~JB~. I'm sure it's more than us. [Ł]

Hát hello!

Gyerekek, ez egy szörnyen hosszú, tartalmas rész! Imádjátok, légyszi, sokat dolgoztam vele. Lehet, hogy van benne pár hiba, de nem beszélek németül, és az infót csak ott tudtam volna megszerezni..:S Szóval jó ez így, ahogy én kitaláltam. :D Kérlek, írjatok kommentárt, vagy üzenetet(dorikah_us5.fan@citromail.hu), ha jól esik msn-re is felvehettek(schlieri12@hotmail.com)

És még annyi, nekem nagyon tetszik a rész. Sok minden van benne, ezért nem is rablom az időtöket, sok sikert! És jó olvasást. Puszi, Dóri<3

20. rész


    Egy nappal később, hétfőn ahogy felkeltem, rám zuhant az új hét súlya... Alapból rossz volt a kapcsolatom a hétfői nappal, de most még jobban nyomasztott. Nem akartam rá gondolni, de már láttam Isabellt, ahogy betáncol a suliba fején a koronával.(Valami ócska fémből készült, le van fújva festékkel, amitől arany hatása van... - Isabell persze azt hiszi igazi arany. Tipikus szőke!) De szerencsére a suliban ott lesznek a barátaim – és Noel is! Már alig várom, hogy lássam – futott át rajtam az érzés.
   Ez felvillanyozott, és már nem láttam annyira szürkének az előttem álló órákat. Ez után azonban nem akartam a jövőre gondolni, helyette arra koncentráltam mit is csinálok.
   Odakint fényesen, melegen sütött a nap. Kitártam az ablakot, hogy betóduljon a friss levegő. Aztán bementem a gardróbomba keresni valami cuccot aznapra. Pár perccel később táskával a hátamon mentem le reggelizni. Anyu a tízóraimat már kikészítette a konyhapultra.
- Köszi – moosolyogtam rá.
- Nincs, mit, látom jó a kedved! - vállat vontam.
   Csináltam magamnak müzlit, aztán Sophie társaságában elfogyasztottam. Mikor indultunk Ron is leért. Elköszöntünk tőle, és anyától, majd mentünk suliba. A buszon is próbáltam tartani magamat a fogadalmamhoz, miszerint nem gondolok előre... Amikor megérkezett a busz, és leszálltunk róla Noellel és a lányokkal megcéloztuk a napsütötte padok egyikét. Az órák kezdetéig sok időnk volt még, ugyanis a busz korábban jött.
- Em, hogy érezted magad szombaton? - fordult felém Laura. Ő ugye nem volt, de gondolom Patitól hallotta.
- Jól, köszi – vigyorogtam.
- Te meg hogyan vetted ár, hogy elmenjen veled?
- Nem akarok nagyképűsködni – kezdte nagyképűen Noel -, de könnyen ment.
- Azt el bírom képzelni – nevetett a hasát fogva Diana.
- Csak azért mondtam igent, mert elvitt enni – mentegetőztem.
- Hehe, nem vicces. Tényleg, kérek 5 dolcsit! Annyiba került a kajád a Mekiben – felém nyújtotta a markát, lehajoltam, és beleraktam egy követ.
- Én is szeretlek, Emma – nézett rám bosszúsan.
- Kíváncsi vagyok Isabellre... - váltott témát Lily.
- Igen, én is! Vajon mennyire lesz nagyképű? - kérdezte Pati.
- Szerintem örülhet majd ha befér az ajtón – a nagy fejétől – röhögtem.
- Mintha máskor beférne – motyogta Laura.
- Gyertek, keressük meg, és bosszantsuk fel! - vetette fel Noel.
- Neked nem a haverjaiddal kéne lenned? - kérdezte Lily, akinek valószínűleg már totál elege volt bátyjából.
- Megyek már, megyek már! - sóhajtotta Noel. - Amúgy, Lily, szétjött a hajad – fordult még vissza. Lily frufruja hátra volt tűzve, egyből odakapott, de Laura megnyugtatta, hogy minden rendben van a hajával.
- Cső!
- Miért küldted el?
- Emma, mi történt közted és a bátyám között szombat este? - szögezte nekem a kérdést.
- Semmi – válaszoltam meglepetten, mégis határozottan.
- Ja... - mondta flegmán.
- Lily – sóhajtottam -, ismersz, és szerintem látod rajtam, hogy nem vagyok még túl.... Rajta. Nem szeretnék új barátod még egy ideig. Legalább is amíg túl lépek rajta. Lehet, hogy ez 2 hét múlva lesz, lehet, hogy 2 év múlva, nem tudom. De köztem és Noel között semmi nem történt – bár ő biztosan akarta – mondtam határozottan.
- Tehát ezért küldted el...
- Igen, ő akar, sokkal többet! Vissza akar téged szerezni – erősítette meg a sejtelmeimet.
- Lily... – kezdtem, de a csengő félbeszakított.
  Besiettünk órára. Isabell követőivel együtt egy kicsit késett óráról – a hatás kedvéért. Mögötte lobogott a szőke haja, amin a koronát viselte. Rövid farmernadrág volt rajta, hosszú pólóval. Adam fütyintett, ezt röhögés követte. A három lány leült a helyére, és folytatódhatott az óra.
   Az ebéd szünetben barátnőimmel mentem a menzára és leültünk a törzshelyünkre. Lily és Noel épp veszekedtek valamin, mikor hallottuk, hogy valaki közeledik az asztalunkhoz. Egy emberként néztünk fel Isabell-re. [hallgasd: www.youtube.com/watch ]
- Én a helyetekben nem vesztegetném az időmet evésre – kezdte.
- Tudod, Isabell, mi ehetünk, de nem hízunk. Sajnállak is, mert neked minden nap meg kell vonnod magadtól a normális emberi kaját; és nyúlkaján kell élned – válaszolt Lily.
- Látszik rajtad a sok hot-dog... Látom itt van Mrs. Jonas is – sóhajtotta a lány. Idegesen álltam a pillantását. - Mi van, már nem elég Nick? Szegény srácot is elszédíted? - incselkedett.
- Talán féltékeny vagy? Úgy látszik Nick Jonas-nak nem te, hanem én kellettem...  - kérdeztem, de közben nagyon fájt a mit mondok. Nem is kellettem neki...
- Féltékeny? Erre?- felnevetett, ennek köszönhetően a fél ebédlő felénk fordult(már aki eddig nem ide nézett) – Sajnálom is, hogy ilyen ízlésed van – elfintorodott.
- Én is sajnálom, hogy megcsalt Michael.
- Ha meg is csalt biztosan nem veled! Annál jobb az ízlése – jelentette ki.
- Tényleg? - tátottam el a számat. - Akkor nem értem miért járt veled – többen is elröhögték magukat.
- Féltékeny vagy.
- Rád? Inkább lefejelem magamat – legyintettem. - Miért lennék egy műcsajra féltékeny, aki nyúlkaján él – rákacsintottam Lilyre -, és Apuci nélkül egy senki?
- A magadfajták pont ezért irigyek. Nekem legalább van hátterem, és nem egy lezuhant családból származok – hátra libbentette a haját. Dühösen felpattantam.
- A családomról le lehet szállni. Az akinek az apja csak pénzt tud átutalni ne adjon nekem példát a "tökéletes család"-ra. Kérdem én, apukád mikor kérdezte utoljára "mi baj"? Végül is miért tenné, hisz ha átutal egy ezrest máris minden jobb, nem de? Szerintem itt nekem van jogom kritizálni a családodat, és nem neked. Szóval, cső! Kérdezd meg Apucit mennyit tud utalni, mert felhúztalak... - azzal levágátam magam a székemre, és nem voltam hajlandó többet Isabell-re nézni.
   Az ebédlőben síri csönd támadt. Isabell dühösen nézett rám, két barátnője tátott szájjal bámult. Legszívesebben rájuk kiáltottam volna, hogy ,,Basszus, csukd be a szád´´ - de úgy éreztem, nem kéne. Végre valaki megtörte a csendet azzal, hogy felállt. Én és Isabell még pár percig farkasszemet néztünk egymással, majd ő fordított hátat.
- Gyerünk lányok – azzal eltipegtek.
   Szörnyen idegesen ültem vissza Noel mellé, aki meglepetten és egyben kíváncsian nézett rám.
- Köszönöm, de nem kellett volna megvédened.
- Hagyjuk ezt – kértem, majd felpattantam. - Megyünk órára?
- Gyerünk – felelték kórusban, majd kiindultunk a büféből, az emberek pillantásának kereszttüzében.


   Alig vártam, hogy hazajuthassak. Az Isabellel való összetűzésem gyorsan azok fülébe is elkerült, akik nem voltak a menzán akkor. A folyosón megnéztek, utánafütyültek, és hasonlók. Szóval amikor felszállhattam a buszra hatalmasat sóhajtottam. Út közben Noel valami olyat kérdezett van-e kedvem elmenni valahova délután.
- Gondolkozok rajta, majd felhívlak – feleltem kedvetlenül.  Nem akaródzott menni, ezért fel is hívtam később, de végül eljutottam hozzájuk valahogyan, de csak másnap.
   Kedd délután 5 körül csöngettem a Savoy háznál, Lily már jött is ajtót nyitni. Ugyanaz a nagy póló és rövid gatya volt rajta mint délelőtt, majd megjelent a háta mögött bátyja. Köszöntünk egymásnak, majd beszálltunk Noel kocsijába. Lily egyik kedvenc bandájának koncertjére tartottunk, de még beugrottunk Lauráért is. Így öten mentünk a külváros egy nagy parkjába, ahol a felállított színpadon már játszott is az együttes, a Boys like girls. Lily egyik kezével engem, másikkal Laurát ragadta meg, és előretolakodott a tömegben. Na jó, nem volt valami nagy tömeg, pár százan voltunk. Csak akkor állt meg, amikor a harmadik-negyedik sorban voltunk.
   Az énekes üdvözölte a közönséget(tehát csak egy dalról maradtunk le), majd bejelentette, hogy egy új szám következik. Lily hatalmas tapssal köszöntötte a dalt, és mi is összecsaptuk párszor a tenyerünket, ne tűnjünk ki annyira a tömegből gondolattal.
   Miután eljátszották az új szerzeményt, meg még 5-6 számot elköszöntek tőlünk.  Én ezt már csak az egyik sörsátor alatt hallottam. A negyedik szám után hátrajöttem ide, ugyanis nagyon megszomjaztam. Aztán már nem is akartam visszamenni, mert egyrészt féltem, hogy nem találom meg a barátaimat; másrészt összehaverkodtam a pultos emberrel. Épp kiittam a kólámat, amikor meglátta Lily-éket közeledni. Intettem nekik, majd elköszöntem ujdonsult haveromtól, és odasiettem hozzájuk.
- Szia, hát te?! - korholt le Lily.
- Hé, nyugi, hallottam mindent. Csak nagyon szomjas voltam és a pultos pasi lelkesen marasztalt – kacsintottam.
- Na jó, és hogy tetszett?
- Remek volt! - ujjongtam. És valójában nem hazudtam. Tényleg tetszett, ebben persze nem játszott szerepet, hogy az egyik gitáros elég helyes volt... A számaik pörgősek voltak, de játszottak egy lassabbat is.
   Visszafelé Lily végig azt ecsetelgette neki mennyire tetszett. Szegény Laura(aki a hátsó ülésen ült mellettem) a szemét forgatta, mikor Lily nem hátrafelé nézett. Párszor válaszolnunk kellett kérdéseire, de ezekre általában megfelelt az "igen", vagy a "nem". Ezúttal irigy voltam Noelre, aki a vezetésere foghatta miért nem figyel húgára.
   Először leraktuk Lilyt, majd Noel hazafuvarozta húgát. Lily-nek azt mondta pár perc és itt van, majd már mentünk is. A házunk előtt leállította az autót, majd mindketten kiszálltunk és a kocsi orrához álltunk.
- Mond csak, soha nem gondoltál rá, hogy jogsit szerezz? - dőlt neki a kocsinak.
- Nem - feleltem egyszerűen.
- Miért? - tudakolta.
- Nem vagyok az a sofőrtípus. Meg amúgy is azt tervezem, hogy ha betöltöm a 18-at visszamegyek Franciaországba.
- Visszamész? Ennyire hiányzik? - kérdezte elképedten.
- Igen, nagyon – sóhajtottam. - De leginkább az emberek kultúrája. Az itt élők teljesen mások mint én – magyaráztam.
- De sok helyen éltél már, ez a legszörnyűbb? - hamiskás mosolyt villantott.
- Valószínűleg igen. Spanyolországot szerettem a legjobban, azok az emberek sokban hasonlítanak ránk.
- Szóval semmi sem tarthat itt? - megfogta a jobb kezem, mintha így akarna visszatartani.
- Nem, most már nem – bizonygattam, és biztos is voltam magamban, mint még soha korábban.
- A barátaid? - kérdezte, miközben közelebb húzott magához.
- Az igaz barátok a költözés után is azok maradnak.
- Az emlékek?
- Nem fogok felejteni.
- Én sem? - kérdezte végül, nem feleltem.
   Kezemet a mellkasára tette, majd az arcom után nyúlt és közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy éreztem hűvös leheletét.  A szemembe nézett, majd le az ajkaimra. Ekkor már tudtam mit akar, és nem volt időm ellenkezni. Aztán egy másodperccel később már nem is akartam. Ahogy megéreztem válaszra váró ajkait az enyémeken, megremegtem. Elmosolyodott ahogy visszacsókoltam, másik kezét is a derekamra helyezte, úgy húzott közelebb. Eközben én megbabonázva csókoltam őt, és többet akartam. Ujjaim közé szorítottam ingét, közel húztam magamhoz. Megnyugodtam, mert közel tudtam őt magamhoz. Mindketten kizártuk a külvilágot, még azt sem észleltük volna, ha elszáguld mellettünk egy őrült. Bárki megláthatott volna, de nem érdekelt volna. Egyedül Rá figyeltem.
   És akkor, a karjaiban olyan érzés fogott el, mintha erre várnék már ez első perctől fogva. Hiányzott az illata, izmos karjai, csókja. Ő maga hiányzott. Aztán az idilli érzés elszállt, eszembe jutott Nick. Erre teljesen összezavarodtam, olyannyira, hogy muszáj voltam elhúzódni tőle.
   Szaporán lélegeztem, az ingét még mindig szorítottam, és ő is szorosan ölelt. Nyugodtabb voltam mint pár másodperccel korábban, de nem tudtam mit tegyek. Felnéztem rá, és láttam, a szemei csillognak; éreztem, hogy megőrülök, ezért kellett megtörnöm a csöndet.
- Most mi lesz? - hangom remegett. Megköszörültem a torkom, hát elmúlik az érzés.
- Emma, tudod mire gondolok – sóhajtotta tehetetlenül. Azt hittem el fog engedni, de helyette még szorosabban ölelt.
   Hümmögtem. Arcomat a vállába fúrtam, így próbáltam a problémák elől menekülni.


[...Nick szemszög...]


