 2 év múlva, nem tudom. De köztem és Noel között semmi nem történt – bár ő biztosan akarta – mondtam határozottan.
- Tehát ezért küldted el...
- Igen, ő akar, sokkal többet! Vissza akar téged szerezni – erősítette meg a sejtelmeimet.
- Lily... – kezdtem, de a csengő félbeszakított.
Besiettünk órára. Isabell követőivel együtt egy kicsit késett óráról – a hatás kedvéért. Mögötte lobogott a szőke haja, amin a koronát viselte. Rövid farmernadrág volt rajta, hosszú pólóval. Adam fütyintett, ezt röhögés követte. A három lány leült a helyére, és folytatódhatott az óra.
Az ebéd szünetben barátnőimmel mentem a menzára és leültünk a törzshelyünkre. Lily és Noel épp veszekedtek valamin, mikor hallottuk, hogy valaki közeledik az asztalunkhoz. Egy emberként néztünk fel Isabell-re. [hallgasd: www.youtube.com/watch ]
- Én a helyetekben nem vesztegetném az időmet evésre – kezdte.
- Tudod, Isabell, mi ehetünk, de nem hízunk. Sajnállak is, mert neked minden nap meg kell vonnod magadtól a normális emberi kaját; és nyúlkaján kell élned – válaszolt Lily.
- Látszik rajtad a sok hot-dog... Látom itt van Mrs. Jonas is – sóhajtotta a lány. Idegesen álltam a pillantását. - Mi van, már nem elég Nick? Szegény srácot is elszédíted? - incselkedett.
- Talán féltékeny vagy? Úgy látszik Nick Jonas-nak nem te, hanem én kellettem... - kérdeztem, de közben nagyon fájt a mit mondok. Nem is kellettem neki...
- Féltékeny? Erre?- felnevetett, ennek köszönhetően a fél ebédlő felénk fordult(már aki eddig nem ide nézett) – Sajnálom is, hogy ilyen ízlésed van – elfintorodott.
- Én is sajnálom, hogy megcsalt Michael.
- Ha meg is csalt biztosan nem veled! Annál jobb az ízlése – jelentette ki.
- Tényleg? - tátottam el a számat. - Akkor nem értem miért járt veled – többen is elröhögték magukat.
- Féltékeny vagy.
- Rád? Inkább lefejelem magamat – legyintettem. - Miért lennék egy műcsajra féltékeny, aki nyúlkaján él – rákacsintottam Lilyre -, és Apuci nélkül egy senki?
- A magadfajták pont ezért irigyek. Nekem legalább van hátterem, és nem egy lezuhant családból származok – hátra libbentette a haját. Dühösen felpattantam.
- A családomról le lehet szállni. Az akinek az apja csak pénzt tud átutalni ne adjon nekem példát a "tökéletes család"-ra. Kérdem én, apukád mikor kérdezte utoljára "mi baj"? Végül is miért tenné, hisz ha átutal egy ezrest máris minden jobb, nem de? Szerintem itt nekem van jogom kritizálni a családodat, és nem neked. Szóval, cső! Kérdezd meg Apucit mennyit tud utalni, mert felhúztalak... - azzal levágátam magam a székemre, és nem voltam hajlandó többet Isabell-re nézni.
Az ebédlőben síri csönd támadt. Isabell dühösen nézett rám, két barátnője tátott szájjal bámult. Legszívesebben rájuk kiáltottam volna, hogy ,,Basszus, csukd be a szád´´ - de úgy éreztem, nem kéne. Végre valaki megtörte a csendet azzal, hogy felállt. Én és Isabell még pár percig farkasszemet néztünk egymással, majd ő fordított hátat.
- Gyerünk lányok – azzal eltipegtek.
Szörnyen idegesen ültem vissza Noel mellé, aki meglepetten és egyben kíváncsian nézett rám.
- Köszönöm, de nem kellett volna megvédened.
