~JB~. I'm sure it's more than us. [Ł]

köszi a szép kommenteket, örülök, hogy tetszett az 1 évad utolsó fejezete.:) Annak is örülök, hogy már 3an szeretnétek új évadot. Ez is sokat jelent, de szeretném, ha páran még írnátok.^^ ha nem itt akartok mnidenki előtt akkor írjatok emailt[dorikah_us5.fan@citromail.hu] vagy felvehettek msnre[tolnai.dora@hotmail.com]. :D

szóval remélem írtok még néhányan.^^ addig is olvassáto kel a másik, US5os történetemet. Nem baj, ha nem ismeritek a bandát.:) [www.lovemusicgirl.freeblog.hu]

na szóval, csak ennyit akartam.:) puszi.pá. Dóri.:*

U.i.: Era, épp fent vagyok msnen, de te nem.XD + köszi hugi.♥

70. rész


Biztos voltam benne, hogy álmodtam az egészet. Igen, és abban is, hogy még csak január 2-a van. De jó, megyünk haza!! Hisz ez nem lehet valóság! Még, hogy szakított velem Noel és most Nickkel járok. Kreatív vagy álmodban, Caroline! Szörnyen kreatív!
Ám sajnos ezek a gondolatok egyből elszálltak, amikor ránéztem a naptárra és láttam, ahogy január 14-e van. És szerda...ami - pár másodperc gondolkodás után le is esett: - iskolát jelent. Kipattantam az ágyból, berohantam a fürdőbe és gyorsan megmosakodtam. Fogat mostam, majd kerestem ruhát. Épp annyit időm volt még, hogy bedobáljam a szükséges könyveket a táskámba, lerohanjak, bedobjam a tízórait a táskába és rohanjak Sophie után. Anyám kiáltását még hallottam:
- Mi a fenét csináltál eddig? Sophie már 5 perce elment!
Ahhoz képest, az utca végén állt és várt valakire vagy valamire.
- Te? - kérdeztem meglepetten.
- Rád vártam - felelte, majd közösen indultunk a buszhoz.
Amikor Pati és Diana meglátták, hogy mosolygok és nem vagyok zombi egyből rá is kérdeztek. Sophie sem tudhatta mi bajom, mert miután tegnap hazaértem felmentem a szobámba és bezárkóztam. Most három kíváncsi arc nézett rám, de én csak vigyorogva megráztam a fejem. Nem akarom elrontani a hangulatomat!
Végig vigyorogtam a napot.
- Látom jó kedved van! Mi az oka? - kíváncsiskodott Laura.
- Jó kedved van? - kérdezte Adam. - Elrontsam?
- Azért van jó kedvem, mert mondta Pati, hogy kidob téged! - a srác arcáról lefagyott a mosoly és már rohant is megkeresni a barátnőmet.
Oké, talán nem volt a legszebb húzás, de ő kezdte! Van kifogás egyenlő nincs probléma. Az utolsó óránk után csoportosan nyomultunk a buszhoz. Leghátul ültem. Pati, Diana, Lily, Noel és Fred társaságában. Bár Fred csak 5 percnyire lakott a sulitól, ezúttal felszállt a buszra. Valamit meg akart beszélni Noellel.
Ami Noelt illeti: igaza volt. Mintha elfelejtettük volna az elmúlt 2 hónapot. Persze, nem lehet elfelejteni! Sza.r érzés, ha egyszerre két embert szeretsz. De már nem kell ezen rágódnom. Remélem, hogy többet nem leszek ilyen helyzetben. :D
A buszon majdnem elaludtam, olyan fáradt voltam. A hétvégén alig aludtam...:S Lehet, hogy betegnek kéne lennem. :/ De lehet, hogy nem kéne. Holnap még írok egy dogát és az az utolsó...
Egész délután arra tanultam. A fejem szörnyen fájt így inkább leraktam a könyvet. Majd kipuskázom. :S Vagy reggel átnézem - gondoltam magamban. Majd hátradőltem az ágyamon és egyből elaludtam.

A dolgozatot szerencsésen megírtam és úgy éreztem: ez sikerült az egyik legjobban.  Mindenki boldogan lépett ki az utolsó óra után.
- Vége! Érted, Emma! Vége! Év végéig egy dolgozatot sem akarok látni - sóhajtozta boldogan Laura.
Én is örültem, hogy vége volt a félévi felméréseknek, de tudtam, hogy attól még holnap is be kell jönni. Patival egymást átkarolva mentünk a buszhoz. Lily és bátyja kocsival mentek haza - a mázlisták. :D Sophienak pedig még volt egy órája.
- Csinálunk ma valamit? Vásárlás? Part? Deszkázás? - kérdezgette Diana.
- Tőlem elmehetünk valahova, de még mindig nincs egy vasam sem - válaszoltam szomorúan.
- Tényleg.... De akkor is ott van még a part és a deszkázás.
- Oké, de hívjuk Laurát is deszkázni - mosolyogta Pati.
- Akkor mondjuk 5kor találkozunk Lauráéknál. Neki legyen meglepetés - vigyorogtam.
A két lány bólintott. A buszon a délutánt részletesebben is megterveztünk.
Háromnegyed 5kor már felöltözve battyogtam le a lépcsőn.
- Kicsim, apával elmegyünk. 8 óra után jövünk. Tudnál vigyázni a testvéreidre? - kérdezte anya, aki kosztümbe volt felöltözve.
- De... mondtam, hogy a lányokkal megyek deszkázni - ellenkeztem.
- Ó! - sóhajtott meglepetten anya.
- Sophie tud vigyázni Ronra - folytattam. Anya keserűen nézett rám majd megegyezően bólintott.
- Sophie! Vigyázz az öcsédre! - kiáltott fel az emeletre apu. Sophie elrohant a földszintre és védekező szónoklatba kezdett:
- Úgy volt, hogy Emma vigyáz majd rá! - gyilkos pillantást vetettem rá.
- Miért kellett nekem még egy harmadik gyerek - morogta anyu tehetetlenül.
Fogtam a Laurától karácsonyra kapott deszkámat és kiléptem az ajtón. A kapuban egy ballonkabátos hapek állt kalapban.
- Apa, jött hozzád valaki! - kiáltottam be még apunak és már le is ugráltam a lépcsőn.
Kinyitottam a kaput.
- Jó napot! Apa mindjárt itt lesz - mondtam az idegennek és tovább mentem.
- Miről kéne apuddal beszélnem? - hallottam az ismerős hangot a hátam mögül.
Megfordultam. Nick levette a fejéről a kalapot és így már felismerhetővé vált. Épp azzal volt elfoglalva, hogy szemügyre vegyen.
- Tegnap emo, ma deszkás... Mi van veled? - kérdezte ironikusan. Rámosolyogtam, majd odamentem és átöleltem.
- Most tényleg, hova készülsz?
- A lányokkal deszkázni - válaszoltam.
- Kár...pedig be akartam mutatni a barátnőmet a bátyáimnak - morogta szomorúan.
- Ba...óóóóóóóó! - sóhajtottam. - Nagyon be szeretnéd mutatni őt? - kíváncsiskodtam.
- Aha.
- Akkor lehet, hogy lemondja a programját...
- Köszönöm - ölelt át újra.
- De ezért még hatalmas árat fizetsz. Pati meg fog ölni... - motyogtam vészjóslóan.
- Kibírom.
Felhívtam a lányokat és azt mondtam, hogy közbejött valami. Nagyon nehezen elfogadták, hogy nem megyek, de aztán megígértették velem, hogy holnap elmondom mi volt az a "valami". Úgy gondoltam, hogy ha Jonaséknak elmondom akkor nekik is elmondhatom.
Mikor Sophie megtudta, hogy végül Jonasékhoz megyek ő is jönni akart, szóval Ronnak is jönnie kellett. Ő ezt persze cseppet sem bánta. :D
Negyed óra múlva pedig Frankievel futkároztak az udvarban. Én a földön ültem és Elvist simogattam, Nick fél méterre tőlem. Sophie, Joe és Kevin a hintaágyban várták, hogy megjelenjen a titokzatos lány és Nick bejelentse:
- Ő itt a barátnőm!
Nem, nem, ez nem így történt. Pár percig csendben ültünk. Nick néhányszor az órájára pillantott, Joe le sem vette a szemét a ház melletti ösvényről.
- Nem fog onnan jönni senki - szólalt meg végül Nick.
- Akkor szólalj már meg!
- Na szóval, ugye azt mondtam...
- Már tudjuk, azt mond meg, hogy hívják az új barátnődet - vágott közbe Kevin. Az ő arcán is az izgatottság jelei mutatkoztak.
Éreztem, hogy Nick rám pillant, de a szememet Elvisre szegeztem.
- Emma - most biztos voltam abban, hogy mindenki engem néz. Felemeltem a fejem.
- Azt hiszed Emma tudja a választ? - kérdezte szórakozottan Sophie.
- Jajj! Emma az.
- Ez...igaz? - tátogta Joe.
Nickkel egyszerre bólintottunk, majd azon kaptam magam, hogy Sophie átölel.
- Erre várok mióta megláttad Nicket - motyogta.
Bátyjai sorban gratuláltak Nicknek és nekem is adtak egy-egy puszit. Aztán Joe és Kevin belekezdtek a nosztalgiázásba.
- Ó, mikor először küldtük el Nicket érted a suliba...
- Ó, mikor szerencsétlen egy vörös folttal a képén jött haza és közölte megcsókolt...
- Te meg lekevertél neki egyet...
- Ó, mikor Selenához ment vigasztalásul...
- Ó, mikor bevertem Kevinnek és Joenak egyet - szólt közbe Sophie is ilyen álmodozó hangon.
- De...hisz  olyan még nem is volt - ellenkezett Kevin, aztán leesett neki.
Joe és Kevin egymás ellen futottak. Ki bír messzebb kerülni Sophietól. A futkosásra Elvis is azt hitte, hogy játékidő van. Ő Sophiet kezdte kergetni. A Jonas fiúk öccse és az én öcsém hasukat fogták a nevetéstől.
- Hagyjuk őket egy kicsit - suttogta Nick a fülembe, majd kézen fogott és elmentünk sétálni.
Egészen a partig elmentünk és végig beszélgettünk.
- Hogy hogy ennyit beszélsz mostanában? - kérdeztem, amikor már a parton ültünk a homokban.
- Nos, a legutóbbi veszekedésünkkor hozzám vágtad, hogy semmit nem tudok rólad. Igazad volt. Elhatároztam, hogy ez megváltozik és velem is lehet majd órákat beszélgetni - magyarázta vigyorogva.
- Ó, köszi - motyogtam meglepetten.
Pár percig némán néztük a naplementét. A fejemet a vállára hajtottam, ő pedig átölelt.
- Emlékszel, amikor először találkoztunk azt mondtam neked, hogy ismerős vagy. Mintha láttalak volna már valahol - kezdte.
- Igen, emlékszem.
- Akkor igazat mondtam. Az előtti nap volt egy villanás. Mintha láttam volna egy szempárt, ami később teljesen úgy nézett ki mint a tiéd - magyarázta.
- Varázslatok nem léteznek, Nick - ellenkeztem.
- De szerelem első látásra igen.
- Honnan veszed?
- Onnan, hogy azokba a szempárokba első látásra beleszerettem - válaszolta.
Felnéztem az arcába és elmosolyodtam. Közelebb húzott magához, majd szenvedélyesen megcsókolt, mintha csak azt akarna bebizonyítani: igenis első látásra szerettem beléd.

