26. rész



   Az utazásunkig szüleimnek rengeteg elintézni valójuk akadt.
   Apu valamelyik este majd egy órán keresztül beszélt Mr. Jonas-szal, míg mindenben dűlőre nem jutottak. Ezután a munkahelyén kellett elintéznie, hogy pár nappal korábban eljöhessen. Eredetileg is úgy terveztük, hogy elutazunk az ünnepekre, Angliába. A nyáron a költözés miatt nem jutottunk el  Anyu szüleihez, ezért engesztelésül ott karácsonyozunk. A főnökei ezt a másfél hetet könnyen kiadták neki, az viszont már nem tetszett nekik annyira, hogy még kér Apu plusz 3 napot.
   Anyának könnyebb volt. Ő, amint visszajöttünk Franciaországba felkereste a céget, amelynél 15 éve dolgozott. Szerencséjére még mindig az a férfi volt a főnök, aki az ő idejében. Visszavette, és Anyámat gyorsan meg is kedvelték ott. Van neki egy érdekes tulajdonsága: belopja magát az emberek szívébe, és valahogy nem lehet utálni! Vajon hogy csinálja? Néha kölcsön adhatná – merengek el néha, amikor meglátogatom őt odabent...
   17-én utaztunk, vagyis három nappal meg hosszabították a szünetünket. És miennek ne örültünk volna? Már az hatalmas megtiszteltetés, hogy Kevin Jonas esküvőjén lehetünk hivatalosak.
- De te miért mehetsz el olyan korán szünetre?! Ez nem igazság – kérdezte, már vagy ezredszerre Holly. Épp a szobámban rohangáltam fel-alá, ő pedig az ágyon hasalt.
- Sajnálom, Holly – sóhajtottam. - De te is nagyon jól tudod már a választ – déloldalasan rámosolyogtam, majd ismét felpillantottam a kezemben tartott "nélkülözhetetlen cuccok" listámra. Sophie tanácsára írtam össze, hogy semmit ne hadjak itthon.
- Kiengesztelhetlek? - kérdeztem.
- Hát persze, na és mivel? Engem is elviszel? - gúnyolódott.
- Hm... ha mondjuk előkeresem a nagy bőröndöt, abba még bele is férhetsz – nevettem.
- Jaj, Em – velem nevetett, és segített a pakolásban.

   Utazásunk reggelén havazott. Apu reménykedett abban, hogy Amerikában nem lesz hó – ő ugyanis nem kedvelte a telet. Mikor kiértünk a reptérre és megkaptuk a jegyeinek Sophie odasúgta nekem:
- Hát nem nagyszerű?! Pár hónapja azt hittem soha nem látom újra Danielle-t, és Kevin-éket. Most pedig az esküvőjükre utazom – hangja lelkesen csengett.
- Persze, nagyszerű – erősítettem meg, mialatt magamban eldöntöttem: inkább eltöltöm a 8 órás utat Anyám jobbján, minthogy Sophie-t hallgassam egész úton.
   Szerencsém volt – már ha azt annak lehet nevezni, ha 9 éves öcséd mellett ülsz. Én annak neveztem, Ronnie ugyanis az egész út alatt 1 órát bírt ki ébren. Mögöttem Anyu és Apu azon tanakodtam milyen szállást kerített nekünk Mr. Jonas – engem ez valahogy egyáltalán nem érdekelt. Inkább próbáltam leküzdeni az erős vágyat, miszerint arra gondoltam ki is lesz ott szombaton.
   A gép(kis késéssel) fél 3-ra ért a New York-i nemzetközi repülőtérre. Bár aludtam az úton, elég fáradt voltam. A cuccomat még elhúztam magam után, de Anyám kérdéseire, aki szintén egyre izgatottabb lett, már nem tudtam válaszolni. Apu kerített két taxit ami elfurikázott minket a megadott címre.