   Szörnyen lelkes vagyok! A nagyiéknál 3 napot töltöttem, majd utaztam LA-be. Alig vártam, hogy lássam Emmát, és elmagyarázhassak neki mindent. A repülőn ülve remegett a kezem, miközben kitaláltam mit, és hogyan fogok csinálni.
   Fél 4 körül értem földet a nemzetközi reptéren. Gyorsan haza akartam jutni, mert még aznap túl akarok esni a beszélgetésen. Fogtam tehát egy taxit, és hazafurikáztattam magam. Lepakoltam a cuccomat a nappaliban, kaja után kutattam, de nem találtam. Rendeltem tehát egy pizzát. Míg megérkezett átöltöztem, és rendet raktam. Pár perc alatt befaltam a pizzát, és kisiettem a garázsba. Csak Joe kocsija volt itt... A francba!
- Joe! - fújtattam a telefonba.
- Mi az, öcskös? - Joe a meglepettségtől egész elvékonyodott hanggal beszélt.
- Elvihetem a kocsidat?
- Persze – hatalmasat sóhajtott. - Már azt hittem nagyobb a baj!
   Nem folytathatta, már ki is nyomtam. Behuppantam a kocsiba, de mielőtt elindultam vettem pár nagy levegőt. Nyugodt akartam lenni, talán nem lenne jó vége ha alapból ingerült lennék. Aztán beindítottam az autót és Emmáék felé hajtottam. Útközben gyorsan átgondoltam a modani valómat, ekkor már az utcába kanyarodtam be.
   Az Ő házuk az utca végén volt, de már innen észrevettem egy autót előtte parkolni. A biztonság kedvéért 3 házzal előrébb parkoltam le. Próbáltam megállapítani kik állnak a kocsi orránál, de nem ment. A két illető közel állt egymáshoz, elmélyülten beszélgettek. Arra gondoltam talán Sophie az és a barátja. Kiszálltam az autóból,  elindultam feléjük. Pár lépés megtétele után már egyértelműen azonosítani tudtam Emmát – a vele lévőt azonban még mindig nem. Egy pillanatra megtorpantam, majd mentem tovább. Épp kiáltani akartam a lánynak, de akkor megcsókolták egymást.
   Hirtelen szédülni kezdtem, forgott velem a föld. Remegve hátráltam, az agyam ezerszer ordította a "nem" szócskát, de mégis! Oda akartam rohanni, szétrángatni őket, de rá kellett jönnöm ,hogy ehhez semmi jogom. Értelme sem lenne, ugyanis Emma elküldene, mint máskor. Most ráadásul még a pasijától is kapnék... Várjunk csak, múltkor is kaptam! De mindegy is, Emma utál, és igaza van, semmi nem áll a pártomon, és senki...
   Még egyszer végigfuttattam az agyamon az eset valószínűségének esélyeit, majd visszafutottam a kocsihoz, és idegesen bevágtam az ajtót. Még mindig ott álltak egymás karjaiban. Azt kívántam bár korábban jöttem volna. Gyorsan indítottam - nem bírtam tovább maradni. Mereven figyeltem az utat miközben közel 80-nal elszáguldottam mellettük. Levezettem a tengerpartra, kerestem egy csendes zugot.
   Abban a pillanatban csak egyetlen dologhoz volt kedvem, és az nem a fotósoknak való bájolgás. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve tárcsáztam a repülőteret.

[...Emma szemszög...]


   Ritka pillanat volt az, pörögtem – szó szerint. Erre először Sophie hívta fel a figyelmemet, de később nekem is el kellett ismernem. Nyugtatás képen elmentem zuhanyozni, bár ekkor már 9 óra körül volt. Ahogy végeztem és kijöttem a fürdőből, hallotta , hogy a telefonom az éjjeli szekrényen rezeg. Odasiettem, "Kevin hív" – olvastam a kijelzőn. Vállat vontam, mialatt fogadtam a hívást.
- Szia, Kev!
- Szia, Emma – köszönt kórusban öccsével, Joeval. - Hogy érzed magad?
- Őszintén? Rég voltam ilyen jól – sóhajtottam, hátra dőltem az ágyon.
- Na, hát ez remek! - hallottam a hangján mennyire örül nekem. Ez fura volt...
- És ti hogy vagytok? És hol is? - kuncogtam.
- Itt vagyunk, New Yersey-ben a családdal! Meglátogatunk mindenkit – újságolta Joe.
- Én is szívesen meglátogatnám a családomat!
- Mikor mentek? - érdeklődött Kevin.
- Fogalmam sincs – feleltem. Júliusban szoktunk Angliába menni...
- De hát az mindjárt itt lesz! - biztattak. - Azt kis lábujjon állva is kibírod - ha tudnád hogy mi zajlik Los Angeles-ben, nem ezt mondanád -gondoltam magamban.
- Milyenek lettek a vizsgáid?
- Jól sikerültek, jövőhéten kapok értesítést róla... Túl vagyok rajta!
- Szurkoltunk – nevetett Kevin. - Bár mi is túl lennénk ezen a koncert turnén.
- Ezt meg sem hallottam – korholtam őt gyorsan. - De, ugye élvezitek? Csak fárasztó, mi? - elmosolyodtam.
- Igen, nagyon fárasztó – nyögték egyszerre. Anya benyitott.
- Emma, elraktad a kivasalt ruhákat?
- Igen el – fordultam felé.
- Rendben. Kivel beszélsz? Csak nem Nick-kel? - reménykedett. Hevesen megráztam a fejem., majd elköszöntem anyámtól.
- Kivel beszélsz? - ismételte Joe Anya kérdését.
- Anyu volt itt – hadartam.
- Ahaaa – búgták. - Höhö! Tudtad, hogy Kev a Mikulás? - ajtócsapódás.
- Bíztam bennetek! - hallottam Frankie ingerült hangját, majd becsukta az ajtót.
- Joe – röhögtem.
- Hagyjuk most ezt, inkább meséld el mi volt délután – terelte a témát.
- De hát megbántottátok az öcséteket – ellenkeztem.
- Mi volt délután?
- Ha olyan fontos – legyintettem, majd folytattam. - Miután hazajöttem suliból elmentem Lily-vel, Laurával és Noellel egy Boys like Girls koncertre. Élvezetes volt, összehaverkodtam egy pultos emberrel – halkan nevettem. - Aztán Noel hazahozott. Most meg veletek beszélek.
- Ennyi? Senki mással nem találkoztál?
- Kellett volna? - vontam fel a szemöldököm.
- Mit csináltál fél 7kor? - folytatta a vallatást Joe.
- Üh... a'sszem Noellel beszélgettem... - a beszélgetés nem a legmegfelelőbb kifejezés. De ők már jobban ismertek, nem verhettem át őket.
- Beszélgettél?
- Na jó, volt egy kicsit több is – vallottam be. - De teljesen összezavart, aztán... - ugye nincs ott Nick? - gyanakodtam.
- Atya Isten! Nem nincs itt! Los Angeles-ben van – ahogy Joe ideges hangja átjött a vonalon szinte láttam magam előtt az ott lejátszódó eseményeket: Joe idegesen felpattan, beleordítja a telefonban, hogy itt van. Kevin a falba veri a fejét, és még egy sor káromkodás is elhangzik.
   Megdermedtem. Minden agysejtemet végig járta az a szó, hogy "Los Angeles-ben van!" Mit keres itt? Hogy került ide? Ezek jelentéktelen kérdések, mert tudtam a választ. Én voltam a válasz. Miattam van itt, értem jött ide. Beszélni akart velem, de én elszúrtam. Ne, ne, nem, ne, ne, neeee! - sikoltottam.
- Emma jól vagy? - ijedezett Kevin.
- Nem – kiáltottam. - Egyáltalán nem vagyok jól! Én barom, hülye r*banc vagyok. Elszúrtam! Én épp Noellel enyelegtem amikor Ő beszélni akart velem! Ó, Istenem, ez... ezt... ezt soha nem bocsájtom meg magamnak! - a szobában fel alá járkáltam, téptem a hajam.
- Nyugi, Emma! Lehet, hogy nem látott meg.
- Biztos? - kapaszkodtam az utolsó láncszembe.
- Sajnálom, Emma, de Nick pontosan fél 7kor hívott, hogy elviheti-e a kocsiját. Akkor indult hozzátok – mondta halkan Joe, aki a "felvilágosodásom" óta most szólalt meg először.  
   Szinte éreztem ahogy kicsúszik ujjaim közül az utolsó vékony szalmaszál, én pedig a sötétség felé zuhanok. Egyre mélyebbre, ahonnan már senki nem segíthet ki.

Sziasztok!

Mint a bejegyzés címe is mutatja, beteg vagyok. Nem részletezem, csak annyi, hogy semmihez sincs erőm, kedvem. Most is csak azért ülök itt, hogy szóljak két napig nem lesz rész(minimum) Oké, tudom, hogy egy hónapja írtam utoljára, de ez a betegség nagyon rosszkor jött.. :S 

Amúgy a füzetemben már megírtam az egész fejezetet, csak begépelni nincs kedvem... Talán majd megkérem a húgomat, de most dühös rám..xP És bocsi, hogy ígértem, de nincs folytatáás. Rosszul érzem magam miatta, mert szeretnék írni, csak k*rvára nincs kedvem...

Hamarosan jelentkezem, megígérem. ÉS ha kell, ideláncolom magam a géphez, hogypéntek előtt meg legyek a folytatással.

Addig is sziasztok, puszi.:D

p.s.: ja, és jól esne egy kis támogatás. például xsak Dalma ír kommentet, és nem tudom a többieknek tetszik-e egyáltalán a történet. ha nem akkor szóljatok. még változtathatok rajta. csók.(L)

hát lányok, itt az új rész.:D remélem tetszik majd, és írtok kommenteket, vagy emailt(dorikah_us5.fan@citromail.hu) légyszi, nagyon jól esne pár bíztató mondat..:)

19. rész


/ Buenos Aires, Brazília, május 21. csütörtök/
[... Nick szemszög...]

   Hallottam ahogy Emma, és Sophie is lelkesen beszélnek arról az Adamről és Noelről. Szörnyű volt hallanom, mert tudtam, hogy korábban Noel szerette Őt. És hogy Em is érzett valamit, talán – ezt nem tudhatom.  Aztán amikor Sophie felőlem érdeklődött, éreztem, ahogy a vonal másik felén megfagy a levegő. Ott elszakadt a lelkes beszélgetés fonala, és már csak az elköszönéssel lehetett megmenteni a helyzetet. Szerencsére Joe reagált, és leléphettünk.
   Demi nem értette miért tettük le olyan gyorsan. Épp mikor sarkában Kev-vel beléptek a hotelszobába, nyomta ki Joe, én pedig dőltem hátra az ágyamon. Demi meglepett képet vágott, és megkérdezte:
- Hogyhogy ilyen gyorsan végeztetek? Emmáéknak menniük kellett? - Kevin nem kezdett kérdezősködni, ő Demi kérdéséből levonta a történteket.
   Joe csak bólintott, majd felajánlotta, hogy együnk valamit még a fellépés előtt. Nekem nem sok kedvem volt menni, úgyhogy a többiek leugrottak a szálloda éttermébe – megígérték hoznak nekem valamit -, én pedig itt punyadok.
   Semmi étvágyam nem volt, nem bírtam ételre nézni. Jó volt ez így nekem, hogy egyedül elmélkedhetek egy kicsit. Ám épp amikor belekezdtem a gondolatokba, megjelent Anya.
- Nick, jól vagy? - kérdezte.
- Igen, persze.
- Azt hiszem kezdhetsz készülődni... Hamarosan indulunk, még lesz egy autogram osztásotok a fellépés előtt – mondta, mialatt a szekrényben kutatott valami után.
- Rendben – sóhajtottam, majd feltápászkodtam és megcéloztam a fürdőt.
   Zuhanyzás közben próbáltam kitalálni mit csinálhat Em. Talán tanul, vagy a tesóival szórakozik, a a barátaival van... Adam-mel és Noellel flörtöl. Nem, az utolsó biztosan nem! Em nem ilyen, ő nem lép túl semmin ilyen gyorsan. Emlékszem, mert velem sem akart először hivatalosan járni, mert ,,Megbántanám Noelt, nem rég szakítottunk...''
   De mi van ha megváltozott, akár 2 hét alatt? Mire visszamegyek talán már nem is ugyanaz az ember lesz. Azt nem élném túl, ha megváltozna az Emma, akit szeretek. De ő már nem szeret szóval... Szóval bármi lehet – ezt mondaná Joe.
   Kiléptem a zuhany alól, majd gyorsan felöltöztem, megfésülködtem(ez sokáig tartott), majd visszamentem a szobába.
- Na végre, öcsi! Már azt hittem soha nem végzel – sóhajtotta Joe az ágyról.
- Bocsi – mondtam miközben elszáguldott mellettem.
   Amíg bátyám a fürdőben volt – hosszú időszak – összeszedtem a cuccaimat a koncertre. A hangszereket már elszállították a helyszínre, így csak a telefonom, irataim, és még egyéb csecsebesék hiányoztak. Közben Joe is végzett a zuhanyzással, és pár perccel később együtt mentünk le a hotel előterébe. Anyu, Demi és Frank már ott voltak, de Kevin és Dan is hamarosan megérkeztek.  Apu odakint várt minket Big Rob-bal, ugyanis elterjedt, hogy itt szállunk meg. Egy csomó rajongó várakozott az épület előtt, de mi utat törtünk közöttük, és beszálltunk a limuzinba.
   Apa fontosnak tartotta, hogy néhány tippel lásson el a fellépés előtt – de ezt mindig megteszi. Demi nem figyelt rá(vagyis ő nem is tett úgy mintha figyelne), jó neki, ő ezért nem kap megszólást.
   Fél órával később megérkeztünk a koncert helyszínére. A hátsó bejáraton mentünk be, de ide is elhallatszott a közönség lelkes várakozása. Még volt másfél óránk kezdésig, az előzenekar sem lépett még fel a színpadra. Elvezettek minket az öltözőkhöz – bár már jártunk itt. Gyorsan felvettük a fellépő ruhánkat, mentünk sminkszobába. Ott megigazították a hajunkat, meg az arcunkat, és Apa küldött hangolni.
   Ekkor már hallhattuk az előzenekarunk előadását, majd háromnegyed óra múlva mi álltunk a reflektorok fényében.
 
