~JB~. I'm sure it's more than us. [Ł]

remélem nem leplek meg nagyon ezzel a résszel, Dalma:D

kéreeek komit:D:$ vagy annyira rossz, hogy inkább fejezzem be?:S csak szóljatok, és abbahagyom;(

28. rész


- Ismer engem? Ismerem önt? - kérdeztem tőle, miközben leengedtem a papírokat az ölembe. És akkor a nő, Patricia Stole elvigyorodott.
   Én pedig egyből tudtam, hogy ő az! Ő az én Patim, a legjobb barátnőm LA-ből, aki minden bajomat meghallgatta és átsegített rajtuk. Pati itt van! Itt van, egész biztosan, mert szorosan ölel engem, ahogy az örömkönnyeimmel küszködök. És mosolyog, azzal a hatalmas mosolyával, vigasztal, miközben már ő is sír. Annyira hiányzott mintha a testvérem lenne. Nem láttam már több mint 6 éve minden ígéret ellenére. És mennyit változott azóta?! Szinte semmit. Mintha még mindig az a 16 éves, szerelmes tinilány lenne.
   Eltoltam magamtól, hogy még jobban szemügyre vehessem. Első látásra valóban úgy tűnt mintha melírozva lenne a haja. De így már emlékeztem, hogy ez az eredeti hajszíne. Szélesen mosolygott, ő is engem méregetett. Zöld szemei könnyektől csillogtak.
- Emma, te semmit nem változtál – sóhajtotta.
- Ezt te is elmondhatod. Nagyon hiányoztál – feleltem.
- El sem hiszed te mennyire. Szörnyen szokatlan volt nélküled élni. Egy év alatt annyi különös szokásom lett, hogy egyszerűen nem tudtam tőlük megszabadulni – nevetett, és megint megölelt.
- Hé, mindig szerettél túlozni, de ez már tényleg sok! - Égnek emelte a szemeit, majd visszaült a székére, én pedig az asztalnak támaszkodtam, nem ültem vissza az mögé.
- Szóval, mondd csak – kezdtem, mikor túlestünk a viszontlátásunk ünneplésén -, igaz ez a "férj: Adam Keverett" dolog? Vagy csak azért írtad oda, hogy előbb felismerjelek? - hangosan felnevetett.
- Természetesen igaz – felelte. - Miért írnám oda, ha nem lenne?
- Tehát menyasszony vagy, gratulálok – újra átöleltem elpirult barátnőmet.
- Ahogy csak te – bólintott.
- Tessék? - értetlenkedtem. Felemelte bal kezemet és megmutatta nekem a saját gyűrűmet. - Ja, igen.
- És ki a szerencsés? - tudakolta mosolyogva.
- Dominic Logratte-nak hívják – válaszoltam miközben a gyűrűt fixíroztam. - Egy előkelő ügyvéd fia. Sophie középiskolai ballagásán találkoztam vele, ugyanis a húga, Audrie Sophie évfolyamtársa. Csak az a gáz, hogy nem igazán bírják egymást – sóhajtottam. Valóban lehetetlen helyzet volt...
- Biztosan elbűvölő – helyeselt Pati.
- Elbű... mi? Te mióta használsz ilyen szavakat?! - vontam fel a szemöldököm.
- Amióta tanárnak készülök – válaszolt. Látta elképed arckifejezésemet, ezért folytatta: - Semmi különös történet nincs, egyszerűen csak ezt ajánlották.
- Ajánlották?
- Igen. Amikor harmadikosok voltunk mindenkit végigkérdeztek mit szeretne csinálni... Én meg csak kinyögtem, hogy tanár leszek. Először hülyeségnek tűnt, de akkor elgondolkoztam rajta, és alig várom, hogy meglegyen a végzettségem – áradozott.
- Hát ez király! Biztosan nagyon jó tanár lesz belőled – bólintottam elismerően. - És milyen szakos is?
- Hát eredetileg biológia-kémia, de aztán az angol-történelem szakos mellett döntöttem. Ez az oka ennek az új szónak. Elbűvölő – ismételte, én pedig elnevettem magam.
- Szóval ott tartottunk, hogy a vőlegényedről beszéltél – tért vissza az eredeti témához. - Mesélj el mindent! Hol találkoztatok, mikor kérte meg a kezed? - követelte.
   Én pedig szépen elmeséltem neki a pár nappal ezelőtti vacsorát és lánykérést. Aztán megemlítettem milyen jól fogadták mindkettőnk szülei. A Jonas család látogatásáról nem szóltam, azt gondoltam majd máskor. Ha én szervezem az esküvőjét úgyis lesz elég alkalmunk beszélgetni. Mikor már kifogytam a Dominickal közös élményeimből én kérdeztem Adamről.
- Amióta eljöttem együtt voltatok?
- Nem, persze, hogy nem! Volt egy idő amikor... hm, eltávolodtunk egymástól. Elég durva körülmények között szakítottunk. Egymáshoz vágtuk a legnagyobb hibákat, és minden amit el tudsz képzelni. Két évig voltunk külön. Nekem volt egy "átmeneti" barátom, és neki is barátnője, de valahogy mindketten hiányoltuk azt amit a másik iránt éreztünk. És akkor, Diana bátyja segített be. Megint összejöttünk, és azóta boldogabbak vagyunk mint valaha – sóhajtotta.
- A születésnapomon kérte meg a kezem, és megegyeztünk, hogy nagy esküvőt csinálunk. Aztán novemberben elkezdtünk nézelődni esküvőszervező iránt, hogy legyen időnk a nyárig mindent előkészíteni...
- Tehát így találtatok rám?
- Igen. Az ügynökségednek van egy amerikai fiókja, ugye? Velük is beszéltem korábban, de aztán kitaláltuk, hogy külföldön esküdnénk. Igaz, hogy így ugrik a nagy lakodalom dolog, de ezt túléljük. És külön nászutat sem kell szerveznünk, hiszen itt vagyunk Párizsban – bólintottam.
- Párizsnál nincs szebb hely a világon – motyogtam.
- Na jó, talán egy – nevetett. - Arra gondoltam talán van egy fiókotok itt is, és megtaláltam! Vele együtt téged is. Ott voltál az első sorban, és én egyből tudtam, hogy te vagy az. Nincs még egy francia-angol származású lány. Nincs akkora véletlen.
- Hát azt soha nem tudhatod!
   Elmesélte még hogyan beszélték meg Adammal a kiutazást. Ő majd egy hónap múlva jön ide, amikor már az alap dolgok meg lesznek beszélve. Aztán jöhetnek a családtagok és a tanúk. Pati nagyon izgatott volt, ahogy én is. Talán azért, mert álmomban sem gondoltam volna,  hogy egy Los Angeles-i barátnőm esküvőjét fogom szervezni.
   Már befejeztük az esküvő fontosabb részleteit (hely, időpont), és Pati épp az eljegyzésről mesélt, amikor Lucia újfent bekopogott.
- Emma, van egy újabb ügyfeled. De látom még nem végeztetek – tette hozzá meglepetten, amikor meglátta barátnőmet a székben. - Talán szóljak neki, hogy várjon pár percet?
- Nem, nyugodtan küld be! Úgy látszik ez a nő nem csak egy ügyfél, hanem régi barát is – válaszoltam mosolyogva.
- Valóban? Örülök a találkozásnak – Lucia kezet nyújtott Patinak, és mindketten bemutatkoztak. Aztán munkatársnőm kiment, és szólt a várakozónak, hogy bejöhet.
   Ezt a nőt biztosan nem ismertem. Ezt azért próbáltam magamban lebiztosítani, mert Patitól kitelik, hogy elrángat még egy régi barátot, és "új ügyfél" ként bejelentett. A megjelenő nő szőke haja loknikban omlott vállára. Barna szemeit kihangsúlyoztam magasra ívelő szemöldöke. Bőre kreol, fekete farmerja feszült vékony lábain. Fehér kockás kabátját a karjára akasztotta, a táskájával együtt.
- Jó napot. Claire Richardson vagyok – felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam azt.
- Emma Lamont, jó napot. Foglaljon helyet – mutattam a Pati melletti székre, de a nő nemet intett.
- Sajnálom, de sietek. Mondja, be tud engem zsúfolni a teendői közé?
- Azt hiszem igen. Jelenleg nem vagyok annyira elfoglalt – válaszoltam.
- Nagyszerű!
- Akkor, megkérhetem, hogy töltsön ki pár papírt? - kérdezem.
- Igen, igen persze – hadarta. Odanyújtottam a papírlapokat, ő pedig gyorsan töltögetni kezdte. Pati mosolyogva jelentőségteljesen égnek emelte a szemét. Én pedig rákacsintottam.
- Esetleg meg lehetne oldani, hogy valamelyik nap találkozzunk? - a nő fel sem nézett a papírról írás közben.
- Persze, mit szól a szombat délelőtthöz? - felemeltem a naptáramat, és vártam a válaszra.
- Igen, az jó lenne. Addigra a vőlegényem is megérkezik Bécsből – Pati elismerően bólintott. - Fél 11? A Routhard Café-ban? - már végzett is az írással, felém nyújtotta a lapot.
- Akkor Routhard Café, fél 11. Rendben, ott leszek. És köszönöm – hálásan mosolyogtam.
- Én köszönöm. Akkor viszlát hölgyeim – intett, és már el is tűnt az ajtó mögött.
- Viszlát – motyogtam a becsukódó ajtónak.
- Hát ez tényleg sietős volt – mondta tűnődő hangon Pati, majd egymásra néztünk és elnevettük magunkat.


   Szombat reggel bosszúsan ugrottam be a taxiba. Annyira hűvös, csípős szél fújt odakint, hogy amíg bezártam a kaput kifújta a szememből a könnyeket. A taxiban pedig még átmelegedni sem volt időm, már meg is érkeztünk. Gyorsan kifizettem a taxist, szívtam még egy mélyet a meleg levegőből, és kiléptem a hidegbe.
   Átsiettem az úton, a 10 méteres utat a kávézóig pedig szinte futva tettem meg. Dominic valószínűleg jót mulatott volna rajtam. Pedig egyáltalán nem voltam mulatságos. A sálamat felhúztam a számig, a sapka alól éppen kiláttam. Mire odaértem a Routhard Café bejáratához a táskám is lecsúszott a vállamról, és ügyetlenül toltam be az üvegajtót.
   Dobbantottam párat a lábammal, hogy lerázzam a csizmámra ragadt havat, levettem a sapkámat, hogy jobban lássak. Bár csak pár másodperce léptem be, máris éreztem a meleget. Körülnéztem az asztaloknál, pillantásommal kerestem Clarie Richardsont. Meg is láttam.
   Ott ült az egyik hátsó asztalnál, szembe vele a vőlegénye, aki így háttal volt nekem. Igazán kíváncsi lettem a férfira, mert hát egy modell alkat menyasszonya van! Ahogy közelebb értem Claire észrevett. Mosolyogva intett nekem, és mondott valamit a vele szemben ülő férfinak. Az megfordult, hogy megnézze kiről van szó – ki fogva szervezni élete egyik legnagyobb eseményét. A férfi felém fordult, én pedig már csak pár asztalnyira voltam. De akkor megtorpantam, mert a vőlegényben felismertem az én régi barátomat, Nick Jonast.

Alexz Johnson-tól az egyik kedvenc dalom reflénjének első két sora... Azt hiszem ez elég jó cím ennek a résznek, majd meglátjátok miért. Őszintén emgmondom: nekem tetszik. És remélem nektem is tetszeni fog. Ja, és bocsi, hogy késett, de a nyaralás egy kicsit elhúzódott:/:D Na nem gáz, inkább olvassátok el a részt, és írjatok nekem kommentárokat. (Bocsi, Dalma, hogy ne mvolt szombaton rééész:'( )