Szombat reggel, a Long Island-i szállodaszobában


   Nem hittem volna, hogy ilyen jót tudok aludni a saját ágyamon kívül. Amikor csütörtökön 5 óra körül beléptem a szobánkba az álmosságtól még a helyzetet sem tudtam felmérni. Csak beestem a legközelebbi ágyba, és péntek délig fel sem keltem. Azóta már volt időm szétnézni, sőt már a tengerparton is voltam – bár odakint hideg szél fújt, és valami hószerűség is hullott.
   Szobánk – mi, gyerekek aludtunk itt – tágas volt, és világos. Hatalmas ablakai, amelyek a nyugati falat szinte teljesen elfoglalták a part irányába nézett,  a fáktól a vizet azonban  nem láthattuk. Két hálószoba, egy fürdő és egy nappali volt a mi területünkön. Az egyik hálóban kétszemélyes franciaágy, ahol Sophie és Ron aludtak, a mellette lévőben pedig én. A bejárattól jobbra volt a fürdő, ami nem nagyobb az otthonitól.  A nappali berendezése egyszerű, pár ülőalkalmatosság, a sarokban tévé. A dohányzóasztalon váza, virággal, ami ugy olvadt be színek világába, mint egy kaméleon.
- Gyertek reggelizni! - jött be Anyu, aki a szomszéd szobában szállt meg apuval. - 10-kor indulnunk kell. Remélem már mindet előkészítettetek – ujjait tördelve sietett ki a folyosóra, mi pedig követtük.


Hétfő délután, az angliai járaton


   Nem tudok aludni. Ez az út sem rövidebb mint Párizsból, viszont most túlságosan sok gondolat cikázik az agyamban. Az esküvőn történtek vissza-visszakúsznak hozzám, bárhogyan próbálom, csak pár percre, de ellökni őket. Sophie itt szuszog mellettem. Mivel már leelemzett minden pillanatot nem kell vele társalognom. Mögöttem Anyu még súg valamit Apának, de végül ők is elhalkulnak.
- Esetleg hozhatok valamit? - néz rám a légi kísérő. Mosolyog, de nem szívből – pont ahogyan én is tettem szombaton.
- Nem, köszönöm – feleltem neki, és már el is tűnt. Figyeltem sötétkék egyenruháját, majd lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékek elárasszanak.