   A tömeg őrjöngött, nagyon élvezték a koncertet – ahogy mi is. Két órával később totál izzadtan rohantunk le a színpadról, de a közönség még több mint fél óránk keresztül skandálta, hogy "Jonas Brothers!".
   Joe egész végig azt kiabálta a mikrofonba, hogy „Ez az, Brazília! Imádlak titeket! Hangosabban!’’ Többször belenevettünk a mikrofonba, jó buli volt. Deminek is nagyon örültek, elénekeltünk egy duettet, és ő pár számot az új CDjéről.
   Apu az öltözőben gratulált, majd miután ittunk pár kortyot rohannunk kellett autogramot osztani. A rajongók mind készültek képekkel, fényképezővel is – tehát vigyorognunk kellett. Nem izgatta őket, hogy még mindig csurom vizesek vagyunk, csak úgy ölelgettek minket!
   Az egyik lány, miután kapott aláírást mindannyiunktól, és képet is odafordult hozzám:
- Kérdezhetek valamit? - hadarta izgatottan.
- Miért ne? - válaszoltam. Nem akartam elrontani az örömét, kíváncsian nézem az arcára.
- Még mindig együtt vagy azzal a lánnyal? Azzal az Emmával, ugye? Nagyon szimpatikus nekem, és tökéletes pár vagytok! - áradozott, de ott volt a hangjában az érdeklődés is. Kev is hallotta a kérdés, összenézett, felvonta a szemöldökét, majd visszafordult az őt ostromló tinik felé. Visszafordultam a lányhoz, bár még mindig nem tudtam, mit válaszoljak.
- Hát, tudod, ez most egy kicsit... bonyolult – dadogtam végül.
- Ó, már nem vagytok együtt? - kérdezte meglepetten.
- Valami olyasmi, de én sem tudom – morogtam halkan.
- Jaj, én nagyon sajnálom, nem akartalak megbántani – hadarta ismét. - De biztos vagyok benne, hogy összeilletek, és, hogy egymásnak vagytok teremtve – rám mosolygott(Demihez hasonló mosolyával), és megveregette a vállamat. Közben a háta mögött már lökdösődtek a többiek.
- Köszi! - sóhajtottam. - Aranyos vagy – azzal nyomtam egy gyors puszit az arcára, ő pedig a döbbenettől megfagyva hagyta, hogy a tömeg hátra sodorja.
     Nagyon meglepődtem a lányon. Olyan furán reagált arra amit mondtam. Vannak olyan rajongóim, akik letépnék a fejét a lánynak, akivel együtt vagyok. Aztán ha megtudják, hogy szakítottunk flörtölni kezdenek, és hasonlók. Elmosolyodtam. Emnek is van egy osztálytársa aki ezt tenné. Mi is a neve...? Isabella, talán., vagy legalább is valami hasonló.
   Belegondoltam mi lehet most Emmával, hogy kiderült, ővele jártam. Amióta a parton szakítottunk nem beszéltem vele... Na jó, igen, de az egy újabb veszekedés volt, és nem mondott semmi erre utalót. Még is biztos vagyok benne! Szegény Emma – ez az egész miattam van. Igaza volt mindenben... Ha, ha elmondhatnák neki mindent, meghallgatna – na az előnyös volna.
   Ha visszamegyünk az lesz az első! De hé! Csak az Észak-amerikai turné után megyünk haza - na meg az LA-i állomás alatt. Ezzel nem sokra megyek!
   Aláírtam pár újabb képet amiről magamra vigyorogtam, lefényképezkedtem pár lánnyal, miközben azon gondolkdotam, mitévő legyek. Pár perccel később már tudtam is!
   A Dél -és Észak-amerikai turné között lesz másfél hét szünetünk. Ilyenkorra nem terveztünk hazautazást, a Nagyiékhoz megyünk. Mi lenne ha megkérdezném Anyát, elmehetek-e beszélni Carrie-vel? Megengedné? Valószínűleg igen, ugyanis nagyon kedveli őt. De Apu...
   Oké, ezen még ráérek törni az agyam.


   Buenos Aires-ből Sao Paulóba, majd Rio de Janeiro-ba utaztunk. A programunk mindenütt ugyan az volt. Megérkeztünk, lepakoltunk a szállodában, fotózás, interjú, tv, vagy rádió fellépés, próba, fellépés, autogram osztás. Fú – kiráz már tőle a hideg. Imádom csinálni, de most az egyszer azt kívánom: bár átlagos srác lehetnék. Akkor nem kellene itt lennem, Emmával lehetnék, és nem lenne ez a balhé az ebéddel, és Miley-val.
   Na igen, Miley. Az utóbbi időben ismét máshogy viselkedik velem. Nem rég szakított Lucas Till-el, és úgy érzem, vissza akar szerezni. Legalábbis amikor legutóbb találkoztunk, nagyon flörtölt. Kérdezgette hogy vagyok, mi történt velem az elmúlt időben... Én persze nem válaszoltam neki! Még van képe odajönni, és a hogylétemről érdeklődni, mikor miatta vesztettem el a barátnőmet?! És ezt ő is nagyon jól tudja.
   Nagyon sokat változott azóta, mióta megismertem. Ha visszagondolok – nem is tudom miért voltam vele... Eltűnt a varázs. Most az a varázs... ugyanolyan reménytelenül tüzel, mint fél éve.


[...Emma szemszög...]


   Hihetetlen este – ez az a két szó amivel a szombat estémet jellemezni lehet!
   Miután Noelt megtaláltam az ajtóban, és feltette a kérdését, sokat gondolkodtam. Végül közösen úgy döntöttünk, hogy csak a városban fogunk kolbászolni.
   Ebből nem lett semmi – vagyis csak részben.
   Először elmentünk Noelhez, aki adott egy báli ruhát. (Ő vette nekem! Azt mondta, Lily-nek adta volna, ha nemet mondok.) Pont megfelelő méret volt, és szerencsésen találtunk Lily cipői között egy megfelelőt – amit később Lily nekem ajándékozott. Tehát izgalmasan indult az est!
   Miután mindketten díszben voltunk, elindultunk a városba. Először elmentünk egy gyorsétterembe, aztán teli hassal sétáltunk egy parkban. Ekkor már 10 és 11 között járt az idő, mi pedig úgy döntöttünk benézünk a suliba. Ez tőlem meglepő volt, mivel 2 órával korábban semmi kedvem nem lett volna a körzetébe menni az iskolának...De hát ez van!
   Amikor egymás mellett bevonultunk a bálteremmé alakított tornaterembe, az ajtó közelében állók hangos „Ó’’-kal, és „Á’’-kal reagáltak. Aztán elterjedt a hír, hogy bent vagyunk, és hamarosan Sophie termett mellettünk. Ő beszámolt a korábbi történésekről, majd, míg Noel üdvözölte Adam-et, beavatott az Eric-kel és Richie-vel kapcsolatos dolgokba... Jól haladt a tervével – az biztos.
   Pati-val is beszéltem volna, de akkor Noel elhívott táncolni. Sokat táncoltunk, és nagyon jó volt. Egy lassú számnál a vállára hajtottam a fejemet. Déja vú érzésem lett. Ugyanígy táncoltunk a karácsonyi bálon is... Mosolyogtam.
   Éjfél előtt pár perccel én és Noel kimentünk a levegőre, majd hallottuk ahogy felhívják a figyelmet, hogy hamarosan bejelentik a bálkirályt, és királynőt. Visszamentünk hát, megnézni a győzteseket. Pár perccel később már Isabell és párja, a negyedikes focista, Michel Murray álltak a színpadon, fejükön koronával. Majd közösen táncoltak egyet a táncparkett közepén.
   Ezután Noel hazavitt, és egy puszival köszönt el. Féltem, hogy többet akar majd, de én nem. Örültem neki, tehát. Lefekvés előtt aztán végigfuttattam az agyamban a pár óra alatt leforgó történetet. Hihetetlen volt – nem gondoltam volna.
   De minden bizonnyal nem csinálnám újra, máshogy.

18. rész


Május 21. Csütörtök

   Egész jó kedvem volt azon a reggelen. Épp a reggelimet fogyasztottam, majd összeszedtem a cuccomat, és mentem suliba. Sophie mostanában sokat alszik a barátnőinél. Bár nem akarom elrontani a kedvem, mégis muszáj arra gondolnom, hogy ez miattam van.
   Na nem mintha zombi lennék Nicholas nélkül! Igen, gondolataimban már csak így hívom őt. Talán ezzel kiverem a fejemből... - ez az idióta elméletem. Persze ezt még én sem hiszem el.
   Szóval valószínűleg miattam nem alszik otthon. Azon az estén, (mikor a Jonas Brothers turnéra indult – vajon miért emlékezetes ez számomra?), szóval akkor este kijelentette, hogy minden koncertet megszeretne nézni – élőben. Talált valami rajongói oldalt, amin élőben nézheti a koncerteket. Hogy hogyan? Nem tudod, nem értek hozzá. A lényege ennek, hogy én kijelentettem, ,,nézd, csak ne itt˝...Talán nem kellett volna.
   Sophie amúgy beszél velem, tök átlagos dolgokról, nem mutatja, hogy mérges lenne. De ő sosem volt a legnagyobb színésznő-növendékek egyike... Látom a szemében, hogy legszívesebben megmondaná a magáét. Bár közölhetném vele, hogy most az esne a legjobban.
   De talán nem is, mert boldog vagyok, sőt máris boldogabb, ugyanis Noel lehuppant mellém.
- Szia – üdvözölt örökké mosolygósan.
- Jó reggelt! Látom te nagyon friss vagy...
- Á, nem is – legyintett. - Csak Adam mondta, hogy valami fontosat akar mondani...
- Szóval kíváncsi, az sem rossz – nevetett.
- Nem, nem az.
   Ez után csendben ültünk egymás mellett, vagyis inkább hallgattuk Lilly-t és Dianát, na meg az örökké lelkes Patriciát, akik a bállal kapcsolatos terveiket ecsetelték. Már 2 hete...
   Szerencsére gyorsan odaértünk a sulihoz, és azt hiszem, én voltam az első aki leszállt a buszról. Noellel az oldalamon mentem be az osztályterembe, és leültem a helyemre. A fiú előttem ült, jobbra tőlem pedig Pati, a másik oldalamon Adam. Vagyis ő csak órán ült mellettem, most ugyanis a Noel asztala előtti padon ült, és lelkesen mondta a magáét.
   Elfordítottam a pillantásomat az ablakra. Odakint nagyon meleg volt! Ha januárban, vagy februárban meleg volt, akkor most?! 25 celsius fok, 8 óra után pár perccel – felháborító.
   Eszembe jutott milyen idő lehet Párizsban. Hm... nem sokkal hűvösebb, de biztosan szeles. Az év ezen időszakában gyakran fúj a szél. De már vissza is kerültem a jelenbe, belépett Isabell. Hatalmasat sóhajtottam. Akármilyen jó kedvem volt, számítottam rá, hogy nem sokáig tart majd...
   Isabell még mindig mérges rám, vagyis féltékeny, hogy bizonyítottan együtt voltam Nicholas-szal. Ha tudná, hogy én is utálom magam miatta, ó, vajon mi lenne?!
   Nem tévedtem nagyot: pillantása azonnal megtalált engem. Rászegeztem a tekintetem, de azt is észrevettem, ahogy Adam megböki Noel vállát, és felém mutat. A srác azonnal megfordult, és a szeméből egyértelműen kiolvashattam: ¸,,Ne!''.
   Erre a figyelmeztetésre nem volt szükség, Isabell elfordította rólam tekintetét. Én azonban még mindig őt néztem, bár a gondolataim messze jártak. Hol is? - nem tudom...
- Jól vagy? - Pati aggodalmas hangja törte meg a csendet.
- Igen, persze – válaszoltam mosolyogva.