Na, akkor léptem. Puszi ♥

27. rész


   Denise Jonas állt az ebédlőben férjével, Kevinnel és két fiával, Joeval és Frankievel. Megfagytam – amit Dominic is észrevett. Átkarolta a derekamat, mert nem értette mi a bajom. Éreztem ahogy szívverésem felgyorsult, gyorsan, szaggatottan kapkodtam a levegő után. Megszorítottam barátom kezét mialatt végigmértem Jonasékat.
   Denise még mindig festette a haját – erre emlékeztem, ugyanis egyszer az én jelenlétemben vitatták meg a dolgot anyámmal. Arcán viszont már jobban látszottak az öregedés jelei, hisz már 50 körül járhat. Férje fején fehér-szürke hajkorona, ami egész jól állt neki. Arca semmit nem öregedett, még mindig az, az igaz családapa kifejezés ült rajta. Kivéve most, ugyanis homlokán mély ráncok ülnek a tanácstalanság miatt.
   Joe aznap reggel nem borotválkozott – ez volt az első dolog amit megállapítottam. Bár ez régen is szokása volt (ezeken a napokon előszeretettel puszilgatott mindenkit akit 2 méteres körzetébe került), azt hihettem ebből már kinőtt. Domnak is volt egy ilyen időszaka, de kigyógyítottam belőle.
   Az idősebb testvér farmert viselt, és egyszerű pulcsit. Nyakára sálat tekert, amitől nem szabadult meg az előszobában. Haja elég rövidre vágva, de nem mutatott furán. Joenak végül is minden jól állt. Mindig azt viselte ami az akkori trendnek megfelelt. Valószínűleg ezért vált meg a hajától is...
   Franken bátyjával ellentétben semmi nem volt "trendi". Szakadt farmer volt rajta, valamint egy hosszú ujjú, amire pár mérettel nagyobb pólót húzott. A haja gubancosan meredezett minden irányba, arcán könnyed , hétköznapi kifejezés ült. Talán ő volt az egyetlen akit nem lepett meg anyám előző mondata. Gondtalanul rám mosolygott, majd egy aprót bólintott, amolyan elismerés képen.
   Még is, ahogy végigmértem láttam mennyit változott. Amikor legutóbb láttam még szemtelen, felelőtlen, gödröcskés arcú kisgyerek volt. Most meg? Egy Joenál magasabb igazi kamasz srácot. Hány éves is? Annyi mint az én öcsém... tehát körülbelül 16? A fene tudja már ezeknél!
   Arra riadtam fel a nagy elemzésben, számolgatásban, hogy apám megjegyzi mennyire megnőtt Frankie.
- Igen, valóban! - helyeselt Anyu. - És Josephen is látszik, hogy nem 20 éves többé – viccelődtek.
   Eleresztettem egy műmosolyt, és erősebben szorítottam  Dominic kezét. Őszintén szólva mérges voltam anyámra. Igazán szólhatott volna, hogy meghívta Jonasékat. Akkor tutira nem ma közlöm velük: menyasszony vagyok. Oké, nem mintha zavarna, hogy ők a másodikak akik megtudják... De akkor is elég fura, hogy a Dom előtti pasim családja ilyen korán értesül a hírről.
   Anyu biztosan tisztában volt azzal, hogy ha meghívja amerikai barátainkat akkor egy kicsit felkavarhatja a dolgokat. Viszont, hogy pont Kevin és Nick nem jelennek az elég furcsa volt. Nem mintha olyan szívesen látnám viszont az ex-pasimat, de akkor is. Kevin igenis hiányzott. Nagyon megszerettem a legidősebb testvért az utolsó hónapokban... pont annyira amennyire kiszerettem öccséből. Sóhajtottam – és megszakítottam a gondolatmenetet. Semmi kedvem nem volt Nickről nyáladzani (hacsak gondolatban is), amikor a szülei és két testvére majd' egy évtizeddel később megjelent nálunk.
- Nem is vagyok, Kathryn! - ellenkezett Joseph, miközben leültek a maradék helyre. Anyám halkan nevetett a válaszon, majd megkérdezte:
- És hogy utaztatok? A máris két fiú? Na, és persze Danielle-t is szívesen láttam volna – hangjából egy kis keserűséget hallottam ki. De azért biztos örült, hogy legalább négyen eljöttek.
- Köszönjük, nagyon jól utaztunk – válaszolt a családfő, Kevin. - De nem emlékeztem, hogy ilyen hosszú ide az út.
- Hát igen, rég utaztunk ilyen messzire – helyeselt Frankie. Már épp megkérdeztem ezzel meg mire célozgatnak, amikor nagy csattanással kinyílt a bejárati ajtó. Sophie húgom száguldott be az ebédlőbe.
- Jaj, Anyu! Annyira sajnálom, hogy késtem, de az a barom idióta tanárom még beszélni akart velem a múltheti dolgozatomról – ezt körülbelül 2 másodperc alatt hadarta el, mialatt ledobta a kabátját és cuccait az ebédlőasztalra. - Még egyszer sajnálom! Á, szia Em, helló Dominic – ránk mosolygott. - A vendéget megjö... - folytatta volna, de akkor meglátta, hogy kik ülnek a kanapénkon és elakadt a szava. Pár pillanatig méregette a vendégeket és a helyzetet. Talán nem fogta fel, hogy azt látja amit... És akkor (amikor végre leesett neki, hogy ez nemcsak egy álom) odarohant a hozzá legközelebb álló Frankiehez és agyon ölelgette.
- Frankie, Frankie – nevette. - Istenem ,de régen láttalak. Akkor még egy rosszcsont kis srác voltál. Jaj, de megnőttél – locsogott tovább. Dominic elmosolyodott húgom reagálásán. Ebből valószínűleg arra következtetett, hogy egyik srác sem ártalmas. Egy régi barát csupán az itt megjelent család.
- Sophie, nyugalom – Frankie megveregette Sophie hátát, majd eltolta magától, hogy szemügyre vehesse. - Én is nőttem, de azért te is változtál egy kicsit. Például mi ez?! - felemelt egy tincset Sophie vörösre festett hajából.
- Hát tudod... - kezdte a magyarázatot, csak nem tudta hogyan folytassa.
- Kit is érdekel, nem? - szólt közbe Joe, majd félrelökte öccsét és magához szorította Sophiet.
- Így van, kit is?
   Ekkor megjelent a lépcsőn az öcsém azzal, hogy miért ébresztette fel Sophie a visításával. De őt sem érdekelte tovább a bosszankodás, amikor meglátta gyerekkori barátját. Odasietett hozzá, kezet ráztak, megölelték egymást. Denise arcára még egy puszit is nyomott. Na, ezen Dominic annyira megrendült, hogy a szeme is majd' kiesett. Felnéztem rá, és elmosolyodtam felháborodott képét látva.
   Emlékeztem, hogy amikor Dominic szülei először ebédeltek nálunk (vagyis amikor bemutattam őket a saját szüleimnek) Ronnak annyira nem volt szimpatikus leendő anyósom, hogy csak odaköszönt neki egy "helló"-t. Elég gáz volt, ugyanis Mrs. Logratte-ot ez az incidens annyira felháborította, hogy befolyásolta vele az ebéd egész hátralévő részét. Fő az első benyomás, ugye?
- Te, Ron, te nagyon megnőttél, mondták már neked? - kérdezte irulva-pirulva Denise.
- Nem, de köszönöm.
   Hát pedig van aki minden nap szembesíti ezzel a ténnyel szegény Ront. Ugyanis olyan nagyra nőtt, hogy még Apunál is magasabb. Oké, Apu sem az az "Eiffel torony", de Ron az ő 180 centijével (16 évesen!) elég... hosszú. Ráadásul amióta itt vagyunk jelentkezett a focicsapatba. Szóval nem elég, hogy magas, de izmos is és semmi plusz kiló nincs rajta. Anyám csak úgy emlegeti "álompasi" – és ezt nem csak ő gondolja így...
- Szóval, Sophie, mi volt ez a hangos bevonulás? Megtudtad, hogy a Jonas Brothers exkluzív koncertet ad? - kérdezte Ron, ahogy ledobta magát Frankie mellé.
- Nem dehogy, te idióta! Csak attól féltem, hogy elkések – Ron bólintott, majd az idősek folytatták a beszélgetést ott, ahol abbahagyták.
- Tehát hol van Kevin és a drága Danielle? Na, meg persze Nick? - kérdezte Anyu.
- Kevin és Dan sajnos nem tudtak jönni a gyerekek miatt. El sem hiszitek mennyi gonddal jár, ha az embernek ikrei vannak.
- Jaj, ne is mond – sóhajtott Joe egyetértően. - Nick pedig a barátnőjével van, telelnek.
   Kevin megvetőn nézett a fiára a furcsa hangsúly miatt. Olyan volt, mintha az utolsó szót csak odaköpte volna... Apu megérezte, hogy gyenge pontoz érkeztünk, ezért elterelte a témát.
- Hogy is hívják az ikreket? - fordult Denise-hez.
- Madison és Caroline – felelte a nő, mire felkaptam a fejem.
- Hogy ki?
- Caroline. Carolinenak hívják Kevin lányát. 3 évesek már, mégis nagyon nehéz velük bánni – fecsegett Denise. Én pedig elmosolyodtam, mert úgy éreztem én ihlettem ezt a nevet. Oké, ihletni nagyon nem kellett, ugyanis ez a második nevem, de akkor is. Rólam nevezte el a lányát – ez a gondolat nagyon boldoggá tett. RÓLAM NEVEZTE EL A LÁNYÁT! Tegnap voltam ennyire boldog, amikor igen-t mondtam Dominicnak.
- Joe, a te barátnőd hol van? - fordultam a fiúhoz, amikor a szüleink már elég idióta kérdésekkel bombázták egymást. Hány hónaposan jött ki a foguk? Hasfájósak voltak? Mennyire nehéz velük foglalkozni?
- Jelenleg nincs barátnőm. Pár hónapja szakítottam Emilyvel, újra – felelte.
- Újra? Milyen Emily? - kapott a szón Sophie.
- Igen, már 4 éve voltunk együtt, de ezalatt többször is szakítottunk, majd megint összejöttünk. Emily egy orvos lánya, akkor ismertem meg, amikor Nick eltörte a kezét koncertezés közben és bevittük őt a kórházba.
- Milyen romantikus – nyújtotta ki a nyelvét Ron. Frankie ugyanígy tett.
- Na, és te Emma?! Mi ez az eljegyzés dolog? - tudakolta Joe, mintha ott sem lenne Dominic.
- Hát Dominic tegnap meglepett... - válaszoltam egy kis pírrel az arcomon. Felemeltem összekulcsolt ujjainkat és megmutattam a többieknek a gyűrűt.
- Nagyon szép – dicsérte Sophie, és furcsán mosolygott.
- Te mit...?
- Útban van már az utód? És mikor lesz a lagzi? Ugye meghívtok? - szórakozott Joe, bár úgy érzem a másodikat komolyan kérdezte.
- Ezen még nem gondolkoztunk – szólalt meg először Dominic, amióta Denise-ék megjelentek.
- Aha, értem... De azért majd szólj – mosolygott Frankie.
- Ti valami régi barátok vagytok? - kérdezte Dominic. A hangsúlyából éreztem, ez a kérdés egy ideje ott volt a nyelve hegyén. Most, hogy a felnőttek már nem figyeltek ránk (oké, nem mintha mi már nem számítottunk volna azoknak...) meg merte kérdezni.
- Hát igen, úgy is mondhatjuk – bólintott Joe, majd felháborodást színlelve hozzátette: - Emma nem is beszélt rólunk? - Kínomban felnevettem.
- Nem szeretek az amerikai múltamról beszélni – feleltem. - Sajnálom, srácok!
- Nem gáz – legyintett Frankie.
- Szóval mi Los Angelesben találkoztunk Emmáékkal. Sophie nagy rajongója volt a bandánknak, de Ronék hoztak össze minket – mesélte Joe, amikor látta, hogy Dom még mindig értetlen és kíváncsi fejet vág.
- Hát igen! Ha nem akartam volna csak azért is lemenni a játszótérre semmi sem úgy alakul ahogy – szólt közbe büszkén Ron, Frankie hevesen bólogatott.
- Igen, és talán könnyebb is lett volna az életünk – vigyorgott Sophie.
- Hát az kétségtelen – sóhajtottam. - Na nem mintha bánnám!
- Szóval ti Los Angelesben jó barátok voltatok – vonta le a következtetést Dominic.
- Hát ne merről beszélek, haver?
- Olyannyira, hogy a bátyja esküvőjén – Sophie Joe felé intett – mi voltunk a koszorús lányok.
- És akkor találkoztunk utoljára is, nemde? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja, asszem. De.... nem, nem is! Emlékeztek a második európai turnénkra? Akkor pont Angliában voltatok és eljöttetek az egyik fellépésre.
- Ó, tényleg! De hát az nagyon régen volt – vonta meg a vállát Sophie.
- A bátyátok, Kevin, ugye? Akinek ikrei vannak.
- Igen, ő az. És van egy harmadik bátyám is, Nick. Vagy ahogy egyesek hívják: Nicky – Frankie felém kacsintott.
- Egyszer hívtam úgy Nicholast – morogtam vissza fogcsikorgatva.
- Látod, előszeretettel kreál beceneveket az embereknek!
- A Nick nem a Nicholas becézése? - Ron koncentrálni próbált, aminek az lett a következménye, hogy idiótán grimaszolt.
- De, Igen, Ronnie – sóhajtottam. - Ezért nem értelek Joe! Én nem kreálok beceneveket. Az öcsédet csak a... teljes nevén szólítom.
- Király neki – vetette oda Joe. - De a Nicky akkor is egy remek becenév, nem gondolod, Caroline? - Azzal a beszélgetés új mederbe terelődött.


   Őszintén szólva ne merre számítottam. Ezt kelletlenül vallottam be magamnak másnap délelőtt. Az irodámban, az asztalom mögött üldögéltem, és vártam a következő telefont, a következő ügyfelet. És, miközben egy idióta hirdetés sarkára firkálgattam, rá kellett jönnöm mennyire megkönnyebbültem amikor tegnap este kiléptem a családi házunkból.
   Amúgy is elég feszült voltam az egész eljegyzés dolog miatt. (Most is az vagyok, ezért bámulom egész nap a gyűrűsujjamon lévő ékszert!) És tegnap este, amikor már örültem, hogy vége a "feszült pillanatoknak" megjelent a Jonas família? Hát ez egy kicsit több volt mint amennyit képzeltem. Pont azon az estén, pont amikor ott van Dominic, pont ők... Ez az én szerencsém.
   Jó, de végül is mit képzeltem? Anyám figyelmeztetett rá, hogy vendégeket vár. De semmi okom nem volt feltételezni, hogy 7 évvel korábbi barátokat! Talán azt hihettem valami unokatestvérem jelenik majd meg, vagy valami ilyesmi.
   És amikor ott megpillantottam őket csoda, hogy beijedtem? Ugyanis én tényleg nem beszéltem Domnak az amerikai kalandjaimról. Na jó, egy kicsit. Viszont az csakis akkor történhetett meg ha ő kérdezett. Azt tudta, hogy voltak ott is nagyon közeli barátaim és pasijaim is. De azt soha, egyetlen egy szóval sem említettem, hogy Nicholas Jerry Jonas a Jonas Brothers énekese volt a barátom. Nem is értem miért kellene tudnia róla. Most komolyan, lesz ennek valaha is jelentősége?! Hát nem, szóval erről ennyit.
   Mérges voltam magamra, de azért örültem neki, hogy semmi olyan megjegyzés nem hangzott el, ami miatt aggódnom kéne, vagy esetleg kínos kérdések ötlenének fel tőle Dominic agyában. Vagyis eddig még nem tette fel őket, remélem nem is fogja...
   Kopogtak az ajtómon – ez ébresztett fel a bosszankodásomból.
- Tessék! - szóltam ki. Elhelyezkedtem a székemben, és megigazítottam a blúzomat.
- Szia, Emma! Van itt egy hölgy, aki beszélni szeretne veled – lépett be Lucia, az egyik munkatársnőm. - Azt mondja elég fontos lenne, mert sokat utazott.
- Hát akkor küld be – válaszoltam neki. Kíváncsi lettem. Lucia visszalépett az irodám előtti váróba, majd pár másodperccel később egy nő lépett be az ajtón.
   Magas volt, és világosbarna hajában még világosabb melír csíkok. Egy egyszerű, kék ruhát viselt, és nagy táska lógott a vállán. Az arca nagyon is csinos, egyenes vonalú orra és széles ajkai voltak – amelyek mosolyra húzódtak. Nagy, barna szemeiből sütött az értelem. Őszintén szólva egy gyönyörű nővel álltam szemben, akinek a vőlegényére már most féltékeny lehettem volna(ha férfi vagyok).
- Jó napot, üdvözlöm. Emma Lamont – nyújtottam a kezemet.
- Jó napot, Patricia Stole vagyok – megfogta a kezem és megrázta azt. Rámutattam az íróasztal előtti székre, amire ő gyorsan le is ült.
- Örülök, hogy találkozhattunk. Miben segíthetek? A munkatársam azt mondta sokat utazott – mondtam.
- Ó, igen, igen. Ami azt illeti Amerikából jöttem, mert azt hallottam maga egy nagyszerű rendezvényszervező – felelte mosolyogva.
- Hát ez megtisztelő, de még csak kezdő vagyok a szakmában – zavartan vigyorogtam, talán egy kicsit el is pirultam.
- Haha, hát persze! Szóval azért utaztam ennyit, mert mindig is egy párizsi esküvőről álmodoztam – kezdett magyarázkodni. - És az interneten találtam a maga cégének a hirdetését. Egy kicsit utána érdeklődtem, és azt hallottam maga a legjobb. Tehát itt vagyok.
- És azt szeretné ha én szervezném az esküvőjét? - ez nem is igazi kérdés volt, hanem egy kijelentés.
- Valami olyasmi. Persze csak ha vállalja – a nő felvonta a szemöldökét, kételkedett bennem.
- Ez nekem lenne megtiszteltetés – feleltem. - Akkor először meg szeretném kérni, hogy töltsön ki pár papírt, rendben?
- Igen, hogyne!
   Kikerestem az íróasztalom fiókjában azt a kérdőívet, amit ilyenkor az ügyfeleknek oda kell adnom, és amíg töltögette kérdeztem tőle pár dolgot az elképzeléseivel kapcsolatban. Nem telt 10 perce amíg végzett. Miután odanyújtotta a kitöltött papírokat átolvastam.
- Los Angeles-i? - kérdeztem döbbenten. Ezt nem említette eddig.
- Igen. Miért, járt már ott? - újra felvonta a szemöldökét, ez a mozdulat már ismerős volt korábbról.
- Éltem ott pár hónapig, egy évig, azt hiszem – válaszoltam, de akkor már ismét a lapokat bújtam.
- Nagyszerű hely, nem gondolja? Bár egyesek szerint túl hagos, és a levegő sem túl tiszta én mégis imádok ott élni – fecsegett. - Tudja, az iskola ahova jártam egy elég neves környéken volt. Nagyon elismert hely volt, rengeteg neves művész tanul ott a hírnév megszerzése előtt.
- Komolyan? Ez izgalmasan hangzik. Mi az iskola neve, talán hallottam róla – kérdeztem, csak, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, amiért nem figyelek rá. Igen is figyeltem.  
- Manual Arts Gimnázium – felelte.
   Felnéztem rá. Még mindig kedvesen mosolygott, de amikor meglátta döbbent arcomat felemelte a szemöldökét, és a szemei is elkerekedtek egy kicsit. Jobban szemügyre vettem az arcát. A nagy, zöld szemei, a világosbarna haját. Ez a nő 1992 augusztusi születésű. Ez a nő itt előttem Patricia Stoleként mutatkozott be. Ez a nő abba az iskolába járt, ahova én is egy évig. Ez a nő itt a vőlegényhez azt írta: Adam Keverett. Ez a nő az akire én gondolok, hogy az?
- Ismer engem? Ismerem önt? - kérdeztem tőle, miközben leengedtem a papírokat az ölembe. És akkor a nő, Patricia Stole elvigyorodott.

Itt a rész, kérek komikat:D Nekem ugyanis tetszik....De talán elfogult vagyok? Mindegy.. Azt szerettem volna mondani, hogy csütörtökig nem leszek itthon, szóval nem hozhatok részt - de majd fejben nagyjából összeállítom. Körülbelül jövőhét végén jelentkezem. Puszi, sziasztok<3

26. rész


- Igen, Marie, persze! ... Nem, dehogy! Ezt komolyan gondoltad? ... Egyáltalán nem vicces, ne tedd ezt velem. ... Figyelj, már mindent előkészítettem, és ... Mi van? Ezt ki...?! ... Jó, oké. Akkor holnap reggel. És kérlek, ne hallgass rá! - hatalmasat sóhajtottam, és lassan kifújtam a levegőt.
   Hátamat a hűvös falnak döntöttem míg próbáltam lenyugodni. Amikor emellett a szakma mellett döntöttem senki nem említette, hogy az ügyfelek ilyen fárasztóak! Úgy beszél velem némelyik mintha egy tizenéves kis gyakornok lennék! Jó,ezt nem egoizmusból mondom, de azt hiszem már van tapasztalatom... A Nagyira emlékeztetnek. Neki volt az az igen bosszantó szokása, hogy mindent elismételt legalább háromszor. Pár éve halt meg, pont Ron születésnapján. Ron, Ron... Ronnie!
   Ellöktem magam a hideg kövektől, és mint az őrültek rohantam az autómhoz. Fél négy múlt, és Ron vonata 5 perc múlva érkezik az állomásra. Egy olaszországi sítáborból jön ma haza, és mivel mindenki más elfoglalt, nekem kell érte mennem. Sophie ugyanis suliban van! Szüleim meg persze dolgoznak... Végül is én is dolgozom, csak ma nem kell az irodában ülnöm – magamban gunyorosan vigyorogtam.
   15 perc alatt megérkeztem az állomásra. Berohantam a váróba, és megpillantottam öcsémet, amint idegesen toporog az egyik ablak alatt. Odasiettem hozzá, és megkocogtattam a vállát.
- Szia, Ron! - lihegtem.
- Emma – felszabadult sóhaj hagyta el ajkait; karjaimba jártam.
- Bocsi a késésért. Az egyik pillanatban még indulni akartam, a másikban már fel is idegesítettek – szabadkoztam, és eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. Nem láttam rajta lila foltokat.
- Jaj, Emma, téged olyan könnyű felhergelni – halkan nevetett. Felkapta a cuccait, és kivittük őket a kocsihoz, majd már indultunk is haza.
- Na, és milyen volt síelni? - kérdeztem az egyik pirosnál állva.
- Fú, hát remek! Akkorákat estem – nevetett. - De azért a síelést is élveztem. Soha nem gondoltam, hogy lehet ennyire fázni. Még Kanadában sem voltak ennyire hidegek a téli esték – sóhajtott, és kinézett az ablakon.
   Nem válaszoltam, próbáltam kitalálni mire gondolhat. Talán csak visszaemlékszik az elmúlt másfél hétre, de lehet, hogy gondolatai most nagyon távol járnak. Mi van ha közel tíz évre, egy tengerentúli országba kalandozott el?
   Én is emlékeztem még a kanadai télre. Szörnyen hideg volt, a kandalló mellett ülve is vacogtunk gyakran. Csodálkoztam, hogy Ron még emlékszik rá, hisz 5 éves volt amikor eljöttünk onnan. Hát akkor több mint 10 éve, mert öcsém is lassan betölti a 16-ot...
- Em, mire gondolsz? - kérdezte. Ránéztem, és láthattam, ahogy fejét kicsit oldalt dönti, és kíváncsi zöld szemeit rám szegezi.
- Kanadára – feleltem.
- Csak?
- Igen, Ron – sóhajtottam -, csak.
   Családom, és pár közeli barátom gyakran hajlamos volt azt hinni nem az jár a fejemben, amit valóban állítok. Nem voltam jó hazudozó – ezt ők is tudták, de ezek az állításaim gyakran igazak voltak. Mint például most. De azért meglepett öcsém kíváncsiskodása. Ilyen kérdéseket nagyon rég hallottam.
- Bocsi, ha megbántottalak.
- Semmi gond, öcsi. Ma amúgy sem vagyok a topon – vallottam be keserűen.
- Igen, azt látom! - hangosan felnevetett, aztán már nem tértünk vissza ehhez a témához, inkább részletesen elmesélte mi történt a táborban.