   A szertartás a kastély kisebb báltermében volt. Danielle mesés ruhájában gyönyörűen festett, de az idegességtől eltorzult az arca. Anyja, és unokahúgai nyugtatgatták őt, de nem nagyon használt. Én, és Sophie kint álltunk az ajtó előtt. Rajtunk a kék ruha, kezünkben egy-egy szál virág. Kevin ott toporgott előttünk, és próbálta elhinni, hogy mi történik.
- Nyugalom, Kev! Hiszen minden rendben is van – veregette húgom a hátát.
- Jaj, Sophie, nincs! Mi van ha nemet mond? Vagy valami történik...?! - rágta a körmét, és fel-alá járkált. Pont mint én pár napja.
- Paul Kevin Jonas – szóltam szigorúan, megragadtam a vállát. - Mondd csak, van okod ezt állítani? Még is miért lépne le Dan? Hm.. talán mert annyira tetszik saját magának, akkor már férjhez megy saját magához, nem?!
- Ez hülyeség, Emma – sóhajtott.
- Igen, az! Pontosan akkora hülyeség, mint az amit te beszélsz – erősítettem meg. Lenézett rám, és elmosolyodott.
- Köszönöm, Caroline! Nem tudom mi lenne velem nélküled – átölelt, nekem pedig megrándult a szám széle.
- Na, jól van! Itt az idő – jött oda hozzánk Danielle apja. - Kevin, fiam... - kezet ráztak, az apja bement a lányáért. Kevin puszit nyomott mindkettőnk arcára, és előresietett. Pár másodperccel a távozása után kilépett Danielle apja balján.
- Csodálatosan festesz – biztatóan rá mosolyogtam. Visszamosolygott köszönet képen.
- Maggie, Louise, ti mentek először – szólt Mr. Deleasa.
   Odabattyogtunk a bálterem bejáratához, még láttuk ahogy Kevin beáll a helyére két fivére mellé. Aztán felhangzott a zene, és mi is bevonultunk. Először tehát Maggie-ék, majd én, és Sophie.
   Illedelmesen mosolyogtam a padsorokban ülő emberekre. Találkozott a pillantásom Anyuval, aki rám kacsintott, és Apám is mosolygott. Furcsán bökött fejével a vőlegény felé, és én arra fordítottam tekintetemet. Egy pillanatra megdermedtek végtagjaim, de ezt rajtam kívül senki nem érzékelte.
   Ott állt Ő. Fekete öltönyben, fekete ingben – a lélegzetem is elállt. Furcsa érzés futott végig ereimben, visszatért egy régi vágyam. Amikor lassan egy éve, születésnapomkor meglepett azt kívántam egyszer bár összeköthetném vele az életem. Most úgy éreztem hozzá vonulok itt a székek között. Tökéletesen festett, csibészes mosolya hihetetlen szépséggel ragyogott arcán. Mintha rám mosolygott volna – és valóban egy másodpercig engem nézett.
   Lekaptam róla a tekintetemet, és boldogan érzékeltem, hogy vége a soroknak, oldalt állhatok, és figyelhetem a történéseket.
   Danielle vonult be, és még gyönyörűbb volt mint eddig. Arca ragyogott ahogy megpillantotta Kevint az oltárnál. Talán eddig a másodpercig azt hitte eltűnik majd? Igen, ezt egyértelműen leolvastam az arcáról, megkönnyebbült. És abban a pillanatban még jobban beleszeretett a Jonas fivérbe. Odaállt mellé, Apja még egyszer arcon csókolta, kezét pedig Kevinébe helyezte.
   A ceremónia nagyon szép volt. Az a rész, amikor mindketten elismételték az esküjüket a legtöbb nőt a teremben meghatotta. Bevallom, nekem is könnyek szöktek a szemembe, de megfogadtam, hogy nem sírok – itt nem. Egymás ujjaira húzták a gyűrűt.
- Most pedig megcsókolhatod a menyasszonyt! - mondta a pap. Kevin odafordult feleségéhez, és megcsókolta. Ez volt a legromantikusabb rész az est folyamán. - Hölgyeim, és uraim: Kevin és Danielle Jonas!
   Az ifjú pár a társaság felé fordult, arcukon a lehető legszélesebb mosollyal. Mindannyian odasereglettünk gratulálni nekik. Aztán Kevin átvezette újdonsült feleségét a bálterembe. A násznép szorosan követte őket, mindenki izgatottam várta milyen lesz a díszítés.
   Be kell ismerni, gyönyörű volt! Az ember azt hihette egy palotába csöppent, egy hókirály kastélyába. Minden fehér volt: az asztalok, székek, padló, mennyezet, a virágok. Egy pillanatra megpróbáltam elképzelni mi játszódhat le apám agyában, aki utálja a havat. Halkan kuncogtam. Sophie mellettem jött, és tátott szájjal nézett szét.
   A kerek asztalok két oldalt voltak elhelyezve, középen táncparkett, amire a Kevin & Danielle feliratot festették. A bejárattal szembeni falnál hosszú asztal, a házaspárnak, és közeli családtagjaiknak. A többi asztalon névtáblák – vagyis kijelölték a helyünket. Én családommal ültem, és egy nagyothalló sógorral, meg feleségével ültem egy asztalnál. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, Kevin és felesége szóltak pár szót a megjelentekhez.
   Ebből nagyjából annyit hallottam, hogy "Üdvözlünk mindenkit, örülök, hogy eljöttetek!" Ekkor ugyanis a sógor bácsi odafordult Apuhoz, és magyarázni kezdte mennyire nem ódivatúak ezek a mai szertartások. És szépen elmesélte milyen volt az ő esküvője.
- A kis templomban tartottuk, a fél város megjelent, a feleségem gyönyörű volt. Bár ezt erről a kislányról is elmondhatnám – Danielle felé mutatott. Felesége megsimogatta a vállát. Őt látszólag nem zavarta, hogy férje lassan túlkiabálja a vőlegényt. Sophie halkan kuncogott mellettem.
- Uram, kérem, nem tudna halkabban beszélni?! Szeretném meghallgatni mit mond Kevin – Anyám bájos, édes hangon szólt neki. A bácsi furcsán nézett rá, de legalább elhallgatott.
   Késő volt már, Kevin befejezte a beszédet, és leültek a helyükre. Hozták az ételeket. Fú, hát igen, annyit ettem mint egy víziló. Komolyan nem értettem hogyan bírtam utána még táncolni! De legalább egy részét lemozogtam.
   Elmosolyodtam a gondolaton. A pilóta épp bemondta mennyi idő van még vissza a leszállásig. 3 óra – az még sok. Sóhajtottam, és próbáltam visszaemlékezni hol tartottam gondolat menetemben. Egyszerűen nem rémlett. Kinyitottam a szemem, láttam ahogy a légiutas kísérő kiszolgálja az előttem ülő illetőt. Visszacsuktam a szemem, mert hirtelen beugrott a folytatás.
   