Pár órával később, már hazafelé a sulibuszon Diana hozzám fordult.
- Mond csak, van kedved eljönni golfozni?
- Hm... mikor? - tudakoltam.
- Ma délután – sóhajtottam.
- Bocsi, de ma nincs kedvem – lebiggyesztettem az ajkam. Diana is elszomorodott, de azért bizakodott.
- Akkor majd legközelebb – mosolygott, majd visszafordult egyik évfolyamtársunkhoz, aki mellette ült.
   Többek között azért nem volt kedvem menni, mert a reggeli jókedvem a nap folyamán teljesen elszivárgott. Ez nem először történt meg velem... Ilyenkor a rám törő sírógörcsök elől a zongorám elé szoktam menekülni. A billentyűkön egy számomra ismeretlen számot játszok. Nem Sophietól van, és utána néztem, nem is egy Jonas tesók sláger... Egy dallam amit talán a hangulatváltozásaim ihlettek.
   Ám amikor másfél órával később a hangszer előtt ültem, rájöttem: jobb lett volna egy kicsit kikapcsolódni. Talán a barátnőim feldobtak volna egy kicsit, úgyis olyan régen lazítottam. Átfutott rajtam, hogy felhívom őket, és elmegyek velük(ha még nincsenek ott), de úgy gondoltam nem lenne fair. Inkább holnap felajánlom nekik, hogy szombaton, vagy péntek este menjünk el bulizni...
   De nekem mehetnékem van, most. Eszembe jutott a húgom. Mi lenne ha elhívnám valahova engesztelésként? Belemenne? Tudnom kell!
   Átsiettem a szobájába, de nem találtam bent. Aztán hangokat hallottam a fürdőből – tehát odabent van. Bekopogtam.
- Ki az? Mindjárt megyek! - kiáltott ki.
- Emma vagyok, beszélhetnénk? - szóltam vissza.
- Öt perc, addig foglald el magad!
   Leültem az ágyára, körbenéztem a szobában. Az éjjeli szekrényen megpillantottam egy könyvet. Valami regény volt. Odakúsztam, felvettem, és elolvastam a hátulján lévő ismertetőt. A felénél jártam, mikor Sophie telefonja megcsörrent.
- Felveszed? Ki az? Az íróasztalon van – kért.
- Ismeretlen, oké! - megnyomtam a fogadógombot, és beleszóltam. - Halló?! Sophie telefonja, Emma vagyok!
- Szia, Emma – ordított egy ismerős hang a vonal túloldaláról – még Sophie is hallhatta.
- Mi újság, mi van Los Angeles-ben?  - kérdezte Joe Jonas lelkesen.
- Semmi érdekes, még mindenki él – feleltem. A háttérből recsegést hallottam, valaki suttogott. Tehát ki vagyok hangosítva, és az összes testvére ott van mellette. Még jó, hogy így fogalmaztam.
- Veled mi újság? Hogy vagy? - szándékosan használtam egyes számot.
- Á, semmi különös! Szétzúzom Dél-Amerikát – nevettem, de Joe hangsúlyán még valaki más is. És tudtam ki...
- Denise? Kevin – mindkettő? Ők mit csinálnak?
- Áh, Anyu idegeskedik az esti fellépés miatt! Apa valami interjút szervez, de már elegem van belőle – sóhajtotta. - Nem tud leülni 5 percre? A bátyám meg...? Fogalmam sincs – mondta őszintén. - Danielle-l lelépett valahova, még a délelőtti rádióbeszélgetés után... Azóta nem láttam.
- Most hol is vagytok pontosan? - kérdeztem, miközben Sophie kilépett a fürdőből.
- Ki az? - tátogta.
- Joe – feleltem.
- Argentínában, Buenos Aires-ben. Aztán megyünk Sao Paulo-ba, és Rio de Janeiro-ba.
- Van időtök szétnézni? Vagy a szabadidőt csak pihenésre fordítjátok? - kérdezte Sophie.
- Á, Sophie, drága! Te is itt vagy? Örülök neked – ujjongott Joe. - rég láttalak.
- Mikor is? - nevetett húgom.
- Nem igazán emlékszem – vallotta be Joe. - Szóval igen, általában szabadidőnkben, már ha Apa hagy nekünk egy kicsit, pihenünk.
- De azért biztosan nagyszerű – sóhajtotta Sophie vágyakozva.
- Hát persze! Képzeljétek, itt van Demi! Pár helyen fellép velünk, mint meglepetés előadó. A legutóbb őrjöngött a tömeg, amikor meglátták, képzelhetitek! - nevetett boldogan.
- Akkor nem unatkoztok. Demi nagyon jó fej – mondtam.
- Ezt hallottam, köszi – kiáltott valahonnan messziről Lovato kisasszony.
- Szia, Demi – köszöntünk együtt Sophieval.
- Már ő is Kevint keresi... - magyarázta Joe. Ismét hallottam sutyorgást, majd Joe megkérdezte – Em, mit csináltál ma?
- Suliban voltam, zongoráztam – feleltem, de vártam a folytatást.
- És mi volt suliban? Mit zongoráztál?
- Noellel és Adammel lógtam, mostanában szinte mindig velük vagyok. És mit zongoráztam? Nem tudom, igazából csak bökdöstem a billentyűket – megfontoltan mondtam ezt, az elejét mégis lelkesen. Így akartam jelezni Nicknek. Sophie egy pillanatig értetlenül nézett,de aztán ő is meghallotta a neszeket Joe mellől. Bólintott – tehát benne volt a játékban.
- Tényleg Joe, képzelheted! Ma, meg már egy hete, ha találkozok Em-mel a suliban Adam vagy Noel ott vannak vele.
- Valóban? - Joe valószínűleg felvonta a szemöldökét – ez még őt is meglephette.
- Hát ja! - legyintettem. - De mi van a barátnőddel, Camilla-val? - kérdeztem, mert már untam, hogy rólam beszélünk.
- Remekül vagyunk, csak hiányzik Cam. Ő L.A-ben maradt egy filmbemutató miatt... De pár nap múlva utánunk jön – magyarázta, a végén felszabadultabban.
- Kihagyhatatlan film lesz, azt hiszem – vigyorgott húgom. Remek! - gondoltam. - Most már tudom hova viszem kiengesztelésül...
- Ne kérdezd a címét, nem tudom – szégyenlősködött Joe, nevettünk. - Sophie, veled mi van a suliban?
-  Sokat kell pótolnom, és készülök az évzáró vizsgákra...De hamarosan vége – ez éltet. És lesz egy bál, jövőhét szombaton, amire megyek!
- Komolyan? Na, az remek! És kivel mész? - kérdezte Joe lelkesen.
- Eric-kel.
- Te Emma?
- Én... nem tervezem, hogy megyek – haboztam, de válaszoltam. Hatalmas sóhaj, ez volt Nicholas válasza.
- Akkor majd szorítok Sophie-nak – mondta Joe.
- Kösz! Nick? -Sophie olyan hirtelen mondta ki ezt a kérdést, hogy talán még ő sem fogta fel. Rémülten néztem rá, ő pedig egyből bocsánatkérően. Próbáltam egyenletesen lélegezni, szerencsére mire válasz jött a túloldalról, már ismét nyugodtabb voltam...
- Itt vagyok – mondta Nicholas nagyon, nagyon lassan. Sophieval kétségbeesetten néztünk egymásra, ilyenkor illik köszönni...
- Szia, Nick – Sophie próbált lelkesen köszönni, de nem igazán sikerült neki.
- Hello.
- Eddig is itt voltál? - Sophie úgy érezte ez még belefér.
- A bálos résznél jöttem – füllentett.
- Aha, értem... - pár másodperces csönd...
- Na jó, lányok, nekünk mennünk kell! Hamarosan hívlak – szakítototta meg Joe a szünetet.
- Oké, rendben. Sziasztok – köszönt el húgom.
- Jó koncertet, üdvözlöm Kev-et, és a többieket! Viszlát, Joe – megnyomtam a nevet, majd gyorsan kinyomtam a telefont. Sophie ismét bocsánatkérően nézett rám.
- Sajnálom, bocsi, nem akartam!
- Semmi baj, így legalább valamilyen szinten egyenlők vagyunk... - mondtam halványan mosolyogva.
- Hogy érted?
- A múltkori beszólásom miatt. Én sajnálom, nem kellett volna túlreagálnom .Te nem tehetsz arról ami történt... - magyaráztam.
- Jaj, Emma Caroline – sóhajtott Sophie, és megöleltük egymást.
- Igazából azért jöttem át, hogy megkérdezzem van-e kedved elmenni valahova? - mondtam miután elengedtük egymást.
- Hát persze – nevetett, mintha az egész egy idióta kérdés lett volna.


   Pár nappal Sophieval való kibékülésem után, konkrétan vasárnap délután csörgött a telefonom. Pati hív – állt a kijelzőn.
- Szia, Pati – szóltam bele.
- Szia, Em! Figyelj, ráérsz most? - kérdezte.
- Igen, miért?
- Tudom, hogy nem jössz a bálra, de a lányokkal annyira örülnénk, ha eljönnél velünk vásárolni. Neked olyan jó ízlésed van – kért.
- Légyszi – nyávogott a telefonba Di.
- Jaj, nem is tudom – húztam az agyát. - Persze, megyek! Hol, mikor?
- Egy óra múlva, nálunk. Apu bevisz a városba – tájékoztatott.
- Rendben, ott leszek. Szia!
   Elsiettem öltözni, majd elsétáltam Patiékhoz. Mikor fél 2 után kiszálltunk a belvárosban Pati megbeszélte az apjával mikor és hol várjon ránk, aztán indultunk a bevásárló körútra.
   Szerencsére a lányoknak voltak elképzeléseik, úgyhogy egy kicsit könnyebb volt a dolgunk. Az első helyen csak Lily próbált ruhát, de nem igazán passzolt, úgyhogy mentünk tovább. A második üzletben Diana talált egy remek kék, térd felett érő ruhát. Pánt nélküli, a mellénél gyűrött hatású... Nagyszerűen állt rajta, úgyhogy ő egyből megvette.
   Mentünk tovább, boltról boltra. Végül már mindenkinek volt ruhája. Patinak egy sárga, Lily-nek pedig zöld. A cipőket egy helyen szerezték be, de itt én is vettem egy párat. Olyannyira megtetszett egy fekete magassarkú szandál, hogy nem tudtam ellenállni.
- Elég nevetséges vagy, Em! - mondta Laura, aki szintén eljött segíteni ruhát venni, ő ugyanis nem megy a bálra.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Az volt az első mondatod, ahogy beléptünk az épületbe, hogy "Nem veszek semmit!Ellenállok."
   Vele nevettem, de hát mindig van valami ami keresztbe húzza a számításainkat.
   Pati apja felvett minket a bevásárlóközpont parkolójában, és 5 óra után otthon voltam. Jobb dolgom nem lévén tanulni kezdtem, hisz már nincs sok vissza a vizsgákig. Aztán 10 körül eltettem magamat másnapra...


   A bálig már csak 3 nap volt, így a suliban egyre nagyobb lett a felhajtás. Mindenhol plakátok lógtam, és azt hiszem nem csak én untam már. Sophie, bár lelkesen készült Eric-kel való randijára, és a Richie visszaszerző hadművelet következő állomására, panaszkodni kezdett.
- Oké, értem, hogy tök nagy esemény, de nem reagálják egy kicsit túl?!
   Bólogattam, majd folytattuk az útjainkat órára.
   Volt pár személy akit nem érdekelt a bál közeledte. Ők a tanárok. Hm... hihetetlenül hidegen hagyta őket, és néha azt kívántam, bár én is így éreznék. A történelem tanárunk, Mr. Bloom, az értetlent tette, mikor Isabell közölte vele, szombaton bál. Ez a jelenet elég nevetséges volt.
   Isabell ki akart kéredszkedni óráról plakátokat akasztgatni, de a tanár nem értette miért olyan fontos ez. Erre Isabell öt perces ismertetőt szónokolt el a szombati eseményekről, mire Mr. Bloom csak annyit felelt:
- Nem is tudtam, hogy az iskolában ilyen nagy esemény lesz. De ha Miss. Moon ugyanígy tudni fogja a vizsgaanyagot, ahogy a bál részleteit ecsetelgette az imént, nos, akkor bizonyosan tovább megy... Ha viszont nem, akkor bajba kerülhet. És nem szeretnék a bizonyítványosztás után találkozni az édesapjával.
   Ez a reakció a tanár úrtól mindenkit meglepett, nem kicsit. Volt is nevetés amit kiléptünk a teremből. (Páran már odabent fulladoztak...)
   Ezekkel a boldog emlékekkel mentem haza aznap. Délután csak lazítottam, és pénteken is ez volt a téma – mind a suliban, mind otthon. Szombat délelőtt Anya legnagyobb meglepetésére takarítani kezdtem. Közben tanultam is. Ha így meghajtom magam a végén jó bizonyítványom lesz – hehe. Miközben azon gondolkoztam, milyen jó lenne egy 4es átlagú évzárás végeztem a szobám takarításával. Épp táncikáltam le a lépcsőn egy üveg ásványvízért, mikor csöngettek.
- Kinyitnád, Emma? Hátul vagyok a kertben – kiáltott be Anyu a teraszajtón.
- Igen – feleltem, csak magamnak, és a konyha helyett az előszobába táncoltam tovább. Balerina vagyok, vagy mi? - futott át rajtam a kérdés.
   Kinyitottam az ajtón mire egy meglepő, de ironikus kép tárult a szemeim elé.
   Noel fekete öltönyben és zöld nyakkendőben állt az ajtóban. Kezében egy szál sárga rózsa, a másikban pedig egy meghatározhatatlan objektum( by: Luca:D).
- Emma, lennél a párom a bálban? - kérdezte leggyönyörűbb mosolyával.

1) Oké, ez megvolt:D

2) Köszönöm Grétidrága<33) igen, azt hiszem elküldtem.^^

4) ezis:D

5) igazából, már bocs, de néha úgy érzem, csak magamnak írok..:S olvassa egyáltalán valaki?! (írjatokkomit:D-> de mihez?XD) szóval a konkrét válaszom az, hogy amikor írok nem kell a szerelmi bánataimra gondolnom, vagy épp az életre. Csak átélem az írott személy helyzetét, és írom. Boldog leszek tőle. :D Ennyi.

6) Tolnai Dóri, 14 éves, cserhátsurányi tanuló. A gitárom nélkül gitárnélküli lennék... Na, meg persze az 5:20-as busz nélkül nem lehetnék:(:) Szeretek olvasni, sportolni, zenét hallgatni, barátnőimmel lógni, és a facebook-ot:D


Kösz még egyszer a díjat, és jövőhéten kedden lesz rész. Nem érdekel mennyit szenvedek, lesz:D Akkor még annyit, hogy mivel Nagy vagy! buzi vagyok, itt van két link, ahol megleshetitek a cserhátsurányi suli teljesítményét a versenyen.:D

1. rész

tv2.hu/nagyvagy/video/nagy-vagy-a-negyedik-selejtezo

2. rész:

tv2.hu/nagyvagy/video/nagy-vay-a-negyedik-selejtezo-eredmenye

figyelni: 1.rész: 3:04;6:57(Sáribaba<3); 9:28( Én, Betti, és Dóridrága<3 bal oldalt, kékeszöldben:D:D:D:D)

tovább nincs kedvem keresni:D a lényeg, hogy mi vagyunk Damurolivaaaaal:D

Izgatott vagyok? Akkor bocs, de légyszi, nézéttek meg*_*

[ hallgasd: www.youtube.com/watch ]

ma egy éves a blooog:D vagyis egy éve találtam ki és írtam le a bevezetőt. :$ <3

Boldog szülinapoooot:)

rész..hm... nem tudom mikor lesz...nem tudom mit írok bele... szerintem ugrok egy kicsit. mondjuk a bálig? ^^ addig míg kitalálom nézzétek vasárnap 8:50-kor a tv2-t. A cserhátsurányi suli, a kék mezesek leszünk mi. Az én sulim *__* Damu Roland<3 Szurkoljatook:D Engem is mutatnak.^^ a joképűműsorvezető mögött állok:D:D amikor gyerekek állnak majd mögötte, és láttok baloldalt egy szőke kislányt zöldeskék pólóban... na az mögött. :PPPP Ő is Dóri, mint én xP(mármint a kislááány)

Gina<3 szeretlek, és nyugi, minden jobb lesz.;D

oké, csak ennyit akartam. sziasztok<3

U.i: köszi Dalma a bíztatást:) meg Eránka is<3 és NÉZZETEK ENGEM!!! NEM ELFELEJTENI. XXXXXXDDDDD

 love:D

sziasztok!

láttam, hogy Era írt kommentet, de még nem olvastam el, ugyanis előbb én szeretnék írni.  vagyis azt szeretném ide leírni, amit a rész elejére szoktam, csak akkor nem volt időm...:S

a rész... hát nem tudom, szerintem egy kicsit szomorú(nekem biztosan), bár valahol ez volt a célom. Ne sajnáljátok, lesz még boldogabb.;D Ez a történet ami benne van, és amiről a rész a címét kapta, csak úgy jött. Lestem a monitort, és beugrott, leírtam, át sem gondoltam - ilyet ritkán teszek.

Most meg az jár a fejemben Era vajon milyen kommentet írt, de nem! Túl kíváncsi vagyok, akkor sem olvasom el - csak ha ezt leírtam.:D aztán facebook-ozok, és "játszok" Lucával. Máramennyire egy 3 hetes babával lehet.:) aztán FCB München meccs... bár ez most itt gondolom senkit nem érdekel, nem is tudom minek írom le.:S

végülis miért ne? ez egy blog! oké, oké, bocsi, csak rossz kedvem van ma..:S kiforgatják a szavaimat, szarul vagyok... szóval lehet, hogy a közeljövőben nem írok részt, mert elég savanyú lenne. persze, amint jobban leszek, írok! remélem ez hamarosan bekövetkezik. szurkoljatok, légyszi.:)

és ennyi is lenne, már nem bírom ki, hogy ne olvassam el a megjegyzésedet, Era:D köszi annak, aki ezt is végigolvasta, megterhelő lehetett. -.-"

akkor szoiasztok, puszil: Dóri.(:

u.i.: remélem nem nagyon sziddsz le benne. ;P és a többiek is írjanaaaak, pls.:$

remélem tetszik majd.;DD írjatok, légysziii*_*

17. rész

A kezem szörnyen remegett, a homlokomról a verejték, míg a szememből a könnyek folytak.

- Mi volt ez? - kérdeztem magamtól hangosan. Kimásztam az ágyból, odasétáltam a szekrényhez, és ránéztem az egyik bekeretezett képre.

Lehetetlen volt elképzelni, hogy valóban megtörtént. A képről mosolyogva néztem magara, és nick is legelbűvölőbb mosolyát mutatta meg. Könnyeim tovább folytak, ahogy néztem a többi képet is.

Ahogy kiszedtem kereteikból a képeket ráébredtem egy dologra: akármennyire próbálom utálni, szeretem Nicket. De ennek megpróbálok mindenféle képpen véget vetni. Nem lehetek szerelmes egy olyan fiúba, akiért tízezer más lány is odavan. Soha nem voltam olyan mint Sophie. Nem voltam képes azt mondani:

- Hé, nekem jobban tetszik Bill Kaulitz, szóval ő az én pasim!

