Itt a rész, kérek komikat:D Nekem ugyanis tetszik....De talán elfogult vagyok? Mindegy.. Azt szerettem volna mondani, hogy csütörtökig nem leszek itthon, szóval nem hozhatok részt - de majd fejben nagyjából összeállítom. Körülbelül jövőhét végén jelentkezem. Puszi, sziasztok<3

26. rész


- Igen, Marie, persze! ... Nem, dehogy! Ezt komolyan gondoltad? ... Egyáltalán nem vicces, ne tedd ezt velem. ... Figyelj, már mindent előkészítettem, és ... Mi van? Ezt ki...?! ... Jó, oké. Akkor holnap reggel. És kérlek, ne hallgass rá! - hatalmasat sóhajtottam, és lassan kifújtam a levegőt.
   Hátamat a hűvös falnak döntöttem míg próbáltam lenyugodni. Amikor emellett a szakma mellett döntöttem senki nem említette, hogy az ügyfelek ilyen fárasztóak! Úgy beszél velem némelyik mintha egy tizenéves kis gyakornok lennék! Jó,ezt nem egoizmusból mondom, de azt hiszem már van tapasztalatom... A Nagyira emlékeztetnek. Neki volt az az igen bosszantó szokása, hogy mindent elismételt legalább háromszor. Pár éve halt meg, pont Ron születésnapján. Ron, Ron... Ronnie!
   Ellöktem magam a hideg kövektől, és mint az őrültek rohantam az autómhoz. Fél négy múlt, és Ron vonata 5 perc múlva érkezik az állomásra. Egy olaszországi sítáborból jön ma haza, és mivel mindenki más elfoglalt, nekem kell érte mennem. Sophie ugyanis suliban van! Szüleim meg persze dolgoznak... Végül is én is dolgozom, csak ma nem kell az irodában ülnöm – magamban gunyorosan vigyorogtam.
   15 perc alatt megérkeztem az állomásra. Berohantam a váróba, és megpillantottam öcsémet, amint idegesen toporog az egyik ablak alatt. Odasiettem hozzá, és megkocogtattam a vállát.
- Szia, Ron! - lihegtem.
- Emma – felszabadult sóhaj hagyta el ajkait; karjaimba jártam.
- Bocsi a késésért. Az egyik pillanatban még indulni akartam, a másikban már fel is idegesítettek – szabadkoztam, és eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Nem láttam rajta lila foltokat.
- Jaj, Emma, téged olyan könnyű felhergelni – halkan nevetett. Felkapta a cuccait, és kivittük őket a kocsihoz, majd már indultunk is haza.
- Na, és milyen volt síelni? - kérdeztem az egyik pirosnál állva.
- Fú, hát remek! Akkorákat estem – nevetett. - De azért a síelést is élveztem. Soha nem gondoltam, hogy lehet ennyire fázni. Még Kanadában sem voltak ennyire hidegek a téli esték – sóhajtott, és kinézett az ablakon.
   Nem válaszoltam, próbáltam kitalálni mire gondolhat. Talán csak visszaemlékszik az elmúlt másfél hétre, de lehet, hogy gondolatai most nagyon távol járnak. Mi van ha közel tíz évre, egy tengerentúli országba kalandozott el?
   Én is emlékeztem még a kanadai télre. Szörnyen hideg volt, a kandalló mellett ülve is vacogtunk gyakran. Csodálkoztam, hogy Ron még emlékszik rá, hisz 5 éves volt amikor eljöttünk onnan. Hát akkor több mint 10 éve, mert öcsém is lassan betölti a 16-ot...
- Em, mire gondolsz? - kérdezte. Ránéztem, és láthattam, ahogy fejét kicsit oldalt dönti, és kíváncsi zöld szemeit rám szegezi.
- Kanadára – feleltem.
- Csak?
- Igen, Ron – sóhajtottam -, csak.
   Családom, és pár közeli barátom gyakran hajlamos volt azt hinni nem az jár a fejemben, amit valóban állítok. Nem voltam jó hazudozó – ezt ők is tudták, de ezek az állításaim gyakran igazak voltak. Mint például most. De azért meglepett öcsém kíváncsiskodása. Ilyen kérdéseket nagyon rég hallottam.
- Bocsi, ha megbántottalak.
- Semmi gond, öcsi. Ma amúgy sem vagyok a topon – vallottam be keserűen.
- Igen, azt látom! - hangosan felnevetett, aztán már nem tértünk vissza ehhez a témához, inkább részletesen elmesélte mi történt a táborban.