   A táncot az ifjú házaspár kezdte. Danielle fehér ruhája lebegett mögötte, egyértelműen hercegnőnek érezte magát. Egymás után álltak oda melléjük a párok, és lassan megtelt a táncparkett. Apu felállt, megfogta Anyám kezét, és ők is táncolni vonultak. Mosolyogva néztem utánuk.
- Ronnie, mond csak, van kedved táncolni? - kérdezte öcsémet, aki épp egy szelet hús maradékát tömte magába. Felvonta a szemöldökét.
- Én nem tudok táncolni, Emma – hívta fel a figyelmemet.
- Az nem baj – rámosolyogtam, majd felpattantunk és odamentünk a táncoló sereg szélére.
   Öcsém kezeit a derekamra helyezte, én pedig alacsony vállára tettem a sajátomat. Kettőt jobbra, kettőt balra – ez volt a mi saját táncuk. Körülöttünk páran megmosolyogtak minket. Elég sokáig bírta. Igen, én elsősorban azon aggódtam mikor unja meg Ron, és ez szerencsére elég sokára következett be. Őszintén szólva nem akartam visszatérni az asztalunkhoz, ahol Paul bácsi ült...
   Anyámék köröztek mellettünk, majd a számnak vége lett, és Ron szólt, hogy megunta. Anya visszakísérte őt az asztalhoz, én pedig Apuval táncoltam. Elég furcsa volt, ugyanis a korábbi lassú számokkal ellentétben most egy pörgős jött. Mégis élveztem, ahogy Apám megpróbál "menő"-n táncikálni. Ön feledetten nevettünk, míg csak valaki meg nem bökte a vállam.
- Szabad egy táncra? - Joe állt előttem, legszélesebb mosolyát villogtatta ránk.
- Hát persze – mosolyogtam vissza. Talán elfelejtettem milyen Joe? Nem rémlett, hogy ennyit mosolyogjon. A számnak vége lett, ismét egy lassú következett. Joe derekamra tette a kezét, én pedig a vállára.
- Sokat változtál, Em – motyogta már a dal felénél.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom igazán megnevezni miben... de érzem a változást. Mintha már nem lennél annyira... hm, felhőtlen – a végén felvitte a hangsúlyt, ettől olyan érzésem volt, kérdezi. Felvontam a szemöldököm.
- Ez furán hangzik, tudod. De azt hiszem igazad van. Nem érzem magam annyira tisztának, mint régen – vallottam be.
- És mit gondolsz mi miatt van ez? - nézett le rám. Kétségbeesetten figyeltem az arcát – tudnia kellett a választ. - Igen, én is erre gondoltam. De Emma... Emma ez hülyeség. Ennél idiótább dolog – muszáj volt félbeszakítanom.
- Nem, Joe, ez nem hülyeség. Tudod mi ez? - Vártam egy fél percet, de ez csak olyan hatásszünet volt, majd folytattam: - Ez a szerelem.
   Vállat vont.
- És még mindig tart? Ezt furcsállom a legjobban – sóhajtotta. - Amikor egy hónapja megláttalak az az érzésem támadt, hogy túl vagy minden Los Angeles-ben történten. Azt hittem te már tényleg csak barátként nézel rá.
   Keserűen néztem rá, majd pillantásommal Őt kerestem. Nem láttam, pedig a beállt csend alatt Joeval háromszor is körbefordultunk. Valószínűnek tartottam, hogy az asztaluknál ül, vagy talán kiment a levegőre.
- Én is azt hittem – szólaltam meg. - Amíg nem láttam minden rendben volt. De most megjelent, felszakította a sebhelyemet. A legjobban pedig az bánt, hogy én magam löktem el őt...
- Fogsz vele beszélni?
- Szeretném tisztázni ezt az egészet – feleltem. - De nem tudom mi lesz belőle. Attól félek, csak rontok a helyzeten.
- És a rontásba az tartozik bele, hogy "örökre vége", vagy, hogy "legyünk barátok"? - mélyen a szemebe nézett, úgy éreztem belelát a lelkembe.
- Talán mindkettő – ezzel vállára hajtottam a fejemet, ő pedig szorosan átölelt.
   Pár számot áttáncoltunk, mikor megszólalt Beyoncé egyik új slágere, és Joe-nak mennie kellett. Azt tanácsolta menjek ki a friss levegőre, én pedig hallgattam rá. A kastély előcsarnokában(mert máshogy nem lehet nevezni a nagy termet) találtam pár padot, az egyikre gyorsan ledobtam magamat.
   Hallottam ahogy odakint süvít a szél. Erős hóvihar volt, már amikor jöttünk tombolt. Pedig nagyon szívesen kimentem volna sétálni a kastély kertjébe. Jelenleg ezzel kellett megelégednem. Gondolataim mindenfelé elkalandoztak, csak akkor riadtam fel belőlük, amikor a nagy faajtó – ami a bálterembe vezetett – nagy csattanással bezárult. Odakaptam a fejem, meg is rántottam a nyakamat.
- Van itt valaki? - hallottam egy ismerős hangot.
- Itt vagyok – szóltam vissza.
   És hamarosan megjelent Ő, tiszta feketében. Félénken mosolygott amikor meglátott. Lassan jött közelebb, kérdőn mutatott a mellettem lévő helyre, mire bólintottam. Leült, és szelíden mosolygott. Mintha valami vadállat lennék és attól fél, hogy mikor ugrok a nyakának.