   Miután öcsémet hazafurikáztam még ott maradtam egy kicsit. Szüleim is épp hazaértek, és Anyu ragaszkodott hozzá, hogy főzzön egy kis teát. Ebből végül az lett, hogy csak 8 körül szabadultam el otthonról. Igazából nem bántam, mert féltem, hogy a lakásomon is egyedül lennék.
- Igen, Anyu, holnap is jövök – ígértem, bár ez egyáltalán nem volt igaz – másnap rengeteg dolgom lett volna.
- Oké, Emma. De... - habozott, majd folytatta – ugye nem baj ha vendégem is lesz?
- Vendéged? Ki?
- Igen, nos Sophiet is fel szeretném hívni, hogy jöjjön el, és nem tudom mit fog szólni...
- Anyu, Sophie a vizsgáira tanul. Nem hiszem, hogy igent mondana – kiáltott ki a konyhából öcsém.
- De, én az ért remélem. És, Ronald?! Te mi a fészkes fenét művelsz a konyhában? Hát nem rég ettél? Még mindig éhes vagy? - anyám zaklatottam pillantott be a konyhaajtón, hogy ellenőrizze egyetlen fiát.
- Nem, Anyu! Csak inni jöttem.
- Jó – sóhajtotta Anyu, majd még egyszer megpuszilt, és utamra engedett.
   Siettem haza, mert hát elég fáradt voltam. Azt reméltem Dominicot otthon találom, de csalódnom kellett: második emeleti lakásom ablakai sötéten ásítottak.
   Dominic, a barátom, akivel már 2 éve lakunk együtt. 3 éve találkoztunk, és az eleinte baráti viszonyunk hamar szerelemmé torkollott. Nagyon közel állt hozzám, és nem tartott sokáig amíg elhitette velem, hogy én is szeretem őt. Sophie szerint a kapcsolatunk már nagyon előrehaladott stádiumban van – és ekkor jön az a sejtelmes pillantás.
   Dominic két évvel idősebb mint én, és húga, Audrie, az én Sophie-m osztálytársa volt gimiben. Így találkoztunk húgom ballagásán. Ha vannak pillanatok az életben, amit nem akarok elfelejteni, hát ez az. Szőke haja felzselézve, így még magasabbnak tűnt, kék szemei játékosan vigyorogtak rám, csak úgy mint ajkai – akárhányszor meglátott.
   Felértem az ajtóhoz, és döbbenten láttam, hogy az félig nyitva áll. Lehet, hogy Dominic mégis itthon van? - kérdeztem magamban. Beléptem az ajtón, és levettem a kabátomat. Felakasztottam, táskámat ledobtam a cipős szekrényre, és benéztem a nappaliba.
   Az ajtó itt is félig nyitva, gyenge fény szűrődött ki a résen. Odaléptem, és belöktem az ajtót. A függönyök behúzva (tehát ezért láttam a sötétséget), és a padlón... virágszirmok(?!). Eltátottam a számat, amikor az apró mécsesekre tévedt pillantásom. Elég furcsa látványt kelthettem, ugyanis halk kuncogást hallottam a hátam mögül.
   Megfordultam, és a konyha ajtóban megpillantottam Dominicot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de mindjárt el is borzadtam, amint megláttam mi van rajta. Fekete nadrágot, fehér inget viselt, haja ugyanúgy állt, mint amikor először megláttam. Rám mosolygott és kinyújtotta a kezét.
- Kérlek, gyere velem – mondta halkan. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy maga után húzzon. Bevezetett a konyhába, ahol a pulton szintén virágszirmok voltak szétszórva. De, hatalmas meglepetésemre, volt ott két tányér is – Dominic főzött? Ledöbbentem.
- Te főztél? - dadogtam.
- Hát... igen. Audrie segített egy kicsit – vallotta be.
   Leültünk egymással szembe, és én kíváncsian méregettem. Bátorítóan rám mosolygott. Míg lassan eszegettünk feltettem neki pár kérdést erre az egész "szirom-és-vacsora-főzés" dologra. Furcsa arckifejezése egy pillanatra megijesztett, de megnyugtattam magam, hogy semmi bajom nem lesz. Ha csak... de nem, erre nem szabad gondolnom!
   Miután jól laktunk az általa készített spagettivel még pár percig beszélgettünk a pultnál, aztán átmentünk a nappaliba, és leültünk a szirmok közé.
- Na, és most... - kezdte. Ekkor már szörnyen kíváncsi voltam – ez a tulajdonságom valahogy megmaradt az eltelt évek alatt. Hátrafordult, és amikor ismét felém nézett, már a gitárja feküdt az ölében.
- Mit fogsz... - mutatóujját az ajkaimra helyezve szakított félbe. Elmosolyodott, és játszani kezdett.
 

River flows in you.  
Feel your touch on my skin.
Hear every whispered word you have said.  
Don't want forget you
Be in place where you are
Cause with you i can feel how
much i need learn to fly.

In the mornings wake up
With a smile on my face
And remember every single part of you
Don't want forget you
Be in place where you are
Cause with you i can feel how
much i need learn to fly.

  Az utolsó akkord még visszhangzott a szobában. Dermedten ültem, könnyek csillogtak a szememben, láttam ahogy Dominic mosolyog rám. Visszamosolyogtam a könnyfüggöny mögül, és esetlenül megöleltem. Meg akartam köszönni neki, de nem találtam a hangszálaimat. Inkább megcsókoltam. Gitárja élesen koppant a földön, ahogy ledobta maga mellé.
   Arcomat két keze közé fogta, és hevesen visszacsókolt. Egyik kezemmel a hajába túrtam – bár ezt utálta. Valószínűleg neki is ez járhatott a fejében, ugyanis belemosolyodott a csókba. Másik kezem a nyaka köré fontam, próbáltam őt közelebb húzni magamhoz. Egyre hevesebben csókoltam, és mintha egy határt léptünk volna át.
   Jobb keze elengedte az arcomat, és egy pillanatra nyakamat simította, majd végigsimította felsőtestemet,és csípőmet kezdte simogatni. Pólómat egyre feljebb tolta, ez más esetben talán zavart volna, most mégsem tudtam elszakadt mézédes ajkaitól. Helyette gombolni kezdtem a felsőjét, mígnem megszabadulhattam tőle. Egy fél pillanatra ajkaink elváltak, de csak amíg lehúzta a felsőmet.
   Kezem izmos mellkasát simogatta, és ő hirtelen, mégis nagyon gyengéden hátradöntött. Ajkai most nyakamat csókolgatták, míg lassan a nadrágjától is megszabadultam. Egyszer felpillantott rám, csibészesen mosolygott, majd kikapcsolta a melltartómat, és azt is messzire hajította.


   Dominic a hátán feküdt, én pedig a mellkasán pihentettem arcomat. A gyér fényben engem figyelt, míg egyik tincsemmel játszadozott. Mindketten boldogok voltunk. A pillanat tökéletes – nem is lehetne jobb! Felemeltem a fejem a mellkasáról, hogy ránézhessek arcára.
   Angyali szépségű volt, mindig elcsodálkoztam rajta. Nagy szemei csillogtak, arca egy csöppet kipirosodott. Még szélesebben vigyorgott, bár azt hittem ez már lehetetlen. Felhúzott maga mellé, hogy egy vonalban lehessen arcunk.
- Szeretlek – sóhajtottam egy rövidke csók után.
- Én is szeretlek. És nagyon sokat gondolkoztam kettőnkön – folytatta. Kíváncsian néztem rá, nevetett. - Emma, drága, Em! Tudod mennyit jelentesz nekem?
- Hm... azt hiszem az előbb magyaráztad el – kuncogtam, de éreztem, hogy ezúttal komolyan beszél.  
- Szeretnék kérdezni tőled valamit... csak egy kicsit kényelmetlenül érzem magam – vallotta be. Most már komolyan kíváncsi voltam.
- Mit szeretnél? - nem felelt, hanem felnyúlt a kanapéra (ugyanis a földön hevertünk), levett valamit, majd felém fordult.
- Emma Lamont – hangja elcsuklott – hozzám jönnél feleségül? - kipattintotta a kis dobozkát, amiben megláthattam a gyönyörű gyűrűt.
   Nagy szemekkel néztem rá, és a gyűrűre.. Hirtelen azt is elfelejtettem fiú vagyok-e vagy lány. Csak bámultan Dominic-ot, és próbáltam rájönni mi a poén ebben az egészben. Ő azonban egyáltalán nem viccelt – ezt láttam az arcán – hanem halál komolyan kérdezte amit kérdezett. Így szemlélve a dolgot rémlett, hogy válaszolnom kéne. Abban a pillanatban csak egy szó ugrott be:
- Igen!
   Ajkai gyorsan visszataláltak az enyémekre, boldog volt. És egy másodperccel később már én is, mert visszatértek a gondolataim, és tudtam mit válaszoltam. Igent mondtam Dominicnak, aki megkérte a kezem. Beleborzongtam a gondolatba – de csakis örömömben.
- Istenem, Emma! Te mindennél boldogabbá teszel – sóhajtotta, azzal felhúzta az ujjamra az ékszert.


   Másnap valóban rengeteg dolgom volt, de a nap valahogy nagyon gyorsan eltelt. Minden elsuhant mellettem, és az engem körülvevő boldogság buborék körül. Persze örömömből kijutott mindenkinek. Aznap valahogy egyetlen ügyfél sem tudott felhúzni.
   Csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor már késő volt. Ott álltam vőlegényemmel az oldalamon szüleim háza előtt. Dominic csöngetett, ugyanis látta rajtam mennyire feszült vagyok – remegésemet pedig érezte. Keze derekamon nyugodott, másikkal a kezemet szorította.
- Sziasztok, skacok! - nyitott ajtót Apu. Boldogan ránk mosolygott, de arcomat látva már nem annyira fesztelenül. - Egy kisit korán jöttetek, a vendégek még nincsenek itt – magyarázta, miközben beengedett.
- Direkt jöttünk ilyen korán – felelte Dominic. - Fontos közlendőnk van.
   Apu beszólt Anyának a konyhába, aki mindkettőnket megölelt üdvözlésképp.
- Ugye nincs semmi baj? - súgta a fülembe ahogy megölelt.
- Nem, Anyu, nyugalom.
   Ron fent volt, de nem szóltunk neki, először a szüleimnek akartuk elmondani. Dominic már közölte az Apjával döntését – miszerint megkér. Az Anyja sajnos elhunyt Audrie születésekor. Leültünk a nappaliban, szüleim velünk szemben. Dominic biztatóan simogatta kézfejemet, amikor belekezdtem:
- Anyu, Apu szeretnénk valami mondani nektek. Valami nagyon jó hírt!
- Wil, Kathy – folytatta helyettem vőlegényem -, remélem örömmel halljátok, hogy tegnap megkértem a lányotok kezét. És ő igent mondott.
   Az igen szót különös hangsúllyal ejtette ki, talán önelégült volt. Szélesen mosolygott szüleimre, akik először ledöbbentek, majd örömükben felpattantak, és mindkettőnket agyoncsókolgattak. Gratuláltak, Apu leszaladt a pincébe borért, hogy koccinthassunk az eljegyzés örömére.
- És, drágáim, mikorra tervezitek az esküvőt? - kérdezte Anyu izgatottan.
- Úgy gondoltuk, előbb Dom befejezi az egyetemet – feleltem. Felnéztem Dominicra, aki bólintott.
- De, Emma, ugye nem akarod te rendezni a saját esküvődet? - vonta fel Apu a szemöldökét, miután kitöltötte a bort.
- Hát nem tudom – elhúztam a száma. Erre még nem is gondoltam!
- Akkor az ifjú jegyesek egészségére – mondta Apu. Mindannyian koccintottunk, és abban a pillanatban csöngettek. Anya sietett ajtót nyitni, majd pár másodperccel később már hallottuk lelkes hangját. Viszont az nagyon különös volt, hogy angolul beszélt.
- Örülök, hogy itt vagy. Pont a legjobbkor jöttél, éppen ünneplünk – mesélte élénken.
- És mit, ha szabad kérdeznem? - hallottam egy ismeretlen női hangot. Halk neszek is beszűrődtek az előszobából – ebből arra következtettem, hogy nem csak egy vendégünk van.
- Hát Emma eljegyzését – válaszolta anyám, pont amikor belépett a nappaliba vendégeink mögött. Karjával felém és Dominic felé mutatott.
   Ledermedtem, mert felismertem a vendégeket. Denise Jonas állt anyám jobbján férjével (aki egész megőszült), és két fiával: Joeval, és Frankievel.

26. rész



   Az utazásunkig szüleimnek rengeteg elintézni valójuk akadt.
   Apu valamelyik este majd egy órán keresztül beszélt Mr. Jonas-szal, míg mindenben dűlőre nem jutottak. Ezután a munkahelyén kellett elintéznie, hogy pár nappal korábban eljöhessen. Eredetileg is úgy terveztük, hogy elutazunk az ünnepekre, Angliába. A nyáron a költözés miatt nem jutottunk el  Anyu szüleihez, ezért engesztelésül ott karácsonyozunk. A főnökei ezt a másfél hetet könnyen kiadták neki, az viszont már nem tetszett nekik annyira, hogy még kér Apu plusz 3 napot.
   Anyának könnyebb volt. Ő, amint visszajöttünk Franciaországba felkereste a céget, amelynél 15 éve dolgozott. Szerencséjére még mindig az a férfi volt a főnök, aki az ő idejében. Visszavette, és Anyámat gyorsan meg is kedvelték ott. Van neki egy érdekes tulajdonsága: belopja magát az emberek szívébe, és valahogy nem lehet utálni! Vajon hogy csinálja? Néha kölcsön adhatná – merengek el néha, amikor meglátogatom őt odabent...
   17-én utaztunk, vagyis három nappal meg hosszabították a szünetünket. És miennek ne örültünk volna? Már az hatalmas megtiszteltetés, hogy Kevin Jonas esküvőjén lehetünk hivatalosak.
- De te miért mehetsz el olyan korán szünetre?! Ez nem igazság – kérdezte, már vagy ezredszerre Holly. Épp a szobámban rohangáltam fel-alá, ő pedig az ágyon hasalt.
- Sajnálom, Holly – sóhajtottam. - De te is nagyon jól tudod már a választ – déloldalasan rámosolyogtam, majd ismét felpillantottam a kezemben tartott "nélkülözhetetlen cuccok" listámra. Sophie tanácsára írtam össze, hogy semmit ne hadjak itthon.
- Kiengesztelhetlek? - kérdeztem.
- Hát persze, na és mivel? Engem is elviszel? - gúnyolódott.
- Hm... ha mondjuk előkeresem a nagy bőröndöt, abba még bele is férhetsz – nevettem.
- Jaj, Em – velem nevetett, és segített a pakolásban.

   Utazásunk reggelén havazott. Apu reménykedett abban, hogy Amerikában nem lesz hó – ő ugyanis nem kedvelte a telet. Mikor kiértünk a reptérre és megkaptuk a jegyeinek Sophie odasúgta nekem:
- Hát nem nagyszerű?! Pár hónapja azt hittem soha nem látom újra Danielle-t, és Kevin-éket. Most pedig az esküvőjükre utazom – hangja lelkesen csengett.
- Persze, nagyszerű – erősítettem meg, mialatt magamban eldöntöttem: inkább eltöltöm a 8 órás utat Anyám jobbján, minthogy Sophie-t hallgassam egész úton.
   Szerencsém volt – már ha azt annak lehet nevezni, ha 9 éves öcséd mellett ülsz. Én annak neveztem, Ronnie ugyanis az egész út alatt 1 órát bírt ki ébren. Mögöttem Anyu és Apu azon tanakodtam milyen szállást kerített nekünk Mr. Jonas – engem ez valahogy egyáltalán nem érdekelt. Inkább próbáltam leküzdeni az erős vágyat, miszerint arra gondoltam ki is lesz ott szombaton.
   A gép(kis késéssel) fél 3-ra ért a New York-i nemzetközi repülőtérre. Bár aludtam az úton, elég fáradt voltam. A cuccomat még elhúztam magam után, de Anyám kérdéseire, aki szintén egyre izgatottabb lett, már nem tudtam válaszolni. Apu kerített két taxit ami elfurikázott minket a megadott címre.


Szombat reggel, a Long Island-i szállodaszobában


   Nem hittem volna, hogy ilyen jót tudok aludni a saját ágyamon kívül. Amikor csütörtökön 5 óra körül beléptem a szobánkba az álmosságtól még a helyzetet sem tudtam felmérni. Csak beestem a legközelebbi ágyba, és péntek délig fel sem keltem. Azóta már volt időm szétnézni, sőt már a tengerparton is voltam – bár odakint hideg szél fújt, és valami hószerűség is hullott.
   Szobánk – mi, gyerekek aludtunk itt – tágas volt, és világos. Hatalmas ablakai, amelyek a nyugati falat szinte teljesen elfoglalták a part irányába nézett,  a fáktól a vizet azonban  nem láthattuk. Két hálószoba, egy fürdő és egy nappali volt a mi területünkön. Az egyik hálóban kétszemélyes franciaágy, ahol Sophie és Ron aludtak, a mellette lévőben pedig én. A bejárattól jobbra volt a fürdő, ami nem nagyobb az otthonitól.  A nappali berendezése egyszerű, pár ülőalkalmatosság, a sarokban tévé. A dohányzóasztalon váza, virággal, ami ugy olvadt be színek világába, mint egy kaméleon.
- Gyertek reggelizni! - jött be Anyu, aki a szomszéd szobában szállt meg apuval. - 10-kor indulnunk kell. Remélem már mindet előkészítettetek – ujjait tördelve sietett ki a folyosóra, mi pedig követtük.