                                                              

sziasztok!:D

hát itt van.:D remélem tetszik. és szeretném, ha most is írnátok véleményt. :) ha írtok, akkor pls. azt is írjátok bele, hogy szeretnétek-e 2.évadot?:D:P

hát, előre is köszi.:) Ó, és a másik törim linkje: www.lovemusicgirl.freeblog.hu   annyit hozzá tennék, hogy ez nem JonasBrothers-es.:D:( [nemszomorúXD] a másik kedvenc bandámról, az US5ról szól.:) de azért nyugodtan elolvashatjátok.;) 

megyekiss:D puszi :Dóri.:*

69. rész

- Szia, Caroline!
Megdermedtem. De hogyan is mert fel?! Hisz olyan jó volt az álca... Ah:@:S Ő közben leült mellém. Felnéztem és felálltam. Megfogta a csuklóm és visszahúzott a padra.
- Miért bonyolítasz meg mindent? - kérdezte.
- Mert így könnyebb - feleltem gondolkozás nélkül. Felvonta a szemöldökét. - Oké, nem könnyebb!
Egyetértően bólintott.
- De... most mennem kell, szia! - motyogtam gyorsan, majd megint felálltam, de Ő ismételten visszarántott.
- Nem kell menned sehova! Megkérdeztem Sophiet - ellenkezett. Mivel nem mondtam semmit így folytatta: - Miért nem akarsz beszélni velem?
Váll vonás.
- Miért nem akarsz a barátnőm lenni?
Szájtátás, felvont szemöldök és végül, nagy nehezen vállvonás.
- Szeretsz?
Vállvonás.
- Mit akarsz?
- Elmenni innen! - feleltem
- Az nem fog összejönni, mert addig nem mész el innen, amíg válaszokat nem kapok - jelentette ki, akár egy parancsnok.
- Jó, jó!
- Sze... kezdjük az elején! Miért nem akarsz velem járni?
- Azért, mert azzal megbántok embereket - mondtam bűntudatosan.
- Kiket?
- Noelt.
- Sophie azt mondta, hogy szakítottatok - eszem a húgom okos fejét. :S- Oké, következő kérdés! Vagyis az utolsó - tette hozzá pár pillanattal később. Talán nem jutott eszébe másik kérdés? - Szeretsz?
- Hányszor kérdezed meg még ezt? - kérdeztem vissza.
- Addig amíg nem kapok rá egy őszinte választ. Én ne mondd azt, hogy "gondolkodnod kell"! - mondta szigorúan.
- Akkor még néhányszor meg fogod kérdezni - morogtam ellenségesen.
- Jajj, Emma! Mi kell még neked? Szeretlek. Nick Jonas szerelmes beléd és te is szereted őt. Ne nézz így, te mondtad! Más lány már rég boldogan ülne mellettem a padon.
- De én nem vagyok más lány. Én Emma vagyok - ellenkeztem.
- Épp ezért...
- Én is szeretnék veled ülni a padon - fűztem tovább a mondani valómat.
- Remek! - közelebb húzódott hozzám, de arrébb másztam.
- Nem így értettem.
- Rendben. Szóval, mi a feltétele annak, hogy járj velem? - kíváncsiskodott. Átgondoltam.
- Az, hogy nem bántok meg vele senkit - válaszoltam végül.
- Régebben nem voltál ilyen gondoskodó - féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Régebben felpofoztalak amikor "szerelmet vallottál" - vágtam vissza. Nevetett.
- Ha megígérem, hogy senkit nem bántasz meg vele? - kérdezte.
- Hogyan tudod ezt megígérni? - tettem fel a jó kérdést.
- Úgy, hogy ezt kiszedem a hajadból  -felelte és kiszedett egy levelet a hajamból. - Aztán... megkérem Sophiet, hogy ürítse ki az emós cuccaidat a gardróbból. Ó, és megkérem Noelt, hogy adja ránk áldását.
- Persze...
A jó ruháimat?! Hogy meri?! :D Sophiet ismerve azok a ruhák nem a kukában, hanem az ő szekrényében landolnak... De jó, legyen neki gyereknap. De én akkor is félek. Mégis csak tegnap szakítottak velem!!!!
- De Noel tegnap szakított velem - vetettem be az utolsó védőgránátot.
- Sophie azt mondta azért, mert azt szeretné, ha velem lennél - válaszolt meglepetten.
- Sophie honnan tud ilyeneket?! - vállat vont.
Aztán felállt. Már-már azt hittem elmegy, de felém fordult és a kezét nyújtotta. Felvont szemöldökkel néztem rá. Biztatón rám mosolygott. Megfogtam a felém nyújtott jobbját és felhúzott. Amikor már nagyjából egy magasságban voltam vele - tehát mindketten álltunk XD -, félrebillentette a fejét.
- Akkor most...?
- Mondjuk, járjunk? - kérdeztem félénken, közben el is vörösödtem.
- Akkor kérdezhetek még valamit?- bólintottam.
Mielőtt kérdezett volna megfogta a másik kezemet is és közelebb lépett hozzám. Felnéztem az arcába. Egy apró mosoly bujkált a szája sarkában. Egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Még  mindig mélyen a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű barna szemeivel. Miért is szidtam le? Hisz olyan csodálatosak! Aztán puha ajkaival megérintette az alsó ajkamat. Egy pillanatra elszédültem tőle, majd visszacsókoltam. Karjai közben átölelték a derekamat és még közelebb húzott magához. Soha nem akartam, hogy elengedjen. Noel is nagyon jól csókolt, de Nicket nem érhette utol. Több mint egy perc után végül elváltam édes ajkairól.
Biztos voltam benne, hogy az arcom vörös. Egymásra mosolyogtunk, majd átölelt. Az arcomat az ingébe fúrtam.
- Azt akartam kérdezni, hogy... nem akarsz-e felpofozni.
Belemosolyogtam a vállába, és elmorogtam egy 'nem'-et.