- Szia – sóhajtottam, de nem néztem rá.
- Szia. Hogy érzed magad? - kérdezte fél percel később.
- Jól, köszi! Nagyon szép ez az esküvő – válaszoltam illedelmesen. - Akárki rendezte, nagyszerű munkát végzett.
- Igen, valóban. Na, és mondd csak, Paul bácsi lefárasztott már? - ugratott. Még mindig ingatag volt a lelkiállapotom, mégsem zavart meg ez az aprócska vicc.
- Hát igen – vallottam be. - De azt hiszem Apunak rosszabb, mert mellette ült – halkan nevetett. Felnéztem rá. Meg akartam bizonyosodni benne, hogy szeme ugyanolyan könnyed-e mint a nevetése. - Milyen érzés volt Kevin tanújának lenni? - ez a kérdés csak kicsúszott a számon, nem is gondolkodtam rajta. Egyszerű volt.
- Á, igen! Nem tudom te voltál-e már ilyen helyzetbe – megráztam a fejem -, szóval ez elég érdekes érzés. Pár pillanatig úgy éreztem tőlem függ Kevin döntése. Tudom, tudom! Ez elég nagy hülyeség, de komolyan ezt éreztem – védekezőn tartotta maga elé a kezét.
- Biztosan remek. Remélem egyszer én is érzek majd így – mosolyogtam rá.
- Pár hete nem volt alkalmunk sokat beszélni... Mond csak, milyen Párizs? - szemében láttam, hogy őszintén érdekeli.
- Pont olyan mint mindig, csak... hogy is mondjam? Otthonosabb...?! - nevettem. - Azt hiszem azért, mert nem látogatóban vagyok, hanem hazaértem.
- Komolyan így gondolod? Otthon vagy?
- Nick – nehezen, de kiejtettem a nevét -, nekem Los Angeles soha nem volt az otthonom.
- Értem.
   Pár percig csendben ültünk egymás mellett. Néha éreztem magamon a pillantását, de amikor felemeltem a fejem, hogy ránézzek, elkapta tekintetét. Ezalatt az idő alatt próbáltuk helyre rakni az eddig elhangzottakat. Úgy éreztem, nehezére esik feldolgozni, amit mondtam.
- És veled most mi van? - törtem meg a csendet.
- Nem tudom.Úgy érzem valami hiányzik az életemből – áthatóan nézett rám, hirtelen nagyon érdekesnek tűnt a kezem.
- Sajnálom, Nick – őszintén hangzott, az is voltam. Sajnáltam mindent. Mindent az első perctől fogva.
- Én is, nem is tudod mennyire – felelte. - Gondolod, hogy ez így volt jó? Talán nekünk csak ennyi jutott?
- Biztosan nem! Mi csak... ennyit tudtunk kihasználni belőle. A dolgok túl gyorsan történtek, nem volt időnk átgondolni a lépéseinket – nagyon halkan beszéltem.
- Igazad lehet... Felelőtlenek és fiatalok vagyok, nemde? - beletúrt a hajába, mint mindig amikor zavarban van. Én is kínosan éreztem magamat.
- Őszintén sajnálok mindent. Az én hibám volt, és már nem lehet helyre tenni. Bánom, hogy akkor ellöktelek, bánom, hogy nem rohantam utánad egyszer sem. Mindig csak menekültem előled... mondjuk ez legtöbbször így volt helyes – vallomásom megrendítette.
   Egyértelműen nem erre számított. Választ keresett, láttam a kétségbeesést a szemeiben. Meg akart nyugtatni: ez nem az én hibám, és satöbbi. De hiába mondott volna akármilyen vigasztalást, tudtuk az igazságot, és ez elég volt ahhoz, hogy ne lehessen tovább menni az úton. Döntenünk kellett, ott és akkor. Vagy vissza, vagy külön.
- Mindig meglepsz – szólt. - Igazad van abban, hogy te tehetsz a helyzetünkről. De én rásegítettem, nagyon nagy részben. És ez ellen nem tesz az önvádolás. Én is sajnálom – felém nyújtotta kezét, és megfogta jobbomat. - Emma, mindketten megváltoztunk ez alatt a fél év alatt. Téged egyértelműen komolyabbá tett az idő, engem pedig erősebbé. Már nem tudnánk olyan felhőtlenül kacagni, ugye? - elmosolyodott. - Szerettelek, mindig is szeretni foglak. És bárcsak pár hónapot voltunk együtt, a legszebb hónapok voltak.
- Ezt én is így gondolom.
- Na ugye? Emma, én még mindig nagyon szeretlek. Kérlek, hadd legyen így ez most már mindig! De...
- Legyünk csak barátok – sóhajtottam vele egyszerre. Egymásra mosolyogtunk.
- Akkor ennyi?
- Azt hiszem igen – bólintottam. - Sajnálom.
- Igen, én is.
- Szeretlek – sóhajtottam, és fejemet vállára hajtottam.
- Én is szeretlek, Carrie!
   Már nagyon régen ültünk egymás mellett amikor kihallatszott egy dal az ajtón. Felállt, karon fogott, és táncolni kezdtünk. Szorosan ölelt, fülembe dúdolta a szöveget. Ahogy ott táncoltunk az üres előcsarnokban felrémlett egy régi emlék, a névnapomról.
   Az omladozó tánc iskolában ugyanígy táncoltunk. Csak akkor zene nélkül. Ott, arcomat a vállára hajtva sírni kezdtem, csendes zokogásom visszahangzott a teremben.