- Hagyjuk ezt – kértem, majd felpattantam. - Megyünk órára?
- Gyerünk – felelték kórusban, majd kiindultunk a büféből, az emberek pillantásának kereszttüzében.
Alig vártam, hogy hazajuthassak. Az Isabellel való összetűzésem gyorsan azok fülébe is elkerült, akik nem voltak a menzán akkor. A folyosón megnéztek, utánafütyültek, és hasonlók. Szóval amikor felszállhattam a buszra hatalmasat sóhajtottam. Út közben Noel valami olyat kérdezett van-e kedvem elmenni valahova délután.
- Gondolkozok rajta, majd felhívlak – feleltem kedvetlenül. Nem akaródzott menni, ezért fel is hívtam később, de végül eljutottam hozzájuk valahogyan, de csak másnap.
Kedd délután 5 körül csöngettem a Savoy háznál, Lily már jött is ajtót nyitni. Ugyanaz a nagy póló és rövid gatya volt rajta mint délelőtt, majd megjelent a háta mögött bátyja. Köszöntünk egymásnak, majd beszálltunk Noel kocsijába. Lily egyik kedvenc bandájának koncertjére tartottunk, de még beugrottunk Lauráért is. Így öten mentünk a külváros egy nagy parkjába, ahol a felállított színpadon már játszott is az együttes, a Boys like girls. Lily egyik kezével engem, másikkal Laurát ragadta meg, és előretolakodott a tömegben. Na jó, nem volt valami nagy tömeg, pár százan voltunk. Csak akkor állt meg, amikor a harmadik-negyedik sorban voltunk.
Az énekes üdvözölte a közönséget(tehát csak egy dalról maradtunk le), majd bejelentette, hogy egy új szám következik. Lily hatalmas tapssal köszöntötte a dalt, és mi is összecsaptuk párszor a tenyerünket, ne tűnjünk ki annyira a tömegből gondolattal.
Miután eljátszották az új szerzeményt, meg még 5-6 számot elköszöntek tőlünk. Én ezt már csak az egyik sörsátor alatt hallottam. A negyedik szám után hátrajöttem ide, ugyanis nagyon megszomjaztam. Aztán már nem is akartam visszamenni, mert egyrészt féltem, hogy nem találom meg a barátaimat; másrészt összehaverkodtam a pultos emberrel. Épp kiittam a kólámat, amikor meglátta Lily-éket közeledni. Intettem nekik, majd elköszöntem ujdonsult haveromtól, és odasiettem hozzájuk.
- Szia, hát te?! - korholt le Lily.
- Hé, nyugi, hallottam mindent. Csak nagyon szomjas voltam és a pultos pasi lelkesen marasztalt – kacsintottam.
- Na jó, és hogy tetszett?
- Remek volt! - ujjongtam. És valójában nem hazudtam. Tényleg tetszett, ebben persze nem játszott szerepet, hogy az egyik gitáros elég helyes volt... A számaik pörgősek voltak, de játszottak egy lassabbat is.
Visszafelé Lily végig azt ecsetelgette neki mennyire tetszett. Szegény Laura(aki a hátsó ülésen ült mellettem) a szemét forgatta, mikor Lily nem hátrafelé nézett. Párszor válaszolnunk kellett kérdéseire, de ezekre általában megfelelt az "igen", vagy a "nem". Ezúttal irigy voltam Noelre, aki a vezetésere foghatta miért nem figyel húgára.
Először leraktuk Lilyt, majd Noel hazafuvarozta húgát. Lily-nek azt mondta pár perc és itt van, majd már mentünk is. A házunk előtt leállította az autót, majd mindketten kiszálltunk és a kocsi orrához álltunk.
- Mond csak, soha nem gondoltál rá, hogy jogsit szerezz? - dőlt neki a kocsinak.
- Nem - feleltem egyszerűen.
- Miért? - tudakolta.