68. rész


Tudom, hogy az emberek hü.lyének néznének, ha tudnák mit csinálok. Más ha szerelmes egy srácba és a srác is belé akkor egyből karjaiba esnek. De ha barátja van akkor kidobja. Még akkor is, ha az a srác egyben a legjobb barátja is. Az aki a legtöbbet tud róla. És nagy, de nagyon szereti.
De én nem vagyok ilyen. Hisz most is mit csinálok? Ülök az ablakban és nézem az utcát. Pedig most épp - a pláza cica törvénykönyv szerint - Nick szájában kéne matatnom és egyáltalán nem azon keseregni, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Dalt kéne írni - ó, hányszor futott már át rajtam ez a gondolat!? Ám akárhányszor papírt és tollat vettem elő csak, már megszületett és befutott szerelmes dalok szövegeit tudtam lefirkálni.
Vasárnap délben amikor lementem a földszintre egy üveg ásványvízért és Ron beszámolóját hallgatták a szüleim. Akkor ért haza Frankietől.
- Igen, és Nick bá' is hazajött. Egy kicsit sápadt volt, de azt mondta jól van. Aztán felment a szobájába és bezárkózott. Frankievel be akartunk menni, hogy elkérjük Elvist, de nem nyitotta ki - öcsém vállat vont én pedig gyorsan eltűntem a lépcsőn.
Az az érzés, amely egész hétvégén arra késztetett, hogy zombi képpel mászkáljak és keseregjek, túlélte a vasárnap éjjelt és hétfőn is rajtam virított.
Egész nap nem voltam jelen csak testben. És ennek délután láttam kárát....
5 óra után pár perccel hallottam, ahogy csöngetnek a bejárati ajtón. a szobámban, az ablakban ültem, de nem láttam, hogy ki jött. Egy perccel később kopogtak az ajtómon.
- Ki vagy? - kérdeztem. Ha Nick az akkor semmi féleképpen nem jöhet be!
- Noel vagyok - hallottam a fiút.
- Nyitva van  -feleltem, majd visszafordítottam a fejemet a kert felé.
Noel pár másodperc múlva leült az ágyra velem szembe. Nézte az arcomat de én nem néztem rá. Nem voltam mérges rá vagy ilyesmi. Egyszerűen csak utáltam az érzelmeket és Los Angelest.
- Mi történt veled? - szakította félbe a csendet Noel.
- Semmi - vontam vállat.
- De igen, valami történt - ellenkezett. - Úgy nézel ki mint egy zombi! Azóta vagy ilyen, hogy a kórházban találkoztunk. Vagy legalábbis eljöttünk onnan. Csináltam valamit?
Keserűen felé fordítottam a fejem.
- Nem te vagy az oka - nyugtattam meg. - Hanem ez a város!
- Szeretném ha megint mosolyognál - kérlelt. Megpróbálkoztam egy műmosollyal. Sóhajtott.
- Figyelj. Azt hiszem sejtem mi a baj - mondta egy újabb csendes perc után. Kérdőn ránéztem.
- Szereted Nicket, ennyi.
Meglepetten néztem rá. Hogy jött rá?! Tiltakozni próbáltam.
- De én...
- Nyugi - felállt és odajött hozzám. - Nincs harag! Csak azt szeretném tudni, hogy igazam van-e.
Felnéztem az arcára. hisz még mindig hevesen dobog a szívem, ha ránézek. Bólintottam.
- De én téged is szeretlek! - tiltakoztam. - És...
- Elhiszem! De, Emma! Én azt szeretném ha boldog lennél - mondta.
Ez volt az a mondtad ami előcsalta a könnyeimet. Sírva öleltem át a derekát. Megsimogatta a fejemet, mint egy kiskutyának.
- Emlékszel mit mondtam, amikor azt szerettem volna, hogy járj velem? - kérdezte miközben még mindig a fejemet simogatta.
- Azt, hogy ha tragikus körülmények között szakítok veled még akkor sem leszel rám mérges. Mert belement ebbe járásba. És azt, hogy szeretsz - szipogtam.
- Nem is vagy annyira buta - nevettem.
- És te mérges leszel, ha azt mondom, hogy szakítok veled, mert azt szeretném, hogy Nickkel járj?
Eltoltam magamtól és felnéztem az arcába. Ezt most komolyan mondta?! Azért hihetetlen, mert tudom mennyire nem bírja Nicket.
- Igen, komolyan mondtam - válaszolt a ki nem mondott kérdésre. Oké, már megint hangosan gondolkodtam.
- Én nem fogok Nickkel járni! - jelentettem ki.
- Ó, igen? És miért nem? gúnyolódott. - Azért, gondolom, mert mindketten szerelmesek vagytok egymásba és ez túl nagy akadály...
- Jajj, ne már!
- De, igen! Emma, ne legyél bolond!
- De én az akarok lenni - sírtam újra.
...

Szóval megtette. Azt mondta azért, hogy nekem jobb legyen, de nem lett jobb. Azt ígérte, hogy ezek után a legjobb barátok leszünk akik mindent elmondanak egymásnak. Ma reggel kezdte el ezt. Próbáltam vigyorogni a rókás vicceken amiket a buszsofőr mondott. Patiék elég érdekesen figyelték a kétségbeesett próbálkozásokat. Ők próbáltak rajtam segíteni, de nem ment. Ez helyett inkább beszámolót tartottak arról, hogy az összes fiú görény.
De nekem nem a fiúkkal volt gondom - mondtam nekik. Hanem az egész várossal. És, hogy ezt ne begyék magukra, mert nem rájuk vonatkozik. Ők a szememben a legkedvesebb spanyolok.
Kedd délután volt. Zenét hallgattam és közben a neten császkáltam. Msn-re nem mentem fel, mert tudtam, hogy rám írna néhány kellemetlen személy. Na jó, egy.
És akkor elhatároztam, egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy beöltözök emo-nak!
Azért teszem ezt, mert el szeretnék menni sétálni, és túlságosan felismerhető vagyok.:S Kerestem néhány szöveget az emokról és elolvastam őket. Aztán beugrottam a gardróbba és kerestem fekete vagy színes cuccokat. Találtam egy fekete csőnadrágot, egy világoskék pólót és egy lila, kockás ing szerű valamit. Egy fekete-fehér övet is találtam. Aztán egy kicsit feltupíroztam a hajamat és tettem bele egy lila hajpántot. Aztán a lila Conversemet is a lábamra húztam.
Felraktam néhány kék és lila kiegészítőt, majd egy nagy napszemüveget. A zsebembe raktam a telefonom és kimentem az utcára.
Sétáltam az utcákon míg el nem jutottam a kedvenc parkomhoz. Ott leültem az egyik padra. Felhúztam a lábamat, átöleltem a karommal és ráhajtottam az állam. Csendben ültem és néztem a szökőkutat meg az embereket. Örültem annak, hogy a szabadban vagyok még is senki nem ismer fel.
Ám ez az érzés nem boldogított fél óránál tovább.
- Szia, Caroline!

pacsee.

bocsi, ilyen sokat kellett várni a részre:S Pénteken és szombaton full nem voltam itthon, szóval nehéz lett volna írni.:S ma is rengeteget tanultam, na meg forma 1<3

A lényegre térve, remélem tetszett a rész. Írjatok kommenteket meg ilyenek.:D köszönöm Erának.:D 2 nap? Gratula és mégegyszer köszii♥

És ha már szóba hoztad akkor még leírnám ide, hogy hamarosan tényleg vége lesz...De mondjuk már gondolkodtam azon, hogy írok egy 2. évadot... Naa, mit gondoltok?^^ írjatok egy igen-t vagy nemet a komment végére. vagy a levélbe[dorikah_us5.fan@citromail.hu]

és akk. ennyi lenne.:) puszi :Dóri.:*

u.i.: a másik törim, amit nem rég kezdtem írni.:D olvassátok el, még akkor is ha nem vagytok a banda rajongói.;D www.lovemusicgirl.freeblog.hu