   Szememet még mindig csukva tartottam, éreztem ahogy lepereg arcomon egy könnycsepp. Ez ugyanaz a könnycsepp lehetett, amit ott, vele hullattam. Senki nem hitte volna, hogy alszok. Hallottam a beszélgető utasokat, és valami film is mehetett... Talán álmodtam az egészet, és most riadtam fel. Mi van ha ez az egész csak a tudatalattim szüleménye.
   Kinyitottam a szememet, kinéztem az ablakon. Szárazföldet láttam magunk alatt, felismertem Írország vonalait. Sóhajtottam. Tehát az egész megtörtént. Valóban szerelmet vallottunk egymásnak, még utoljára. Tényleg ott ült mellettem órákig azon az estén. Tényleg táncoltam vele.
   Párnámba rejtettem az arcomat. Ez az esküvő rengeteg dolgot lezárt, még többet nyitott meg. Ezekre azonban soha nem kapok majd helyes lezáró akkordot. Újra sírtam, némán. Visszatért pár boldog dolog is a szombati napról, de ugyanabban a pillanatban el is illantak.
 
   Leszálltunk a gépről, és miután Anyu értesítette a nagyit a szerencsés földet érésről taxit fogtunk magunknak. Ismét kettőre volt szükség. Az autóban ülve próbáltam az ünnepekre koncentrálni. Milyen jó lesz itt Londonban, aztán pedig otthon.
   A Jonas családot nem sokszor fogom újra látni – azt hiszem. Megszűnik majd a kapcsolat, mint mindenki mással. LA-i barátaim sem fognak sokat hívni ezek után. Még egy fél évecske, és csak egy boldog emlék lesz minden.
   A tengerentúli világ varázslatos, és engem is magával ragadott. Akárhogyan is próbáltam küzdeni ellene, más emberé tett. Soha nem leszek az az Emma Caroline Lamont aki lettem volna 16 évig itt. És soha nem leszek az a lány sem, aki Chicagóban voltam. Nick Jonas, életem első nagy szerelme örökre letette a pecsétjét bennem – hálás vagyok érte.
   Csak egy utolsó dolgot ad nekem: az általa ajánlott pályát választom, és boldogan fogom művelni. Aztán remélem, hogy egyszer újralátom őt, egyszer, mikor már nem számít majd a múlt...

Köszönöm:D

Ez ne ma vége, lányok! tudom, nagyon úgy fest, és tudom fogalmatok sincs mit akarok ebből kihozni! De bízzítok bennem ,lesz folytatás, hamarosan:D Köszönöm a hosszú kommenteket, és légyszi írjatok megint:D