   Miután öcsémet hazafurikáztam még ott maradtam egy kicsit. Szüleim is épp hazaértek, és Anyu ragaszkodott hozzá, hogy főzzön egy kis teát. Ebből végül az lett, hogy csak 8 körül szabadultam el otthonról. Igazából nem bántam, mert féltem, hogy a lakásomon is egyedül lennék.
- Igen, Anyu, holnap is jövök – ígértem, bár ez egyáltalán nem volt igaz – másnap rengeteg dolgom lett volna.
- Oké, Emma. De... - habozott, majd folytatta – ugye nem baj ha vendégem is lesz?
- Vendéged? Ki?
- Igen, nos Sophiet is fel szeretném hívni, hogy jöjjön el, és nem tudom mit fog szólni...
- Anyu, Sophie a vizsgáira tanul. Nem hiszem, hogy igent mondana – kiáltott ki a konyhából öcsém.
- De, én az ért remélem. És, Ronald?! Te mi a fészkes fenét művelsz a konyhában? Hát nem rég ettél? Még mindig éhes vagy? - anyám zaklatottam pillantott be a konyhaajtón, hogy ellenőrizze egyetlen fiát.
- Nem, Anyu! Csak inni jöttem.
- Jó – sóhajtotta Anyu, majd még egyszer megpuszilt, és utamra engedett.
   Siettem haza, mert hát elég fáradt voltam. Azt reméltem Dominicot otthon találom, de csalódnom kellett: második emeleti lakásom ablakai sötéten ásítottak.
   Dominic, a barátom, akivel már 2 éve lakunk együtt. 3 éve találkoztunk, és az eleinte baráti viszonyunk hamar szerelemmé torkollott. Nagyon közel állt hozzám, és nem tartott sokáig amíg elhitette velem, hogy én is szeretem őt. Sophie szerint a kapcsolatunk már nagyon előrehaladott stádiumban van – és ekkor jön az a sejtelmes pillantás.
   Dominic két évvel idősebb mint én, és húga, Audrie, az én Sophie-m osztálytársa volt gimiben. Így találkoztunk húgom ballagásán. Ha vannak pillanatok az életben, amit nem akarok elfelejteni, hát ez az. Szőke haja felzselézve, így még magasabbnak tűnt, kék szemei játékosan vigyorogtak rám, csak úgy mint ajkai – akárhányszor meglátott.
   Felértem az ajtóhoz, és döbbenten láttam, hogy az félig nyitva áll. Lehet, hogy Dominic mégis itthon van? - kérdeztem magamban. Beléptem az ajtón, és levettem a kabátomat. Felakasztottam, táskámat ledobtam a cipős szekrényre, és benéztem a nappaliba.
   Az ajtó itt is félig nyitva, gyenge fény szűrődött ki a résen. Odaléptem, és belöktem az ajtót. A függönyök behúzva (tehát ezért láttam a sötétséget), és a padlón... virágszirmok(?!). Eltátottam a számat, amikor az apró mécsesekre tévedt pillantásom. Elég furcsa látványt kelthettem, ugyanis halk kuncogást hallottam a hátam mögül.
   Megfordultam, és a konyha ajtóban megpillantottam Dominicot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de mindjárt el is borzadtam, amint megláttam mi van rajta. Fekete nadrágot, fehér inget viselt, haja ugyanúgy állt, mint amikor először megláttam. Rám mosolygott és kinyújtotta a kezét.
- Kérlek, gyere velem – mondta halkan. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy maga után húzzon. Bevezetett a konyhába, ahol a pulton szintén virágszirmok voltak szétszórva. De, hatalmas meglepetésemre, volt ott két tányér is – Dominic főzött? Ledöbbentem.
- Te főztél? - dadogtam.
- Hát... igen. Audrie segített egy kicsit – vallotta be.
   Leültünk egymással szembe, és én kíváncsian méregettem. Bátorítóan rám mosolygott. Míg lassan eszegettünk feltettem neki pár kérdést erre az egész "szirom-és-vacsora-főzés" dologra. Furcsa arckifejezése egy pillanatra megijesztett, de megnyugtattam magam, hogy semmi bajom nem lesz. Ha csak... de nem, erre nem szabad gondolnom!
   Miután jól laktunk az általa készített spagettivel még pár percig beszélgettünk a pultnál, aztán átmentünk a nappaliba, és leültünk a szirmok közé.
- Na, és most... - kezdte. Ekkor már szörnyen kíváncsi voltam – ez a tulajdonságom valahogy megmaradt az eltelt évek alatt. Hátrafordult, és amikor ismét felém nézett, már a gitárja feküdt az ölében.
- Mit fogsz... - mutatóujját az ajkaimra helyezve szakított félbe. Elmosolyodott, és játszani kezdett.
 