- Nem vagyok az a sofőrtípus. Meg amúgy is azt tervezem, hogy ha betöltöm a 18-at visszamegyek Franciaországba.
- Visszamész? Ennyire hiányzik? - kérdezte elképedten.
- Igen, nagyon – sóhajtottam. - De leginkább az emberek kultúrája. Az itt élők teljesen mások mint én – magyaráztam.
- De sok helyen éltél már, ez a legszörnyűbb? - hamiskás mosolyt villantott.
- Valószínűleg igen. Spanyolországot szerettem a legjobban, azok az emberek sokban hasonlítanak ránk.
- Szóval semmi sem tarthat itt? - megfogta a jobb kezem, mintha így akarna visszatartani.
- Nem, most már nem – bizonygattam, és biztos is voltam magamban, mint még soha korábban.
- A barátaid? - kérdezte, miközben közelebb húzott magához.
- Az igaz barátok a költözés után is azok maradnak.
- Az emlékek?
- Nem fogok felejteni.
- Én sem? - kérdezte végül, nem feleltem.
Kezemet a mellkasára tette, majd az arcom után nyúlt és közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy éreztem hűvös leheletét. A szemembe nézett, majd le az ajkaimra. Ekkor már tudtam mit akar, és nem volt időm ellenkezni. Aztán egy másodperccel később már nem is akartam. Ahogy megéreztem válaszra váró ajkait az enyémeken, megremegtem. Elmosolyodott ahogy visszacsókoltam, másik kezét is a derekamra helyezte, úgy húzott közelebb. Eközben én megbabonázva csókoltam őt, és többet akartam. Ujjaim közé szorítottam ingét, közel húztam magamhoz. Megnyugodtam, mert közel tudtam őt magamhoz. Mindketten kizártuk a külvilágot, még azt sem észleltük volna, ha elszáguld mellettünk egy őrült. Bárki megláthatott volna, de nem érdekelt volna. Egyedül Rá figyeltem.
És akkor, a karjaiban olyan érzés fogott el, mintha erre várnék már ez első perctől fogva. Hiányzott az illata, izmos karjai, csókja. Ő maga hiányzott. Aztán az idilli érzés elszállt, eszembe jutott Nick. Erre teljesen összezavarodtam, olyannyira, hogy muszáj voltam elhúzódni tőle.
Szaporán lélegeztem, az ingét még mindig szorítottam, és ő is szorosan ölelt. Nyugodtabb voltam mint pár másodperccel korábban, de nem tudtam mit tegyek. Felnéztem rá, és láttam, a szemei csillognak; éreztem, hogy megőrülök, ezért kellett megtörnöm a csöndet.
- Most mi lesz? - hangom remegett. Megköszörültem a torkom, hát elmúlik az érzés.
- Emma, tudod mire gondolok – sóhajtotta tehetetlenül. Azt hittem el fog engedni, de helyette még szorosabban ölelt.
Hümmögtem. Arcomat a vállába fúrtam, így próbáltam a problémák elől menekülni.
[...Nick szemszög...]
Szörnyen lelkes vagyok! A nagyiéknál 3 napot töltöttem, majd utaztam LA-be. Alig vártam, hogy lássam Emmát, és elmagyarázhassak neki mindent. A repülőn ülve remegett a kezem, miközben kitaláltam mit, és hogyan fogok csinálni.
Fél 4 körül értem földet a nemzetközi reptéren. Gyorsan haza akartam jutni, mert még aznap túl akarok esni a beszélgetésen. Fogtam tehát egy taxit, és hazafurikáztattam magam. Lepakoltam a cuccomat a nappaliban, kaja után kutattam, de nem találtam. Rendeltem tehát egy pizzát. Míg megérkezett átöltöztem, és rendet raktam. Pár perc alatt befaltam a pizzát, és kisiettem a garázsba. Csak Joe kocsija volt itt... A francba!
- Joe! - fújtattam a telefonba.