Hétfő délután, az angliai járaton


   Nem tudok aludni. Ez az út sem rövidebb mint Párizsból, viszont most túlságosan sok gondolat cikázik az agyamban. Az esküvőn történtek vissza-visszakúsznak hozzám, bárhogyan próbálom, csak pár percre, de ellökni őket. Sophie itt szuszog mellettem. Mivel már leelemzett minden pillanatot nem kell vele társalognom. Mögöttem Anyu még súg valamit Apának, de végül ők is elhalkulnak.
- Esetleg hozhatok valamit? - néz rám a légi kísérő. Mosolyog, de nem szívből – pont ahogyan én is tettem szombaton.
- Nem, köszönöm – feleltem neki, és már el is tűnt. Figyeltem sötétkék egyenruháját, majd lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékek elárasszanak.

   A szertartás a kastély kisebb báltermében volt. Danielle mesés ruhájában gyönyörűen festett, de az idegességtől eltorzult az arca. Anyja, és unokahúgai nyugtatgatták őt, de nem nagyon használt. Én, és Sophie kint álltunk az ajtó előtt. Rajtunk a kék ruha, kezünkben egy-egy szál virág. Kevin ott toporgott előttünk, és próbálta elhinni, hogy mi történik.
- Nyugalom, Kev! Hiszen minden rendben is van – veregette húgom a hátát.
- Jaj, Sophie, nincs! Mi van ha nemet mond? Vagy valami történik...?! - rágta a körmét, és fel-alá járkált. Pont mint én pár napja.
- Paul Kevin Jonas – szóltam szigorúan, megragadtam a vállát. - Mondd csak, van okod ezt állítani? Még is miért lépne le Dan? Hm.. talán mert annyira tetszik saját magának, akkor már férjhez megy saját magához, nem?!
- Ez hülyeség, Emma – sóhajtott.
- Igen, az! Pontosan akkora hülyeség, mint az amit te beszélsz – erősítettem meg. Lenézett rám, és elmosolyodott.
- Köszönöm, Caroline! Nem tudom mi lenne velem nélküled – átölelt, nekem pedig megrándult a szám széle.
- Na, jól van! Itt az idő – jött oda hozzánk Danielle apja. - Kevin, fiam... - kezet ráztak, az apja bement a lányáért. Kevin puszit nyomott mindkettőnk arcára, és előresietett. Pár másodperccel a távozása után kilépett Danielle apja balján.
- Csodálatosan festesz – biztatóan rá mosolyogtam. Visszamosolygott köszönet képen.
- Maggie, Louise, ti mentek először – szólt Mr. Deleasa.
   Odabattyogtunk a bálterem bejáratához, még láttuk ahogy Kevin beáll a helyére két fivére mellé. Aztán felhangzott a zene, és mi is bevonultunk. Először tehát Maggie-ék, majd én, és Sophie.
   Illedelmesen mosolyogtam a padsorokban ülő emberekre. Találkozott a pillantásom Anyuval, aki rám kacsintott, és Apám is mosolygott. Furcsán bökött fejével a vőlegény felé, és én arra fordítottam tekintetemet. Egy pillanatra megdermedtek végtagjaim, de ezt rajtam kívül senki nem érzékelte.
   Ott állt Ő. Fekete öltönyben, fekete ingben – a lélegzetem is elállt. Furcsa érzés futott végig ereimben, visszatért egy régi vágyam. Amikor lassan egy éve, születésnapomkor meglepett azt kívántam egyszer bár összeköthetném vele az életem. Most úgy éreztem hozzá vonulok itt a székek között. Tökéletesen festett, csibészes mosolya hihetetlen szépséggel ragyogott arcán. Mintha rám mosolygott volna – és valóban egy másodpercig engem nézett.
   Lekaptam róla a tekintetemet, és boldogan érzékeltem, hogy vége a soroknak, oldalt állhatok, és figyelhetem a történéseket.
   Danielle vonult be, és még gyönyörűbb volt mint eddig. Arca ragyogott ahogy megpillantotta Kevint az oltárnál. Talán eddig a másodpercig azt hitte eltűnik majd? Igen, ezt egyértelműen leolvastam az arcáról, megkönnyebbült. És abban a pillanatban még jobban beleszeretett a Jonas fivérbe. Odaállt mellé, Apja még egyszer arcon csókolta, kezét pedig Kevinébe helyezte.
   A ceremónia nagyon szép volt. Az a rész, amikor mindketten elismételték az esküjüket a legtöbb nőt a teremben meghatotta. Bevallom, nekem is könnyek szöktek a szemembe, de megfogadtam, hogy nem sírok – itt nem. Egymás ujjaira húzták a gyűrűt.
- Most pedig megcsókolhatod a menyasszonyt! - mondta a pap. Kevin odafordult feleségéhez, és megcsókolta. Ez volt a legromantikusabb rész az est folyamán. - Hölgyeim, és uraim: Kevin és Danielle Jonas!
   Az ifjú pár a társaság felé fordult, arcukon a lehető legszélesebb mosollyal. Mindannyian odasereglettünk gratulálni nekik. Aztán Kevin átvezette újdonsült feleségét a bálterembe. A násznép szorosan követte őket, mindenki izgatottam várta milyen lesz a díszítés.
   Be kell ismerni, gyönyörű volt! Az ember azt hihette egy palotába csöppent, egy hókirály kastélyába. Minden fehér volt: az asztalok, székek, padló, mennyezet, a virágok. Egy pillanatra megpróbáltam elképzelni mi játszódhat le apám agyában, aki utálja a havat. Halkan kuncogtam. Sophie mellettem jött, és tátott szájjal nézett szét.
   A kerek asztalok két oldalt voltak elhelyezve, középen táncparkett, amire a Kevin & Danielle feliratot festették. A bejárattal szembeni falnál hosszú asztal, a házaspárnak, és közeli családtagjaiknak. A többi asztalon névtáblák – vagyis kijelölték a helyünket. Én családommal ültem, és egy nagyothalló sógorral, meg feleségével ültem egy asztalnál. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, Kevin és felesége szóltak pár szót a megjelentekhez.
   Ebből nagyjából annyit hallottam, hogy "Üdvözlünk mindenkit, örülök, hogy eljöttetek!" Ekkor ugyanis a sógor bácsi odafordult Apuhoz, és magyarázni kezdte mennyire nem ódivatúak ezek a mai szertartások. És szépen elmesélte milyen volt az ő esküvője.
- A kis templomban tartottuk, a fél város megjelent, a feleségem gyönyörű volt. Bár ezt erről a kislányról is elmondhatnám – Danielle felé mutatott. Felesége megsimogatta a vállát. Őt látszólag nem zavarta, hogy férje lassan túlkiabálja a vőlegényt. Sophie halkan kuncogott mellettem.
- Uram, kérem, nem tudna halkabban beszélni?! Szeretném meghallgatni mit mond Kevin – Anyám bájos, édes hangon szólt neki. A bácsi furcsán nézett rá, de legalább elhallgatott.
   Késő volt már, Kevin befejezte a beszédet, és leültek a helyükre. Hozták az ételeket. Fú, hát igen, annyit ettem mint egy víziló. Komolyan nem értettem hogyan bírtam utána még táncolni! De legalább egy részét lemozogtam.
   Elmosolyodtam a gondolaton. A pilóta épp bemondta mennyi idő van még vissza a leszállásig. 3 óra – az még sok. Sóhajtottam, és próbáltam visszaemlékezni hol tartottam gondolat menetemben. Egyszerűen nem rémlett. Kinyitottam a szemem, láttam ahogy a légiutas kísérő kiszolgálja az előttem ülő illetőt. Visszacsuktam a szemem, mert hirtelen beugrott a folytatás.
   
   A táncot az ifjú házaspár kezdte. Danielle fehér ruhája lebegett mögötte, egyértelműen hercegnőnek érezte magát. Egymás után álltak oda melléjük a párok, és lassan megtelt a táncparkett. Apu felállt, megfogta Anyám kezét, és ők is táncolni vonultak. Mosolyogva néztem utánuk.
- Ronnie, mond csak, van kedved táncolni? - kérdezte öcsémet, aki épp egy szelet hús maradékát tömte magába. Felvonta a szemöldökét.
- Én nem tudok táncolni, Emma – hívta fel a figyelmemet.
- Az nem baj – rámosolyogtam, majd felpattantunk és odamentünk a táncoló sereg szélére.
   Öcsém kezeit a derekamra helyezte, én pedig alacsony vállára tettem a sajátomat. Kettőt jobbra, kettőt balra – ez volt a mi saját táncuk. Körülöttünk páran megmosolyogtak minket. Elég sokáig bírta. Igen, én elsősorban azon aggódtam mikor unja meg Ron, és ez szerencsére elég sokára következett be. Őszintén szólva nem akartam visszatérni az asztalunkhoz, ahol Paul bácsi ült...
   Anyámék köröztek mellettünk, majd a számnak vége lett, és Ron szólt, hogy megunta. Anya visszakísérte őt az asztalhoz, én pedig Apuval táncoltam. Elég furcsa volt, ugyanis a korábbi lassú számokkal ellentétben most egy pörgős jött. Mégis élveztem, ahogy Apám megpróbál "menő"-n táncikálni. Ön feledetten nevettünk, míg csak valaki meg nem bökte a vállam.
- Szabad egy táncra? - Joe állt előttem, legszélesebb mosolyát villogtatta ránk.
- Hát persze – mosolyogtam vissza. Talán elfelejtettem milyen Joe? Nem rémlett, hogy ennyit mosolyogjon. A számnak vége lett, ismét egy lassú következett. Joe derekamra tette a kezét, én pedig a vállára.
- Sokat változtál, Em – motyogta már a dal felénél.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom igazán megnevezni miben... de érzem a változást. Mintha már nem lennél annyira... hm, felhőtlen – a végén felvitte a hangsúlyt, ettől olyan érzésem volt, kérdezi. Felvontam a szemöldököm.
- Ez furán hangzik, tudod. De azt hiszem igazad van. Nem érzem magam annyira tisztának, mint régen – vallottam be.
- És mit gondolsz mi miatt van ez? - nézett le rám. Kétségbeesetten figyeltem az arcát – tudnia kellett a választ. - Igen, én is erre gondoltam. De Emma... Emma ez hülyeség. Ennél idiótább dolog – muszáj volt félbeszakítanom.
- Nem, Joe, ez nem hülyeség. Tudod mi ez? - Vártam egy fél percet, de ez csak olyan hatásszünet volt, majd folytattam: - Ez a szerelem.
   Vállat vont.
- És még mindig tart? Ezt furcsállom a legjobban – sóhajtotta. - Amikor egy hónapja megláttalak az az érzésem támadt, hogy túl vagy minden Los Angeles-ben történten. Azt hittem te már tényleg csak barátként nézel rá.
   Keserűen néztem rá, majd pillantásommal Őt kerestem. Nem láttam, pedig a beállt csend alatt Joeval háromszor is körbefordultunk. Valószínűnek tartottam, hogy az asztaluknál ül, vagy talán kiment a levegőre.
- Én is azt hittem – szólaltam meg. - Amíg nem láttam minden rendben volt. De most megjelent, felszakította a sebhelyemet. A legjobban pedig az bánt, hogy én magam löktem el őt...
- Fogsz vele beszélni?
- Szeretném tisztázni ezt az egészet – feleltem. - De nem tudom mi lesz belőle. Attól félek, csak rontok a helyzeten.
- És a rontásba az tartozik bele, hogy "örökre vége", vagy, hogy "legyünk barátok"? - mélyen a szemebe nézett, úgy éreztem belelát a lelkembe.
- Talán mindkettő – ezzel vállára hajtottam a fejemet, ő pedig szorosan átölelt.
   Pár számot áttáncoltunk, mikor megszólalt Beyoncé egyik új slágere, és Joe-nak mennie kellett. Azt tanácsolta menjek ki a friss levegőre, én pedig hallgattam rá. A kastély előcsarnokában(mert máshogy nem lehet nevezni a nagy termet) találtam pár padot, az egyikre gyorsan ledobtam magamat.
   Hallottam ahogy odakint süvít a szél. Erős hóvihar volt, már amikor jöttünk tombolt. Pedig nagyon szívesen kimentem volna sétálni a kastély kertjébe. Jelenleg ezzel kellett megelégednem. Gondolataim mindenfelé elkalandoztak, csak akkor riadtam fel belőlük, amikor a nagy faajtó – ami a bálterembe vezetett – nagy csattanással bezárult. Odakaptam a fejem, meg is rántottam a nyakamat.
- Van itt valaki? - hallottam egy ismerős hangot.
- Itt vagyok – szóltam vissza.
   És hamarosan megjelent Ő, tiszta feketében. Félénken mosolygott amikor meglátott. Lassan jött közelebb, kérdőn mutatott a mellettem lévő helyre, mire bólintottam. Leült, és szelíden mosolygott. Mintha valami vadállat lennék és attól fél, hogy mikor ugrok a nyakának.
- Szia – sóhajtottam, de nem néztem rá.
- Szia. Hogy érzed magad? - kérdezte fél percel később.
- Jól, köszi! Nagyon szép ez az esküvő – válaszoltam illedelmesen. - Akárki rendezte, nagyszerű munkát végzett.
- Igen, valóban. Na, és mondd csak, Paul bácsi lefárasztott már? - ugratott. Még mindig ingatag volt a lelkiállapotom, mégsem zavart meg ez az aprócska vicc.
- Hát igen – vallottam be. - De azt hiszem Apunak rosszabb, mert mellette ült – halkan nevetett. Felnéztem rá. Meg akartam bizonyosodni benne, hogy szeme ugyanolyan könnyed-e mint a nevetése. - Milyen érzés volt Kevin tanújának lenni? - ez a kérdés csak kicsúszott a számon, nem is gondolkodtam rajta. Egyszerű volt.
- Á, igen! Nem tudom te voltál-e már ilyen helyzetbe – megráztam a fejem -, szóval ez elég érdekes érzés. Pár pillanatig úgy éreztem tőlem függ Kevin döntése. Tudom, tudom! Ez elég nagy hülyeség, de komolyan ezt éreztem – védekezőn tartotta maga elé a kezét.
- Biztosan remek. Remélem egyszer én is érzek majd így – mosolyogtam rá.
- Pár hete nem volt alkalmunk sokat beszélni... Mond csak, milyen Párizs? - szemében láttam, hogy őszintén érdekeli.
- Pont olyan mint mindig, csak... hogy is mondjam? Otthonosabb...?! - nevettem. - Azt hiszem azért, mert nem látogatóban vagyok, hanem hazaértem.
- Komolyan így gondolod? Otthon vagy?
- Nick – nehezen, de kiejtettem a nevét -, nekem Los Angeles soha nem volt az otthonom.
- Értem.
   Pár percig csendben ültünk egymás mellett. Néha éreztem magamon a pillantását, de amikor felemeltem a fejem, hogy ránézzek, elkapta tekintetét. Ezalatt az idő alatt próbáltuk helyre rakni az eddig elhangzottakat. Úgy éreztem, nehezére esik feldolgozni, amit mondtam.
- És veled most mi van? - törtem meg a csendet.
- Nem tudom.Úgy érzem valami hiányzik az életemből – áthatóan nézett rám, hirtelen nagyon érdekesnek tűnt a kezem.
- Sajnálom, Nick – őszintén hangzott, az is voltam. Sajnáltam mindent. Mindent az első perctől fogva.
- Én is, nem is tudod mennyire – felelte. - Gondolod, hogy ez így volt jó? Talán nekünk csak ennyi jutott?
- Biztosan nem! Mi csak... ennyit tudtunk kihasználni belőle. A dolgok túl gyorsan történtek, nem volt időnk átgondolni a lépéseinket – nagyon halkan beszéltem.
- Igazad lehet... Felelőtlenek és fiatalok vagyok, nemde? - beletúrt a hajába, mint mindig amikor zavarban van. Én is kínosan éreztem magamat.
- Őszintén sajnálok mindent. Az én hibám volt, és már nem lehet helyre tenni. Bánom, hogy akkor ellöktelek, bánom, hogy nem rohantam utánad egyszer sem. Mindig csak menekültem előled... mondjuk ez legtöbbször így volt helyes – vallomásom megrendítette.
   Egyértelműen nem erre számított. Választ keresett, láttam a kétségbeesést a szemeiben. Meg akart nyugtatni: ez nem az én hibám, és satöbbi. De hiába mondott volna akármilyen vigasztalást, tudtuk az igazságot, és ez elég volt ahhoz, hogy ne lehessen tovább menni az úton. Döntenünk kellett, ott és akkor. Vagy vissza, vagy külön.
- Mindig meglepsz – szólt. - Igazad van abban, hogy te tehetsz a helyzetünkről. De én rásegítettem, nagyon nagy részben. És ez ellen nem tesz az önvádolás. Én is sajnálom – felém nyújtotta kezét, és megfogta jobbomat. - Emma, mindketten megváltoztunk ez alatt a fél év alatt. Téged egyértelműen komolyabbá tett az idő, engem pedig erősebbé. Már nem tudnánk olyan felhőtlenül kacagni, ugye? - elmosolyodott. - Szerettelek, mindig is szeretni foglak. És bárcsak pár hónapot voltunk együtt, a legszebb hónapok voltak.
- Ezt én is így gondolom.
- Na ugye? Emma, én még mindig nagyon szeretlek. Kérlek, hadd legyen így ez most már mindig! De...
- Legyünk csak barátok – sóhajtottam vele egyszerre. Egymásra mosolyogtunk.
- Akkor ennyi?
- Azt hiszem igen – bólintottam. - Sajnálom.
- Igen, én is.
- Szeretlek – sóhajtottam, és fejemet vállára hajtottam.
- Én is szeretlek, Carrie!
   Már nagyon régen ültünk egymás mellett amikor kihallatszott egy dal az ajtón. Felállt, karon fogott, és táncolni kezdtünk. Szorosan ölelt, fülembe dúdolta a szöveget. Ahogy ott táncoltunk az üres előcsarnokban felrémlett egy régi emlék, a névnapomról.
   Az omladozó tánc iskolában ugyanígy táncoltunk. Csak akkor zene nélkül. Ott, arcomat a vállára hajtva sírni kezdtem, csendes zokogásom visszahangzott a teremben.