River flows in you.  
Feel your touch on my skin.
Hear every whispered word you have said.  
Don't want forget you
Be in place where you are
Cause with you i can feel how
much i need learn to fly.

In the mornings wake up
With a smile on my face
And remember every single part of you
Don't want forget you
Be in place where you are
Cause with you i can feel how
much i need learn to fly.

  Az utolsó akkord még visszhangzott a szobában. Dermedten ültem, könnyek csillogtak a szememben, láttam ahogy Dominic mosolyog rám. Visszamosolyogtam a könnyfüggöny mögül, és esetlenül megöleltem. Meg akartam köszönni neki, de nem találtam a hangszálaimat. Inkább megcsókoltam. Gitárja élesen koppant a földön, ahogy ledobta maga mellé.
   Arcomat két keze közé fogta, és hevesen visszacsókolt. Egyik kezemmel a hajába túrtam – bár ezt utálta. Valószínűleg neki is ez járhatott a fejében, ugyanis belemosolyodott a csókba. Másik kezem a nyaka köré fontam, próbáltam őt közelebb húzni magamhoz. Egyre hevesebben csókoltam, és mintha egy határt léptünk volna át.
   Jobb keze elengedte az arcomat, és egy pillanatra nyakamat simította, majd végigsimította felsőtestemet,és csípőmet kezdte simogatni. Pólómat egyre feljebb tolta, ez más esetben talán zavart volna, most mégsem tudtam elszakadt mézédes ajkaitól. Helyette gombolni kezdtem a felsőjét, mígnem megszabadulhattam tőle. Egy fél pillanatra ajkaink elváltak, de csak amíg lehúzta a felsőmet.
   Kezem izmos mellkasát simogatta, és ő hirtelen, mégis nagyon gyengéden hátradöntött. Ajkai most nyakamat csókolgatták, míg lassan a nadrágjától is megszabadultam. Egyszer felpillantott rám, csibészesen mosolygott, majd kikapcsolta a melltartómat, és azt is messzire hajította.


   Dominic a hátán feküdt, én pedig a mellkasán pihentettem arcomat. A gyér fényben engem figyelt, míg egyik tincsemmel játszadozott. Mindketten boldogok voltunk. A pillanat tökéletes – nem is lehetne jobb! Felemeltem a fejem a mellkasáról, hogy ránézhessek arcára.
   Angyali szépségű volt, mindig elcsodálkoztam rajta. Nagy szemei csillogtak, arca egy csöppet kipirosodott. Még szélesebben vigyorgott, bár azt hittem ez már lehetetlen. Felhúzott maga mellé, hogy egy vonalban lehessen arcunk.
- Szeretlek – sóhajtottam egy rövidke csók után.
- Én is szeretlek. És nagyon sokat gondolkoztam kettőnkön – folytatta. Kíváncsian néztem rá, nevetett. - Emma, drága, Em! Tudod mennyit jelentesz nekem?
- Hm... azt hiszem az előbb magyaráztad el – kuncogtam, de éreztem, hogy ezúttal komolyan beszél.  
- Szeretnék kérdezni tőled valamit... csak egy kicsit kényelmetlenül érzem magam – vallotta be. Most már komolyan kíváncsi voltam.
- Mit szeretnél? - nem felelt, hanem felnyúlt a kanapéra (ugyanis a földön hevertünk), levett valamit, majd felém fordult.
- Emma Lamont – hangja elcsuklott – hozzám jönnél feleségül? - kipattintotta a kis dobozkát, amiben megláthattam a gyönyörű gyűrűt.
   Nagy szemekkel néztem rá, és a gyűrűre.. Hirtelen azt is elfelejtettem fiú vagyok-e vagy lány. Csak bámultan Dominic-ot, és próbáltam rájönni mi a poén ebben az egészben. Ő azonban egyáltalán nem viccelt – ezt láttam az arcán – hanem halál komolyan kérdezte amit kérdezett. Így szemlélve a dolgot rémlett, hogy válaszolnom kéne. Abban a pillanatban csak egy szó ugrott be:
- Igen!
   Ajkai gyorsan visszataláltak az enyémekre, boldog volt. És egy másodperccel később már én is, mert visszatértek a gondolataim, és tudtam mit válaszoltam. Igent mondtam Dominicnak, aki megkérte a kezem. Beleborzongtam a gondolatba – de csakis örömömben.
- Istenem, Emma! Te mindennél boldogabbá teszel – sóhajtotta, azzal felhúzta az ujjamra az ékszert.