- Mi az, öcskös? - Joe a meglepettségtől egész elvékonyodott hanggal beszélt.
- Elvihetem a kocsidat?
- Persze – hatalmasat sóhajtott. - Már azt hittem nagyobb a baj!
Nem folytathatta, már ki is nyomtam. Behuppantam a kocsiba, de mielőtt elindultam vettem pár nagy levegőt. Nyugodt akartam lenni, talán nem lenne jó vége ha alapból ingerült lennék. Aztán beindítottam az autót és Emmáék felé hajtottam. Útközben gyorsan átgondoltam a modani valómat, ekkor már az utcába kanyarodtam be.
Az Ő házuk az utca végén volt, de már innen észrevettem egy autót előtte parkolni. A biztonság kedvéért 3 házzal előrébb parkoltam le. Próbáltam megállapítani kik állnak a kocsi orránál, de nem ment. A két illető közel állt egymáshoz, elmélyülten beszélgettek. Arra gondoltam talán Sophie az és a barátja. Kiszálltam az autóból, elindultam feléjük. Pár lépés megtétele után már egyértelműen azonosítani tudtam Emmát – a vele lévőt azonban még mindig nem. Egy pillanatra megtorpantam, majd mentem tovább. Épp kiáltani akartam a lánynak, de akkor megcsókolták egymást.
Hirtelen szédülni kezdtem, forgott velem a föld. Remegve hátráltam, az agyam ezerszer ordította a "nem" szócskát, de mégis! Oda akartam rohanni, szétrángatni őket, de rá kellett jönnöm ,hogy ehhez semmi jogom. Értelme sem lenne, ugyanis Emma elküldene, mint máskor. Most ráadásul még a pasijától is kapnék... Várjunk csak, múltkor is kaptam! De mindegy is, Emma utál, és igaza van, semmi nem áll a pártomon, és senki...
Még egyszer végigfuttattam az agyamon az eset valószínűségének esélyeit, majd visszafutottam a kocsihoz, és idegesen bevágtam az ajtót. Még mindig ott álltak egymás karjaiban. Azt kívántam bár korábban jöttem volna. Gyorsan indítottam - nem bírtam tovább maradni. Mereven figyeltem az utat miközben közel 80-nal elszáguldottam mellettük. Levezettem a tengerpartra, kerestem egy csendes zugot.
Abban a pillanatban csak egyetlen dologhoz volt kedvem, és az nem a fotósoknak való bájolgás. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve tárcsáztam a repülőteret.
[...Emma szemszög...]
Ritka pillanat volt az, pörögtem – szó szerint. Erre először Sophie hívta fel a figyelmemet, de később nekem is el kellett ismernem. Nyugtatás képen elmentem zuhanyozni, bár ekkor már 9 óra körül volt. Ahogy végeztem és kijöttem a fürdőből, hallotta , hogy a telefonom az éjjeli szekrényen rezeg. Odasiettem, "Kevin hív" – olvastam a kijelzőn. Vállat vontam, mialatt fogadtam a hívást.
- Szia, Kev!
- Szia, Emma – köszönt kórusban öccsével, Joeval. - Hogy érzed magad?
- Őszintén? Rég voltam ilyen jól – sóhajtottam, hátra dőltem az ágyon.
- Na, hát ez remek! - hallottam a hangján mennyire örül nekem. Ez fura volt...
- És ti hogy vagytok? És hol is? - kuncogtam.
- Itt vagyunk, New Yersey-ben a családdal! Meglátogatunk mindenkit – újságolta Joe.
- Én is szívesen meglátogatnám a családomat!
- Mikor mentek? - érdeklődött Kevin.
- Fogalmam sincs – feleltem. Júliusban szoktunk Angliába menni...
- De hát az mindjárt itt lesz! - biztattak. - Azt kis lábujjon állva is kibírod - ha tudnád hogy mi zajlik Los Angeles-ben, nem ezt mondanád -gondoltam magamban.