Ugyanígy Richie Stringini, vagy kicsoda, és az összes ilyen srác Joseph Jonas-szal befejezve. Én nem azért fordultam meg Nick után, mert ¸¸híres, sok pénze van és hű, de jól néz ki hat kiló smink alatt!´´, hanem, mert megismertem őt belülről. És Ő érte el, hogy beleszeressek. Ezért is nem értettem miért csalt meg. Hiszen Ő akart velem mindenáron járni! És már megint itt vagyunk, remek! Tehát nem bírom kiverni a fejemből...

Ott voltak a kezemben a képeink, és sírtam. Lehuppantam az ágy sarkára, próbáltam összeszedni magamat, de nem ment. A képeket jó mélyre elraktam a gardrób legerjetettebb részébe, és reméltem elfelejtem majd hol is vannak. Visszamásztam az ágyba és próbáltam aludni még egy kicsit.

Pár órával később szörnyen fáradtan ébredtem, és egyáltalán nem felejtettem el az éjszaka történteket. Ahogy kimásztam az ágyból kicsit szédülte, és amikor az órára néztem elszörnyedtem: még csak fél 7. Még több mint egy órám van a buszig – gondoltam keserűen. Abban a pillanatban legszívesebben rohantam volna a busz után, hogy utolérjem.

Nem is kezdtem hozzá a készülődéshez, előtte inkább lementem reggelizni. Anya és a testvéreim az ebédlőasztalnál ültek, döbbenten néztek rám, ahogy pizsamában állítottam be oda.

- Emma jól vagy? - kérdezte Anyu.

- Igen, persze.

- Akkor miért nem öltöztél fel? - aggodalmaskodott tovább. Szerettem az anyámat, de ha valami nem a megszokott úton történt, vagy csak keresztbe áll két szempillám, már aggódik is. Ez néha elég idegesítő, mint most. - Még csak péntek van.

Ez a kijelentés meglepett. Bár tudtam, hogy mennem kell suliba, valahogy a tudatalattim emlékeztetett rá. De hogy péntek legyen! Már? Mostmár én is döbbenten álltam. Azt hittem, hogy szerda van, vagy csütörtök.

Miközben örültem a pénteki nap hírének, Anya odalépett mellém.

- Olyan vörösek a szemeid...sírtál? Nem tudtaál aludni? És... - kezét a homlokomra tette – azt hiszem lázad is van! Gyere - megfogta a kezem és felhúzott a szobámba. Keresett lázmérőt amit a számba nyomhat – meg is találta. Pár percig kezeit tördelve ült mellettem, majd végre kiszedte a számból azt az udorító izét....

- 38, 9; nem engedlek sehova – jelentette ki. Magamban áldottam mindent, hogy itthon maradhatok.

Szóval Sophie egyedül ment suliba, és Anya is csak addig hagyott magamra, amíg Ront elvitte. Teával traktált, és keksszel, nekem pedig nem volt kedvem ellenkezni. Miért tettem volna? Eszembe jutott mikor voltam utoljára beteg, és hirtelen kirázott a hideg. Inkább nem gondolkodtam.

Épp a hatodik bögre teát nyeldestem, amikor anyám telefonja megszólalt. Bólintottam neki, hogy túlélem ha itt hagy öt percre. Kiment a folyosóra telefonálni.

- Szia, Denise – hallottam a félig nyitott ajtón keresztül hangját.

- Nem, sajnálom, nem tudok menni. Emma rosszul van... Hogy mondod?! - hangja pár fokkal magasabbra csúszott. Kezdett érdekelni miről beszélnek, ezért átfordultam úgy, hogy a fejem az ágy végében legyen.

- De, hogyan?... Nem, nem tudtam róla, de biztosíthatlak, megkérdezem őt. .. Én sem hidd el. Hisz annyira szerették egymást – sóhajtott Anyu.

Egyből tudtam miről beszélnek. Hát persze, hogy nem egy híres színésznőről! Dühösen fordultam vissza a hátamra, a párnát a fejemre tettem. A beszélgetés többi részét szerencsére nem hallottam, csak azt ahogy Anya leült mellém. Pár percig csendben ültünk, majd megszólalt:

- Emma, te tudtad, hogy Nick tegnapelőtt itt járt?

- Igen - feleltem.

- Azt is, hogy vérző szájjal ment haza?

- Igen, azt is, mert megérdemelte!

- Mi történt? - lehúzta a fejemről a párnát. Sühajtottam egy nagyot, majd belekezdtem, mert tudtam, Nicktől úgyis megtudná.

- Hát... Nicholas eljött ide, és beszélni akart velem. Nem tudom miről, talán arról, hogy miért tette azt amit tett... Mindegy, szóval veszekedtünk, és mondtam neki, hogy menjen el, de megragadta a csuklómat és nem akarta elengedni. Már alig éreztem az ujjaimat, amikor azt vettem észre, hogy már nem szorít. Noel épp akkor ért ide, ez akkor volt amikor megbeszéltünk, hogy együtt tanulunk... Szóval ő pont ideért, és leszedte rólam Nicket. Vagyis behúzott neki egyet. Aztán Nick is neki... És végül Nick elment.

Anya döbbenten nézett rám.

- Ezt nem gondoltam volna! - sóhajtotta végül.

- Igen, én sem! Hogy lehet egy ekkora barom?!

- Te kiről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát Nickről, ki másról?! - csodálkoztam.

- Én úgy értem, nem gondoltam volna, hogy ide juttok... Nickkel – magyarázta.

- Ó – kifújtam a levegőt, majd próbáltam egyenletesen visszaszívni. - Anyu nem szeretnék többet Nickről beszélni – mondtam végül.

- Pont ez az! Hallani sem akartok egymásról! - mutatott rá. - Denise azt monda, hogy Nick tegnap előtt vérző szájjal jött haza, és semmit nem hajlandó elmondani arról mi történt. Denise csak annyit tudott, hogy itt vol, mert mielőtt elment Nick szólt az apjának arról hol lesz, ha keresik. Egy órával később hazaért, és vérzett... Felment a szobájába, és azóta nem nagyon jár le. Mondtál neki valamit? - hirtelen úgy éreztem a pillantása áthatol rajtam, és látja minden korábbi gondolatomat.

- Nem tudom – válaszoltam őszintén. - Szörnyen dühös voltam rá, és nem figyeltem mit mondok... Valószínűleg olyanokat modtam neki, hogy nem érdekel a kifogás, meg legyen boldog Mileyval. Meg, hogy már nem szeretem... vagyis valami hasonlót, azt hiszem – tettem hozzá.

- Igaz ez?

Pillantásomat ölemben összefont ujjaimra szegeztem. Anya, és én is tudtuk a válaszot, hát akkor miért kínoz?! 

- Anyu, hát persze, hogy nem – nyögtem esetlenül, és sírni kezdtem. - Én... én még mindig nagyon szeretem, mindennél jobban. De amit tett... nem tudom megbocsájtani neki – sírtam anyám vállába, ugyanis időkközben a karjaiba borultam. - Amiket korábban mondott, tett, mind elveszetette a lényegét. Olyan volt mintha eltaposott volna, és játszott volna velem.

- Csalódott vagy, és félsz neki még egy esélyt adni? - simogatta a hátamat.

- Igen, mert azt hiszem, mégegyszer megteszi. Nem merem rábízni magam, Anyu! - sóhajtottam rekedten. - Egy hete... egy hete akármit megtettem volna érte, ma már nem.
- Ezt inkább úgy érted, hogy rábíztad volna a lelkedet, mert tudod: vele biztonságban van... - szólt közbe, meglepetten néztem fel az arcába. Nem engem nézett, hanem mereven előre, és szemei előtt mintha nem is a piros falat látná, hanem életrekelt emlékeket.
- Anyu, jól vagy? - kérdeztem.
- Igen, persze!
- Honnan tudod ennyire, hogy mit érzek? Pontosan... mintha belém látnál.
- Én is átestem ilyenen, szinte mindenkivel megesik – látta kíváncsi arckifejezésem, szóval folytatta. - Apád és én, mint már te is tudod, egy londoni tárgyaláson találkoztunk. Többször is találkoztunk, és akkor már több hónapja együtt voltunk. Eljegyzett, és én mindenkinél boldogabb voltam, de neki egy hónapra visszakellett utazni Franciaországba. Sajnos, pont úgy jött ki, hogy az esküvő előtt egy-két nappal érjen vissza Angliába. Aggódtam, hogy hátha közbejön valami, és nem tud megjelenni. El sem hiszed, kicsim, mennyire aggódtam.
- És akkor, egy héttel az esküvő előtt megláttam egy újságbejegyzést. ¸¸Wilfried Lamont, a neves francia ügyvéd egy ismeretlen nővel a fővárosban´´ - ez volt a főcím, és én az egész cikkre szó szerint emlékszem. Engem is megemlítettek benne, és feltették a kérdést: ¸¸Mi lesz az esküvővel? Mr. Lamont otthagyja menyasszonyát, Kathryn Andrews-t?´´ Nem tudtam mit higgyek, ezért felhívtam apádat... vagyis hívtam volna, ha elérhető. De otthon egyszer sem volt, sőt, az irodában sem tudtam elkapni. Képzelheted milyen állapotban voltam. A nagyi próbált lelket önteni belém, de én csak ültem a gyerekszobámban és gondolkoztam azon mi tévő legyek – egész belejött a mesélésbe.
- Addig a napig, amíg haza nem ért gondolkodtam. Arra jutottam rákérdezek a cikkre, de mikor hazaért annyi kötelesség zúdult mindkettőnkre a szervezés miatt, hogy nem tudtunk beszélni. És nekem sem volt választásom, döntenem kellett: vagy otthagyom, és lefújom az esküvőt, vagy adok neki még egy esélyt, és leélem vele az életem.
Megpróbáltam átérezni anyám helyzetét, de nem ment. Csak annyit tudtam: szörnyen nehéz lehetett, de végül...
- Végül, a Nagy nap reggelén úgy döntöttem felveszem a fehér ruhámat, és igent mondok. Egy okom volt, hogy ezt tegyem, egyetlen egy, Emma! Az, hogy megbíztam apádban. Soha előtte nem bántott meg, és a legjobban bánt velem. Ha mellette voltam soha nem féltem, úgyéreztem teljes vagyok, bár az én gyerekkorom is nehéz volt. Nem akartam, hogy az én gyerekeim is átéljék milyen ha a szüleik folyton veszekednek, és végül elválnak. Belementem. Kimondtam az igent, és nem bántam meg. Egyszer sem kívántam, bár máshogy döntöttem volna.
A végére újra sírni kezdtem, de ezúttal már nem Nick miatt, hanem a meghatottságtól. Megbízott benne, és adott még egy esélyt. A helyzet szörnyen hasonlított a mostanira, de mégis más volt. Anya nem tudhatta, hogy mi történt biztosan, mert Apa nem mondta el neki. Nekem viszont Nick a szemembe mnodta, hogy tényleg elment Miley-val ebédelni, és Miley ötlete volt, hogy hazudjon nekem róla. Tudta talán, hogy ellenezném?
- Mindenkinek jár második esély, Emma! De nem mindenki érdemli meg, ezt tudnod kell. Viszont azt is, hogy Nick megérdemli-e. Kifogja-e használni azt a másodikat, ez a kérdés – mondta Anya, ezúttal már a szemembe nézett.
- Nem tudom megérdemli-e, Anyu. De gondolkodok rajta, megígérem – feleltem. 
- Rendben – sóhajtotta, és felállt. Rám mosolygott és az ajtó felé indult.
- Anyu, egy dolgot mondj még el, kérlek – szóltam utána.
- Mit, kicsim?
- Apának elmondtad ezt azóta? - mondtam ki egy kis hezitálás után.
- Nem, még nem. És azt hiszem, nem is fogom – beigazolódott a sejtelmem. - Maradjon ez a mi kis titkunk. Tudod, a férfiaknak adott második esélyekről – rám kacsintott, és kiment.
Elterültem az ágyon és gondolkodtam a hallottakon.
Nagyon meglepett, nem számítottam egy ilyen vallomásra Anyutól. Szörnyen sajnáltam. Döntenie kellett az életéről úgy, hogy nem tudott semmi biztosat. Lehet, hogy egész életébena ttól rettegett, hogy Apa otthagyja? A mai világban mindenki ettől retteg, de anyámban ez az érzés még erősebb lehetett, vagy még most is az. De én úgy gondolom, hogy Apa nagyon szereti őt, és az valóban csak egy munka ebéd volt.
Látom abban ahogy ránéz. Szeretet árad belőle, és amikor megcsókolja, abból is. Azt hiszem Anya a legjobban döntött, mert Apa soha nem fogja elhagyni.
Ha Anya ilyen bátor volt, én miért ne lehetnék? Én nem vagyok bátor, ez már sokszor bizonyosult. Én nem merek Nicknek új esélyt adni, maximum annyit, hogy újra hozzászólok... Talán most egy ideig... hónapokig az lenne a legtöbb tőlem. És ő örülne neki? Ez biztos! Mit tenne, megpróbálna visszaszerezni? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nem tudom, de egy ideig még nem akarom.
Azt hiszem ezt az "újrabeszélekNick-kel" állapotot még egy kicsit halasztom. Pár hétig, minimum. Ha persze kibírom gyomor és szív nélkül. Mert a szivem már biztosan nála van, és a gyomromat is kilyukasztotta a tetteivel...