67. rész

-  Mond el az igazat! - szólított fel.
- Oké. Miről? - ismételtem meg a kérdést bár valahol nagyon is tudtam mire kíváncsi.
- Jaj, Emma! Nagyon jól tudod miről! - fakadt ki. - Arról, hogy mit is érzel irántam igazából.
Szomorúan ránéztem. Eszembe jutott, hogy anyának is. De ő az Anyám. Benne jobban megbízhatok, mint egy fiúban... Én nem vagyok ilyen. Csak annak öntöm ki a szívem akiben megbízok. Ezt el is akartam volna mondani neki, de megelőzött.
- Nem bízol bennem, ugye? - keserű mosolyra húzta a száját.
- Nem - visszamosolyogtam.
- Oké, akkor mond el!
Rosszallóan ránéztem, de legalább azt elérte, hogy jobb kedvem legyen. Még mindig nem mertem elmondani neki... Pár másodpercig még csendben ültünk, aztán sóhajtottam egyet.
- Beszéljünk inkább másról - próbáltam ellenkezni. Most ő sóhajtott tehetetlenül.
- Jó, miről? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem őszintén.
- Csak azért mondtad, hogy beszéljünk másról, mert időt akartál nyerni? - vigyorogta. Bólintottam.
- Mizu? - kérdeztem gyorsan, mielőtt leszidott volna.
- Élek - mutatott a csipogó gépezetre.
- Oké! Elmondom - mondtam határozottan.
Megleptem a hangos kijelentéssel, de kíváncsi tekintettel nézett rám. Talán attól félt, hogy meggondolom magam, ha kérdezősködik. Szóval nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mi milyen hatással volt rám és közben azon agyaltam, hogy ezek után mi lesz... Abban biztos voltam, hogy soha többé nem merek majd Noel szemébe nézni, hisz épp most vallok szerelmet egy másik srácnak. Szörnyű egy helyzet. Könyvet kéne írnom... :S Miközben beszéltem tudtam azt is, hogy a szavaimnak hatalmas súlyuk van. Féltem a jövőtől. Vagy legalábbis az elkövetkező 5 perctől. Mert nem tudtam mit fog hozzáfűzni Nick. Reméltem, hogy az, hogy
- "Azt hiszem az lesz a legjobb, ha elfelejtjük az elmúlt hónapokat és én megyek Selenához te meg vissza Chicago-ba!"
Haha. Álmodik a nyomor. Semmi esély nem volt egy ilyen kommentárhoz. Mégis imádkoztam érte, azért, hogy megutáljon az érzéseim miatt. Bár tudtam: inkább még jobban szeretni fog.
Amikor befejeztem a beszélést felpattantam az ágyról - csakhogy ne kelljen a szemébe néznem - és odamentem az ablakhoz. Vártam a döbbent, boldog választ, de még mindig nem szólalt meg. A helyzet kezdett kellemetlenné válni.
- Mondj már valamit! - szakítottam meg a csendet.
- Várj, előbb felfogom, hogy mit mondtál.
Feléfordultam és megnéztem az arcát. Egy gyenge vigyor volt rajta és tényleg látszott rajta, hogy gondolkodik.
- Ide jössz? - kérdezte. Megráztam a fejem.
- Én inkább...inkább kimennék - dadogtam.
- Rendben. De még visszajössz? - reménykedett.
Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy felejts el, de inkább bólintottam és kimentem a folyosóra. A kórteremnek volt egy ablaka ami a folyosóra nyílt így látta volna, ha nem húzok el onnan. Így egy nyugodt ábrázattal elsétáltam az ablak alatt aztán, miután befordultam az első folyosóra rohanni kezdtem. Amikor "kiléptem" a kórház főbejáratán egy ismerőssel találkoztam. Ez az ismerős Noel volt.
Ott megtorpantam és rémülten néztem a fiúra.
- Emma! - sóhajtotta meglepett megnyugvással. - Hallottam mi történt.. Sophie mondta... jól vagy? - kérdezte atyáskodva.
- Én.. jól - feleltem.
Ezt persze nem hitte el. Lementünk a kórház előtti lépcsőn és leültünk egy padra. Csendben ültem mellette. Legszívesebben átöleltem volna, de nem mertem. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Szorosan átölelt.
- Mi a baj? Nem szoktál ilyen csendes lenni...
- Semmi. Csak gondolkozok - feleltem egy műmosoly kíséretében.
Pár percig megint csendben ültünk a padon. És én közben tényleg azon gondolkoztam ami történt. tudtam, hogy megígértem Nicknek, hogy visszamegyek, de nem mertem. Már amúgy is kezdett sötétedni. A parkoló felé tekintettem, ahol pár másodperces keresgélés után megpillantottam Jonasék autóját. Tehát még anyu is itt van. De Noel mivel jött?
- Hogyan jöttél ide? - tettem fel a kérdést.
- Kocsival - válaszolt meglepetten.
Ó, tényleg, mekkora barom vagyok. Hisz ő már elmúlt 16.
Erről persze egyből eszembe jutott a pár hét múlva esedékes szülinapom. Arra valószínűleg meg kell hívnom Nicket. Szóval hogyha elkerülném az már elég nagy baromság lenne, ha nem hívnám őt meg a "Sweet 16"-emre. Oké, nekem ilyen nem kell. Jöjjön el Pati, Laura, Diana, Lily és Adam, na meg talán Jonasék nélküle és boldog leszek.
- Emma, a hallgatásod megőrjít - szakította félbe a srác gondolatmenetemet.
- Csak a szülinapomról elmélkedek - magyarázkodtam és kibújtam az ölelésből.
- Igen? És akkor miért sírsz? - vonta fel a kérdést.
Gyorsan a szememhez kaptam. Az valóban nedves volt egy kicsit a könnyeimtől. Gyorsan letöröltem őket és az orromat is kifújtam.
- Sajnálom.
- Na, mond el mi olyan elszomorító a szülinapod körül?! - próbált meg jobb kedvre deríteni.
- Csak azon gondolkodtam kit fogok meghívni.
- És kit?
- Hát Patit, Laurát, Dianát, a húgodat, Adamot... téged - tettem hozzá -, és Jonasékat. De kizárólag Nicholas nélkül!
Az utolsó mondattal mindent összezavartam benne.
- Összevesztetek Nickkel? - kérdezte gyanakodva. - Akkor ezért vagy ilyen elkent?
- Én...csak... igen összevesztünk. És azt hiszem.. jobb lenne távol maradnom tőle - válaszoltam zavartan.
Végül nem kérdezett rá min vesztünk össze.
- Nem akarsz hazamenni? - kérdezte inkább.
- De, ez egy jó ötlet. De.. szólok anyának - mondtam gyorsan.
- Mehetek veled? - kérdezte. Végül is, miért ne?
Bólintottam, majd visszamentünk a kórházba és megkerestünk a kórtermét. Vagyis a megfelelő folyosón odaosontam az ablakhoz és a sarkából belestem. Azt akartam megtudni, hogy anyám itt van-e. Bent volt és Denise mellett ült. De jó. -.-"
Most, csak, hogy megmagyarázzak dolgokat, ne nézzetek őrültnek. Elhatároztam, hogy távol tartom magam Nicktől bármi áron. Tudtam, hogy az esélyeim igen csekélyek, de meg fogom próbálni. Azt is tudtam, hogy fájdalmas lesz... Nem érdekelt.
Noellel a hátam mögött benyitottam a kórterembe. Nick arcára hatalmas vigyor ült ki. Féltem: már lenne válasza. De amint beléptem elfordítottam róla a szememet.
- Anyu! Ha nem baj, hazamennék - mondtam anyának. El bírtam képzelni Nick dühös és egyben csalódott ábrázatát. Hiszen megszegtem az ígéretem. És talán tőle kéne engedélyt kérnem. Mondjuk egy "bocsi, de fáradt vagyok"-kal... :S
- Rendben, Em! Menj nyugodtan. Én majd megyek Denisékkel - bólintottam.
Elköszöntem Jonaséktól. Nem akartam kegyetlen lenni így Nickre is rámosolyogtam.
- Jobbulást, Nick! - majd gyorsan kispuriztam a kórteremből.
Noel és én nem beszélgettünk a hazafelé vezető úton. Ő 5 másodpercenként ránézett az arcomra. Nem tudta mi bajom. Fogalmam sem volt arról hogyan néz ki az arcom, de ez volt a legkisebb gondom. Azt akartam, hogy oldódjon meg minden bajom. Szerettem volna megállítani az időt. Ó, milyen jó lenne. Vagy olvasni az emberek gondolataiban. És akkor már az elejétől fogva sejthettem volna, hogy ez lesz.  Most már persze hiába keseregtem a múlton. Inkább a jövőre kellett volna koncentrálnom és arra,  hogy mit mondok majd a többieknek amikor feltűnik nekik: 3 kilométerről elkerülöm Nick Jonast.

oké, oké bocsi, hogy így elhúzom. de grétikének olyan jó ötlete volt, hogy muszáj ezt megtennem:D

és garantálom, hogy az elkövetkező részekben fejleménye lesz az itt történteknek. jój.megbeszéltük?:D nincs harag.ennyi.^^ ♥

szólva mégegyszer BOCSI, azért is ermt nem volt rész:D de szurkolni kellett a mási kedvenc bandámnak.:PPPPPPPPP

na sziasztok[kommentet íírjatook.:]

Dóri.

amíg írtam végig egy számot hallgattam: www.youtube.com/watch

Vince Tomas(US5) -I'm with U   nagyon,de nagyon szeretem ezt a számot.nem illik igazán a részhez, de halgassátok meg.;D

66. rész


Még egyszer rám nézett, majd elindult az előszobába. Ott megállt. A pillanat töredékéig azt hittem, hogy megint visszanéz rám. Ahogy most összevesztünk, talán utoljára. Ám egy másik pillanat töredékkel később összeesett.
Rémülten rohantam oda hozzá, miközben azon imádkoztam, hogy röhögve felpattanjon. Lerogytam mellé.
- Nick, Nick ne szórakozz! - szóltam remegő hangon.
Megütögettem az arcát. Nem reagált. Aztán leöntöttem egy pohár vízzel. Erre sem reagált semmit. Nem tudtam mit csinálják így előkotortam a telefonom és tárcsáztam a mentőket. Lehet, hogy csak elájult, de hát cukorbeteg... Mi van ha tényleg valami komoly.
- Jó napot! Los Angeles-i mentőközpont.
- Jó napot! A barátom összeesett... és fogalmam sincs mi baja. De cukorbeteg  - mondtam remegő hangon.
- Értem, hölgyem. Kérem nyugodton meg! Legyen szíves megadni a tartózkodási helyét - utasított egy unott hang. Bediktáltam neki a címet.
- Köszönöm. A legközelebbi autónk 5 percen belül ott lesz.
- Értem. köszönöm, visszhall.
- Visszhall.
Ott térdeltem mellette és nem tudtam mit tegyek. Átfutott rajtam, hogy felhívom Deniset. De rájöttem, hogy úgy sem bírni kinyögni értelmes szavakat. Telefonálás helyett megfogtam a kezét és vártam. Pár perccel később megállt a házunk előtt a mentő. Felrakták őt egy ágy valamire és berakták a mentőbe.
- Én is mehetek? - kérdeztem az egyik férfitól. Bólintott.
Gyorsan bezártam az ajtót és felszálltam Nick mellé. Út közben fogtam a kezét. Nagyon féltem, hogy valami baj lesz. Az egyik mentős srác, aki 25 évesnél biztosan nem volt idősebb nyugtatni próbált.
- Nem lesz semmi baj - ismételgette percenként. De én nem nyugodtam meg. Aztán kíváncsiskodni kezdett.
- A barátod? - nem igazán értettem a kérdést. - Együtt vagytok? - Így mindjárt más.
- Nem tudom - motyogtam.
Megértően bólintott. Azt mondta ő is érzett már így. Köszönetképp rámosolyogtam.
A kórházban betolták megvizsgálni, addig kerestem egy nyugodt zugot és onnan hívtam fel Deniset - egy cseppet nyugodtabb voltam mint negyed órája. Miután elmeséltem neki mi történt remegő hangon közölte azonnal itt lesznek.

<Nick szemszög>

Csak arra emlékeztem, hogy Emma rám zúdítja a dühét és tudtam, hogy igaza van. Nem akartam elmenni, de hallottam a hangjában, hogy ha ellenkezek akkor nagyon megbánom.  Aztán minden elsötétült.

Csipogást hallottam. Ebből arra következtettem, hogy élek. Egy narancs folt volt a közelemben. Talán mégis meghaltam? Csak, mert azt olvastam Isten sárga színű és fehérség van körülötte. Épp így volt most is. Egy nagy fehér teremben voltam és az a sárga folt ott gubbasztott tőlem egy méterre. Aztán leesett. Általában a kórházakban van csipogó izé meg fehér szobák.
A narancs folt felállt és odament a szoba egyetlen ablakához. Rá akartam szólni, de nem ment. Aztán felém fordult. Gyorsan becsuktam a szemem. Hamarosan megcsikordult egy szék, majd pár másodperccel később valaki megfogta a kezemet. Vagyis megszorította mintha attól várna segítséget.
- Sajnálom, Nick - szipogta.
Felismertem - Emma volt az. És miattam sír, miattam szomorú. Már megint! Kinyitottam a szemem ám ugyanabban a kórterem ajtaja is kinyílt. Emma odafordította a fejét így nem láthatta, hogy kinyitom a szemem. Pech. :S
A szüleim és a testvéreim jöttek be. Emma odament anyához. Valamit sutyorogtak majd Emma kiment.
- Öcsi - sóhajtotta Kevin amikor látta, hogy fel vagyok.
Megkérdezték hogy vagyok, meg ilyenek. Aztán bejött egy doki. Azt mondta, hogy nincs különösebb baj, de holnapig bent kell maradnom. Ez után nem nagyon figyeltem rá. Csak az foglalkoztatott, hogy beszéljek Emmával. A doki ki is ment és anya beszélt hozzám. Csak akkor kaptam fel a fejem amikor elhangzott a lány hangja.
- És végig itt volt melletted. Nem tudom miért volt olyan zavart az ábrázata, de biztosra veszem, hogy  sírt. Mit csináltatok? - szegezte nekem a kérdést.
- Veszekedtünk - morogtam.
- Jaj, Öcsi! Mekkora egy barom vagy! - sóhajtott Joe. - Szakítasz Selenával, majd összeveszel az Ok-kal?! Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?! - Kevin helyeslőn bólogatott.
- Szakítottál? - kérdezte apa, miközben leült az ágy szélére.
- Igen, de most nem akarok erről beszélni - motyogtam vörös fejjel.
Pár másodpercig csönd volt, majd nem bírtam tovább. Felpattantam és indultam volna az ajtóhoz.
- Hova, hova? - kérdezte Kevin miközben visszalökött az ágyra.
- Bocsánatot kell kérnem Emmától!
-Nem mész sehova! - szólított fel szigorúan anya. Felhagytam a kísérletezéssel, miszerint kikerülöm Kevint...vagy leütöm.
- Majd én idehívom - kiáltott fel Frankie és már ki is rohant az ajtón. Anya tehetetlenül nézett utána.