   Szememet még mindig csukva tartottam, éreztem ahogy lepereg arcomon egy könnycsepp. Ez ugyanaz a könnycsepp lehetett, amit ott, vele hullattam. Senki nem hitte volna, hogy alszok. Hallottam a beszélgető utasokat, és valami film is mehetett... Talán álmodtam az egészet, és most riadtam fel. Mi van ha ez az egész csak a tudatalattim szüleménye.
   Kinyitottam a szememet, kinéztem az ablakon. Szárazföldet láttam magunk alatt, felismertem Írország vonalait. Sóhajtottam. Tehát az egész megtörtént. Valóban szerelmet vallottunk egymásnak, még utoljára. Tényleg ott ült mellettem órákig azon az estén. Tényleg táncoltam vele.
   Párnámba rejtettem az arcomat. Ez az esküvő rengeteg dolgot lezárt, még többet nyitott meg. Ezekre azonban soha nem kapok majd helyes lezáró akkordot. Újra sírtam, némán. Visszatért pár boldog dolog is a szombati napról, de ugyanabban a pillanatban el is illantak.
 
   Leszálltunk a gépről, és miután Anyu értesítette a nagyit a szerencsés földet érésről taxit fogtunk magunknak. Ismét kettőre volt szükség. Az autóban ülve próbáltam az ünnepekre koncentrálni. Milyen jó lesz itt Londonban, aztán pedig otthon.
   A Jonas családot nem sokszor fogom újra látni – azt hiszem. Megszűnik majd a kapcsolat, mint mindenki mással. LA-i barátaim sem fognak sokat hívni ezek után. Még egy fél évecske, és csak egy boldog emlék lesz minden.
   A tengerentúli világ varázslatos, és engem is magával ragadott. Akárhogyan is próbáltam küzdeni ellene, más emberé tett. Soha nem leszek az az Emma Caroline Lamont aki lettem volna 16 évig itt. És soha nem leszek az a lány sem, aki Chicagóban voltam. Nick Jonas, életem első nagy szerelme örökre letette a pecsétjét bennem – hálás vagyok érte.
   Csak egy utolsó dolgot ad nekem: az általa ajánlott pályát választom, és boldogan fogom művelni. Aztán remélem, hogy egyszer újralátom őt, egyszer, mikor már nem számít majd a múlt...

Köszönöm:D

Ez ne ma vége, lányok! tudom, nagyon úgy fest, és tudom fogalmatok sincs mit akarok ebből kihozni! De bízzítok bennem ,lesz folytatás, hamarosan:D Köszönöm a hosszú kommenteket, és légyszi írjatok megint:D

Hát itt van, nekem nem igazán tetszik, de pont jó előkészítés a következő részre. Remélem az jobban fog sikerül majd.:) Addig is itt va nez, írjatok léygszii, komit. puszi, Dóri.:)

25. rész


  Apa odasietett az ajtóhoz, hogy beengedje a Jonas családot. Mind ott álltunk a lépcső előtt, szemben az ajtóval. Először id. Kevin lépett be, kezet rázott Apával, majd követte őt a családja.
- Jaj, Wilfried, olyan régen láttalak – sóhajtotta Denise, ahogy megölelte Apámat. - Kathy – nevette, és már rohant is Anyuhoz. Közben a gyerekek is beléptek a házba.
- Jó napot, Mr. Lamont – köszöntek sorban a srácok, és kezet ráztak Apával. Ekkor Denise már előttem állt, két puszival és öleléssel fogadott.
- Mrs. Jonas, nagyon rég láttam – mosolyogtam rá. Örültem, hogy van okom levenni a szememet az ajtóról.
- Carrie, istenem, mennyit változtál – mosolyogva végignézett rajtam.
- Köszönöm, de ha lehet, csak Emma. Itt már senki nem hív Caroline-nak – megértő mosolyt küldött felém, majd felemelte Ront, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Emmaaa! - rikoltotta a második testvér, odarohant hozzám, és megölelt. Olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt, de visszaöleltem, mert hát hiányzott.
- Joe – nevettem. Átfogtam a nyakát, pár centire felemelt a földről. - De hiányoztál nekem.
- Jaj, Em, te is nekünk! El sem hiszed mennyit szomorkodtam utánad, amikor Nick mondta, hogy...
- Olyan sokat változtál.
- Ne is mond – Kevin eltolta öccsét, hogy ő is megölelhessen -, már így is nagy az egója.
   Nevettem, és figyeltem, ahogy a családok tagjai sorra üdvözlik egymást. Puszi, puszi, ölelés, aztán a "nagyon hiányoztál"- szöveg. Valahogyan, nem tudom hogyan, Nickkel szembe kerültem. Felnéztem rá. Haja kócosan állt, nagy barna szemei kíváncsian, félénken figyeltek engem. Karját furcsa pózban tartotta, mintha meg akarna ölelni. Odaléptem hozzá, és karjaiba vetettem magam.
   Mélyen magamba szívtam az illatát. Hallottam megkönnyebbült sóhaját: - Hiányoztál.
- Te is nekem.
   És ott álltam a karjaiban, de nem úgy mint a barátnője, hanem csak egy régi barát voltam. Karjai szorosan fonódtak derekamra, nem akartam, hogy elengedjen. Furcsán éreztem magam, emlékeztetett ez valamire. Azokra az időkre amikor csak az enyém volt? Karjaiban elveszhettem, nem kellett az idővel foglalkoznom. De azt hittem ez az érzés már elmúlt. Az a lehetetlen szerelem amit iránta éreztem. A fél év, amit nélküle kellett eltöltenem idősebbé tett, komolyabb vagyok mint egykor.
   Frankie húzogatta a blúzom derekát. Elengedtem Nicket, aki szerényen mosolygott rám, és leguggoltam a kisfiúhoz.
- Frankie, nagyot nőttél, amióta nem láttalak – mondtam kedvesen.
- Azóta 9 éves lettem – büszkélkedett.
- Igen, már nem kisfiú vagy, hanem fiatal úrfi – hatalmas vigyor terült el az arcán, megölelt.
- Köszi, Emma! De te is sokat idősödtél.
   Na, kösz – gondoltam magamban. Miután már mindenki köszöntött mindenkit, bevonultunk a nappaliba. Leültünk a fotelekre, Anyu, és Denise kimentek előkészíteni az ebédet. Örültem annak, hogy Kevin mellé ülhettem. Vele kellemesen, nyugodtan beszélgethettem.
- Mesélj, mi van veled? - kért.
- Végül is semmi érdekes. Suliba járok, vannak barátaim. Inkább te mondj vala...
- Patiékkal még tartod a kapcsolatot? - kérdezte Joe.
- Igen, szinte minden nap beszélek valamelyikőjükkel. Lily egész izgatott lett, amikor mondtam neki, hogy jöttök hozzánk – elmosolyodtam.
- És a fiúkkal mi a helyzet? - megilletődötten néztem rá, de válaszom határozottam csengett:
- Nincs barátom, és egy ideig nem is szeretnék.
- Hogy-hogy?
- Ebéd! - szólt be Anyu a nappaliba.
   Pont jókor, örültem, hogy nem kell válaszolnom  kérdésre. Az ebédlő asztalnál Kevin és Denise közé kerültem. Denise-szel szemben ült Anyu, bár ő inkább rohangált a konyha és étkező között. Kevinnel folytattuk a beszélgetésünket, bár néha testvéreink is beleszóltak. Sophie velem szembe ült jobbján Nickkel. A két családfő egymás mellett foglalt helyet.
   Már a desszertnél tartottunk, amikor a mellettem ülő Kevin megköszörülte a torkát, mire mindenki ráfigyelt.
- Mondani valóm van! Gondolom, hallottátok, hogy megkértem a barátnőm, Danielle kezét – nézett körbe rajtunk, Lamont-okon. - És ezennel meg szeretnélek hívni benneteket – biccentet Apu felé – az egy hónap múlva tartandó esküvőmre.
   Farmerja zsebéből előhúzott egy borítékot, átnyújtotta Apunak. Ő, míg mi többiek meglepetten néztünk a hírtől, kibontotta, és felolvasta.
- Idézet, bla,bla,bla... ó, igen! Szeretettel meghívjuk Önt és kedves családját ifj. Kevin Jonas és Danielle Deleasa esküvőjére, amelyet 2009. december 19-én, az Ohaka Castle-ben a New York-i Long Island-on tartunk.
- Wow, Kevin – nyögtem, és már is szorosan öleltem a legidősebb testvért. - Gratulálok! El sem hiszem, megnősülsz! - ujjongtam.
   Ekkor már ott volt Sophie is. Átölelte Kevint és valamit a fülébe súgott. A fiú halkan kuncogott. Ekkor Apu kisietett a konyhába, és fél perccel később visszatért kezében pezsgővel.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! - mondta lelkesen. Anyu hozott poharat, és töltöttek az italból. - Akkor, Kevin és Danielle Jonas-ra! - Felemelte poharát, mi pedig követtük a példáját.
   Miután ittunk a pár egészségére Kevin került a középpontba. Családja valószínűleg feltette a kérdéseket, amelyekkel most Anyukám bombázta őt, de azért illedelmesen válaszolgatott. Kíváncsian hallgattam én is, de közben el-el terelődött a figyelmem. Visszaemlékeztem mikor találkoztam Danielle-l korábban. Pozitív élményeim voltak vele kapcsolatban, és biztos voltam benne, hogy Kevin biztos magában. Ő ne lenne? Azt hiszem az eltelt egy év alatt megismertem őt annyira, hogy tudjam!
- Na, mi az Em? - Joe hátradőlt a székén, és Kev háta mögött szólt hozzám.
- Mi lenne? - néztem rá.
- Hát csak... olyan furcsa vagy – magyarázta. Székét hátrébb tolta, majd Kevin mögé húzta, és az arcomat figyelte.
- Nem, azt hiszem félre érted. Igazából meglepődtem. Kevin megházasodik? Ez olyan.. képtelennek hangzik.
- Nem csak te gondoltad így. Először nekem is ez jutott eszembe. Pedig már sokszor említette nekünk, hogy megkéri Danielle-t.
- Kevin nagyon komoly, és tapasztalt - azt hiszem – sóhajtottam.
- Nézd, sejtem mire gondolsz. De ez attól nem fog megváltozni – megfogta és megszorította a kezem.
- Ez már úgyis elúszott, nem igaz? - nevettem fanyarul.
- Igen, valószínűleg. De majd lesz másik hajó – tetszett neki a hasonlatom.
- Emma, mit csináltok? - hallottam Apám kíváncsi, mégis éles hangját.
- Semmit, Apu – feleltem. Hátra hajoltam, és visszamásztam a helyemre, ahogy Joe is.
   Visszaültünk a nappaliba. A beszélgetés – Kevin nagy örömére – már nem róla szólt. Inkább úgy mondanám, mindenki másról beszélt a szomszédjával. Apu és Kevin bá' egyeztettek pár dolgot azzal kapcsolatban hol fogunk az esküvő idejére megszállni. Anyu Denise-t faggatta Danielle ruhájáról. Én a három Jonas testvérrel (Frankie, és Ron már rég eltűntek) és Sophie-val társalogtam.
   Míg én és húgom az itteni környezetről, emberekről meséltünk, ők a turné fontosabb pillanataiba avattak be. Volt alkalmam megkérdezni Sophiet, milyen volt a tegnapi előadás.
- Remek! - sikantotta, és lázasan beszámolt az este minden percéről.
   Aztán ezt a fivérek is levázolták, csak a saját szemszögükből. - Képzelheted mekkorát lestem amikor meglátta őt – húgomra bökött – a nézők között.  Halkan kuncogtam, megpróbáltam elképzelni. Kaliforniára terelődött a szó... Milyen meleg van ott most, elmélkedtünk. Jó volt visszaemlékezni arra, hogy tavaly ilyenkor a tengerparton heverésztünk – túl könnyű. A fehér homokra, a kék hullámokra emlékeztem vissza, de egy első hallásra felfoghatatlan mondatot hallottam meg.
- Danielle szeretné, ha unokahúgai mellett ti is koszorús lányok lennétek. Kevin miatt gondolt rá, ugyanis tudja milyen szoros a baráti viszony köztetek – Denise egyenesen rám és Sophiera nézett.
- Tessék?
- Lennétek koszorús lányok az esküvőn? - ismételte. Már majdnem kinyögtem, hogy "Semmiféle képen!", húgom azonban megelőzött.
- Hát persze, nagyon szívesen! Ugye, Emma? - könyökével megbökte az oldalamat, mire bólintottam.
   Elképzeltem magamat ahogyan valami élénk színű ruhában végiglibegek a templomban, mögöttem a menyasszony. Nyögtem egyet. És vajon miben kell majd lennem? Ugye, ugye nem rózsaszínben? Ezt szóvá is tettem, mire a társaság nevetésben tört ki. Csak Sophie nem nevetett.
- Nem, drágám! Azt szeretnénk, ha kék ruhában lennétek. A tervező, aki a menyasszonyi ruhát is tervezi már mutatott pár rajzot. El is hoztam.
   Matatni kezdett táskájában, majd előhúzott egy mappát, és átnyújtotta. Kinyitottam és megláttam benne a terveket. Az elsőn egy földig érő, nyakba kötős ruha volt. Hátán mély kivágás, egész csípőig. Szabása kicsit...hm... Szóval felül testhez álló, és a comb közepétől lágyan omlik szét mindenfelé.
   Láttam Sophie arcán a kételkedést, meg még valami mást, így lapoztam. Abba a ruhába – még így rajzon is – egyből beleszerettem. Pánt nélküli, mell alatt egy öv fut végig, amit hátul masniba köthetünk. A vékony szatén szoknyarész lenge, de kényelmes mozgást biztosít.
- Ez nagyon szép – sóhajtottam, ujjamat végighúztam a rajz körvonalain.
- Örülök, hogy tetszik. Mi is erre a másodikra gondoltunk. Mégis jobban illik hozzátok ez a rövidebb szoknya.
- Mennyire rövid...? - Apu megpróbált áthajolni Kevin bá' felett, hogy lássa a rajzot.
- Nyugalom, drágám! - nevetett Anya.
- Dani nagyon fog örülni – mosolygott ránk Denise. Sóhajtottam, és visszamosolyogtam.
   Szerencsére a téma elterelődött a ruhákról, és minden másról. Joe pár percig ugratott a koszorúslány dologgal, majd folytathattuk a félbeszakadt beszélgetést.
   Mindannyian olyan jól elszórakoztunk, hogy csak azt vettük észre, hogy 4 óra múlt. Kevin bá' felugrott a kanapéról, és bejelentette, hogy menniük kell. A srácoknak még volt egy interjújuk és autogram osztásuk.
- Sajnálom, hogy már mentek. De egy hónap múlva találkozunk – mondta Sophie  Nick-nek ahogy átölelte. Tőlem nem telt ilyenre, csak annyit mondtam a srácnak két puszi után, hogy "örülök, hogy láttalak".
- Akkor viszlát – intettem utánuk.
   Beszálltak az autóba, és integetve elhajtottak. Mi is ott álltunk a hideg ajtóban amíg el nem tűntek a szemünk elől.
- Már el is felejtettem milyenek – sóhajtotta Anyám ahogy becsukta az ajtót.
   Szerencsére gyorsan találtam okot felmenni a szobámba, és aznap már nem is jöttem le onnan. Elmerengtem az egy hónap múlva esendő esküvőn. Tehát amint kezdődik a szünet, utazunk Amerikába. Jó, hogy eljöttünk onnan – gondoltam keserűen, bár boldog voltam. Ha nem is a nyugati részbe utazunk, mégis Amerika lesz az, ráadásul egy része, ahol eddig nem jártam.
   Elmosolyodtam, levettem a blúzt, és nadrágot, felvettem helyette egy tréning gatyát egyszerű pólóval. Visszaemlékeztem a délután történtekre. Ebéd közben többször éreztem magamon Nick pillantását, ami jól esett, de bántott is. Reméltem, hogy az esküvőn tisztázhatjuk a dolgokat, hogy aztán szépen elfelejthessük egymást. Ez volt a legnagyobb kívánságom.