A hétvégén teljesen kikupálódtam, hétfőre semmi bajom nem volt. Hétfő reggel viszont szomorúan tapasztaltam, hogy eléggé lemaradtam. Igaz, hogy csak hat óráról hiányoztam ,de az összes órán elkezdődtek az előkészületek a június elején lévő vizsgákra.
Azon a héten behoztam a lemaradásom , sőt angol irodalomból már előnybe is kerültem. Ennek nagyon örültem, és annak is, hogy látszólag elég sok mniden megragadt bennem az évben. A délutánaimat ettől függetlenül magolással kellett töltenem, ahogy Sophie-nak is. Ő jobban le volt maradva mint én, és ráadásul neki nehezebben is ment a tanulás.
A hétvégének a korábbiaknál sokkal jobban örültem. Egy kis szabadság, friss levegő – hurrá!
Úgy döntöttem, hogy szombat délután kiülök egy kicsit a kertbe, és olvasni fogok valami újat. Sophie legújabb szerzeménye, az A suttogó mellett döntöttem. Kiültem a padra a fák alá, és olvasni kezdtem. Már régen itt voltam, amikor egy teherautó nagyságú valami behajthatott az utcánkba, vagyis olyan hangja volt... Olyan érzésem lett, mintha megállna a ház előtt, végül dudált is.
Kíváncsiságtól túlfűtve siettem könyvestül előre, hogy megnézzem mi történik. A házfal mögül kilépve megtorpantam.Egy nagy busz állt a ház előtt, aminek oldalára az alábbi volt felfestve: The Jonas Brothers World Tour 2009 – South America. A kapu előtt ott állt az egész Jonas família.
- Szia, Emma – köszönt Denise, ahogy megpillantott. - Köszönni jöttünk, ma indulnak a srácok a turnéjukra – a busz felé bökött. Lassan bólintottam, de a szemem nem vettem le a második legifjabb Jonas fiúról – még mindig dermedten álltam.
- Ja...- eszembe jutott, hogy talán szólnom kéne a többieknek. - Egy perc – berohantam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Az előszobai tükörben rémült, zaklatott arcomat pillantottam meg egy pillanatra.
- Anyu, Apu, Ron, Sophie! Jonsa-ék vannak itt, és köszönni szeretnének – kiáltottam el magamat a nappali felé menet.
Tényleg? Denise említette, hogy ma indulnak Dél-Amerikába, de nem gondoltam, hogy beugranak elköszönni – mondta meglepetten anyám, miközben felpattant a tv elől. Sophie és Ron közben lerohantak a lépcsőn, és kisiettek a ház elé, szüleim követték őket.
- Em, te nem jössz? A fiúk biztos szívesen elköszönnek tőled – szólt hátra Apa.
- Nem, köszi. Nem bírom őt megint látni – feleltem.
Apa felvonta a szemöldökét, majd követte családját. Mikor becsukódott mögötte az ajtó én felrohantam az emeletre, és bementem Ron szobájába. Nem érdekelt, hogy kitöröm a nyakam a szanaszét heverő játékokban, csak rohantam az ablakhoz, amiről tökéletes látvány nyílt a ház elé.
Családom kiment a kapun kívülre, ott beszélgettek és ölelgették a Jonsa családot. Ő egy fél méterrel mögöttük állt, és a házat, kertet, utcát kémlelte. Engem keres – futott át rajtam. Egy pillanatra talán észre is vett, de még időben visszaugrottam az ablakból. Ezután már csak fél szemmel leselkedtem. 10 percig beszélgettek kint, madj Big rob szólt Kevinnek, hogy ideje indulni.Még mindenki megölelt mindenkit, és Jonasék visszaszálltak a buszba.
Nick mielőtt felszállt még egy pillantást vetett a házra, reménykedve, hogy engem is meglát, de nem volt szerencséje. Anyuék integettek a busznak, majd ahogy kifordult az utcából, bejöttek.
Kislicceltem Ronnie szobájából, bementem a sajátomba és próbáltam rájönni, mi lesz most velem 2 hónapig. Hiányozni fog – erre jutottam.

bocsi.bocsi.bocsi.:$ (gréti, ne szólj bee:D)

tudom, mindig ezt csinálom. bocsánatotkérek. fárasztó.:D (gréti, tűnj el!)

de meg is szeretném köszönni Dalmának a hosszú levelet.:D igaz, még korábban írta, de akkor nem írtam ki.:$ szóval köszi, és mellette mindenkinek:D

még annyit, hogy remélem tetszeni fog a rész, tesómnak tetszett. és most is itt ül. idegesítesz, Grétikeee:D<3

U.i.: ezt a részt Simon Amman-nak, aki Greg előtt nyert, és a család legkisebb tagjának, Luca Annának ajánlom :D <3

16. rész

- Te mindenből viccet cinálsz! - korholtam le.

- Ilyen a természtem – mutatott rá. Megráztam a fejem, és lenéztem a padlóra.

- Azt hiszem egyikőnk sem így képzelte el az együtt tanulást – sóhajtottam.

- Hát, az tuti – nevetett. - De ezen már ne sajnálkozzunk, ha lehet. Most inkább találjuk ki, hogy mit csináljunk – ajánlotta.

- Hm... szerintem valami jó kis mesét kéne kiötlenük arra az esetre, ha valaki megkérdezi miért véres az arcod.

- De ha megmosom az arcom... - rám kacsintott, majd besiettünk a földszinti fürdőbe. Lemosta az arcát, majd eltüntettük a nyomokat, és visszamentünk a konyhába.

- Akkor ezt a problémát letudtuk – mondtam.

- És most mit csináljunk? - kérezte, de nem hagyott válaszolni. - Gyerünk, tanuljunk egy kicsit! Végülis nem verekedni jöttem át – legyintett flegmán.

Úgy mondta ezt, mnitha semmit nem jelente. Nekem viszont nagyon sokat tett. Hát mégis csak a két expasim verekedett, miattam. Elég képtelen helyzet. Ha valaki megjósolta volna biztosan kiröhögöm. Nem az ¸¸expasijaim verekednek´´ rész miatt, hanem az ¸¸expasid Nick Jonas´´ miatt. Képes lennék magamat kiröhögni!

Közben az ikerfiúval az oldalamon felindultunk az emeletre. Az a jó kedv, amit majd egy órája éreztem teljesen eltűnt. Kellemetlenül éreztem magam, amiért Noel közbe avatkozott. Inkább szorította volna még Nick a kezemet – ezt kívántam kétségbeesetten.

- Akkor...? - kérdezte Noel, miután leült a fotelembe.

- Mit szeretnél tanulni? -kérdeztem vissza ahogy a táskámban keresgéltem.

- Nekem mindegy – vont vállat. Kivettem a töri könyvet a hátizsákomból, felmutattam neki. - Rendben, jöhet!

Átült mellém az ágyra, és együtt olvasgattuk az anyagot. Aztán megoldottunk pár írásbeli feladatot, és beszélgetni kezdtünk – ugyanis már egyikőnknek sem volt kedve tanulni.

- Hallottad, hogy Adam elhívta Patit a bálra? - kérdezte hirtelen.

- Igen – feleltem egy kicsit meglepetten. - Te honnan tudod?

Hangosan kacagott.

- Én mindent tudok... amúgy Adam mondta – tette hozzá. - Te gondolom Patitól...

- Igen, tőle. Asszem tegnap mondta. Totál fel volt dobva – féloldalasan mosolyogtam.

- Ja, Adam is! Hihetetlen ez a két... fiatal. Hiszen már a karácsonyi bálra is együtt mentek. Meg már jártak is... legalábbis olyan volt – együtt nevettünk.

- Igen – bólogattam -, tényleg elég hihetetlen. De azért remélem végre rájönnek, hogy jó pár lennének.

- Szerintem már tudják, csak nem merik maguknak bevallani – vetette fel Noel.

- Aha, ez is lehet!

Pár percig csendben ültünk, ám ez egyáltalán nem volt kínos. Érdekesnek tartottam, hogy felhozta Patiékat. Lehet, hogy ő úgy panaszolta a szerelmi ügyeit Adamnak, mnit én Patinak? Á, nem hiszem! A fiúk nem ilyenek. Nem beszélnek az érzéseikről – gondoltam. Aztán az járt a fejemben, miért történt, ami történt két órája.... Egyáltalán, mit keresett itt Nick Jonas? Ez a kérdés, akármennyire nem akartam, de nagyon foglalkoztatott.

Tényleg, komolyan bocsánatot akart kérni? Nem, egyáltalán nem! Bűntudata volt? Mégis mi miatt? Bár erre lehetne oka... Például összetörte a szívemet. Vajon mit érezhetett ilyenkor? Szeretetet biztosan nem! Ki lenne képes ilyet érezni, ha épp arra törekszik: összetörje a párját? Szó szerint. Mert ezt tette velem, összetört. Én elhittem neki mindent, hogy mennyire szeret, mennyi mindent megtenne értem. Milyen szép dalt írt nekem. Nekem?! Azt sem nekem írta, csak elhitette velem. És ezek után milyen jót nevethettek rajtam Miley-val! Egyszerűen nevetséges! Mind ők, mind én. Hihetetlenül képtelen dolog, hogy egy híres ember belém szeressen, belém!

- Mi történt? - hallottam meg hirtelen Noel hangját.

Nagyokat pislogtam és megráztam a fejem. Visszatértem a valóságba, és rémülten tapasztaltam pár könnycseppet az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, próbáltam az ártatlant tettetni.

- Semmi, jól vagyok.

- Aha, persze, persze! Ennél azért jobban ismerlek – közelebb húzódott hozzám ültében, kezét a vállamra tette. - Mi a baj? Ugye... rajta gondolkodtál? - a szemembe nézett, várta a válaszom. Bólintottam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog bántani – motyogta, inkább csak magának. - Akkor nem hagytam vol...

Hirtelen, mintha észbe kapott volna, hol is van, befogta a száját. Végig sem gondoltam a szavait, már megszólalt:

- Mennem kell! Majd beszélünk holnap, a suliban. Szia!

- Viszlát – köszöntem, de akkor már el is tűnt az ajtó mögött.

Mi történt vele? Miért hagyta félbe a mondatot? Mit akart mondani? - kérdeztem magamtól. Kérdések százai tolakodtak az agyamban a vláaszra várva, de már késő volt. Megpróbáltam visszaidézni mit mondott korábban, de az agyam hirtelen leblokkolt. Mi van? Egyzserűen nem jutott eszembe mit mondott, akármennyire koncentráltam... Ezt hívják úgy, hogy ¸¸szívás´´!

Nem is törtem magam, elmentem zuhanyozni. A nap hátra lévő részében még prbáltam felidézni Noel szavait, de nem ment. Korán lefeküdtem, talán azért, emrt abba nreménykedtem: holnap emlékezni fogok. A napom így is elég mozgalmas volt.

Hatalmas sóhaj, ez volt az első emlékem arról a csütörtökről. De a reggelt, és a buszhoz sétálást nem bírnám felidézni. Kiesett, kitörlődött az emlékeimből, mint minden átlagos reggel. Kezdtem aggódni, baj van velem? Először is elüldözöm a pasikat, másodszor minden kimegy a fejemből. Harmadszor... jé, már a suliban vagyok?! Atyám, hogyan kerültem ide? Egyáltalán... mikor szálltam fel a buszra?!

Szétnéztem, kerestem valami megfogható pontot, de nem találtam. Ott állt mellettem Laura és Lily, akik kíváncsian néztek rám. Vállat vontam, és együtt mentünk be az épületbe. Közben azon gondolkodtam milyen óráim lesznek ma.

Történelem – ez az óra gyorsan eltelt, kiselőadásokat hallgattunk a polgárháborúról. Aztán irodalom, ezen egy novellát olvastunk, majd egy feladatlapot kellett kitöltenünk. Rajz órán optikai dolgokról beszélgettünk, ekkor már elég fáradt voltam. Az ebéd előtti uolsó óránk osztályfőnöki volt. De vártam!

Már az gyanús volt, hogy Mrs. Johnson egy hatalmas iratköteggel a kezében lépett be a terembe. Azt lerakta az asztalára, majd felénk fordult, és belekezdett a mondandójába.

- Azt hiszem, ma rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. A jegyeken kívül még tájékoztatni szeretnélek titeket arról, hogy pontosan egy hét múlva szülői értekezletet tartok. Az óra végén kiosztok egy tájékoztató papírt, amit át kell adnotok a szüleiteknek. Örülnék, ha mindenki itt lenne, az évzárással kapcsolatosan, és a jeggyekről szeretnék velük beszélni.

- És ha már a jegyeknél tartunk, akkor tisztázzuk: az első félévben ti voltatok a legszorgalmasabb osztály. Most pedig elég hátul vagytok. Fiatalok, még iskola van! Engem nem érdekel, hogy május van, az sem, hogy mindjárt itt a nyári szünet! De addig amíg reggelente ide bejártok, addig tanulni fogtok, különben mindannyian itt töltitek a nyarat!

Ez a szigorú monológ az összes vigyorgó emberke arcáról letörölte a mosolyt. Eléggé elkedvetlenítette az osztályt az a tudat, hogy nyáron itt kellene dekkolnunk. Őszintén szólva én sem örültem volna neki. Bár akkor legalább kevesebb időm lenne olyan szerencsétlenséget művelni, mint például: találkozok a Jonas család valamelyik tagjával.

Mrs. Johnson folytatta a szónoklatot.

- Ne nézzen úgy, mint egy ártatlan kis nyúl, Mr. Keverett, maga se, Mr. Savoy! A maguk jegyei, igaz, nem romlottak sokat, de így sem a legszebbek. Túl sok a fa. Mik maguk, erdészek? Nem, szerintem sem – válaszolt a költői kérdésére a tanárnő, és tovább foyltatta a körözést a tabála előtt. - Hozzáteszem, a magatartás jegyeitek sem álmélkodásra méltók. Például a múltheti ablaktörés! William megmagyarázhatná nekem ezt az esetet – mindenki Will felé fordult, a srác a padon fekvő kezeit kézte.

- Tanárnő, nem tehetek róla, hogy mindig rosszkor vagyok rossz helyen – tiltakozott Will.

- Igen, fiam, akkor ebben egyetértünk – bólogatott az osztályfónöknő.

- De, ha a tanárnő válltig állítja, hogy én voltam, akkor hadd mondjam el: a negyedikes Mark Glassy volt aki berúgta az ablakot.

- Valóban? És ki támasztja ezt még alá? - vonta fel a szemöldökét Mrs. Johnson.

- Mark két osztálytársa is ott volt, meg egy harmadikos, Dave Meadows – felelte gyorsan Will. A tanárnő bólintott.

- Rendben, ezt az ügyet még megtárgyaljuk. Órák után jelentkezel a tanári szobában, és magaddal hozod a négy jómadarat! - zárta le a témát Mrs. Johnson, majd leült az asztala mögé.

- Miss. Brown, kérem ossza ezt ki! - Laura felpattant a padjából és kisietett a tanári asztalhoz. Elvette a nőtől a papírokat, és mindenki padjára letett egyet. A szülői értekezletről szóló értesítő volt az. Félbehajtottam és beraktam a táskámba.

- És most egy, az iskolai közélettel kapcsolatos hírt szeretnék veletek megosztani. Egy hónap múlva, tehát május 30.-án kerül megrendezésre az évzáró bál. Mivel másodévesek vagytok, ezért nagyjából tisztában vagytok vele, mit jelent ez. De mivel már ismerlek titelek, elmondom – jelentősségteljes pillantást vetett az osztályra. - A bálon választunk egy-egy bálkirályt, és királynőt. Erre az a diák esélyes, aki aktívan vesz részt az iskolai hétköznapokban, mint például: iskolaújságot szerkeszt, diákönkormányzati tag, satöbbi. E mellett a megjelenés is fontos annak, aki el szeretné nyerni a címet. Szóval hajrá, srácok! Szeretném, ha valaki az osztályból nyerne – azzal egy ritka, meleg mosolyt küldött az osztály felé. Csöngettek.

- Rendben, akkor azt hiszem mindent elmondtam amit akartam! Tanulni, készülni a bálra, a szülői értekezletről mindenki szól otthon, ugye, Fred? És William, te pedig jelentkezel nálam az óráid után! - foglalta össze a 45 percben elhangzottakat, és kiment a teremből.

- Na végre – sóhajtott Adam. - Haver, jól megkaptad! Már azt hittem letépi a fejed – röhögött, vele kórusban még páran kuncogtak.

- Hagyd már, nem is én voltam! Ez most tényleg nem – tiltakozott Will.

- Hé, haver, egyértelműen hozzád beszélt – álmélkodott Adam.

- Hülye – Will mellen boxolta a barátját, majd kimentek a folyosóra.