<Emma szemszög>

Szörnyen éreztem magam. Kiabáltam vele és miattam lett rosszul. Persze az orvos ezerszer elmondta, hogy ez NEM így történt - én meg se hallottam. Amikor Denisék bejöttek megkérdeztem hol van anyu. Azt mondta a büfében. Elmentem és megkerestem. Tényleg ott ült az egyik asztalnál. Leültem mellé és megkérte, hogy meséljem el mi történt. Először elmondtam neki, hogy összevesztünk meg, hogy min. Az után pedig kiömlött belőlem minden. Minden érzésem. Igaz a fejemben visszhangzott az ígéretem, nem tudott érdekelni. Csak az biztatott, hogy anyában megbízhatok. És meg is értett. Még nem igazán fejeztem be a mondani valómat amikor megjelent a büfé ajtajában Frankie. Odajött hozzánk.
- Emma, gyere! - megfogta a  kezem és elkezdett húzni.
Nem tudtam hova vonszol. végül rájöttem - megálltunk Nick kórterme előtt.
- Beszélni akar veled - magyarázta.
- Felébredt?
- Aha - felelte, de én már berontottam a szobába és megöleltem Nicket.
Szegény srác nem tudta mi történik. Hisz legutóbb még kiabáltam vele, meg ilyenek. Ajtócsukódást hallottam. Megfordultam, hogy megbizonyosodjak róla. És valóban, a többi Jonas eltűnt. Visszafordultam a srác felé. Félénken mosolygott.
- Figyelj, sajnálom - kezdtem.
- Nem, én sajnálom.
A szemébe néztem. Eszembe jutott a veszekedésünk közben elhangzott egyik mondatom. Milyen gyönyörű szemei vannak.
- Talán át kellett volna gondolnom, hogy mit teszek. Az lesz a legjobb ha beszélek Selenával - mondta teljes megbánással.
- Ne! - kiáltottam hirtelen. Felkapta a fejét.
- Mi ne? - kérdezte, mintha meg akarna bizonyosodni arról amit hallott.
- Én...csak...izé - motyogtam tehetetlenül. Hirtelen semmilyen kifogás nem jutott az eszembe.
Meglepetten nézett rám, lehajtottam a fejem. Leginkább elsüllyedtem volna. Még mindig kíváncsian nézett.
- Emma, kérlek ismételd meg!
- Ne - suttogtam.
Közelebb húzódott és megpróbált belenézni a könnyel megtelt szemeimbe.
- Na, ne sírj! - korholt le.
- Én nem is - ellenkeztem, bár a hiába, mert a hangom is elcsuklott. Azért gyorsan letöröltem az árulkodó könnyeket.
- Jó, akkor nem sírsz. De beszélnünk kell - jelentette ki féloldalas mosollyal.
- Oké. Miről?
- Mond el az igazat!

65. rész


Hétfő reggel, csak azért, hogy jobb kedvem legyen felkeltem reggel 5kor és egy nagy bögre tea mellett leültem a tv elé. Az egyik csatornán 5től 7ig Mr. Bean-t játszottak minden hétköznap. Azt gondoltam, hogy ez majd egy kicsit feldob.
Be is jött. Magamban röhögve mentem Sophieval a buszhoz, aki boldogan könyvelte el, hogy jó kedvem van. És ennek én is örültem. Egész nap mindenkivel szórakoztam.
- Jól vagy, Em? Nem szoktál nekem örülni - vigyorgott sunyin Adam.
- Szerelmes - magyarázta Fred.
- Persze, beléd - vihogta Noel.
Elkezdtek azon veszekedni, hogy kibe vagyok szerelmes. Okos emberkék:)
Szóval próbáljátok így elképzelni a napomat. Délután felhívtam Joet, hogy bocsánatot kérjek a vasárnapi viselkedésemért. Azt mondta őt nem zavarta, de azért elég muris voltam. Hát igen, el bírtam képzelni magamat.
Kedden Pati arra kért menjek vele vásárolni, de szomorúan közöltem: egy fityingem sincs... Így nem lett semmi a vásárlásból, bár nem is volt szükségem új ruhára. Oké, tudom sokan nem szükség kérdésére vásárolnak, de én ilyen vagyok. Általában. :)
Szerdán és csütörtökön rengeteget kellett tanulnom. Annyi időm sem volt, hogy köpjek egyet. De ha jobban belegondoltam akkor rájöttem, hogy az összes tanár nagyon meghúz minket. Félév és hát ha máskor nem ilyenkor tanulni kéne. Pénteken 2 órán szóban feleltünk, kettőn írásbelit írtunk és még egy olyan felelés is volt, hogy a tanár mondott egy nevet és kérdést. Ha tudtad ötös, ha nem egyes. Ugye, milyen jó módszer? Én is imádtam...
Péntek délelőtt az egyik szünetben Noellel beszélgettünk arról, hogy csináljunk-e valamit. Azt találta ki, hogy szombaton elvisz valahova.
- Nem, nem mondom el - felelte ellentmondást nem tűrő hangon kíváncsi kérdéseimre.
Annak örültem, hogy szombat estére volt programom, de pénteken újabb unalmas órák elé néztem. Elmentem volna Sophieval valahova, csak úgy, de ő az osztálytársaival ment pizzázni. Anya Denise-szel volt valahol, apa dolgozott, Ron pedig valami kirándulásra ment. Szóval 6ig no társaság. Egyedül ültem a nappaliban kedvenc kötetem társaságában - így foglaltam le magam.
Épp megéheztem és mentem volna a konyhába, amikor csöngettek.  Sóhajtottam és irányt változtattam. A látogató türelmetlenül csöngetett újra meg újra.
- Megyek már! - kiáltottam.
Mihelyst kinyitottam az ajtót Nick esett be rajta.
- Nick! - sóhajtottam. - Mit csinálsz?
- Én... beszélnünk kell - felelte zavartan.
Egészében egy kicsit furcsán festett. Narancs póló volt rajta és kék farmer. A szemei olyanok voltak mintha sírt volna. Szétnézett, majd betrappolt a nappaliba.
- Egyedül vagy itthon? - kérdezte, miközben felnézett a lépcsőn.
- Igen, de kérlek ülj le! Szörnyen idegesítő ez a járkálás. - én már rág visszaültem a kanapéra, de ő fel alá kezdett járkálni.
- Mi történt?
- Szakítottam Selenával - felelte tömören.
Tátott szájjal bámultam rá miközben a gyomrom ugrálni kezdett, a szívem pedig hevesen vert. Még mindig fel alá járkált.
- Nick állj meg! - szóltam rá szigorúan.
Tett még pár kört, majd végleg leült az asztal sarkára.
- Miért? - néztem fel rá.
- Nem tudom... - vállat vont és a kezét vizsgálgatta.
Pár percig csendben ültünk. Ő még mindig a kezét nézte én pedig őt. Megpróbáltam normálisan, nyugodtan gondolkodni, de csak az cikázott az agyamban, hogy szakított vele. Szakított Selenával.
- Oké, miattad! - szólalt meg hirtelen.
- Mi...attam? - tátogtam döbbenten.
- Igen, miattad. De ezt neki... neki nem mondtam - elég kényelmetlenül érezhette magát.
- De.. de nem értem - motyogtam. Előre hajoltam, így a távolság fél méterre csökkent közöttünk. Ilyet még nem csináltam a közelében.
- Nem...nem akarnád tudni - ellenkezett.
- Én döntöm el, hogy mit akarok! - csattantam fel.
- Oké! De én megmondtam - védekezésképp felemelte mindkét kezét, majd belekezdett:
- Azért szakítottam vele, mert nem bírtalak kiverni a fejemből. Azért, mert téged szeretlek jobban. És, mert... mert - felvontam a szemöldököm -, mert reméltem, hogy megváltoztak az érzéseid...
Most én álltam fel és kezdtem ide-oda járkálni. Ennyire feltűnt neki? Ennyire látszik rajtam, hogy szeretem? Jézus! :S  Lehet, hogy abból gondolja, ahogy a múlthéten viselkedtem.
- Miből gondolod? - kérdeztem, de nem hagytam abba a járkálást.
- Mit? -értetlenkedett.
- Hogy megváltoztak az érzéseim - magyaráztam türelmetlenül.
- Csak reméltem...megváltoztak? - felcsillant a szeme.
- Öhm... - felvonta a szemöldökét. - Nem... - feleltem végül. Ott az igéreted, Emma -  emlékeztettem magamat. miközben ráharaptam a nyelvemre. Még mindig felvont szemöldökkel vizsgált. Bár hazamenne - kívántam. Akkor nem kéne ilyen helyzetekbe hozom magam...:S
- Oké, és...ezt megkérdezhetted volna, nem? Ezért nem érte meg szakítanod... Selenával. - Szörnyen nehéz volt ezt kimondanom. Legbelül ordítottam miközben az arcomra közömbös kifejezés ült. El akartam neki mondani mindent. De nem lehetett.
- Nos - megköszörülte a torkát, féltem a folytatástól. - Arra gondoltam, hogy ha talán... ha talán megváltozott valami akkor talán...
- Talán szakítok a barátommal? - fejeztem be a mondatot. Bólintott.
Hát ez az. Gondolhattam volna, hogy van valami a háttérben. Valami ami a szakításra adott neki okot. A képébe akartam ordítani, hogy nem is jártam volna Noellel, ha tudom, hogy még szeret. Nem, nem használtam ki Noelt. De olyan jól adta előezt a szerepet Nick. És hittem az álarcnak?! Olyan vak vagy, Emma! Tudtam viszont, hogy ezt sem vághatom hozzá. Hisz akkor tisztán látna.
És milyen aranyos. Csak miattam szakított Selenával.
Ám a 'de aranyos srác ez a Nick' érzést elnyomta a felgyülemlő dühöm. Mégis hogy képzelhet ilyet? Elmúlt az a perc amikor 'csak úgy' a nyakába ugrottam volna. Régen elmúlt. Ha másfél hónappal előbb mondja ezt akkor biztosan boldogan ugrálnék. De én túlságosan szeretem Noel. Túlságosan ahhoz, hogy így megbántsam.
- Én... sajnálom... - motyogta.
- Figyelj, nem tudom mit gondoltál, mit fogok csinálni, de elkéstél - szóltam és megpróbáltam megnyugodni.
- Elkéstem... Miét késtem el? - felpattant - Októberben visszautasítottál, decemberben jön ez a gyógyegér, neki igent mondasz. Most meg azzal hü.lyítesz, hogy elkéstem?!
- Ne nevezd őt így! Te sem vagy jobb - figyelmeztettem.
- Persze! Hisz ő jó fiú, ő megad mindent. Neki van ideje rád. Így van, ugye?!
- Igen így! - kiáltottam rá. - Mert amikor én nemet mondtam neked te elrohantál! Nem vettél rólam tudomást!  Te letámadtál! Csak úgy megcsókoltál! Már amikor először találkoztunk valami bajod volt! Te soha, de soha nem tudtál normálisan viselkedni a közelemben! - Rázúdítottam a dühömet, de tovább ellenkezett.
- És ő mit csinált? Szépen rád nézett?! Vagy ő addig próbálkozott amíg meg nem kedvelted? - kérdezte dühösen.
- Nem! Ő engedte, hogy megismerjem. Nem mondta az első beszélgetésünkkor, hogy "bocsi járunk?"
- Én sem csináltam ezt - tiltakozott.
- Nem ,de céloztál rá! Meg amúgy is. Honnan tudnád ki vagyok? Veled nem lehet órákig társalogni. Neked mindig dolgod van! Ha más nem akkor Selena hív! Ugye, hogy igazam van?!
- Talán ezért - kezdte -, mert nekem hivatásom van! Meg amúgy sem tudom mit bírsz benne.
- Hivatásod van?! Röhögnöm kell! Ki vagy te?! Nick Jonas akibe belezúgott több millió tini, csak azért, mert szép szemei vannak és olyan gyönyörűen mosolyog! - Vágtam hozzá, bár legbelül tudtam, hogy én is a szemeibe és a mosolyába szerettem bele.
- Tudod mit bírok benne? Azt, hogy képes áldozatot hozni. Képes azt mondani a húgának, hogy bocsi most nem érek rá! És ő egyszer... egyszer sem bántott még meg! - Azt utolsó mondatom nagyon nagy hatással
volt rá.
- Én soha nem akartalak megbántani - motyogta megsemmisülten.
- De megtetted! És most is azt teszed! - Pár másodpercig csendben álltunk egymással szemben. gondolkodtam a következő lépésen, majd kimondtam:
- Menj el!
- Nem.
- Menj el! - ismételtem.
- Nem - ellenkezett tovább.
Dühösen kitrappoltam az előszobába kitártam az ajtót és visszamentem hozzá. Még egy nem és agyon ütöm - fordult meg bennem.
- Nicholas Jerry Jonas! Tűnj el innen!
Ez volt az első alkalom amikor kimondtam a teljes nevét. Ez őt is meglepte. Még egyszer rám nézett, majd elindult az előszobába. Ott megállt. A pillanat töredékéig azt hittem, hogy megint visszanéz rám. Ahogy most összevesztünk, talán utoljára. Ám egy másik pillanat töredékkel később összeesett.