   Másnap valóban rengeteg dolgom volt, de a nap valahogy nagyon gyorsan eltelt. Minden elsuhant mellettem, és az engem körülvevő boldogság buborék körül. Persze örömömből kijutott mindenkinek. Aznap valahogy egyetlen ügyfél sem tudott felhúzni.
   Csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor már késő volt. Ott álltam vőlegényemmel az oldalamon szüleim háza előtt. Dominic csöngetett, ugyanis látta rajtam mennyire feszült vagyok – remegésemet pedig érezte. Keze derekamon nyugodott, másikkal a kezemet szorította.
- Sziasztok, skacok! - nyitott ajtót Apu. Boldogan ránk mosolygott, de arcomat látva már nem annyira fesztelenül. - Egy kisit korán jöttetek, a vendégek még nincsenek itt – magyarázta, miközben beengedett.
- Direkt jöttünk ilyen korán – felelte Dominic. - Fontos közlendőnk van.
   Apu beszólt Anyának a konyhába, aki mindkettőnket megölelt üdvözlésképp.
- Ugye nincs semmi baj? - súgta a fülembe ahogy megölelt.
- Nem, Anyu, nyugalom.
   Ron fent volt, de nem szóltunk neki, először a szüleimnek akartuk elmondani. Dominic már közölte az Apjával döntését – miszerint megkér. Az Anyja sajnos elhunyt Audrie születésekor. Leültünk a nappaliban, szüleim velünk szemben. Dominic biztatóan simogatta kézfejemet, amikor belekezdtem:
- Anyu, Apu szeretnénk valami mondani nektek. Valami nagyon jó hírt!
- Wil, Kathy – folytatta helyettem vőlegényem -, remélem örömmel halljátok, hogy tegnap megkértem a lányotok kezét. És ő igent mondott.
   Az igen szót különös hangsúllyal ejtette ki, talán önelégült volt. Szélesen mosolygott szüleimre, akik először ledöbbentek, majd örömükben felpattantak, és mindkettőnket agyoncsókolgattak. Gratuláltak, Apu leszaladt a pincébe borért, hogy koccinthassunk az eljegyzés örömére.
- És, drágáim, mikorra tervezitek az esküvőt? - kérdezte Anyu izgatottan.
- Úgy gondoltuk, előbb Dom befejezi az egyetemet – feleltem. Felnéztem Dominicra, aki bólintott.
- De, Emma, ugye nem akarod te rendezni a saját esküvődet? - vonta fel Apu a szemöldökét, miután kitöltötte a bort.
- Hát nem tudom – elhúztam a száma. Erre még nem is gondoltam!
- Akkor az ifjú jegyesek egészségére – mondta Apu. Mindannyian koccintottunk, és abban a pillanatban csöngettek. Anya sietett ajtót nyitni, majd pár másodperccel később már hallottuk lelkes hangját. Viszont az nagyon különös volt, hogy angolul beszélt.
- Örülök, hogy itt vagy. Pont a legjobbkor jöttél, éppen ünneplünk – mesélte élénken.
- És mit, ha szabad kérdeznem? - hallottam egy ismeretlen női hangot. Halk neszek is beszűrődtek az előszobából – ebből arra következtettem, hogy nem csak egy vendégünk van.
- Hát Emma eljegyzését – válaszolta anyám, pont amikor belépett a nappaliba vendégeink mögött. Karjával felém és Dominic felé mutatott.
   Ledermedtem, mert felismertem a vendégeket. Denise Jonas állt anyám jobbján férjével (aki egész megőszült), és két fiával: Joeval, és Frankievel.