Nagyon ürültem a bálnak. Még egy dolog, amit ha Isabell, vagy valamelyik rózsaszín, dúsgazdag barátnője nyer meg, akkor hallgathatom őket, a nyávogásukat. Már erre a gondlatra is kirázott a hideg. Annak viszont örültem, hogy Adam és Pati talán végleg összejöhetnek a bálon – elmosolyodtam. Tehát mindig van valami jó dolog a sok rosszban, ugye? - kérdeztem magamtól.

- Mit vigyorogsz? - kérdezte Diana. - Ne értsd félre, örülök neki.

- Csak azon, hogy talán Pati és Adam együtt mennek a bálra. És, hogy mi lenne akkor – válaszoltam, de a szavaimat meg kellett válogatni. Pati csak nekem mondta el, hogy Adam már el is hívta a bálra.

- Igen, ez tényleg nagyon jó lenne – ujjongot Di. - Tök jó lenne, ha járnának, annyira összeillenek! - áradozott.

- Jaja – helyeseltem, és mi is elindultunk a menzára.

Az, hogy én megyek-e, vagy nem, egyértelmű volt. Nem, mert nincs kivel – azt hiszem, ez megfelelő magyarázat. És amúgy sincs hangulatom ilyen bálokhoz, mert hát Isabell nagyon ki lesz csípve, és semmi kedvem őt bámulni. Ráadásul nem koronával a fején! Na meg honnan szereznék ruhát? Csak, mert gondolom nem használt ruhában kéne mennem. Szóval erről ennyit, köszönöm, de nem! Jó lesz nekem otthon, egy kis kukoricával, egy izgalmas film előtt ülve. Másnap majd Sophie beszámol a történtekről, na meg Pati is!

A nap hátralévő részében nem történt semmi érdekes. A suliban gyorsan eltelt az utolsó 2 órám. Mindenki a bálról beszélt, sok pletyka keringett arról, ki kivel megy. Azt azért remélem, hogy rólam nem pletykálnak.

Otthon sokat kellett tanulnom, így másra nem is jutott idő. Még 9 után néztem egy kis tvt. Apu a híradót néztem, ezért én is leültem mellé, hátha történt valami érdekes. De a szokásos politikai híreken, és betöréseken kívül nem mondtak mást... Aztán felmentem zuhanyozni, és lefeküdtem aludni.

Egy szép, üvegekkel teli teremben haladtam. Láttam a tükörképemet, ami mintha nem is én lettem volna. A tükörben lévő lány haja kontyba volt tűzve, elől néhány tincs kilógott. Egy hosszú, fehér ruhát viselt, aminek derekán egy nagy masni volt megkötve. Elég csinosan festett, de nem hittem volna el, hogy én vagyok, ha nem vágott volna olyan meglepett képet. Elmosolyodtam, a tükörlány visszamosolygott rám.

Akkor tovább indultam a teremben, és a hatalmas faajtó kinyílt, pedig még a közelében sem voltam, sőt, addig észre sem vettem. Beléptem hát rajta, és egy csarnokban találtam magam. A mennyezeten festmények, és a falakon is, oldalt. A falak mellett sötétbarna fapadok sorakoztak, szépen, rendezetten. Azok között haladtam, közben mintha halk zene is kísért volna. Boldog voltam, úgy éreztem, ez egy különleges pillanat.

Aztán megpillantottam azt,a mit eddig kerestem. Egy fekete öltönyös férfi állt a padsorok elején, mellette egy köpenyes alak, kezében feszülettel. Kíváncsiság futott át rajtam – vajon ki lehet az az alak? De a másikat, az öltönyöset ismertem. Ő volt az, és leggyönyörűbb mosolyával köszöntött engem. A padsorok felénél jártam, amikor oldalra fordította a fejét, mintha ott állna valaki mellette. És pár pillanattal később már én is láttam.

Egy fehér ruhás nő volt, ugyanolyan ruhát viselt mint én, és még a haja is ugyanúgy volt feltűzve. Talán magamat látom? De nem, bizotsan nem én voltam az! A nő alacsonyabb volt nálam, és abban a pillanatban, hogy 5 lépésre kerültem hozzá és a férfihoz, rám mosolygott. Felismertem benne Isabellt, és átjárt a rémület. A csarnok hirtelen megtelt emberek százaival, akik a padokban ültek. Velem azonban senki nem törődött. Észre sem vették, hogy alig kapok levegőt, és mindjárt elájulok. Csak a pap előtt álló párt figyelték. A pap szája mozgott, de néma maradt, és fél másodperccel később Ő Isabellhez hajolt. Isabell szájára hatalmas mosolyt ült ki, én alig kaptam levegőt. És akkor összeért ajkuk. A pap pedig fejük fölött egy keresztet rajzolt a levegőbe, hogy szentesítse csókukat.

15. rész



[...Emma szemszög...]


  És igazam volt.
  Az Emma, vagyis felém mutatott ellenszenv már a buszmegállóban megmutatkozott. Számítottam rá, ezért nem hasított annyira belém, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Miért is? Most legalább van kit megalázni! Hiszen ilyenek a tinédzserek, nem?
 - Miért csinálják ezt? - kérdezte Sophie hangosan, inkább csak magától. Vállat vontam. - Nyugi, csak féltékenyek rád – bíztatón átölelt.
  Próbáltam nem odafigyelni a világra, de ez nem ment könnyen. Bármennyire próbálta melhitetni magammal, hogy nem érdekel, nem jött össze. Isabell szavaitól ugyanis féltem. Nem, nem attól, hogy nem tudok mit visszaszólni neki. Inkább attól, hogy a lehetetlen hazugságait –, mert biztosan nem lesz egy igaz szava sem – mindenki elhiszi majd. De erre egyenlőre nem akartam gondolni, inkább beszélgetésbe elegyedtem Patival és Dianával.
  Pati többször is rá akart kérdezi a tegnapira, de nem tette. Vagy a mellettem ülő Sophie pillanása hallgattatta el, vagy az én ¸¸sikertelenül jókedvet színlelő´´ arcomról olvasta le. Egy biztos, valami megakadályozta. Örültem neki.
  A buszon tehát nyugisan telt az utazás, de szívem egyre hevesebben vert ahogy lelépkedtem a lépcsőkön húgom mögött.
  A nap erőssen sütött a kapura, mögötte az udvarra is. Már majdnem minden diák megérkezett, és a fél iskola az udvaron volt. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a szabadban maradni. El is köszöntem Sophietól, és besiettem a hűvös falak közé. Barátnőim jöttek velem, nem hagytak magamra. Pati talán sejtette, hogy nem lenne jó ötlet, Di pedig miért maradna egyedül?
  A teremben elég sokan voltak. Sőt, azt kell mondanom: Isabell-en és barátnőin kívül mindenki ott volt. Noel és Lily is ott ültek egymás mögött, beszélgettek, de felénk mosolyogtak amikor megláttak. Én a helyemre siettem, ledobtam a táskámat, és a fiú felé fordultam.
- Szia, hogy vagy? - kérdeztem, csak, hogy ne kelljen csendben ülnöm, és emésztenem magam.
- Szia, jól, köszi! És te? - látszólag meglepte a viselkedésem. Általában ő szokott beszélgetést kezdeményezni.
- Élek...
- Aha – fél oldalasan rám mosolygott. - Mi volt tegnap? Mi az..?! - kérdezte rémülten, ugyanis egy dühös, lesúlytó pillantást vetettem rá. Vártam pár másodpercet, nehogy ingerülten válaszoljak vissza. Nagyot nyeltem.
- Nem volt semmi – feleltem végül.
- Értem – motyogta még alig hallhatóan, aztán előre fordult.
  Lehajtottam a fejem. Noel mindig is kedves volt velem. Kíváncsi, mi van ebben? És miért lettem hirtelen ennyire dühös? Hülye kérdés, mert már tudtam a választ. De attól, hogy Nicholas-ra dühös voltam, az nem jelentette, hogy rá, Noelra is dühösnek kéne lennem. Meg az egész világra. Nem csináltak semmit! Ezek szerint most már a velem kedves embereket is elüldözöm... Nem, hogy inkább rájuk támaszkodnék.
  Nagyot sóhajtottam.
- Noel – kezemet a vállára tettem -, bocsi. Csak azt hiszem bal lábbal keltem – már ha az alvásnak lehet nevezni, hogy végig bőgtem az éjszakát. Végre felém fordult.
- Semmi gond, megértem – bíztatón rám mosolygott, de akkor bejött a tanár.
Az óra elég unalmas volt. Mr. Bloom egy költőről, és annak stílusáról beszélt. Monoton ¸¸prédikációja´´ egy idő után inkább elálmosított, nemhogy még az érdeklődésem növelje. De nagy nehezen eltelt a 45 perc, és ezután még háromszor is, ugyanilyen lassan. A menzára menet a már megbékélt Noel, és Laura kettőse mögött lépkedtem, próbáltam teljes takarásban maradni.
  A buszmegállóban elhangzott sértések óta nem sokkal találkoztam. Igaz a folyosókon páran furcsán néztek rám. A pillantásunkban leginkább kíváncsiság és düh, féltékenység keveredett. Isabell sem szólt még hozzám. Talán azon gondolkozik hogyan alázzon meg?
  Elég már, Emma! Hát a végén Isabell helyett magadat hagyod helyben!
  Tényleg így volt. Saját magamat kínoztam, pedig azt kellett volna elérnem, hogy ne tudjak gondolkodni. És milyen jó is lett volna. De a tanárok, és barátaim megkövetelték a figyelmet. Előbbi azért, mert nem tetszett nekik amikor ködös tekintettel néztem feléjük; utóbbi pedig, mert valaki folyton beszélt. Csak Pati volt csendes. Ő mintha velem akarna versenybe szállni. A menzai törzshelyünknél mellém ült. A másik oldalomon Noel lelkesen számolt be előző órájáról – ami nem velünk közös. Valami srác állítólag beszólt a tanárnak... Ezt ecsetelgette negy műgonddal a hallgatóságának.
- Emma, jól vagy? - kérdezte Pati halkan. Felnéztem az arcára, és ugyanazt az arckifejezést láttam rajta, mint reggel Anyuén. Aggódott.
- Igen, jól vagyok – sóhajtottam. - Csak... de csak Ő jár a fejemben! Csak az jár a fejemben, hogy mit csinált... hogy mit mondott – fakadtam ki. Várt pár pillanatot, csak utána kérdezte meg:
- Mit mondott?
- Hát... - és akkor suttogva beszámoltam neki mindenről, ami azután történt, hogy elváltunk. A többiek nem figyeltek ránk, érdekelte őket a Savoy fiú beszámolója. Pár perccel később – miután szó szerint idéztem a veszekedésemet Nickkel – barátnőm beleharapott az előtte fekvő hamburgerben, jól megrágta, lenylete és ismét rám emelete tekintetét.
- Nyugodj meg! - megszorította a kezemet. - Nem akarlak megbántani, de ha azt mondta, hogy ¸¸menj vissza a normális Noelhez´´. És, hogy ¸¸te még egy dalt sem érsz´´, akkor lehet, hogy nem is szeretett annyira...mint te őt – tette hozzá, mert valamit látott az arcomon. Talán a rémületet?
- De akkor miért... miért volt mindig olyan aranyos? Soha, mióta ismrem nem... Ezt nem néztem volna ki belőle – dadogtam tehetetlenül.
  Pati a megfelelő mondatokat idézte. Nekem is ezek jártak a fejemben a legtöbbet. Ez hasított leginkább belém. Az, hogy kimondja: te túl átlagos vagy hozzám. Én így értelmeztem. De... de legbelül mintha egy hang azt ordítaná, hogy:
- De, Emma! Hisz pontosan így értette!
  Erre nem gondolhattam! A gyomrom görcsbe ugrott ha már csak a gondolat közelébe is kerültem. A kezem remegni kezdett. Nem, arra semmiféle képpen nem gondolhattam, hogy Nick Jonas-nak nem jelentek/jelentettem semmit.
  Megráztam a fejem, hátha kikerülnek belőle a szörnyű gondolatok. Pati gyengéden megsimogatta a vállam.
- Örülök, hogy valakinek nyavajoghatok – motyogtam.
- Nem tesz semmit – mosolygott rám bíztatóan.
- Legközelebb majd te... - zavartan hümmögött. Én kapva kaptam az alkalmon. Legalább addig nem rólam van szó, és elterelik a figyelmem. - Na, mi történt?
  Várt pár egy percet, aztán egy nagy sóhaj után megkérdezte.
- Te tudod már mikor lesz az évvégi bál?
  Ez teljesen meglepett. Hirtelen azt is elfelejtettem mi miatt voltam elkenődve 12 órán át. Mire akar ezzel célozni?
- Mire célzol? - kérdeztem meg.
- Tegnap, már otthon voltam, mikor megcsörrent a telefonom, és hívtak – kezdte vontatottan.
- Pati, ki hívott? - faggattam.
- Elhívott az évvégi bálba, mert szerinte jobban megismerhetnénk egymást.
  Nem kellett mégegyszer megkérdeznem ¸¸ki?´´, csak követnem a pillantását. Egy tőlünk jobbra lévő asztal felé nézett, ahol 5 fiú ült. Will és Adam, valamint még két harmadikos és egy végzős. Egyből tudtam kiről van szó. A végzős fiú nem lehetett, mert talán most láttom először. A két harmadikos néha bejön a termünkbe, de még egyszer sem szólították meg Patit. Will? Will-nek van barátnője. Tehát csak Adam maradt.
  Elvigyorodtam. Ekkor már tényleg nem emlékeztem a bajomra. Hisz beteljesült az, amiért az elmúlt 2-3 hónapban imádkoztam. Adam randira hívta Patit! Legszivesebben ugráltam volna örömömben.
- Ez nagyszerű!
- Igen, az – morogta az orra alatt, miközben a hamburgerét bökdöste.
- Nem örülsz? - kérdeztem tétován.
- De, de persze! - bizonygatta, és végre felnézett. - Nagyon is, túlságosan, azt hiszem. De... mi lesz? Most mit csináljak? Vagyis nem most, hanem majd a bálon! És.. előtte is biztosan találkozunk majd – kezével kétségbeesetten mutogatott maga előtt. - Tanácstalan vagyok – ezúttal én tettem a vállára a kezem.
- Nyugi, nem lesz semmi! Csak beszélgettek, jól érzitek magatokat, oké? És addig még lehet, hogy lesz valami – elmosolyodtam.
- De, ugye segítesz?
- Mégis miben? - eltátottam a számat.
- Abban, hogy ne essek össze...
  Sokat, és nagyokat pislogtam. Ez nem az a Pati volt, aki 5 perccel korábban engem vigasztalt. Ez egy félő, kétségbeesett, szerelmes lány volt. Ha másban nem lehettem biztos, de ebben az voltam. Pati szereti Adam-et, akarata ellenére – talán. Hogyan is tagahatnám meg a segítséget?
- Pati mit érzel? - Azt viszont meg kellett tudnom, hogyan gondolja ő ezt.
- Azt hiszem...szeretem – suttogta olyan halkan, hogy, bár eddig is közel voltunk egymáshoz hajolva, most még közelebb kellett másznom.
  Még nagyobb mosoly terült el az arcomon, de akkor eszembe jutott, hogy órára kell mennünk. A menza már majdnem teljesen üres volt. Megfogtam Pati kezét, és elhúztam a rajzterem felé.
  A nap hátralévő részében sajnos már nem nyílt alkalmunk beszélgetni. Nekem 6 órám volt, ő viszont az 5. óra után hazamehetett. A mázlista! De most nem emiatt irigyeltem – elsősorban.
  Ő tudja mit akar. Vagyis azt hiszem tudja. Bármennyire is fél attól, hogy mi lesz elébe megy. Én bezzeg azt sem tudom mit fogok tíz perc múlva csinálni – ha kicsöngettek. Hazamenni ugyanis nem volt kedvem. Nem akartam látni Anyám aggódó arcát. Nem akartam hallani ahogy percenként megkérdezi ¸¸minden rendben?´´.
  De nem volt hova mennem, így hazaindultam – gyalog. Lett volna hely ahova mehetek, mégsem. Minden emlékeztetett volna Rá.Ezt nem akartam. Egy ideig rágodnolni, és talán mégis jobb anyut hallgatni, mint emlékezni. A gyaloglás jót tett. Egy kicsit a levegőn voltam, szabadnak éreztem magam. Már amennyire tudtam. A busz nem tett volna ilyen jó hatásokat. A sok, boldog fiatal srác. Nevetgélnek, beszélgetnek, engem stírölnek.
- Jé, nézd már! Ez a csaj volt Nick Jonas barátnője! - szinte hallottam a hangjukat.
  Lassan, nagyokat lépkedtem. Az út fél óra átlagtempóban, így azonban egy kicsit tovább tartott. Amikor az utcánkba kerültem még jobban lelassítottam. Végül mégis hazaértem.
- Szia, kislányom! - üdvözölt Anyu.
- Szia, Anya. Felmegyek a szobámba, sokat kel l tanulnom – mondtam gyorsan.
  Ő csak bólintott, én pedig bemenekültem a szobámba. Az egész délutánt itt töltöttem. Részben tanultam, másik részben gondolkodtam. De ez elég kevés időt töltött ki, mert rájöttem: túlságosan fájdalmas a Jonas család közelébe gondolnom.