elhiszitek, ha azt mondom eddig ez sikerült a legjobban?:D imádom.<3 és most nem az ego beszél belőlem.. najo egy kicsit.^^ de akkoris.:) remélem nektek is ugyanennyire tetszett.:) ha igen, ha nem kommenteljetek. ide vagy emailt is írhattok[ dorikah_us5.fan@citromail.hu]

köszönöm szabinának, hogy írt.meg katicának.meg barbynak aki nagyon sokszor ír.<3 meg nekedis grétikee.:) meg ginikének, aki okot adott egy újabb balhéra.^^XD

oké, namegyek. *kommenteeek*

sziasztok.puszi.:*

sziasztok.bocsi, hogy többet kellett várni a részre, de hát na. nem volt oylan sok ihlet. De büszkén közlöm, hogy hamarosan jön a boooldooogsááág - rész:D Úgy értem, nem sokára több minden is megoldódik, tisztázódik. Nem kérdez, hülye marad.^^ szóval egyenlőre élvezzétek ezt a részt és hamarosan jövök a folytatással. puszi. Dóri. :*

U.i.: amúgy ez elég rövidke lett.. bocsi.:D

64. rész


Szerda délután Noellel elmentünk pizzázni.  Nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk. A számomra legkülönösebb dolog azonban akkor történt, amikor már búcsúzkodtunk. A házunk előtt álltunk, a kapuban...
- Hát, akkor majd holnap találkozunk - morogtam kelletlenül, hisz semmi kedvem nem volt bemenni a házba.
- Jaja - morogta ő is eléggé kedvetlenül.
Lenézett rám, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Visszacsókoltam, de nem élveztem annyira. Valahogy ez a csók másmilyen volt - nekem. Olyan mintha... mintha nem is tudom. De biztosan tudtam, hogy valami megváltozott.
Amikor elhúzódtam tőle és felnéztem rá az ő arcán semmi különöset nem láttam. Vigyorgott, mint mindig.
- Aludj jól - nyomott még egy puszit az arcomra, majd elindult haza.
Összezavarodva estem be a kapun és kérdésekkel bombáztam saját magamat. Mi volt ez? Miért volt más? Mi történt?
Amikor a karácsonyi bál után megcsókoltam... igen, az volt az utolsó csókunk. De mi változott meg azóta? Mi, mi, mi?!
Ezen törtem egész nap az agyam. És mondhatom, nem jutottam semmire. Abban biztos voltam, hogy az érzéseim nem változtak. Hát akkor? Valószínűleg nem is annyira akartam ezt a csókot. Jajj, de Istenkém! Hiszen akkor is olyan jó! Valami történt veled Emma és rá kell jönnöd, hogy mi! - szólítottam fel magamat.


Pénteken, az utolsó óránk előtt Laura nem bírta tovább, megkérdezte:
- Mit csináljunk ma?
- Nem tudom. No ötlet... - válaszoltam Lilyvel egyszerre
- Aludjunk  -motyogta Diana, akinek egész nap alig volt fogalma a történésekről. A bátyja hazajött csütörtök este az egyetemről és egész éjjel beszélgettek.
- Jó, aludj...
Türelmetlenül doboltam az asztalon, ezzel sem hagyva békén Dianát. Dühös pillantást vetett felém, inkább abba hagytam. A teremben is csönd volt. Mark dalszöveget irkált a táblára, a barátnője azt olvasgatta. Volt aki spanyolt tanult, más felelésre készült. Nézelődtem a teremben, vagyis az ajtóra függesztettem tekintetem. Hirtelen nagy puffanás, Diana leesett a székről.
- Ma már harmadszor, Di! 45 percet sem bírsz ki?! A buszon alhatsz! - korholta dühösen Pati.
Nagy nehezen ki is bírta... A buszon viszont mintha felverték volna. Hiperaktív lett és letett az alvásról.  A délutánját tervezgette a bátyjával.
Hazaérve hatalmasat sóhajtottam: vége a hétnek, nyugalom van, csend, Noellel nem terveztünk semmit. Bár ehhez is elég érdekes kommentárokat fűz a gyomrom. És a gyomrom rándulásaiban mostanában nagyon megbíztam. Hiszen mindig összerándult amikor Nick a közelemben volt. Később kiderült, hogy nem is ok nélkül. Mondjuk, még most is mindig összerándul, sőt az agyam is leáll egy pillanatra, ha meglátom...
De...de... de mi???
Szóval tényleg nem volt programom aznapra. Felmentem a szobámba, átöltöztem egy farmer térdnadrágba és lila pólóba. Fogtam egy napszemüveget és a fehér tornacipőmet. A telefonom beraktam a zsebembe és elindultam sétálni.
- Anyu, elmegyek sétálni! - kiáltottam be anyuék szobájába.
- Persze, rendben!
Lassan és céltalanul kóboroltam az utcákon, míg meg nem találtam a kedvenc parkomat. Ott leültem a szökőkút melletti padok egyikére és nézelődtem. A Noel témában nem jutottam semerre. És akárhányszor Noelra néztem elfogott a változás különös érzése. Szegény srác nem tudta miért vagyok savanyú az elmúlt napokban. Azt mondtam neki, hogy csak hiányzik Franciaország. Ez jó indoknak bizonyult. Ilyenkor pár órára leszállt a témáról.
Az idő lassan telt és én még mindig ugyanott és ugyanúgy ültem. Egyszer felhúztam a térdeimet és átkaroltam a karjaimmal. Jonasékra gondoltam. Hétfő óta nem találkoztunk. Valahol örültem neki, valahol nem. Örültem, mert legalább csönd volt és nem kellett folyamatosan kellemetlen kérdésekre válaszolgatnom. Nem örültem viszont - és itt egy gyomor rándulás -, mert nem láthattam a második legfiatalabb Jonast. Olyan érzés fogott el amikor az arcára gondoltam, mint még talán soha.
Jó lett volna valakivel beszélni az érzéseimről, de kitartottam a döntésem mellett. Addig jó amíg senki nem tudja, hogy szerelmes vagyok abba akibe NAGYON, DE NAGYON NEM kéne/kellett volna.
Nagyon rég óta ülhettem egy helyben, amikor megcsörrent a telefonom. Sophie volt az.
- Emma, hol vagy?! - kiáltott bele a telefonban amint felvettem.
- Nyugi, már megyek is - feleltem.
- De... - nem tudta  folytatni, mert kinyomtam.
Nem volt jó kedvem, hisz nem jutottam semmire semmiben. Legszívesebben odaálltam volna mindenki elé megkérdezni: szeretsz? Mit érzel? Miért vagyok így összezavarodva? Miért születtél meg Nick Jonas?!
Próbáltam megnyugodni, ám én annál gyengébb vagyok. Dehogy ment! Elég feldúltan mentem be a házba és ültem le a tv-ző Ron és apám mellé.
- Milyen napod volt, Emma? - mosolygott apám.
- Szörnyű - fejtettem ki egy szóban.
- Miért? - kérdezte újra. Válaszként vállat vontam.
Magam sem értettem a rosszkedvem okát, de mégis csak az érzéseim össze-visszaságának tulajdonítottam. Milyen rég volt amikor azt mondtam, hogy Nick talán a barátom lehet. Igen, talán...