Másfél óra alatt megírtam ezt a részt, és nekem tetszik. Remélem nektek is tetszeni fog! A rész összegségében véve talán egy kicsit fura, nem igazán az én stílusom ez a fajta írás. De ugye nem baj? Most megyek is, hagylak olvasni. És ne  felejtsétek el elolvasni az előző részt is;DXD és bocsi az idióta címért, nem tudtam mit kitalálni:S

Puszi, Dóri:))   *komiiit*

24. rész


- Igen, Caroline. Tényleg rég beszéltünk – hallottam a hangot amelyet mindenek között felismernék. Szívem hatalmasat dobbant, úgy éreztem Sophie is meghallotta a fal mögül. Légzésem felgyorsul, nem tudtam mit mondjak.
- Nich-olas?
- Én vagyok – mulatott rajtam. Nem értettem az örömét.
- Miért hívsz? És hogy-hogy Kev telefonjáról?
- Nem vetted volna fel - igaz is! -  tudod, arra gondoltam beszélhetnénk.
- Azt hiszem ez nem a legjobb ötlet – hárítottam.
- Ne, ne! Figyelj, csak úgy mint két régi... barát – milyen szörnyű volt ezt hallani. Hangsúlyából kihallottam a reménykedést. Talán azt vélte kijavítom?
   Sóhajtottam.
- Rendben van. Mi újság? - próbáltam hétköznapi hangsúlyt megütni.
- Koncertezek, és elég fárasztó.
- Hol vagytok most? - komolyan érdekelt.
- East Rutherford-ban, New Yersey államban. Sajnos itt nem nagyon lehet elütni az időt...
- De azért a rajongók fergetegesek, mint mindig, nem igaz?! - ugrattam. Nevetett.
- Azok, ne is mondd! Anyunak már nagyon elege van belőlük. Főleg az olyan táblákból, hogy "Joe, leszel a férjem?" - újra kacagott. Teljesen felhőtlenül, újra megvoltunk egymás mellett. Fura volt.
- Inkább örülne neki, hogy a fia biztosan nem fog egyedül megöregedni. Tényleg... mi van Camillával? Sophie említette, hogy összevesztek – kérdeztem.
- Igen, valóban így volt... És Camilla kijelentette, hogy végzett Joeval, mert szerinte a bátyám nem foglalkozik eleget vele. - Szinte biztos voltam benne, hogy azt gondolja: "Amerikai turné közben ne is csodálkozzon"  Egy másodpercig csend volt, aztán megszólalt:
- És veled mi van? Várj, inkább úgy kérdezem: mi van a drága Los Angeles-szel?
- Fogalmam sincs - feleltem őszintén, de zavartan. Hát nem tudja, hogy én már nem vagyok ott? Vagy... lehet, hogy elnézte a dátumot. Végül is eredetileg csak pénteken indultunk volna.
- Mert? - Nem ,az nem lehet, hogy Sophie nem szólt nekik. Megígérte! Megegyeztünk, hogy ő szól Jonaséknak, ugyanis Anya megkért minket. Én egyből lemondtam a szerepről, nem akartam hallani Nicket. Hoppá, ez már nem fog menni, most is vele beszélek. De ezt akkor úgy gondoltam, hogy a sajnálatát nem akarom hallani. Azt ahogy hallom a csalódott sóhajt ami elhagyja száját. Nem láthat többé...
- Nick, én nem vagyok Los Angelesben – hangom remegett, halkan megköszörültem.
- Ja, értem – kiáltott fel. - Most mentél Angliába meglátogatni a rokonaidat, ugye? - Nem hagyott szóhoz jutni, csak mondta tovább. - Biztosan nagyon szép ott. Mi is megyünk majd arra az őszön. Haha – nevetett -, remélem ti akkor már nem lesztek ott. Na és mit csinálsz? Mikor érkeztetek, meddig maradtok? Hol is vagytok pontosan? Át fogtok ugrani Párizsba? - Párizs említésénél nem bírtam tovább, keserűen felkacagtam – Mi az?
- Nem vagyok Angliában sem. Kérlek, hadd mondjam végig, ne szólj közbe.
- Nem vagyok Angliában – ismételtem. Sceauxban, Párizsban vagyok... épp pakolok ki az új szobámban – hadarni kezdtem. - Sophieval megbeszéltük, hogy ő mondja el nektek, de akkor gondolom kiment a fejéből. Rengeteg elintézni valónk volt az elmúlt 2 és fél hétben. Nagyon nehéz volt eljönni Kaliforniából, nagyon hiányzik. De Nick... hazajöttem, itthon vagyok, és a hiányon kívül csak örömet érzek – fejeztem be egy apró vallomással.
   Sokáig volt csönd. Ő nem szólalt meg, én pedig tudtam, hogy most felméri a helyzetet, hagynom kell őt. Végül nem tudom mennyivel később megszólalt:
- Elmentél? De hát... - újabb szünet, nem tudta befejezni a mondatot. - Emma, Em... nem tudom mit mondhatnék, még fel kell dolgoznom. Nagyon sajnálom, hiányozni fogsz, Istenem már most hiányzol!
   Ez fájt. Bár ahogy mondta nagyon jó volt, mégis a mondat emlékeztetett mindenre, és éreztem a lelkemig hatoló kést. Legördült egy könnycsepp az arcomon – örültem, hogy nem lát engem.
- Sajnálom, de majd meglátogatunk.
   Azt hiszem ennek a beszélgetésnek minél hamarabb véget kell vetni! Nem bírom hallgatni a sajnálatát, mikor... Kifogást kell találnom.
- Emma megígérem... - kezdte, gyorsan közbeszóltam.
- Bocsi, Nick, de mennem kell – égett a nyelvem ahogy kimondtam a nevét. - Majd még... majd még beszélünk. Szia! Jó koncertezést.
- Rendben van. Szia, Caro! - gyorsan kinyomtam, és rohantam számon kérni Sophie-t.


   A hetek hihetetlenül gyorsan teltek, és Eugéne bácsinak igaza volt: pár nap alatt visszarázkódtunk az itteni kerékvágásba. A régi barátaimmal, unokatestvéreimmel órákat, napokat töltöttem együtt, mire mindent elmeséltünk egymásnak ami velünk történt. Sokat nevettünk, vagy épp szégyenkeztünk a másik cikis helyzetét hallva. De remek volt! Őket ismertem az ovi óta, és akárhányszor visszajöttem ide összeültünk.
   Holly-val több időt töltöttem, mint másokkal. Ő volt és mindig is ő lesz a legjobb barátnőm. Még pelenkás korunkban ismertük meg egymást. Bár akkor a legértelmesebb dolog amit kimondhattunk az az "Oglü" és a "Gaga", megkedveltük egymást.
   Vásárolni mentünk, fiúkat néztünk, vagy épp róluk beszéltünk. A naptárat nem is néztem. Mindössze kétszer lepődtem meg, de nagyon, amikor augusztus végén Anya emlékeztetett az iskola kezdésre. Már beírattak minket ugyanabba az iskolába ahova Holly is jár. Osztálytársak leszünk!
   Az osztály amibe kerültem barátságosan fogadott. Harmadikos voltam, már csak két évem volt az érettségiig, ha úgy vesszük, egy. A tananyag különbözött attól amit Amerikában tanultam, ezt nehezen szoktam meg. Na jó, valójában még most sem rázódtam bele, de sokan segítenek. A tanáraim, új osztálytársaim, de legfőképp Anyu.
   A második meglepetést az okozta, amikor egy esős, szeles novemberi estén Sophie berontott hozzám.
- Szia ,Emma! Híreim vannak.
- Milyen hírek? - néztem rá kíváncsian.
- Kevinnek tegnap volt a születésnapja.
- Igen, ezt tudtam. Vettem is neki ajándékot, csak még nem volt alkalmam elküldeni... Na meg nem is tudom hova küldjem – sóhajtottam.
- Akkor örülni fogsz, mert nem kell elküldeni! - Hatásszünetet tartott... - Csütörtökön itt koncerteznek.
- Tessék? - pattantam fel értetlenül.
- Igen, jól hallottad.
   Lerogytam a földre, és elárasztott egy furcsa érzés. Megnyugvás, de kavarodott vele még más is... talán idegesség? Húgom kíváncsian nézett le rám.
- Már hiányoznak – motyogtam, de csak a kezemet bámultam.
- Igen, nekem is – lelkesedett. - Most pedig megyek és megpróbálok jegyet szerezni a koncertre. Meg szeretném lepni őket – magyarázta, és kiszáguldott a szobámból.

   Ez az! Itt tartok most. Sophie elment egy-két osztálytársával a koncertre, én pedig itthon punnyadok.
   Itt Párizs déli részén már egész hideg van. Apa nem először rakott tüzet a kandallóba. Most ott ülnek előtte, Anya és Ron kártyáznak, Apa híradót néz. A zongorámnál ülök és azt bűvölöm. A gyomrom remeg ha a holnapi napra gondolok. Denise ugyanis felhívta Anyámat, hogy számítson a pénteki látogatásra. Azt mondta nagy hírük van, és ez az egész családot felcsigázta.
   Tényleg, ha már a híreknél tartunk! Kevin eljegyezte Daniellet. Már jó régen, lassan fél éve. A nyár végén beszéltem Kevinnel, és akkor mondta. Mikor az esküvőről kérdeztük azt mondta, csak jövőre tervezik, most rengetek kötelezettsége van az együttessel. Hát igen, és ráadásul Nick szólóalbumot készít! Az egyik számot már hallottam is, és nagyon tetszik. Who I am.
- Em, gyere, meg fogsz fázni – hív be Anya a nappaliba, és én is velük nézem az idióta vígjátékot.

   Anya ünnepi ebédet készített, és megkérte Apát, hogy hozzon át pár széket a Nagyitól, mert nem fogunk elférni. Így is necces lesz... Amíg Anya a konyhában intézkedett nekünk ki kellett takarítanunk. Nem nagyon értettem ezt a lelkesedést, de nem kötöttem Anyába. Őszintén szólva már nekem is hiányoztak Jonas-ék. Telefonon beszéltünk csupán, és úgy sem sokat, mert folyton rohantak valahova...
   Anya megkért, hogy vegyem fel az új, halványlila blúzomat. Igazán szép darab, de túl alkalminak éreztem. Ha nem lenne az a nagy szívem ki is cseleztem volna őt, de nem akartam megbántani... Tehát lila blúzomban és egy fehér nadrágban vártam, hogy megérkezzenek péntek délelőtt.
   Csengettek, az én szívem pedig akkorát vert, mint azon a júliusi estén, amikor Nick szólt a telefonba Kevin helyett. Kezem egy pillanatig remegett, de összefontam ujjaimat. Apa odasietett az ajtóhoz és kitárta, hogy beengedhesse a Jonas családot.

Sziasztok!

Először is szeretnék bocsánatot kérni azért, mert ennyit késtem. Őszintén szólva a rész már egy ideje kész volt, de csak most volt kedvem begépelni. Valamelyik nap fel is idegesített, azt terveztem megölöm szerencsétleneket vagy valami... De nem! Itt van, és nekem tetszik! Sokkal jobban mint az előző pár. Talán azért mert ez egy csöppet boldogabb. És remélem nektek is tetszeni fog majd :D Most nem mondok többet, csak annyit, hogy 3 napig nem leszek itthon, de a következő rész nagyon itt van a fejemben, és nem ígérem,de lehet hogy holnap nagy erővel begépelem:D Ha nem akkor jövőhéten.

Megyek is, megyek is!

Sziasztok<3

23. rész


    Nem tudom mennyit sírtak barátaim eddig életükben, de az biztos, hogy Pati most mindannyiukat lekörözte. Miután elmondtam nekik mi fog történni velem hazakísértek, és segítettek pakolászni. Ő végig pityeregte az egészet, de sokat mosolygott is a nosztalgiázás közben. Olyan jó érzés volt ott ülni a szobámban, pakolni pár poros dobozba, és arról beszélni milyen is volt... Némelyiken én is elsírtam magam.

   Az elkövetkező napok 24 óráját a barátaimmal töltöttem. Mivel az én szobám már nem volt alkalmas közös táborozásra beköltöztünk Laurához. Ugyanis csak az ő családja ment bele, hogy egy fél tucat kamasz ott telepedjen meg. Na jó, az igazság az, hogy csak aludni jártunk oda. A városban szédelegtünk, a parton napoztunk, vagy ha arra került sor, nálunk segédkeztünk. A harmadik így töltött nap után lelkiismeret furdalással küzdve mondtam barátaimnak, hogy ezt nem kéne megtenniük értem.
- És miért nem?
- Hát.. én ezt nem érdemlem meg – magyaráztam.
- De igen, megérdemled! - korholtak le, és nem hagytak többé panaszkodni.
   Csak akkor hagytak újra szóhoz jutni, mikor az utazás előtti estén ültünk Lauráék kertjében. Laura anyja sütött nekünk kekszet és jeges teával itatott minket. Ezúttal megegyeztünk, hogy nem nosztalgiázunk hanem a terveinkről beszélünk.
- Vissza fogok jönni – ígértem.
- Pár hete még teljesen mást mondtál – suttogta gunyorosan a mellettem ülő Noel, hogy más ne hallja. Végül hozzátette: - Már alig várom.
- És én soha többé nem akarok Floridába utazni – valamennyien döbbenten néztünk rá. - Franciaországban akarok nyaralni – elnevettem magam.
- Hidd el nekem, nem olyan csodás!
- De, de, én tudom – rám kacsintott, én pedig nem kötözködtem vele.
- Az arizonai egyetemen fogok tanulni, jogász akarok lenni...
   Másnap már szépen felöltöztem, a kézi poggyászom a kocsiban volt. Még egyszer végigmentem a szobákon, és pár könnycsepp is legördült az arcomon. A kocsiban ülve nagy napszemüvegem mögé rejtőztem és még tovább szomorkodtam.
   Reggel miután nekem 5kor csörgött az óra gyorsan kipattantam az ágyból. Lauráék ünnepi reggelivel búcsúztattak. Akkor elbúcsúztam tőlük, és amióta Pati, Diana, Lily elsírták magukat az ölelésemben én is folyton pityergek. Öklömben egy gyűrött papír zsebkendőt szorítottam, és táskámba is pakoltam egy 100-as csomagot. Az ellenőrök nagyot néznek majd... Az ismerős utcák sorra suhantak el mellettem az ismerős utcák, épületek. Aztán a kevésbé kedvel helyszínek, köztük a repülőtérrel.
   Próbáltam valami olyan arckifejezéssel végigmenni a folyosókon, hogy azt higgyék nyaralni megyünk. De rájöttem semmi értelme álcáznom az érzéseimet, itt úgysem ismer senki. Ám amikor a biztonságiak egyike poggyászunk ellenőrzése közben bátorítóan mosolygott rám(arcom láttán), muszáj voltam visszavigyorogni.
   Leültünk a váróban, a járatunk indulásáig még volt háromnegyed óra. Karomat a mellemen összefontam, úgy bámultam magam elé. Összerezzentem amikor bemondták, hogy megérkezett phoenix-i gép. A bejárat felé fordítottam a fejem, miközben anyámék azon tanakodtak ki-ki mellé üljön. Nekem aztán nyolc, úgyis alszok majd...
   Szóval bámultam a bejáratot ismerős arcot keresve. Csalódnom kellett, nem szállt le semmi barát. Ebből az egyirányú bámulásból csak akkor ébredtem fel, amikor a New York-i gép utasait kérték...


   
 /20 órával később/


   Hihetetlen jó érzés volt újra szilárd talajt érezni a talpam alatt. Mély levegőt vettem, és követtem szüleimet. A cuccainkat nagy nehezen megtaláltuk, és amikor Eugéne bácsi kijött elénk elszállt minden zavartságom. Pár percig úgy éreztem nem vagyok itthon.  A bácsi ránkmosolygott, segített a cuccaink felét bepakolni kocsijába. Sajnos elég sok volt a bőrönd, így Anyu és Apu taxiba szálltak. Nem is bántam, így legalább Eugéne bácsival is közvetlenebbül beszélhettünk.
- Na, srácok, milyen újra itt lenni? - kérdezte ahogy elindultunk.
- Egész... fura – nyögte ki húgom. Nagyot nevetett.
- Nyugi, pár hét és belerázódtok az itteni kerékvágásba.
- Itt minden olyan lassú – mondta Ron. - És nincs tenger!
- Valamelyik lemehetsz Marie-val a Szajnához – nézett hátra Eugéne.
- Majd lemegyünk – helyeseltem. - De először be kell költözünk.
   Újra nevetett, és tovább kérdezősködött rólunk.
   Eugéne bácsi humora elég fura volt. Különbözött a kaliforniaitól... Ott az emberek csak indokolt esetben nevettek, de ő?!  Minden második szavamon. Nem mintha zavart volna, de akkor is furcsa volt... A nagyi öccse volt, 10 évvel fiatalabb mint ő. Erősen kopaszodott, feje tetején már nem is volt haj. És az a maradék is beszürkült már.  Kék szeme azonban ott ragyogott az arca közepén. Anya szerint Sophie tőle örökölte szemeit, bár akkor ennyi erővel Apu is..
   Az út kellemesen telt. Beszélgetésünk nem szakadt meg, sok mondanivalónk volt. Aztán Eugéne elrikkantotta magát:
- Megérkeztünk! Sceaux, Párizs!
   Kíváncsian lestünk ki az utcákra. Az utcák kevésben hasonlítottak az ameriakiakra. Keskeny utak, sok kis átjáró az épületek között. A házak előtt hol sövény futott, máshol fák árnyékoltak. Mögötte járda... Aztán a házak, amik szintén nem hasonlítottak a los angeles-iekre. Annyira szokatlan volt, hogy a tetők a piros minden árnyalatában pompáztak. Végül egy barátságos kis utca végén álltunk meg.
   Gyorsan kiugrottunk az autóból, és besiettünk a lombos fák mögé, hogy jobban lássuk a házat. Falai egyszerűek, fehérek, az ablakok sötétre festettek, a párkányon virágok. Oldalt széles pázsit ott lehetett a hátsóudvarba menni. Bár a ház előtt is volt füves rész. A tető piros volt, a ház bal oldalán erkély. Le kell csapnom arra a szobára – gondoltam.
   Pár percig gyönyörködtünk a házban, majd Anyuék is megérkeztek.
- Sziasztok!
- Helló – köszöntünk.  Anya kifizette a taxist, míg Apu kipakolt a csomagtartóból. Odahozták a járdára a cuccokat, a mieink mellé.
- Na, milyen volt az út? - kacsintott Eugéne bácsi.
- Remek, drágám – sóhajtott Anyu.
- Nos, gyerekek, kíváncsiak vagytok a szobáitokra? - csapta össze Apa a kezét. Mi lelkesen bólogattunk. - Akkor tessék – és odadobta nekem a kulcsokat.
- Lépcsővel szemben van a mi szobánk, a másik háromból választhattok! - kiáltott utánunk Anya.
   Szívesen rohantam volna, de sajnos a csomagok megakadályoztak ebben. Így azokat vonszoltam magam után, majd nagy nehezen kinyitottam az ajtót. Sophie elém tolakodott, de még a lépcső előtt megelőztem(ami a bejárati ajtóval szemben volt). Felráncigáltam a bőröndöket az emeletre, és szétnéztem. Nem a terepet akartak felmérni, hanem ajtókat kerestem.
   Ron átosont a kezem alatt, és elfoglalta a szülői háló melletti szobát. Már csak kettő maradt. Sophie épp felért a lépcső tetejére, ezért én csak ledobtam a csomagjaimat, és rohantam a tőlem jobbra lévő ajtó felé.  
   Benyitottam, és már kiáltottam is:
- Ez az enyém!
   Sophie csalódott és dühös pillantást vetett felém, de azonnal elterült ajkán a mosoly, amikor belépett saját szobájába. Visszamentem a cuccomért, és behúztam a szobába, ott pedig ledobtam őket a szoba közepén fekvő szőnyegre.  
   Szétnéztem. A falak halványkékek voltak. Őszintén örültem, hogy megszabadulhatok az erős piros falaktól. Bútoraim maradtak a régiek. A közép sötét komód, az akasztós szekrény ott álltak egymás mellett, az ajtó mögött. Íróasztalom az ablak alatt, betolva a sarokba. Pont az ajtó nyílásában. Az ajtóval szemben feküdt az ágyam, tőle jobbra ablak, és erkély ajtó. A komód előtt a Sophie által kisajátított fotel, a komód fölött pedig könyvespolc. Észrevettem egy ajtót a szekrény mellett, odamentem és kinyitottam.
   A fürdőbe jutottam. Barna, virágos csempék, bézs függöny a kicsi ablakon. Az ajtóval szemben kád, mellette zuhanyzófülke. Alaposan felmértem a helyzetet, majd visszamentem a szobámba. Ahogy lehuppantam az ágyra hiányérzetem támadt. Körülnéztem új lakosztályomba, de sehol nem láttam a.... Kirohantam a lépcsőhöz, és lekiáltottam a földszintre.
- Anya! HOL VAN A ZONGORÁM!?
- Nyugi, Emma! Idelent van a nappaliban – szólt vissza Anyu. Lesiettem a világosbarna szőnyeggel fedett lépcsőn.
- Tehát ezentúl mindenki előtt fogok játszani? - Anyu épp a kabátját akasztotta fel.
- Csak nézz be a nappaliba, és meglátod, hogy ez nem igaz – Elmutatott jobb felé, és míg én szétnéztem felosont mögöttem az emeletre.
   Lejöttem a lépcsőn, és lassan haladtam keresztül az étkezőn. A faasztal és körülötte a 8 asztal ismerős volt, még Spanyolországban vásárolta Anyu. Tovább mentem a nappaliba. Szemben velem félkörbe állított ülőgarnitúrák, belőlük remek rálátás a tv-re. Volt ott egy kis ajtó, arra gondoltam egy másik fürdő (gyanúm később be is igazolódott). Balra pedig egy fehér tolóajtó. Egész vékonyka, minden hang áthallatszik, mégsem lehet átlátni rajta. Félig el volt tolva, így láthattam mögötte a pianínómat. Elmosolyodtam, hogy újra itt van velem.
   Nagyon szép volt a kis "helyiség" amiben volt. Igazából egy üveg burok volt, ugyanis csak az a fal volt igazi fal, amihez odatolták. A mögötte lévők üvegből voltak, az egyik egyben ajtó is. Remek kilátás nyílt a kertre. Azt ember magasságú borostyán sövény védte a kíváncsi szemek elől. Jobb sarkában fák, első látásra cseresznye vagy szilva. Alatta két pad, ahova esténként kiülhetünk. A kert másik felében pedig virágágyások.
   Visszamentem az emeletre. Anya gúnyosan rám mosolygott:
- Na, meg van?
- Igen, meg – és becsuktam magam mögött az ajtót.
   A ruháimat kezdtem pakolni a szekrényekbe. Mialatt mindennek megtaláltam korábbi helyét jobban szemügyre vettem a szobát. Rá kellett jönnöm, hogy így, a személyes cuccaim nélkül elég... kopár. Vajon mikor érnek ide a dobozok a könyvekkel, képekkel? - gondoltam.
   A nagy számolásból mellettem heverő telefonom riasztott fel. Kevin hív. Egy pillanatra átjárt a döbbenet, majd eszembe jutott mennyire hiányzik már a legidősebb Jonas fivér hangja. Megnyomtam hát a fogad gombot.
- Szia, Kevin! Jaj, de rég beszéltünk – szóltam bele lelkesen.
- Szia, Caroline. Igen, nagyon rég beszéltünk – hallottam a hangot amelyet mindenek között felismernék.