- Milyenek lettek a vizsgáid?
- Jól sikerültek, jövőhéten kapok értesítést róla... Túl vagyok rajta!
- Szurkoltunk – nevetett Kevin. - Bár mi is túl lennénk ezen a koncert turnén.
- Ezt meg sem hallottam – korholtam őt gyorsan. - De, ugye élvezitek? Csak fárasztó, mi? - elmosolyodtam.
- Igen, nagyon fárasztó – nyögték egyszerre. Anya benyitott.
- Emma, elraktad a kivasalt ruhákat?
- Igen el – fordultam felé.
- Rendben. Kivel beszélsz? Csak nem Nick-kel? - reménykedett. Hevesen megráztam a fejem., majd elköszöntem anyámtól.
- Kivel beszélsz? - ismételte Joe Anya kérdését.
- Anyu volt itt – hadartam.
- Ahaaa – búgták. - Höhö! Tudtad, hogy Kev a Mikulás? - ajtócsapódás.
- Bíztam bennetek! - hallottam Frankie ingerült hangját, majd becsukta az ajtót.
- Joe – röhögtem.
- Hagyjuk most ezt, inkább meséld el mi volt délután – terelte a témát.
- De hát megbántottátok az öcséteket – ellenkeztem.
- Mi volt délután?
- Ha olyan fontos – legyintettem, majd folytattam. - Miután hazajöttem suliból elmentem Lily-vel, Laurával és Noellel egy Boys like Girls koncertre. Élvezetes volt, összehaverkodtam egy pultos emberrel – halkan nevettem. - Aztán Noel hazahozott. Most meg veletek beszélek.
- Ennyi? Senki mással nem találkoztál?
- Kellett volna? - vontam fel a szemöldököm.
- Mit csináltál fél 7kor? - folytatta a vallatást Joe.
- Üh... a'sszem Noellel beszélgettem... - a beszélgetés nem a legmegfelelőbb kifejezés. De ők már jobban ismertek, nem verhettem át őket.
- Beszélgettél?
- Na jó, volt egy kicsit több is – vallottam be. - De teljesen összezavart, aztán... - ugye nincs ott Nick? - gyanakodtam.
- Atya Isten! Nem nincs itt! Los Angeles-ben van – ahogy Joe ideges hangja átjött a vonalon szinte láttam magam előtt az ott lejátszódó eseményeket: Joe idegesen felpattan, beleordítja a telefonban, hogy itt van. Kevin a falba veri a fejét, és még egy sor káromkodás is elhangzik.
Megdermedtem. Minden agysejtemet végig járta az a szó, hogy "Los Angeles-ben van!" Mit keres itt? Hogy került ide? Ezek jelentéktelen kérdések, mert tudtam a választ. Én voltam a válasz. Miattam van itt, értem jött ide. Beszélni akart velem, de én elszúrtam. Ne, ne, nem, ne, ne, neeee! - sikoltottam.
- Emma jól vagy? - ijedezett Kevin.
- Nem – kiáltottam. - Egyáltalán nem vagyok jól! Én barom, hülye r*banc vagyok. Elszúrtam! Én épp Noellel enyelegtem amikor Ő beszélni akart velem! Ó, Istenem, ez... ezt... ezt soha nem bocsájtom meg magamnak! - a szobában fel alá járkáltam, téptem a hajam.
- Nyugi, Emma! Lehet, hogy nem látott meg.
- Biztos? - kapaszkodtam az utolsó láncszembe.
- Sajnálom, Emma, de Nick pontosan fél 7kor hívott, hogy elviheti-e a kocsiját. Akkor indult hozzátok – mondta halkan Joe, aki a "felvilágosodásom" óta most szólalt meg először.
Szinte éreztem ahogy kicsúszik ujjaim közül az utolsó vékony szalmaszál, én pedig a sötétség felé zuhanok. Egyre mélyebbre, ahonnan már senki nem segíthet ki.