  Másnap reggel szerencsére kialudtan ébredtem. A fejem ugyan fájt egy kicsit, de más gondom nem volt. 15 perccel későbbig. Akkor ugyanis indulnom kellett a suliba.
  A buszhoz vezető úton végig mélyeket lélegeztem. Sophie csendesen baktatott mellettem, nem lehettem kellemes társaság. Néha felém pillantott, reménykedve, hátha megszólalok. Nekem viszont nem volt kedvem beszélgetni. Ha beszéltem volna az elindítja a gondlkodásom, és ezt csak a legutolsó pillanatban akartam megtenni. ...
- Ha gondolod, holnap gyere az egyik osztálytársaddal – szólaltam meg, mikor már majdnem megérkeztünk a buszhoz. Zavartan nézett rám. Talán azt reméltem, hogy nem látom ahogy félpercenként felém pillant?
- Nem, nem gondolom. Nem szeretnélek egyedül hagyni...
  Beleegyezően sóhajtottam, aztán már nem szóltunk egymáshoz.

  Az első órám borzalom volt. Világ életemben utáltam a fizikát. Az ember azt hinné, hogy egy művészeti iskolában nem tanítanak fizikát! És mégis... :S A második óra, és az ebédig a többi elég csendesen telt. A menzán viszont nem számíthattam csendre. Miért is tettem volna? Ha csendet akarok, akkor iratkozzak át a műszaki suliba, három utcával arrébb.
  Ismét Pati mellett, ültem, a másik oldalamon Lily. Utóbbi Laurával cseverészett mindaddig amíg Noellel helyet nem cserélt. Én épp a szendvicsemet bökdöstem. Nem igazán volt étvágyam. Amikor felnéztem, miért lett hirtelen csend körülöttem, megláttam Noelt. Szeléden mosolygott rám, mintha már most bocsánatot akarna kérni azért, amit mondani fog. Fog? Mit?
- Emma, jól vagy?
  Ezt a kérdést akartam legkevésbé hallani. Ma még csak egyszer hallottam, az is elég volt. Pillantásom rászegeztem a szendvicsre. Mostmár bocsánatot kérhet.
- Meg vagyok – feleltem.
- Nem akarlak zaklatni – felnéztem az arcára. Szeméből bűntudatot olvastam ki. Úgy látszik, ismer már annyira, hogy a haghordozásomból eldöntse, megbántott-e.
- Sajnálom. Mostanában... mostanában nem vagyok a topon – szabadkoztam.
- Én megértem, de talán tényleg nem kellett volna rád rontanom.
- Nem rontottál rám, az Isten szerelmére – fakadtam ki. Egyszerre sóhajtottunk. Én azért, hogy megnyugodjak, Ő talán azért, hogy összeszedje magát?
- Akkor megkérdezem, hogy van-e kedved délután együtt tanulni velem..?
  Először lenéztem a szendvicsemre, majd vissza az ő reménykedő arcára. Miért? - kérdeztem volna legszívesebben. De az arcán leírhatatlanul szép mosoly virított. Vajon tudott róla, hogy milyen szépen mosolyog? És ha igen, akkor dierekt csinálja. Mert ha igen, akkor már tudja a válaszom. Hogyan is mondhatnék neki nemet?
- Igen, van! - mosolyt erőltettem az arcomra. Visszamosolygott rám.
- És mikor mehetek át? - kérdezte lelkesen. Az arcáról teljesen eltűnt minden más érzelem. Ennyire nem vette észre a bizonytalanságom? Vagy azt kéne csinálnom amit neki? Felszabadultnak lenni? Egy délutánra elfelejteni az egész világot, és jót szórakozni Noellel? Talán tényleg ezt kéne tennem!
- Bármikor – bíztattam. Ez már nem tűnt annyira egyhangúnak.
 Bólinott, aztán bekapta a maradék kajáját, és elsietett órára. Én is haraptam párat a szendvicsből, aztán Diana oldalán elindultam órára.

  Azzal a tudattal, hogy a délutánom nem kesergéssel fog telni, gyorsabban teltek a percek, órák. A buszon ülve már egyenesen vártam, hogy Noel becsöngessen hozzánk. Nem értettem miért vagyok ennyire lelkes. Mégsem akartam összetörni a jó kedvemet, ezért nem próbáltam megoldani. Már ha volt valamit. Hazafelé sétálva, egyedül ugyanis úgy tűnt, nincs semmilyen probléma. Végre egy normális délutánom lesz. Világsztárok nélkül.
  Ez a gondolat mégjobban felvillanyozott. Bár legbelül még mindig imádkoztam azért, hogy Frankie ne akarjon pont ma átjönni Ronhoz. Akkor ugyanis jönni fog az egyik bátyja. És én nem akartam egyik Jonas-szal sem találkozni. Nem, még egy ideig nem! A kapu zárva volt. Rémlett valami olyan, hogy Anya azt mondta nem lesz itthon amikor jövünk.
  Ezért nem is kiáltottam el magam az előszobában, miszerint itthon vagyok. Ledobtam a táskámat a nappaliban, bementem a konyhába. Kivettem egy ásványvizet a hűtőből, ugyanis eléggé melegem volt. Felmentem a szobámba, a táskámat is magammal hoztam, azt leraktam az íróasztal előtt álló székre. Úgy gondoltam átöltözök, mert egy sötét nadrág volt bennem, ami szó szerint vonzotta a napsugarakat. Felvettem egy rövidnadrágot, és egy trikót. A fajamat összefogtam a tarkómon.
  Visszamentem a földszintre, nem keztem a tanuláshoz Noel miatt. Egy női magazin feküdt az üvegasztalon, felvettem és olvasgatni kezdtem. Épp a horoszkópoknál tartottam amikor csöngettek. Ránéztem az órámra. Noel elég korán jött... Azt mondta 5 után jön. Még csak fél 5 van. De nem baj, majd akkor beszélgetünk, vagy valami. Ledobtam a magazint, azalatt Noel újra csengetett.
- Jövök már! - kiáltottam.
  Elugráltam az ajtóig – miért van ilyen jó kedvem? -, és kitártam. De abban a pillanatban ledermedtem. Nem Noel állt az ajtóban, még csak nem is valamelyik családtagom. Ő volt az.Be akartam vágni előtte az ajtót, de megakadályozta. Míg bal karjával tartotta az ajtót, belépett a házba. Mikor már mellettem volt elengedte az ajtót, közben engem figyelt. Ki akartam őt hajítani a házból, de inkább hátráltam. Azt sem akartam, hogy hozzám érjen. És ez fontosabb volt.
- Szia, Caroline. Beszélnünk kell – mondta ahogy felém lépett.
- Nem, nem kell. Azt hiszem már mindent megbeszéltünk! Tűnj el – kiáltottam rá.
- Meg kell hallgatnod.
- Nem kell! Nem érdekel mit mondasz. 2 napig tarott amíg kitaláltátok a kifogást? - direkt használtam többes számot, amit ő is észrevett.
- Először is, nem vagyok együtt Miley-val – kezdte, mintha meg sem hallotta volna amit mondtam. - És az csak egy közönséges ebéd volt. Emma, nem járunk! - ismételte.
- Nem érdekel, nem érdekel! Mégis miért jöttél ide? Hiszen szakítani akartál! - tettem hozzá pár pillanattal később.
- Nem akartam. Azt... azt csak hirtelen felindultságból mondtam. Már akkor megbántam – szabadkozott.
- És azt is hirtelen felindultságból mondtad, hogy ¸¸egy dalt sem érek´´? - Csak pár másodperccel később válaszolt. Mi járhatott a fejében?
- Sajnálom, nem kellett volna. De az a nap... az a nap más volt mint a többi – kezdte a magyarázkodást újra, de félbeszakítottam.
- Hát persze, hogy más volt! Szakítottunk, vége! Ezzel egy új élet kezdődik – vágtam hozzá.
- Én ezt nem akarom.
- Én pedig igen. Ugyanis elgondolkodtam azon amiket akkor mondtál. Nem is, inkább úgy fogalmazok: ki sem mentek a fejemből! - Lehajtotta a fejét, láttam rajta, hogy megbánta. Ez most nem érdekelt, egyáltalán nem! Jelenleg azt gondoltam róla, hogy  egy senki! Folytattam a monológot. - Azt mondtad, hogy menjek vissza a normális Noelhez! Egy dalt sem érek, tudod milyen érés volt?! - kiáltottam.
- Igen, tudom... - motyogta.
- Tudod a fenét! - sóhajtottam. - Most pedig, miután szerencsésen bocsánatot kértél, tűnj el innen, Nicholas! - kihangsúlyoztam az utolós szót. Átfutott az agyamon, hogy mennyi lehet az idő. Mikor jön már Noel? Ő talán megmentetne. Megmentene ebből a lehetetlen helyezetből.
- Nem megyek sehova amíg meg nem hallgatsz! - mondta nyomatékosan, felemelte a fejét. Láttam az arcán, hogy elhatározta magát, mégsem bírtam ki. Nem akartam hallani a hangját. Már így is olyan volt, mintha kilyukasztotta volna a gyomromat. És akkor odaléptem hozzá - talán egy másodpercig reménykedett? -, és tolni kezdtem az ajtó irányába. Hátrált két lépést, de nem bírtam tovább tolni.
- Hallgass meg! - kért. Ugyanúgy hajthatatlan voltam mint ő.
- Nem! Nem érdekelsz! Már mondtam, élj boldogan Cyrus kisasszonnyal! - hátra léptem. Ezt úgy értelmezte, hogy megadom magam. Pedig korántsem ez volt a célom. Csak az, hogy egy másodpercig erőt gyűjtsek, tiszta(Nick mentes) levegőt szívjak, és újra támadhassak.
- Miley a barátom! Ugyanúgy mint neked.. Adam, vagy kia fene! - Miért nem Noelt említette?- gondoltam.
- Értsd már meg, hogy nekem te jelentesz a legtöbbet! Caroline, én tényleg szeretlek! - meg akarta fogni a kezem, de nem hagytam. Ezek a szavak már nem hatottak rám úgy. Most nem indították el a szívem verését egy háromszor gyorsabb fokozaton. Most inkább felhúzták a pumpát, és tovább öntötték a pohárba a vizet.
- Szeretsz? Akkor miért tetted ezt? - kérdeztem remegő hangon.
- De hiszen erről papolok 5 perce! Hogy nem tettem semmit – sóhajtott fel.
- Nem! Arról papolsz 5 perce, hogy Miley nem a barátnőd! De akkor miért hazudtál? - erre nem tudott válaszolni.  Egy percig csendben álltunk, csak a dühös zihálásomat lehetett hallani.
- Mileys ötlete volt... - suttogta. Ez volt az a mondat ami mindent felrúgott. A poharat, a pumpár, de mintha engem is felrúgott volna.
- Mil... ötlet... - nyögtem.
  És akkor nekiestem. Legszívesebben megvertem volna, olyannyira, hogy nem bír megmozdulni. De nem voltam elég erős. Ahhoz sem voltam elég erőss, hogy kivegyem kezemet az övéből. Azt ugyanis erőssn megragadta, amikor elkezdtem pühölni a mellét. Erősen szorította, pár másodperccel később már alig éreztem a kézfejemet.
- Nick, engedj el – krákogtam.
  Nem tudom elengedett-e volna, vagy nem, mert akkor valaki lefejtette az ujjait csuklómról. Nick meglepetten fordult oldalra, de ekkor Noel behúzott neki egyet. Én hátratántorodtam, és pár pillanatig fel sem fogtam mi történik. Agyam leblokkolt, még a fájdalmat sem érezte. Azalatt Nick vérző szájjal a másik fiú felé fordult, és ő is lekevert neki egyet. Ennél a pillanatnál indult be az agyam. Odaugrottam közéjük, és karommal a szőke fiút védelemztem.
- Tűnj el! - kiáltottam Nicholasra. - Tűnj már el, te barom!
  Dühösen, csalódottan rám pillantott, aztán végre elment. Amikor láttam, hogy kiért az utcára Noel felé fordultam. Hát mit ne mondjak, elég rosszul nézett ki. Vérzett az orra, és a kezét is fájlalta.
- Sajnálom – motyogta.
- Nem, én sajnálom. Azt hiszem egyikőnk sem így képzelte el az együtt tanulást... Na, gyere! - elhúztam a konyha felé, felült a pultra és hoztam neki egy kis jeget, meg papírzsepit. Pár perc alatt elállt az orrvérzése, de még mindig keserűen nézett.
- Köszönöm, hogy megmentettél – mondtam neki, mikor már én is a pulton ültem mellette.
- Semmiség. De – habozott – mit akart?
- Bocsánatot kérni, azért amiket mondott... De ne beszéljünk erről, kérlek – felnéztem az arcára.
- Értem, oké. Sajnálom, hogy olyan tapló volt...  az ő nevében is.
- Ó, Noel – sóhajtottam egy cseppet dühösen. Nevetett rajtam.