És a végére egy kép, hogy könnyebben el tudjátok képzelni a párizsi házat. Háát... Nem vagyok egy Picasso, de azt hiszem egész jó lett:) [kicsit nagy a kép..XD]

 kepfeltoltes.hu/view/100715/P1010762_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Íme, itt van! Remélem tetszik majd. És köszi Dalma, hogy segítettél, bár úgy érzem nem teljesen az lett ahogy tanácsoltad. Mégis ötletet adtál! Ezt a részt neked, és legjobb barátnőmnek Ginának ajánlom. Puszi mindenkinek, Dóri:)

22. rész


- Nem teheti ezt velem, velünk! - Sophie szinte sikoltott.
- Nagyon úgy néz ki, megteszi... - motyogtam, miközben legszívesebben én is ordítottam volna.
   Szörnyen éreztem magam a szüleim helyett is. Ez a lépés most rengeteg mindent tönkre tesz. Mindent elterveztem, minden másodpercet! Nem lephetett volna meg semmi. És az, hogy több órán, napon át ültem a szobámba, tervezgettem, átkoztam magam ezerszer, most már mindegy, mert nem lesz esélyem megtenni... Ez volt benne a legszörnyűbb. Meglepett.
   Utáltam ezt a várost, teljes szívemből. Inkább éltem volna a Déli sarkon, minthogy itt. Az életemben ami eddig fontos volt már nem többé. Ez a város változtatott meg engem. A lányt aki szerényen tűrte, ahogy egyik helyről a másikra vonszolják megváltozott. A mai énem veszekedett emiatt a szüleivel. De mégis úgy érzem helyesen tettem, mert túl sokat szenvedtem itt. Meg kellett bosszulnom. Miért nem akkor vittek el amikor könyörögtem érte? És most már a hibáimat sem hozhatom helyre.
   Azt nem kívánhattam senkitől, hogy felejtsen el. Hogy kérhettem volna ilyet, ha én sem vagyok rá képes? Talán majd 8-10 év múlva, amikor férjem lesz eszembe juthat valami hasonló. Lehetséges, hogy ekkor már vissza merek majd merengeni ezekre a hónapokra? Akkor már nem fog fájni? Most, bár még itt vagyok, elég nehéz ezt elképzelni.
   Három hetem maradt elbúcsúzni a barátaimtól – jutott eszembe. Ez igazán kevés ha közben a ház körül is segítenem kell majd. Költözés előtt általában egy kicsit kikupáljuk eddigi otthonunkat. Így jobban kapnak rá a vevők.... És ahogy csak eszembe jut öcsém rendetlen szobája ki is ábrándulok.
   Honnan a fenéből lesz elég időm elbúcsúzni? Na és kitalálni mit mondjak Nicknek... telefonon. Ugyanis nem láttam más járható utat. Nem utazhatok utána, hisz fogalmam sincs hol vannak most. Bár ebben Sophie biztosan segítene. Ez viszont nem Sophie ügye, hanem az enyém. És ha Nickkel el is intéztem itt vannak a lányok, Noel, az osztálytársaim... Noel? Elég furcsa lesz neki viszlátot mondani, hisz 3 hete nem nagyon beszéltem vele. Ez mind lehetetlen próbálkozás volt(mármint Noel elfelejtése). Vagy nem is arra ment? Az agyamban legalábbis úgy fogalmazódott meg ez a dolog, hogy ¸¸nem megyünk a közelébe, és EGÉSZ BIZTOSAN könnyebb lesz´´
    Igen! Ez az ötlet is, mint a többi, kútba esett. Vagyis csak az a része, hogy ¸¸EGÉSZ BIZTOSAN könnyebb lesz´´, mert én távol maradtam tőle... Csak ezt egyikőnk sem bírta. Ezért vagyok ezen a szinten most. Agyilag.
- Lányok, és mi van ha hiába beszélünk nekik? - szakította félbe a lassan negyed órás csendet Ron.
- Ronnie, ez nagyon valószínű... - mondta szomorúan Sophie.

- Oké – sóhajtottam újabb 5 perc elteltével. Mindketten felemelték a fejüket, és rám néztek.
- Mi az...?
- Menjünk bele! Gondolj bele – tettem gyorsan hozzá, mikor láttam Sophie közbe akar szólni. - Szerinted hány héten át kéne őket győzködni, hogy engedjenek? És akkor is csak pár hónapot kapnánk... Már biztosan beszéltek valami ingatlanossal... - elhúztam a számat, mert rájöttem teljesen igazam van. Szüleim mindig nagyon alaposak voltak. Megesett már, hogy 1 hetet adtak búcsúra. Ennél mégis jobb volt a mostani helyzet.
- Jó, ebben elképzelhető, hogy igazad van – bólintott húgom. - De nekem akkor sem tetszik ez.
- Nem tetszik? - ismételte Ron értetlenül.
- Igen! Mintha ők is menekülnének valami elől, mint te akartál 2 hete – hangja megremegett, de végül uralkodott magán.
- Ha ezzel állnánk eléjük valószínűleg még egy jó kis szobafogságot is kapnánk – mondtam ki egyenesen a véleményemet.
- Én is tudtam, hogy hülyeség – sietett a válasszal Ronnie.
- Egyezzünk bele – sóhajtottam ismét. Ron szemében láttam, hogy nem ellenkezik, mert ő úgyis túl kicsi. Sophie még párszor körbenézett Apa irodájában, ahol letelepedtünk, majd rám nézett.
- Inkább élnék egész életemben az egyik osztálytársammal, de rendben – az utolsó szót alig mondta ki. Ron kinyújtotta neki a kezét, és rámosolygott. Ez volt a legmeggyőzőbb biztatás amire képes volt...


   Az előttem álló 3 hét a legnehezebbnek tűnt az eddigiek közül. Ide már nem csak a barátaim kötöttek annyira, hanem a volt szerelme(i)m is. Egyszerűen nem találtam a megfelelő körítést ahhoz, hogy elmondjam nekik, elköltözök. Ez korábban nemvolt ennyire bonyolult, csak most most van.
   Sophie tegnap beszélt a barátaival, ezért én is éreztem, hogy ideje lenne elmondani nehogy mástól tudják meg. Muszáj voltam megkérdezni a húgomat, hogy ő hogyan csinálta, de ő csak furcsán nézett rám, és inkább eliszkolt a közelemből. Kreatív.
   Aztán már nem volt más választásom, felhívtam a barátnőimet, miszerint találkoznunk kell.
- Nagyon fontos lenne – tettem hozzá, miután elhadartam a lényeget.
- Mi az, Emma? Olyan zavart a hangod?
- Ez egyáltalán nem telefontéma, Pati – sóhajtottam.
   Megbeszéltem Patival, Divel, Lilyvel, Laurával és Noellel egy találkozót a törzshelyünkre. De sajnos nem minden úgy alakult ahogy terveztem... Az ikrek sms-e keltett másnap reggel. "Bocsi, Em, de nem tudunk menni ma. Családi program. De majd elmondod később. Puszi Lily, Noel!" Ez aztán feldobta a hangulatomat! Szóval nem volt elég azt tervezgetnem, hogy mit és hogyan fogok mondani a lányoknak, még Savoyékra is külön kellett gondolnom.
   Egész napos idegeskedés után fél 4kor elkezdtem készülődni, hogy egy órával később már a megbeszélt helyen lehessek. Felkaptam magamra egy rövid farmerszoknyát, egy hosszú, kockás inget, fekete övvel. Felhúztam a lábamra egy fekete magassarkú szandált, és fekete táskát. A hajamat pedig kivasaltam. Próbáltam megfelelően kinézni, bár nem tudom minek. Úgy éreztem akkor talán nem lesz olyan rossz?
- Elmentem! - kiáltottam a nappaliban, hogy mindenki hallja. - Egy óra és jövök.
- Szia, siess – szólt utánam Anyu a kertből.
- Sietek is – gondoltam magamban.
   Ahogy végigszáguldottam az utcákon átismételtem magamban a szövegemet. A lábam meg-megremegett, de ez a magas saroknak tulajdonítottam. Már csak 2 utcányira voltam a cukrászdától, mikor éreztem a zsebemben rezgő telefont. Egy olvasatlan üzenetem volt, hát gyorsan rákattintottam. Patitól jött, és azt írta ő sem tud jönni, mert Adam elutazik holnap Floridába nyaralni, és vele szeretné tölteni a délutánt.
- Ha tudnád mit akarok mondani rohannál a pasidtól – sóhajtottam halkan magamnak.
   Pár perccel később már a cukrászda erkélyén vártam a két barátnőmet, akik még nem mondták le a találkozót. Fél öt után pár perccel megjelent Laura.
- Szia, Emma!
- Szia! - felálltam és 3 puszival köszöntem neki.
- Na, és a többiek hol vannak? - kíváncsiskodott.
- Lily és Noel valami családi eseményen vannak, Pati pedig Adammel, mert a srác holnap utazik – Adam nevét említve elhúztam a számat.
- Értee-em – bólintott. - Szóval még Dianára várunk?
- Igen, de... - kezdtem, de inkább elharaptam a mondatot.
- De? - vonta fel a szemöldökét, épp amikor megláttam közeledni Dianát.
- Jé, itt jön Di – kiáltottam fel megkönnyebbülten. Odasiettem hozzá, megöleltem és odahúztam az asztalunkhoz.
- Szia, Laura- köszönt a fekete hajó lánynak. - Többiek? - csodálkozott, hogy még csak hárman vagyunk, hisz már háromnegyed 5 volt.
- Nem tudtak jönni.
- Az kár, ugyanis Em hangja elég zavart volt a telefonban. Baj van?
- Az az igazság, hogy sokkal könnyebb lenne ez nekem, ha mind itt lennétek – húztam el a számat, és elnéztem Diana mellett, hátha felbukkan valaki.
- Ennyire rossz híred van? - Arckifejezésemből levonta a lényeget.
- Mi az? Kérlek, mondd el, és úgy már könnyebb lesz a többieknek is – kérleltek.
- Ezen nem tudok kétszer végig menni – sóhajtottam kétségbeesetten.
- Fú, basszus, Emma! Nagyon megijesztesz ezzel az arccal. Nem lehet annyira szörnyű – legyintett. - Nickről van szó, ugye?
- Nem igazán...
- Nekem fogalmam sincs mi a baj, nem merek találgatni. Kérlek, mondd el! - Laura egyenesen a szemembe nézett ahogy ezt mondta.
- Ti is így éreznétek... Nem tudom megtenni – leheltem. Mielőtt bármit mondhattak volna, folytattam. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor, rendben?! Kérlek, beszéljetek a többiekkel, nagyon fontos, hogy itt legyenek – hadartam.
- Emma – kért még egyszer Diana.
- Nem, Di! És nyugi, semmi baj nincs, csak.... hát csak ez elég labilis téma – dadogtam.
- Akkor holnap? Majd én felhívom a többieket, rendben? - mondta készségesen Laura.
- Köszönöm, Laura – félkarral megöleltem. - És neked is, Di! Holnap majd megérted miért vagyok ennyire zavart. Csak kérlek addig ne kérdezősködj – halványan mosolyogtam.
- Sziasztok – intettem, majd gyorsan leléptem.
   Mikor már biztos voltam benne, hogy a teraszról nem látnak lekaptam a cipőmet, és rohanni kezdtem a parkom felé.
   Leültem a szökőkút peremére, és próbáltam megnyugodni. Nagyon összezavarodtam, mert annyira vágytam arra, hogy elmondhassam. Akkor már nem nehezedne ennyire a vállamra a súlya. Lehet, hogy hülyeség, biztosan az, túlreagálom. De annyira sok minden kering(?) bennem, hogy túl kellett volna esnem ezen... De nem kétszer! Nem lehettem dühös Patira, mert inkább Adammel van. Nem tudhatja, hogy 2 hét múlva teljesen eltűnök majd... És mivel nem tudja, nem várhatom el tőle, hogy hagyja őt. Lilyék pedig... nekem is vannak kötelezettségeim a családban! Ez is érthető.
   Ujjaimat belelógattam a hűvös vízbe. Nagyon jól esett, mert a fülledt idő elég rosszul hatott rám. Ráadásul olyan érzésem volt, hogy ég a bőröm. Legszívesebben beleugrottam volna a medencébe. Cipőmet ledobtam magam mellé a földre, táskámat is leraktam. Elég rossz látványt nyújthattam, ugyanis az arra járók furcsán, kíváncsian néztek rám.
   Kivártam azt a 15-20 percet amíg tisztán, nyugodtan tudtam gondolkodni. Így már nem is értettem mi zaklatott fel annyira. Talán nem éreztem azt a biztonságot amire vágytam? Remélem holnap meg tudom majd csinálni.... Most viszont – sóhajtottam. Most viszont haza kell mennem és össze kell pakolnom a szobámban.
   Visszavettem a cipőmet, majd hazaindultam. Már majdnem 6 óra volt, Anyu féloldalas mosollyal köszöntött, és közölte: lejárt az egy óra. Mintha nem tudnám! - bosszankodtam magamban. Látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, így hagyott felmenni. A vigasztalásra nem is gondolt, mert tudta arra most a legkevesebb szükségem van. Szóval feltrappoltam a szobámba, a cipőt bevágtam a szekrénybe a többi rajtam lévő ruhával együtt. Felvettem egy egyszerű rövidnadrágot és pólót, majd a kedvenc Cdmet hallgatva pakolászni kezdtem az egyik odakészített dobozba.
   Apu külön megkért mindannyiunkat, hogy lehetőleg a héten pakoljunk mindent össze, mert az utolsó héten arra már nem lesz időnk. Ahogy pakoltam és különböző tárgyak kerültek a kezem ügyébe, felrémlettek a hozzájuk kapcsolódó emlékek. Már több mint egy órája pakoltam a könyvespolcról, mikor egy gyűrött fényképen akadt meg a pillantásom. Magam felé fordítottam, de azonnal el is ejtettem. Én voltam rajta és Nick. Öleltük egymást és felhőtlen mosollyal néztünk a kamerába.
   Még Joe készítette Sophie szülinapi buliján. Felismertem a Nicken lévő pólót. Az volt amelyiket még régen, valamikor októberben viselt utoljára. Amikor megmondtam neki, hogy én csak barátként szeretem. Mire gondoltam akkor? - tátottam el a számat. A képet megint megfogtam, láthattam ahogyan remeg a kezemben, és a szélét egyre erősebben szorítom.
- Emma, vacsora – nyitott be Apu. Kíváncsian nézett rám, ahogy ott ülök egy fénykép felett.
- Megyek – a képet leraktam az ágyamra és lesiettem az étkezőbe miközben egy könnycseppet töröltem le az arcomról.