A rosszkedvem egész hétvégén megmaradt. Még akkor is magamban gondolkodtam amikor betoppant Joe és Nick. Fel sem fogtam, hogy az a srác ül mellettem és lengeti a karját a szemem előtt, akin nagy erőkkel gondolkodok. Mint Sophie később mesélte Joe arról beszélt, hogy Emma még azt sem venné észre ha ez a szoba leégne. Hát körülbelül ilyen szinten voltam. Pedig nem kéne, hogy ez összezavarjon... :S Ez velem a baj. Ha valami érdekes, új, különleges történik egyszerűen nem tudok megállni az elemzéssel, amíg logikus magyarázat nincsen rá...
Talán tényleg beszélnem kéne Nickkel?

63. rész


Reggel 6 előtt megszólalt az ébresztőm. Gyorsan kinyomtam, hogy Ron ne ébredjen fel, majd kimásztam az ágyból megkeresni a Noel által átadott ajándékot. Néztem az órámat és amikor az pontosan 6ot mutatott kinyitottam.
Egy lánc volt benne, 'Emma' szövegű medállal. Mint Katy Perrynek is van... by szerk.] Mosolyogva felemeltem, majd miután megvizsgáltam felakasztottam a nyakamba.
Csendben fogtam a többieknek szánt ajándékaimat és lelopóztam a nappaliba. A ház még üres és csendes volt - mindenki aludt. Bepakoltam a cuccokat a fa alá és visszalopóztam a szobába.
7kor öcsém rám ugrott és azt kiabálta: "ajándékok". Kirángatott az ágyból, dobott egy köntöst és leloholt a lépcsőn. Egy kicsit homályos látással, de követtem.
- Emma, a fürdőbe mentél, nem a nappaliba! - hallottam a nagyi kiáltását.
Megvakartam a fejem és döbbentem észleltem, hogy igaza van. Törökülésben leültem a csomagokat bontogató Ron mellé. Megkerestem az 'Emma' feliratúakat.
Rontól egy saját készítésű rajzot és fakarkötőt kaptam.
- Köszi, Ron - vigyorogtam és összeborzoltam a haját.
Sophie egy aranyos pingvint vett, el is pirult amikor kérdőn ránéztem. Azt  motyogta, most már lesz valaki akinek elmondhatom az érzéseimet. :D Hát nem aranyos? <3 Anya és apa ajándéka pár könyv volt, ugyanúgy mint az enyém anyának. A nagyitól egy nagy, színes táskát kaptam. Ebbe biztosan minden cuccom bele fog férni.
- Párizsban minden lánynak ilyen van. Gondoltam tetszeni fog - magyarázta, mikor látta, hogy nézegetem a táskát.
- Nagyon tetszik  - vigyorogtam és megöleltem.
Miután mindenki kibontotta az ajándékát és megköszönte a másiknak leültünk reggelizni. Igaz nem nagyon voltunk éhesek - 3 után fejeztük be az ünnepi vacsorát.
10 körül mindenki felöltözött egy normális ruhába és elmentünk meglátogatni az egyik unakatesónkat. Előtte elmentünk a temetőbe is...
A hét hátra lévő részében egyszer bementünk a nagyvárosba. Nagyon szépen fel volt díszítve, több helyen is énekelő kórusokba ütköztünk. Ilyenkor szerettem a legjobban Párizst. Ennél nagyobb felhajtás ritkán van. Ha foci VB-n játszik a válogatott, vagy a Tour de France zárószakaszán.
A második héten 1 órán keresztül beszéltem Jonasékkal. Vagyis 1 órát telefonon, egy órát msn-en és kamerán keresztül. Megkérték, hogy rakjam ki a kamerát az ablakba, így láthatják Franciaországot. A betegek. -.- :D( <3 )
Noellel is beszéltem. Beszámolt arról mi van LA-ban én meg arról, hogy Franciaországban. Lily is belekiáltott néha a telefonba, de ezzel csak azt érte el, hogy 5 percig mindenki röhögjön. :D
Szerdán megnéztünk egy filmet, majd Hollyval sétáltunk a sok minuszos időben. A szilveszter estét is Hollyéknál töltöttem. Annyit még talán Joe közelében sem nevettem, mint azon az estén. Holly bátyja, Éric nagyon nagy arc.
Csütörtökön átjöttek a második unokatesómék. Roland 2 éves kis hapek akivel csak játszani lehet. És csak szeretni lehet őt. Egész délután vele játszottunk. Olyan kis aranyos. :D
Pénteken pakolásztunk és még bepótoltuk az elmúlt napokban elfeledetteket. Aztán szombaton 9kor indult a gépünk. A nagyi nem tudott kikisérni minket, de rengeteg puszival köszönt el.
...Pár órával később...
Már a New York-ból LA.-ba tartó gépen tanyáztunk. Egy papírra firkálgattam, amit a farzsebemben hoztam fel a gépre. nem nagyon figyeltem mit rajzolok, de pár perccel később, amikor lenéztem a papírra gyorsan összegyűrtem. Azt írogattam rá: Emma+Nick.
Szétnéztem. Meg akartam róla győződni, hogy senki nem látta mit irkáltam. Testvéreim aludtak, mögöttem anyáék beszélgettek. Hála Istennek! Az út hátra lévő részében már csak zenét hallgattam.

Los Angelesben délelőtt volt, de a szemeim majdnem leragadtak. Amint hazaértünk bevágtam egy kávét. Tudtam, hogy ha most elaludnék másnap reggelig fel sem kelnék, de gondolnom kellett az időeltolódásra és az átállásra.
Volt rá két napom, de megoldottam így hétfő reggel már frissen keltem. Ritka jó kedvvel öltöztem és az, hogy ma megint találkozok a barátaimmal még jobban felvidított. Felvettem egy fekete pólót amin színes napszemüveg minták voltak, egy szürke farmert és kardigánt. Az időváltozás jobban hatott rám mint az időeltolódás - megfáztam.
A konyhában a tízóraimmal együtt beraktam pár csomag pzs-t is a táskámba. Megvártam húgomat, majd indultunk.
Pati és Diana már a buszmegállóban kérdezősködtek, de úgy voltam vele, hogy elég lesz egyszer elmesélni a történteket. Negyed óra múlva, amikor Laura elfoglalta törzshelyét az ablakban, én nagyjából elmondtam mi történt velem, majd a többiek is. Megköszöntem a lányoknak az ajándékokat, ők is nekem.
- Teszik? - kérdezte félénken Noel az első szünetben. Az asztalomnál ültem, ő meg az asztalon. Megmutattam neki a láncot a nyakamban és elvigyorodott.
- Köszönöm.
- Á, nincs mit - tiltakozott gyorsan.
- És az én ajándékom? - kíváncsiskodtam.
- Apával még az este felavattuk - felelte. Egy fa-sakk készletet vettem neki.
Bár az első nap senkinek nem volt kedve tanulni, még is muszáj volt. A matek tanár egyből 2 oldalt adott fel, aztán töriből is 5 oldalas volt az anyag. Adam kiakadt, Will az iskola felgyújtását követelte  - legfőképp a biológia tanárét. Pedig nem is volt biológiánk... :/ Érdekes.
Rajzom is volt így egyedül jöttem a második buszon.
- Megjöttem - kiáltottam hazaérve az ajtóból.
Egy göndör frizurát pillantottam meg, majd Frankie jött felém. Ezek szerint a bátyjai is itt lesznek.
- Neked...nincs..ilyenkor... suli...  -nyögdécseltem levegő után kapkodva.
Frankie csak a derekamig ért fel így ott szorított. Aztán a vigyorgó Nick képe is megjelent majd - legnagyobb meglepetésemre - félre lökte egyetlen öccsét és megölelt.
Döbbenten néztem magam elé, majd megveregettem a srác hátát. Olyan jó illata volt, úgy hiányzott. Végül Joe is kinézett az előszobába.
- Nick, engedd el! - szólt rá öccsére.
Egyből el is engedett és egy kicsit vörös fejjel követett a nappaliba.
- Szia, Em! - köszöntek a többiek.
- Sziasztok. Ti, itt? - kérdeztem miközben leültem.
- Jaja. Eljöttünk meglátogatni titeket, hiányoztatok...
Nick feje még mindig a vörös egyik árnyalatában játszott, Frankie viszont nem zavartatta magát - az ölembe ült. Ezt annak tulajdonítottam, hogy Ron még nem ért haza.
Beszélgettünk és beszámoltunk egymásnak egyes dolgokról.
- Igen és most épp azon dolgozunk. Februárban jön ki - vigyorogta büszkén Joe, egy DVD-re utalva.
- Igen. Ma lesz egy fellépésünk Demivel - jegyezte meg Nick. Megint csendes volt és a kezeit bámulta.
- Kedves lány - motyogtam magam elé.
5 körül léptek le Jonasék a koncert miatt. Én egyből felmentem tanulni és fél 9ig le sem jöttem. Pedig még volt néhány szóbelim. Az agyam nem fogott... 11 után kerültem ágyba.