   Másnap a cukrászdába én érkeztem utoljára, pedig nagyon pontos voltam. Ott ültek egymás mellett: Lily, Laura, Pati, Diana és Noel.
- Sziasztok – köszöntem nekik. Ezúttal a tegnapra várt nyugodtság átjárt, sóhajtottam egyet ahogy leültem.
- Most mindenki itt van – emlékeztetett Laura. Úgy látszik ma már nem tudta titkolni kíváncsiságát.
- Igen, és sajnálom a tegnapit – féloldalas mosollyal néztem a két lányra. Legyintettek.
- Na, de mi az a fontos dolog?
- Hát elég... rossz hír. És biztosan nem fogtok neki örülni, de előtte leszögezem: nem akarok sírni, szóval kérlek ne – oldalt döntöttem a fejem és Patira néztem. Egy csöppet elpirult.
- Jó!
  Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. Elmondtam mindent az elejétől. Elköltözünk, és hogyan érzek. Ez most nagyon nehéz nekem – bizonygattam, és szörnyen fognak hiányozni. Ezért is nehéz nekem most itt ülni, és erről beszélni. Égeti a könnyek a szemem, mert látom, hogy ők is egyre savanyúbban néznek rám. Csupán Noel mosolygott rám biztatóan akárhányszor feléje néztem. Többször megálltam, sóhajtoztam, a kezeimmel mutattam mennyire rossz. Ezen halkan nevettek.
   És megint, hogy elköltözünk. Párizs, amire mindig vágytam, újra és újra akartam Párizst. Csak akkor nem mértem fel a veszteséget. Mert nem csak ebben a kaliforniai városban, hanem Chicago-ban és Montreal-ban is éltek barátaim, ismerőseim. Bár velük nagyon régen beszéltem... Talán majd nekik is el kell mondanom. És hazamenni bizonyosan nagyszerű lesz! Európa, ahogy ott hívják, a szerelem városa. Az otthonom, ahogy ez a város is.
   Itt ülve, a barátaimmal, akiknek épp azt magyarázom mennyire fog hiányozni  Los Angeles, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy jó felé haladok. Soha nem gondoltam komolyan, hogy itt éljek huzamosabb ideig. Talán némelyik Nickkel vagy Noellel töltött pillanatban nem akartam elhinni, hogy máshol is lehet élni. De egyértelműen az csak a pillanat heve volt.
- Szóval elmész – törte meg a csöndet a monológom után Lily.
- Igen, sajnálom – ismételtem.
- Én is! És tudod, szörnyen fogsz hiányozni – azzal felpattant és megölelt. Egymás hajába fúrtuk arcunkat és könnyeinkkel küszködtünk.
- Nyugi, Lily! Még van 2 hetünk. És azt együtt fogjuk eltölteni, oké? - simogattam a hátát.
- Emma – szólt Pati -, én nagyon örülök, hogy Laura év elején odament hozzád – rám vigyorgott, pár könnycsepp lefolyt az arcán. Nevét sóhajtottam, és akkor már az ő karjaiban voltam.
- Akkor én tettem csodát? - nevetett Laura. Mindannyian rámosolyogtunk. Noel felállt, és átölelt.
- Én... sajnálok mindent, oké? Soha nem akartalak megbántani – ezt halkan súgta, hogy csak én halljam, majd hangosabban folytatta -, és ígérem, hogy nem szabadulsz tőlem! Minden nyáron meglátogatlak, és minket – itt átölelte a több lányt is – soha nem fogsz elfelejteni.
   Ott álltunk a cukrászda teraszán, és öten egy nagy kört alkotva öleltük egymást. Belesírtam Noel vállába, és hálát adtam Istennek amiért ilyen barátaim vannak.

Sziasztok!

Most nem résszel jeletkezek, bár már elég jól haladok vele.(De erről később) Viszont nagyon ujjongva írhatom le, hogy kaptam egy kreatív blogger díjat Pattii-tól. Nagyon, nagyon szépen köszönöm neki! Itt elolvashatjátok a törijét: www.pleasebeminejb.freeblog.hu 

Én pár napja kezdtem olvasni, de garantáltan nagyon jó!;)

Ez a díj logója:D

7 dolog rólam:

1. Szeretek olvasni mindenfélét. Azokból merítek ihletet ehez a történethez is. Jelenleg Annemarie Selinko Désirée című könyvét olvasom.

2. Szeretek a barátaimmal lenni, ők mindig jókedvre derítenek. :)

3. Szeretem az olyan zenéket amelyeknek van mondanivalójuk. Imádok rájönni, hogy "ez részben rólam is szól'

4. Gyakran változik a hangulatom, és ez olykor-olykor 180 fokos fordulatot jelent. :P

5. Imádok gitározni, bár csak 1 éve tanulok:D

6. Szeretem a nagy táskákat, a tornacipőket, sálakat, de legfőképp a farmereket:)

7. Twilight-saga és Harry Potter-saga rajongó vagyok! Szeretnék én is egy sikeres könyvsorozatot írni, majd valamikor:D

És akiknek továbbadom:

1. Barbi: www.elloptadaszivem.freeblog.hu

2. Dorka: www.tinialom.freeblog.hu

3. Winnie: alathatatlan.freeblog.hu/

4. Petra: nickj.freeblog.hu/

5. Gréti: heylinnilsson.blogger.com

6. Gicus: jennyedward.blogspot.com/

7. Delirium: rpattz-delirium.blogspot.com/

Fú, nehezen szedtem össze, de sikerült:) Remélem ők is úgy örülnek majd a díjnak, mint én! Most pedig megyek, közlöm velük a jó hírt, és foyltatom az írást.

Puszi mindenkinek, Dóri(:

Itt az új rész, remélem tetszik majd! Köszönöm az előző részelhez azokat a gyönyörű kommentárokat:D Ide is írjatok, ha megkérhetlek, és ígérem a héten még jelentkezem. Milyen nap is van? Ja, kedd! Nyáron nem tartom számon. *jeje*  it's so summer(H) - by virág<3

Puszi, Dóri:)

21. rész


  
    Ha azt hittem, hogy az idő gyógyítja a sebeket, tévedtem. Ha reménykedtem valaha abban, hogy mégis megjelenik az ajtóban, el kell ismernem, tévedtem. Ha a helyében lennék, én is utálnám magam. Ha tudnék verset/dalt írni, most írnék. De ezt a szerepet meg kell hagynom neki. És ha visszatekerhetném az időt? Nem haboznék, megtenném, és kijavítanám az összes hibámat. Soha nem vesznék vele össze, mert már tudnám: én voltam az oka mindennek.
  

   3 héttel később, június 26.-án az iskolai egyenruhámban feszülten álltam a termünkben. Pár percen belül indultunk ki az udvarra, hogy ott meghallgassuk az igazgatót, majd megkapjuk a bizonyítványunkat... Szörnyen élveztem, mondhatom. Amíg az igazgatónk beszélt, én inkább nézelődtem.
   A diákok közül volt akit még mindig csak látásból ismertem. Ez valamilyen szinten kellemetlen volt a számomra, bár egy 850 fős iskolában ez nem olyan gáz, ugye? A tanári kar legtöbbje ott állt az igazgatói állvány mellett. Akinek osztálya volt, az az osztálya mögül hallgatta az évzáró beszédet. Nem sokan voltak ilyen lelkesek... Sokan a mellettük állóval beszélgettek, mások nézelődtek, vagy csak üveges szemmel meredtek előre. Nos, számomra az először említett unaloműzés lehetetlennek bizonyult, ugyanis a mellém állított Mike lelkesen hallgatta Mr. Johnsont...
   A nézelődés eddig jó dolognak tűnt, de úgy éreztem már mindent láttam. Ekkor kezdtem el én is könyörögni(mint a tőlem 2 méterre álló Suzie Kristen), hogy legyen már vége. És lehet hogy nekem volt köszönhető, hogy már csak 2 percig tartott a beszéd? Hát akkor köszönetet is mondok!
- Kellemes nyarat kívánok mindenkinek – fejezte be szövegét Mr. Johnson, majd lement a pódiumról.
   Az osztályok sorban kezdtek oszlani. Mrs. Johnson mögött mi is bevonultunk 1 emeleti osztálytermünkbe. Leült mindenki a helyére, majd ahogy sorban hívott minket a hölgy, kimentünk a bizonyítványunkért.
- Emma Caroline Lamont! - zengte be a termet magas hangja.
   Csak úgy elméletben elhúztam a számat. Nem is emlékszem mikor hívtak utoljára a teljes nevemen! Felálltam a padból, és odabattyogtam a tanári asztalhoz.
- Gratulálok – mondta nekem, ahogy korábban már 15 embernek.
- Köszönöm – motyogtam ahogy átvetem tőle az iratot.
   Már siettem is vissza a helyemre. Ott szép csendben megvártam míg mindenki végez, majd amint Mrs. Johnson elköszönt tőlünk, kisiettem a teremből.
- Emma, Em, várj már! - kiáltott utánam Pati.
- Szia – sóhajtottam, ahogy megálltam a folyosó közepén.
- A nyáron azért csinálunk néhány közös programot? - jött felém közelebb.
- Igen, persze – feleltem egy másodperc gondolkodás után. Barátnőm odajött hozzám, és megölelt.
- Azért örülök, hogy év elején Laura odament hozzád – vigyorgott.
- Pati, ezt most úgy mondtad mintha többet nem találkoznánk!
- Nem úgy terveztem! De ezért én már most hálát adok – legyintett.
- Hát, én is örülök – ismét megöleltem. - De nekem most mennem kell! Szia, és majd hívlak!
- Rendben! - kiáltotta utánam, ám én ezt már nem hallhattam, ugyanis a többi teremből is kiömlöttek a diákok.
 


   Pati nem váratott sokat magára, három nappal a tanévzáró után már megkeresett.
- Szia, Emma! Van kedved holnap vásárolgatni velem? - tette fel a kérdést telefonon.
- Szia! Hát persze, van. De csak egy feltétellel – csigáztam.
- Na és mi az?
- Elmegyünk moziba – jelentettem ki.Ő elnevette magát, és megígérte megnézi mi a heti kínálat.
   Így másnap fél 10kor már díszben álltam a nappaliban, vártam, hogy barátnőm becsöngessen. Amikor megérkezett hívtunk egy taxit, amivel befuvaroztattuk magunkat a városba. Ezúttal nem spóroltunk, egyből a legnevesebb üzletek felé vettük az utunkat. Miután már a harmadik üzletből léptünk ki, kezünkben 10 szatyorral egy kávézóban ültünk le. Rendeltünk két jegeskávét, és beszélgetni kezdtünk.
   Igazából semmi érdekes nem hangzott el, mégis nagyon jól éreztem magam Patival. Az elmúlt egy év alatt azt hiszem vele lett a legszorosabb a kapcsolatom. Vele majdnem mindent megbeszélhetek, és meg is bízom benne. És amíg egy újabb divatágazatról beszéltünk, sok minden átfutott még az agyamon.
   Negyed órával később, mikor megittuk a jegeskávéinkat, fogtunk magunkat, és kimentünk az utcára, fogni egy taxit. A másfél órás bevásárló körút mindenféleképpen jól sikerült. Taxit viszont nehezebb volt fogni, mint gondoltunk, még is sikerült. Fél órával később már nálunk szálltunk ki a kocsiból. Gyorsan kifizettem a taxit, majd beindultunk a házba, hogy le tudjunk pakolni.
  A nappaliba érve ott találtuk az egész családomat. Köszöntünk egymásnak, majd indultunk volna Patival az emeletre, mikor Anyám utánunk szólt.
- Emma, családi gyűlést tartunk, kérlek ha lepakolsz gyere le!
- Rendben, Anyu – megrémültem, ugyanis nagyon ritkán tartunk családi megbeszéléseket. Vállat vontam, majd felvittem a cuccokat, ledobtam őket az ágyra. El is foglalták azt, teljesen. Pati még mindig az ajtóban állt.
- Nem pakolsz le?
- Nem szeretnék zavarni – motyogta.
- De hát nem zavarsz! - legyintettem.
- Úgy értem a megbeszélésen... figyelj, én szépen hazamegyek, aztán majd beszélünk telefonon, oké? - pár pillanatig az arcát fürkésztem, majd bólintottam.
- Rendben.
   Visszamentünk hát a földszintre, Patit kikísértem, majd lehuppantam testvéreim mellé, és szüleimre emeltem a tekintetemet.
- Na, miről van szó? - tudakoltam.
- Igazából egy elég fontos dologról. És nem fogtok neki örülni. - Mi gyerekek kíváncsian ültünk egymás mellett, vártuk a folytatást.
- Elköltözünk – nyögte ki végül Anya, de előtte – látszott az arcán – hatalmas harcot folytatott saját magával. Hogy miről, azt már nem volt időm végig gondolni. Eltátottam a számat, és kerek szemekkel meredtem egymás mellett álló szüleimre. Az ő arcukról sajnálatot, félelmet, de elsősorban bocsánatkérést olvashattam le.
- Ismételd meg – kérte Sophie, aki láthatóan nem hitt a fülének. Nos, annak én sem, de a szüleim ábrázata bizonyossá tette: nem viccelnek. Anyámék is egy csöppet meglepetten néztek Sophiera, majd Apu megismételte.
- Elköltözünk, és mielőtt még bármit mondanátok, nekem kell mondanom még egy dolgot... Felmondtam. Felmondtam, mert Japánba akartak küldeni, és tudtam, hogy már a Los Angeles-be költözéssel tönkre tettem mindent. És nem szeretném tovább tetézni a bajt. Ezekkel a költözésekkel nem a saját esélyeimet javítottam, hanem a tiéteket rontottam. Nem voltak rendes barátaitok, nem jártatok rendes iskolába. Szeretném ezt most helyre hozni.
- Apu, ha nem fogadtad el a Japán utat, akkor hova költözünk? - kérdezte Ron, aki szinte remegett, annyira félt a folytatástól.
- Vissza, Franciaországba. Előlről kezdünk mindent. Én keresek egy normális munkát, és anyátok is dolgozhat majd... - kezdte lelkesen, de én nem bírtam tovább. Muszáj volt közbeszólnom, ugyanis Apám minden egyes szava egy-egy ígéretet szegett meg.
- Azt mondtad kijárhatom itt az iskolát. Meg, hogy innen nincs tovább, maradunk, bármi legyen. Nem tehetitek ezt, már beilleszkedtem. Megtaláltam a helyem az emberek, a barátaim között. A suliban. Már nem vagyok az ,,új lány˝! - Fakadtam ki.
   Szüleim esetlenül álltak előttünk, Ron kíváncsian nézett rám, Sophie szeméből pedig helyeslést olvashattam ki. Igazam volt, ezt mindenki tudta. Szinte hallom, ahogy Apa megígéri:
- Emma, megígérem a középiskolát itt járhatod ki!
- Igen, tudom, Emma! Emlékszem rá. De meg kell értened, hogy muszáj lépnem valamerre. Itt nem találhatok munkát, lehetetlen.
- Nem, Apu, nem az! Csak akkor, ha bebeszéled ezt magadnak. Nem tehetitek ezt, nem mehetünk el! Nekem... nekem muszáj maradnom.
- Miért akarsz ennyire maradni? Ha jól emlékszem két hete azért imádkoztál, hogy elutazhass Ausztráliába. Csak, hogy soha többé ne lásd ezt a várost – szólt közbe Anya.
   Megráztam a fejem. Ezúttal neki volt igaza. Amikor megtudtam, hogy Nick itt járt és látott Noellel, az első dolgom volt beleverni a fejemet a falba. Aztán átrohantam Sophiehoz, elmondtam neki mindent. Miután ő végig hallgatott, és próbált jobb kedvre deríteni leszáguldottam Anyához a nappaliba. És fél órán keresztül könyörögtem, hogy most azonnal költözzünk el!
   Azóta megjött az eszem. Rájöttem, hogy ha elköltözünk, azzal nem leszek előrébb. Inkább távolabb leszek a célomtól. Nick már soha többé nem jön utánam. Nekem kell utána mennem. Amikor erre rájöttem többet ki nem nyitottam a számat. Hiányolták is, hogy nem könyörgök tovább. És most? 2 héttel később mikor már majdnem mindent megterveztem a visszajövetelére, most akarnak elköltözni? Hö-hö-hö! - röhögnöm kell. Csak, azt hiszem, ez nem vicc.
- Meggondoltam magam.
- Nem, Emma, most már mindegy. 3 hét múlva utazunk Angliába, utána pedig Párizsba. Addig be lesz rendezve a házunk ott.
- Ennyi? Még tiltakozni sem hagytok? Csak úgy kijelentitek? De hát ez nem lehet! Mindig hagytatok hozzáfűzésnek helyet! Erre ez?
- Gyerekek, ez bonyolult!
- A felnőttek bonyolultak – mondta hangosan Ron. Karját összefonta a mellén.
- Igazuk van! Azt hiszem ez az a pont, amikor már vagyunk olyan idősek, hogy beleszóljunk. 16 múltam, az Isten szerelmére! Nem ítélkezhettek fölöttünk ilyen egyszerűen.
- Én maradok – jelentette ki Sophie.
- Rendben, Sophia Margaret Lamont. Akkor te itt maradsz, egyedül. Csak eltartod magadat – vonta meg a vállát Anyám.
- Tudom, hogy dühösek vagytok, és megértelek titeket. De vissza kell mennünk. Ti nem akartok otthon lenni?  - nézett végig rajtunk Apa. - Emma, te mindig egy francia férjről álmodoztál. Soha nem egy amerikairól, spanyolról!
- Apu... - sóhajtottam elhaltan.
- Azt hiszem a beszélgetésnek vége – törte meg Anya a közel 2 perces csöndet, amíg én próbáltam nem arra gondolni, amire Apa utalt. Tudta, hogy ez tabu, de mégis felhozta Nicket. - 3 hét múlva utazunk, addig köszönjetek el a barátaitoktól.
- De Frankie-ék csak augusztusban jönnek vissza – tiltakozott Ron.
- Majd elbúcsúzol telefonon.
   Öcsém még egy dühös pillantást vetett szüleinkre, és felrohant a szobájába. Fél perccel később Sophie és én követtük a példáját.