fúú.sziasztok.

bocsi, hogy csak most van rész..:S pénteken majd' lezuhantam a bordásfalról és a létráról, mert díszítettük a tornatermet. utána viktor meg majdnem rám..egyre jobb.:D szombaton duatlon volt a faluban és mennem kellett.:S [eszem a tesitanást.<3] aztán meg szüreti felvonulás és bál. jovolt.^^ táncoltam apuvaaal.XD:D

vasárnap meg aludtunk.:) meg forma1et néztem, meg festettem.XD:S

oké, nem sorolom tovább, mert hosszabb lenne, mint a rész. abba is hagyom a "beszélést"...jo ovasást.:)

puszi. :Dórii. :*

62. rész


Épp akkor nyitottam ki a szemem amikor megszólalt egy hang.
- Kedves utasaink, hamarosan megkezdjük a blablabla....
Ron Sophie vállára hajtotta a fejét, úgy aludt. Sophie zenét hallgatva olvasott. Mindig is csodáltam ezért a tulajdonságáért. :D Rám vigyorgott, majd Ron felé bökött a fejével. Vettem a célzást - ébresztgetni kezdtem öcsénket. Amint megpöktem felpattant a szeme és rémülten nézett rám.
- Lezuhantunk? - kérdezte.
Anya nevetett mögöttünk, majd megnyugtatta a rémült fiút: nem, kisfiam, még élünk. XDXD [hahááá.nem hagyhattam ki.XD - by szerk.]
Pár perc múlva landolt a gép és francia talajt érezhettem a talpam alatt. Megkerestük a csomagjainkat, majd fogtunk 2 taxit.(csak mert a csomagoknak is el kellett férni, ugye) Mivel a nagyiék nem bent Párizsban éltek így az út elég hosszú volt. Több mint háromnegyed óra múlva pillantottuk csak meg az ismerős utcákat és végül a nagyi házát.
A taxis megállt, mi pedig kikecmeregtünk a kocsiból. Miközben a saját és Ron bőröndjét a kapuhoz húztam apa kifizette a fuvart és segített anyának. Becsöngettem, mert a nagyi még mindig nem jött ki a házból. Nem is csodálkoztam, hisz még csak reggeli fél hét volt. Fél perccel később egy fekete nadrágban és kardigánban rohant felém, már amennyire bírt. Kinyitotta a kaput és megölelt. Esetlenül visszaöleltem, hisz az egyik kezemben bőröndök voltak. Aztán sorban végig ölelgette a többieket is majd beinvitált a házba. Anyutól elvette az egyik kisebb bőröndöt. Amikor apa megkérdezte, nem akarja-e vinni a szatyrot megszólalt:[innen a párbeszédek franciául..:D]
- Fiam, én már öreg vagyok, de te még edzésben vagy! Vagy abban kéne lenned - tette hozzá, de már csak a gyerekek hallhatták.
Szóval bevittük a cuccokat, majd felindultunk a szobáinkba. Anya és apa együtt aludtak, én és Ron egy szobában - abban, amelyik még az enyém volt baba koromban. Sophie pedig egyedül a vendégszobában, ott csak egyszemélyes volt az ágy. (visszatérő dolgok...)
Miután nagyjából kipakoltam a ruháimat és az ajándékokat felraktam a szekrényre, átöltöztem. Eléggé fáztam így egy fekete farmer, narancs hosszú ujjú és rá még egy kardigánt vettem fel. Megvártam Ront, mert ő is le akart jönni.
Szüleink és a nagyi a nappaliban ültek. Valamiről elmélyülve beszélgettek. Később mi is meghallottuk miről. Nagypapánkról. Felvillant néhány kép az agyamban. Nick átölel vigasztalásként, mert nem tudja miért sírok. Megveregeti a hátam. Aztán pár nappal később a cikk. Ahogy a kukán ülve az tenyerembe temettem az arcom és kétségbeesetten hallgattam Patiék monológját arról, hogy megoldjuk. Ahogy Joe boldogan közli: tudják a megoldást. Ahogy Bella hátraszól: "Lépj túl rajta!"...
Észre sem vettem, hogy megálltam a nappali bejáratánál és magam elé meredtem. Ron ráncigálta a karomat, csak arra eszméltem fel. Leültünk anyáék mellé és bekapcsolódtunk a beszélgetésbe. Később elterelődött a szó a karácsonyi előkészületekre...
Apával még aznap elmentünk venni egy fenyőt, majd mikor hazaértünk Ron neki esett és feldíszítette. Közben odakint elkezdett havazni. Tátott szájjal bámultuk a havat. A nagyi megjegyezte:
- Szegény, Julie.. pedig megígérte, hogy beugrik egy recepttel.
A ház nagy része már fel volt díszítve, így 5 körül közöltem anyával, hogy elmegyek sétálni. Kerestem egy meleg sálat és sapit, vettem fel egy kabátot és elindultam az utcákon.
Az út széli fákon égősorok voltak, és már kezdett sötétedni is. Talán ha vissza felé jövök már fel lesznek kapcsolva - gondoltam. A legtöbb házban égett odabent a villany, így néhány helyen láthattam, ahogy a felnőttek és gyerekek beszélgetnek a nappaliban vagy éppen konyhában. Már két utcával arrébb jártam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Legalábbis a másodikat...
- Caro! Caro, várj meg!
- Holly?!
Tényleg az a lány rohant felém a csúszós úton, akire gondoltam. Nagyon régen nem láttam, fogalmam sem volt hogyan ismert fel. Nagy nehezen utolért és belekapaszkodott a karomba, nehogy elessen.
- Említettem már, hogy utálom a jeget? - zihálta.
- Mindig megemlíted - felelte mosolyogva, majd megöleltem. - Régen nem láttalak...
- Igen, tavaly nem voltam itthon amikor jöttetek. Képzeld, anyámék elvittek SÍELNI!!!! - arcán tükröződtek érzelmei: inkább ment volna a temetőbe. :D
- Én a helyedben én nagyon is örültem volna neki - bosszantottam, miközben folytattam utamat ő pedig mellettem jött.
- Jaj, Caro... Semmit nem változtál. Na, de mesélj! A nagyid mondta, hogy elköltöztetek Chicago-ból - kezdte a kérdezősködést.
- Igen, Los Angelesbe - feleltem.
- Fúúú - sóhajtotta elégedett meglepődéssel.
- Igen, és hát... azt hiszem túl hosszú lenne elmondani... - kerítettem.
- Van időm - válaszolt.
Elmentünk egy nagy, feldíszített karácsonyfa mellett. Felnéztem rá, majd az órámra és LA-ra gondoltam. Noelék körülbelül most kelhetnek fel. Elmosolyodtam amikor Nick kócos hajára gondoltam, majd belekezdtem a mesélésbe. De hogyan is kezdődött?...
Elmeséltem hát neki mindent. Jobban emlékeztem mindenre, mint gondoltam volna. Voltak olyan dolgok, amikről minden mozzanatot el tudtam mesélni. Már rengeteget beszéltem, és még mindig csak Kevin bulijánál tartottam. Akkor már tudtam mit érzek  -futott át rajtam. Megint elvigyorodtam.
Sokszor megtettem ezt. Holly ilyenkor nem tudta min mosolygott és elkezdett kíváncsiskodni.
- Csak eszembe jutott egy vicces beszólás - válaszoltam ekkor.
Ezek csak részben voltak igazak. Általában akkor mosolyodtam el, amikor eszembe jutott a képtelen
8 után értem haza, de megbeszéltük Holly-val, hogy holnap az éjféli misén vele leszek.
Másnap a főzésen kívül más nem nagyon történt velem. Apa valami olyat motyogott, hogy majd be kell ugranunk a nővéréhez valamelyik nap. Örültem neki, mert neki csak fiai voltak(2), és ők biztosan nem fognak LA-ról kérdezősködni. :D
11kor(este) anya felküldött valami normális ruháért. Felvettem egy fekete bársonynadrágot, egy hosszú ujjút, rá egy barna garbót.  kihalásztam a fekete nagykabátomat a szekrényből ahova előző nap raktam, majd felvettem egy térd alá érő csizmát.(nagyon-nagyon hideg volt odakint). A nadrágot begyűrtem a csizma szárába, legalább a melegít.
Fél 12kor indultunk el a templomba. Kocsival 2 perc sem volt. Holly ott ült, ahol mondta, hogy fog. Köszöntem anyáéknak és odaültem mellé. Amíg el nem kezdődött a mise halkan sutyorogtunk.
Majdnem 2 óra volt, amikor hazaértünk. Mindenki totál átfagyva.
Amíg a nagyi egy kicsit felmelegítette az ételeket addig megterítettünk, majd leültünk elkölteni a karácsonyi vacsorát.